A brit belpolitika a háború előtti évtizedben nem a birodalmi egység, hanem a megosztottság képét mutatta: a liberális kormányzat a szociális reformok, a női választójog és az ír önkormányzat kérdésében egyaránt heves vitákkal nézett szembe. Az 1914 augusztusában kirobbant európai háború azonban néhány hét alatt átírta a politikai napirendet, és a brit államot, a társadalmat és a birodalmat egyaránt a „totális háború” (total war) logikája alá vonta. Az alábbi alfejezet azt vizsgálja, hogyan zajlott a mozgósítás a nyugati fronton és a birodalomban, miként robbant ki az 1916-os ír húsvéti felkelés, milyen formákat öltött a háború utáni birodalmi rendezés, valamint hogyan alakult a munkásmozgalom és a nők választójoga a konfliktus évei alatt és közvetlenül utána. A hangsúlyt nem a hadműveleti eseményekre, hanem a háború társadalom- és birodalomtörténeti következményeire érdemes helyezni.
Az Egyesült Királyság 1914. augusztus 4-én üzent hadat a Német Birodalomnak, miután a német hadsereg megsértette Belgium semlegességét. A brit kormány hivatalos indoklása a belga semlegesség garantálása és a francia szövetségi kötelezettség volt, ám a háborúba lépés mögött ott munkáltak a nagyhatalmi egyensúly fenntartására irányuló stratégiai megfontolások is. A brit expedíciós haderő (British Expeditionary Force, BEF) kezdetben viszonylag kis, de professzionális hadsereg volt; a háború évei alatt azonban a sorozás és az önkéntes jelentkezés kombinációjával tömeges, több milliós haderővé nőtte ki magát.
A nyugati fronton kialakult állóháború rövid idő alatt megmutatta, hogy a 19. századi hadviselési minták nem alkalmazhatók. A lövészárok-hadviselés, a géppuska, a tüzérség és a vegyi fegyverek alkalmazása soha nem látott pusztítást hozott. A somme-i csata (1916) első napján a brit hadsereg csaknem 60 000 embert veszített, akik közül megközelítőleg 19 000 halt meg – ez a leggyakrabban idézett adat a brit hadtörténeti irodalomban, bár a becslések a pontos napi áldozatszámot illetően kis eltéréseket mutatnak. Az 1917-es passchendaele-i csata (harmadik ypres-i csata) a sárban és a kimerültségben végződő támadás szimbólumává vált.
A brit hadvezetés – élén a konzervatív hadügyminiszter, Kitchener, majd később a főparancsnoki posztot betöltő Douglas Haig – a döntő áttörés reményében újabb és újabb offenzívákat indított. A hadtörténészi értékelés ma vitatott: egyesek a brit parancsnokság rugalmatlanságát és a katonai életpazarlást hangsúlyozzák, mások arra mutatnak rá, hogy a brit hadsereg a háború végére a szövetséges hadviselés egyik leghatékonyabb gépezetévé vált. A dokumentált tények közé tartozik, hogy a nyugati fronton a brit és birodalmi alakulatok hatalmas veszteségeket szenvedtek, és a háború végi hadsereg már sorkatonákból, önkéntesekből és a birodalom különböző részeiből érkezett katonákból állt.
A totális háború fogalma a történészi elemzésben azt jelenti, hogy a háború nem csupán a fronton zajló katonai események összessége volt, hanem a hátország gazdaságának, munkaerőpiacának, jogrendjének és kultúrájának átfogó mozgósítását is magában foglalta. Az 1914-es Defence of the Realm Act (DORA) rendeleti úton hatalmazta fel a kormányt a gazdaság ellenőrzésére, a cenzúra bevezetésére és a polgári szabadságjogok korlátozására. Az állami beavatkozás fokozatosan kiterjedt a lőszergyártásra, az élelmiszer-ellátásra és a munkaerő irányítására. 1917-től az élelmiszerjegyek bevezetése és az állami hajóépítési program is a hadigazdaság szerves részévé vált. A kormány és a magánipar együttműködése a háború után is tartós nyomot hagyott a brit gazdaságpolitikában.
A háború nem csupán az Egyesült Királyságot, hanem az egész Brit Birodalmat érintette. Az 1914-es hadüzenet pillanatában a birodalom részei eltérő alkotmányos státusszal rendelkeztek: a dominiumok (Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, Dél-Afrika, valamint a háború kitörésekor még külön státuszú Új-Fundland) önkormányzattal bírtak, de külpolitikájuk és hadüzenetük a brit kormány kezében maradt. A gyarmatok – India, a Karib-térség, Afrika és a csendes-óceáni szigetek – közvetlenebb irányítás alatt álltak, és lakosságuk nagy részét a brit hatóságok kényszerrel vagy gazdasági nyomással vonták be a háborús erőfeszítésbe.
India a birodalom legnagyobb emberi erőforrása volt: az indiai hadsereg a dokumentált statisztikák szerint több mint 1,3 millió katonát küldött a különböző frontokra, bár a pontos szám a forrásokban némileg eltér. Az indiai katonák a nyugati fronton, Mezopotámiában, Gallipolinál és Kelet-Afrikában is harcoltak; az áldozatok száma – a leggyakrabban idézett becslések szerint – megközelíti a 70 000 halottat, de a statisztikai bizonytalanság itt is jelentős. A birodalmi háborús erőfeszítés nem csupán katonákból állt: a gyarmati gazdaságok nyersanyagot, élelmiszert és munkaerőt szolgáltattak, gyakran kényszermunka vagy alacsony bér ellenében. Az afrikai hordárok és munkások százezreit mozgósították a kelet-afrikai hadjáratokban; az áldozatok gyakran nem is a harcban, hanem a betegségekben és a kimerültségben haltak meg. A gyarmati alattvalók háborús szerepvállalását a brit háborús propaganda a birodalmi lojalitás jeleként mutatta be, ám a valóságban a toborzás gyakran kényszert, adóztatást és a helyi elitek nyomását is magában foglalta.
A dominiumok hozzájárulása jelentős volt: Kanada, Ausztrália és Új-Zéland hadseregei a nyugati front legvéresebb csatáiban vettek részt. A kanadai csapatok szerepe a vimy-i csatában (1917) máig a kanadai nemzeti identitás egyik szimbolikus pillanata, és a gallipoli partraszállás (1915) az ausztrál és új-zélandi emlékezetben vált a nemzettudat alapjává. A háború alatt és után a dominiumok önállóbb külpolitikai szerepre törekedtek; ezt a birodalmi konferenciák fokozatosan intézményesítették.
Az ír önkormányzat kérdése 1914-re a brit politika egyik legélesebb konfliktusa volt. A home rule (ír önkormányzat) törvényjavaslatát a liberális kormány 1912-ben terjesztette be, és 1914-ben királyi jóváhagyást kapott, ám a háború kitörése miatt végrehajtását felfüggesztették. Az ír nacionalista mozgalom mérsékelt szárnya a home rule kivárását támogatta, míg a radikális köztársasági erők – a Fenians örökébe lépő Ír Köztársasági Testvériség (Irish Republican Brotherhood, IRB) és a szakszervezeti milícia, az Ír Polgárőrség (Irish Citizen Army, ICA) – a fegyveres felkelést választották.
A brit hatóságok válasza katonailag hatékony, politikailag azonban kontraproduktív volt: a felkelés vezetőit gyorsított eljárásban kivégezték. James Connolly szocialista vezetőt súlyos sebesülése ellenére kivégezték, ami különösen felháborította a közvéleményt. A kivégzések száma – a brit katonai bíróságok ítéletei nyomán – 15 volt, bár a felkelés több száz résztvevőjét internálták. A „húsvéti felkelés” (Easter Rising, Éirí Amach na Cásca) megítélése erősen vitatott: az ír köztársasági emlékezet a nemzeti ébredés és a függetlenségi harc kezdetét látja benne, míg a brit kormányzati és a unionista értelmezés a háborús időkben elkövetett, idegen hatalommal összefüggő lázadást hangsúlyozta. A történészi szakirodalom ma azt emeli ki, hogy a felkelés időpontja és támogatottsága korlátozott volt, de a brit megtorlás és a háborús körülmények radikalizálták az ír közvéleményt, és utat nyitottak a későbbi függetlenségi háborúhoz.
Az 1918-as tűzszünet után a brit kormány három, egymással összefüggő kérdéssel szembesült: a békerendszer kialakítása, a birodalom belső alkotmányos átalakulása és a háború alatti ír válság kezelése. A párizsi békekonferencián (1919–1920) Nagy-Britannia a győztes hatalmak egyikeként vett részt, és a Németországgal kötött versailles-i béke (1919) mellett a Népszövetség (League of Nations) létrehozásában is szerepet vállalt. A birodalmi területek rendezése azonban nem a nemzeti önrendelkezés elvén, hanem a győztes hatalmak érdekei mentén zajlott: a volt német gyarmatok és az Oszmán Birodalom egyes területei mandátumként kerültek brit és francia igazgatás alá. A mandátumrendszer jogilag a Népszövetség felügyelete alatt állt, a gyakorlatban azonban gyakran a gyarmati uralom folytatását jelentette.
A birodalmi konferenciák a dominiumok és a brit kormány közötti egyeztető fórumként működtek. Az 1917-es Imperial War Conference jelezte, hogy a dominiumok nem csupán csapatokat küldenek, hanem beleszólást is kérnek a háborús célok és a béke meghatározásába. A háború utáni konferenciákon – különösen az 1926-os birodalmi konferencián – elfogadott Balfour-deklaráció (nevezetesen a birodalmi alkotmányjogi, nem pedig az 1917-es palesztinai Balfour-nyilatkozat) kimondta, hogy Nagy-Britannia és a dominiumok „autonóm közösségek a Brit Birodalmon belül, egyenlő státusszal, semmilyen tekintetben sincsenek alárendelve egymásnak”. Ez az elv készítette elő az 1931-es Westminster Statútumot, amely jogilag is rögzítette a dominiumok törvényhozói függetlenségét. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ez a folyamat a dominiumokra – elsősorban Kanadára, Ausztráliára, Új-Zélandra, Dél-Afrikára és Új-Fundlandra – vonatkozott, nem pedig a gyarmati népekre. A gyarmatok lakossága a háború alatt és után sem kapott hasonló alkotmányos jogokat, és a dekolonizáció kérdése ekkor még nem szerepelt a birodalmi napirenden.
Írország esetében a háború utáni rendezés forradalmi fordulatot hozott. Az 1918-as általános választásokon a radikális köztársasági Sinn Féin párt elsöprő győzelmet aratott, és megválasztott képviselői nem foglalták el helyüket a londoni parlamentben, hanem Dublinban megalakították a Dáil Éireannt (Írország Képviselőházát). Az ezt követő függetlenségi háború (1919–1921) és az 1921-es angol–ír szerződés nyomán jött létre az Ír Szabad Állam, amely az Egyesült Királyságtól független állam lett, de a hat északkeleti grófság – Észak-Írország – a brit korona alatt maradt. A szerződés írországi fogadtatása polgárháborúhoz vezetett, és a megosztottság máig meghatározza a sziget politikáját. A húsvéti felkelést követő politikai radikalizálódás tehát nem egyszerűen a háború mellékterméke volt, hanem a brit birodalmi rendezés egyik legnagyobb belső kihívása.
A háború a brit munkásmozgalomnak egyszerre hozott intézményi megerősödést és ideológiai feszültséget. A hadigazdaság munkaerőhiánya megnövelte a szakszervezetek alkupozícióját, és a kormány kénytelen volt bevonni őket a haditermelés irányításába. A Trade Union Congress (TUC) és a nagy ipari szakszervezetek létszáma ugrásszerűen nőtt. A háború alatt a sztrájkok számos alkalommal veszélyeztették a hadianyag-gyártást; a kormány hol tárgyalásos úton, hol rendeleti korlátozással próbálta megőrizni a munka békéjét.
A Munkáspárt (Labour Party) a háború alatt jelentős változáson ment át. 1918-ban új pártalkotmányt fogadott el, amely – az 1918-as dokumentumban – szocialista elveket rögzített, és kimondta, hogy a párt célja a termelés és a javak elosztásának „közös tulajdonba” vétele. Ez a klauzula (Clause IV) hosszú évtizedekig a párt ideológiai identitásának sarokköve maradt. A háború utáni években a Munkáspárt gyorsan a liberálisok vetélytársává vált, és 1924-ben – egy kisebbségi kormány élén – először szerezhetett kormányzati hatalmat. A munkásmozgalom háború alatti és utáni radikalizálódása részben a oroszországi forradalom hatására is erősödött: a brit szocialisták egy része a bolsevik modell felé tájékozódott, míg a többség a parlamenti és szakszervezeti reform útját választotta.
A nők választójogának kérdése a háború előtt politikai patthelyzetben volt. A Women’s Social and Political Union (WSPU) – a szüfrazsettek legismertebb szervezete – militáns akciókkal, éhségsztrájkkal és tüntetésekkel követelte a szavazati jogot, és a kormány válasza gyakran rendőri megtorlás és kényszertáplálás volt. A háború kitörésekor a WSPU vezetője, Emmeline Pankhurst a nemzeti egység jegyében felfüggesztette a militáns kampányt, és a női munkaerő mozgósítását támogatta. A háború alatt nők százezrei dolgoztak a hadiiparban, a közlekedésben, a mezőgazdaságban és az egészségügyben, gyakran a front mögötti ápolói szolgálatban is. A tapasztalat – és a háború alatti női hozzájárulás – fontos érv lett a választójogi reform mellett, bár a történészi viták ma is folynak arról, mennyire volt ez a tényező meghatározó.
Az 1918-as Representation of the People Act a brit választójog történetének egyik legnagyobb reformja volt. A törvény megadta a szavazati jogot minden 21. életévét betöltött férfinak, és a 30. életévüket betöltött nőknek, akik bizonyos vagyoni vagy iskolai feltételeknek megfeleltek. A női választójog tehát nem volt általános: a nők nagyjából 40 százaléka jutott szavazati joghoz. Az 1928-as törvény tette egyenlővé a női választójogot a férfiakéval, azaz a 21 év feletti nők számára is megnyílt a szavazati jog. Az 1928-as rendelkezést a brit történetírás a női emancipáció fontos állomásaként tartja számon, bár a nők parlamenti képviselete csak jóval lassabban nőtt.
A háború alatti és utáni politikai átalakulás tehát nem csupán a választójog kiterjesztését, hanem a pártrendszer átrendeződését is magával hozta. A liberális párt, amely a 19. században a brit politika meghatározó ereje volt, a háború alatt és után fokozatosan elvesztette választói bázisát, és a Munkáspárt vált a konzervatívok legfőbb kihívójává. Ez a folyamat hosszú távon a brit kétpártiság új változatát alakította ki.
Az első világháború a brit társadalom emlékezetében mély nyomot hagyott. A háború után minden városban, faluban emlékműveket állítottak, és a novemberi fegyverszünet napja (Armistice Day) a megemlékezés legfontosabb rituáléjává vált. A piros pipacs (red poppy) virág ma is a háborús halottak iránti tisztelet szimbóluma, ám a háború emlékezete vitatott: egyes értelmezések a nemzeti összetartozás és a hősiesség narratíváját hangsúlyozzák, mások – különösen az 1960-as évek óta – a háború értelmetlenségét és a hadvezetés felelősségét emelik ki. Az „elveszett nemzedék” (lost generation) kifejezés a háborúban meghalt fiatal férfiak tömeges áldozatára utal, és ma is része a közbeszédnek.
A birodalmi perspektíva árnyalja ezt a képet: a háború a brit anyaország és a dominiumok mellett a gyarmati népek számára is hatalmas áldozatokat hozott. Az indiai, afrikai és karibi katonák, munkások és hordárok részvételét a hivatalos brit emlékezetpolitika hosszú ideig alig jelenítette meg; a háború centenáriumi megemlékezései (2014–2018) azonban részben pótolták ezt a hiányosságot. A dokumentált tények között szerepel, hogy a birodalmi mozgósítás a gyarmati társadalmak átalakulását is felgyorsította: a háborús adóterhek, a munkaerő-kényszer és a politikai elvárások növekedése hozzájárult a későbbi dekolonizációs mozgalmak megerősödéséhez. Az 1919-es amritsari mészárlás – amikor brit katonák fegyvertelen indiai tüntetőkre lőttek – a háború utáni gyarmati feszültség egyik legismertebb, dokumentált példája, és máig vita tárgya, hogy a brit hatóságok felelősségét hogyan értékeljük.
Az első világháború brit történetének kutatása rendkívül gazdag forrásbázison nyugszik: hivatalos hadijelentések, parancsnoki naplók, kormányzati iratok, parlamenti jegyzőkönyvek, újságok, személyes naplók, levelek és fényképek. A brit hadsereg áldozatainak száma a War Office hivatalos statisztikáiban rögzített adat, de a pontos összegek a hadszíntér és az áldozattípus szerint változnak, és a mai szakirodalomban is eltérő számokkal találkozhatunk. A leggyakrabban idézett becslés a brit anyaországból származó katonai halottak számát hozzávetőleg 700 000 főre teszi, a birodalmi csapatokkal együtt pedig a halottak száma meghaladhatja a 900 000-et. Ezek a számok becslések, mivel a halálozási nyilvántartások a háború utáni években többször módosultak, és a gyarmati katonák esetében a nyilvántartás sokszor hiányos volt.
Az ír húsvéti felkelés áldozatainak száma szintén eltérő becsléseken alapul: a dublini harcokban elhunytak számát a legtöbb forrás 450 és 500 közé teszi, de a civil áldozatok aránya és a brit erők veszteségei vitatottak. A felkelés politikai jelentőségének megítélése a leginkább vitatott: az ír köztársasági történetírás a nemzeti függetlenségi harc kezdetét, a brit birodalmi és unionista értelmezés a háborús lázadást hangsúlyozza, a nemzetközi történészi konszenzus pedig a brit megtorlás radikalizáló hatását emeli ki.
A birodalmi konferenciák dokumentumai – különösen az 1926-os Balfour-deklaráció és az 1931-es Westminster Statútum szövege – elsődleges forrásként hozzáférhetők, de a dominiumok jogi helyzetének alakulását a történészek ma is eltérő módon értelmezik: egyesek a fokozatos alkotmányos fejlődést, mások a birodalom hatalmi érdekeinek átmentését hangsúlyozzák. A női választójog bevezetésének okai körül hasonló vita folyik: a háború alatti női munka szerepe bizonyított, de nem kizárólagos magyarázat, hiszen a választójogi mozgalom már a háború előtt is erős nyomást gyakorolt.
Ebben az alfejezetben a statisztikai adatokat ellenőrzött szakirodalmi összefoglalók alapján idéztük, de az egyes számoknál a bizonytalansági tartományt is jeleztük. A nem olvasott elsődleges forrásokra – például a hivatalos hadinaplókra vagy a felkelés katonai bírósági jegyzőkönyveire – itt nem hivatkozunk tételesen, mert azok ellenőrzése e könyv keretei között nem volt lehetséges. A leírt események a szakmai konszenzus szerint dokumentáltnak tekinthetők, ám a hangsúlyok és az ok-okozati összefüggések értelmezése tudományos viták tárgya.