A két háború közötti Britannia története nem egyetlen válságtörténet, hanem egymással versengő politikai, gazdasági és birodalmi folyamatok együttese. A korszak az első világháború utáni bizonytalan újjáépítéssel kezdődött, és a második világháború kitöréséig tartott. A háború alatt a brit állam példátlan mértékben beavatkozott a gazdaságba és a társadalomba, és ezt a beavatkozást a húszas-harmincas években sem sikerült teljesen visszafordítani. A kormányzatnak ugyanakkor szembe kellett néznie a tömeges munkanélküliséggel, a szakszervezeti mozgalommal, az ír függetlenségi törekvésekkel, a birodalom belső feszültségeivel, és a kontinentális Európából érkező fenyegetésekkel. Ez a fejezet az első világháború és a birodalom alfejezetben tárgyalt világháborús mozgósítás és birodalmi átalakulás után következik, és azokat a belső és külső kihívásokat mutatja be, amelyek 1939-re a brit politikai rendszert és társadalmat újabb háborúba vitték.
Az első világháború befejezése után a brit gazdaság rövid fellendülést élt át, amit hamarosan súlyos visszaesés követett. A háború alatt a kormányzat számos iparágat állami irányítás alá vont, a haditermelésre állította át a gyárakat, és a munkaerőpiacot is szabályozta. A békekötés után a kereslet visszaesett, a hadiipari megrendelések megszűntek, és a leszerelt katonák tömegei tértek vissza a munkaerőpiacra. Az 1920-as évek elején a munkanélküliség tartósan magas maradt, különösen a nehézipari régiókban, Dél-Walesben, Skócia középső részén és Északkelet-Angliában.
A gazdaságpolitika egyik legvitatottabb döntése a font aranystandardhoz való visszatérése (return to the gold standard) volt 1925-ben, Winston Churchill pénzügyminiszter irányításával. A lépés a háború előtti árfolyamon rögzítette a fontot, ami stabil valuta látszatát keltette, de a brit exporttermékeket drágává tette a világpiacon. A döntés következményeit a kortárs közgazdászok, köztük John Maynard Keynes is bírálták: Keynes már 1925-ben megjelent röpiratában azzal érvelt, hogy a túlértékelt valuta deflációs nyomást gyakorol a bérekre és a foglalkoztatásra. A vita azóta is része a gazdaságtörténeti értékelésnek: egyes történészek szerint az aranystandard visszatérése súlyosbította a brit ipar versenyképességi problémáit, mások szerint a globális kereslet csökkenése önmagában is elegendő lett volna a válság elmélyítéséhez.
A húszas évek közepén a gazdaság egyes szektorai, például az autóipar, a vegyipar és az elektromos gépgyártás, fellendültek. A déli és közép-angliai régiókban új ipartelepek jelentek meg, és a fogyasztási cikkek iránti kereslet is nőtt. Ez a fellendülés azonban éles regionális egyenlőtlenségeket hozott létre: a hagyományos szénbányászat, acélipar és hajógyártás válságban maradt, míg a modern könnyűipar és a szolgáltatások koncentráltan a délkeleti országrészben fejlődtek. A kormányzat iparpolitikája nem tudta ellensúlyozni a szerkezeti átalakulást, ami hozzájárult a munkásmozgalom radikalizálódásához.
Az 1920-as évek legnagyobb belső konfliktusa az 1926-os általános sztrájk (General Strike) volt, amelynek közvetlen előzménye a szénbányászat válsága. A szénipar a háború előtt Nagy-Britannia egyik legfontosabb exportágazata volt, de a háború alatt a német és lengyel szén termelése részben pótolta a brit kivitelt, a húszas években pedig a világpiaci árak csökkentek. A bányatulajdonosok a bérek csökkentésével és a munkaidő növelésével próbálták fenntartani a jövedelmezőséget, amit a Bányászok Szövetsége (Miners’ Federation of Great Britain) elutasított.
A kormány Sir Stanley Baldwin miniszterelnök vezetésével a sztrájkot alkotmányos támadásnak minősítette, és rendkívüli intézkedésekkel válaszolt. Önkéntesekből álló szállító- és rendfenntartó csapatokat szervezett, a hadsereget készenlétbe helyezte, és a BBC rádiót a kormányzati propaganda eszközeként használta. A BBC akkori vezetése elutasította a munkáspárti vezetők rádióbeszédét, ami a későbbi történetírásban gyakran szerepel a média állami befolyásolásának példájaként. A sztrájk május 12-én ért véget, amikor a TUC vezetése tárgyalásos megegyezést remélve lefújta a munkabeszüntetést, de a bányászok tovább folytatták a harcot, és csak 1926 novemberében tértek vissza a munkába, jelentős bércsökkentést és hosszabb munkaidőt elfogadva.
Az általános sztrájk értékelése a brit történetírásban máig vitatott. A konzervatív értelmezés szerint a sztrájk alkotmányos válság volt, amelyet a TUC alkotmányellenesen robbantott ki. A munkásmozgalmi hagyomány ezzel szemben a szakszervezetek szolidaritását és a kormányzati elnyomást hangsúlyozza. Egyes társadalomtörténészek, például a későbbi kutatók, arra mutattak rá, hogy a sztrájk valójában fegyelmezett és erőszakmentes volt, és a kormányzat bizonyos intézkedései túlzóak voltak. Az általános sztrájk bukása hosszú távon meggyengítette a szakszervezeti mozgalmat, és hozzájárult az 1927-es Trade Disputes Act elfogadásához, amely korlátozta a szolidaritási sztrájkokat és a szakszervezeti politikai alapok gyűjtését.
A háború utáni brit belpolitika egyik fontos területe a szociális biztonság kiterjesztése volt, bár a reformok üteme és mélysége korántsem volt egyenletes. A háború alatt a kormányzat ígéretet tett arra, hogy a hazatérő katonák számára „otthonokat teremt, amelyek méltók a hősökhöz”. Ennek egyik első lépése az 1919-es lakásügyi törvény (Housing and Town Planning Act, más néven Addison Act) volt, amely lehetővé tette a helyi önkormányzatok számára, hogy állami támogatással bérlakásokat építsenek. A törvény alapján a húszas évek elején több mint 200 ezer önkormányzati lakás épült, de ez messze elmaradt a szükséglettől. A lakáshiány különösen a nagyvárosi munkásnegyedekben maradt súlyos, ahol a túlzsúfoltság és a közegészségügyi problémák mindennaposak voltak.
A húszas és harmincas években a bérlakás-építés (council housing) fokozatosan a brit szociálpolitika egyik alappillérévé vált. A helyi önkormányzatok a központi támogatások felhasználásával külvárosi lakótelepeket hoztak létre, amelyek a munkásosztály egy részének jobb lakáskörülményeket biztosítottak. A program azonban egyenlőtlen volt: a legszegényebb rétegek gyakran nem fértek hozzá az új lakásokhoz, mert a bérleti díjak meghaladták a jövedelmüket, és a nyomornegyedek felszámolása lassan haladt. A lakásépítés mellett a munkanélküli-biztosítás (unemployment insurance) rendszere is fokozatosan bővült: a húszas években a biztosítás kiterjedt a mezőgazdasági dolgozókra és a háztartási alkalmazottakra is, bár a jogosultsági feltételek szigorúak maradtak.
A gazdasági válság éveiben a szociális kiadások növekedése feszültséget okozott a kormányzat költségvetési politikájában. Az 1931-es pénzügyi válság idején a munkáspárti kormány megbukott, mert nem tudott megállapodni a munkanélküli-segélyek csökkentéséről; ezt követően a nemzeti kormány (National Government) néven ismert koalíció vette át a hatalmat, amely a kiadások visszafogását és a font leértékelését hajtotta végre. A harmincas években a jóléti állam kiépülése tehát ellentmondásos volt: egyes területeken, például az oktatásban és az egészségügyben, új intézmények jöttek létre, máshol a megszorítások miatt a szolgáltatások minősége romlott.
A lakásépítés és a szociális reformok megítélését a társadalomtörténeti kutatások azóta is árnyalják. A kortárs baloldali kritikusok szerint a kormányzati programok elsősorban a munkásosztály felsőbb rétegeinek kedveztek, és nem kezelték a strukturális szegénységet. A konzervatív értelmezések viszont a helyi közösségek önszerveződését és a fokozatos javulást emelik ki. A dokumentált adatok azt mutatják, hogy a lakásállomány minősége a két háború között javult, de a nyomornegyedek felszámolása csak a második világháború utáni évtizedekben gyorsult fel.
A birodalom kérdése az első világháború után még inkább a belpolitika középpontjába került. A háború alatt a domíniumok, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, Dél-Afrika és Új-Fundland, jelentős katonai és gazdasági hozzájárulást tettek a brit hadviseléshez, és ennek fejében nagyobb önállóságot követeltek. Az 1926-os Balfour-nyilatkozat (Balfour Declaration 1926, nem tévesztendő össze az 1917-es Balfour-nyilatkozattal) kimondta, hogy a domíniumok „autonóm közösségek a Brit Birodalmon belül, egyenlő státusszal, semmilyen vonatkozásban sem alárendelve egymásnak”. Ezt az elvet törvénybe iktatta az 1931-es Westminsteri Statútum (Statute of Westminster), amely gyakorlatilag felszámolta a brit parlament törvényhozási fennhatóságát a domíniumok ügyeiben. A birodalom tehát fokozatosan átalakult Nemzetközösséggé (Commonwealth of Nations), amelyben a brit kormány politikai ellenőrzése egyre inkább formálissá vált.
Az ír kérdés a birodalmi átalakulás egyik legvéresebb konfliktusát hozta. Az 1918-as brit parlamenti választásokon Írországban a Sinn Féin (magyarosan: „mi magunk”) párt elsöprő győzelmet aratott, és képviselői megtagadták a londoni alsóházban való részvételt. Helyette 1919 januárjában Dublinban kikiáltották a Dáil Éireann (Írország parlamentje) nevű törvényhozó testületet, és megkezdődött a függetlenségi háború (Irish War of Independence, 1919–1921). A brit kormány először rendőri erőkkel, majd a Black and Tans néven ismert katonai különítményekkel próbálta visszaszorítani az Ír Köztársasági Hadsereg (Irish Republican Army, IRA) gerillaharcát. A konfliktus 1921 nyarán fegyverszünettel ért véget, majd decemberben aláírták az angol–ír szerződést (Anglo-Irish Treaty).
A szerződés létrehozta az Ír Szabadállamot (Irish Free State, Saorstát Éireann), amely a Brit Birodalom domíniuma lett, alkotmányos kapcsolatban a brit koronával. A szerződés azonban lehetővé tette Észak-Írország számára, hogy kimaradjon az új államból, ami meg is történt: a 26 megyéből álló Szabadállam és a 6 megyéből álló Észak-Írország között 1921-ben meghúzott határ a mai napig meghatározza a sziget politikai földrajzát. A szerződés elfogadása Írországban belháborút robbantott ki: a Michael Collins és Arthur Griffith nevével fémjelzett mérsékelt, szerződéspárti erők és a Éamon de Valera vezette köztársasági, szerződésellenesek között 1922–1923-ban ír polgárháború dúlt, amelynek áldozatai főként a republikánus oldalon estek el. Az Ír Szabadállam fokozatosan növelte autonómiáját, amit az 1937-es alkotmány és az 1949-es köztársasági kikiáltás tett teljessé, de ez a későbbi fejezetek tárgya.
A birodalom más részein is növekedtek a feszültségek. Indiában az 1919-es amritsari mészárlás (a brit hadsereg tüzet nyitott békés tüntetőkre) mély sebet hagyott, és megerősítette a Mahatma Gandhi vezette függetlenségi mozgalmat. A két háború között a brit kormányzat megpróbált alkotmányos reformokkal válaszolni, például az 1935-ös Government of India Act rendelkezéseivel, de a kongresszusi mozgalom és a muszlim liga közötti ellentétek, valamint a brit hatóságok repressziója miatt a helyzet egyre kiélezettebbé vált. Palesztinában a brit mandátumterületen a cionista zsidó bevándorlás és az arab lakosság ellenállása közötti konfliktus az 1930-as években fegyveres felkeléshez vezetett. A birodalmi erőszak dokumentálása a modern történetírásban hangsúlyos szerepet kapott, de a gyarmati kormányzás hosszú távú hatásainak értékelése vitatott: egyes kutatók a gazdasági kizsákmányolás és a rasszista hierarchiák szerepét emelik ki, mások a birodalmi intézményrendszer egyes modernizációs hatásait is tárgyalják.
A brit külpolitika a két világháború között alapvetően a status quo fenntartására törekedett, és kerülni kívánta egy újabb európai nagyháborút. Az első világháború tapasztalatai mély pacifizmust hagytak a brit közvéleményben, és a politikai elit jelentős része úgy vélte, hogy a versailles-i békeszerződés túl szigorú Németországgal szemben. Ez a meggyőződés hozzájárult az appeasement (megbékítési politika) kialakulásához, amely a harmincas években vált meghatározóvá.
A Népszövetség keretében a brit kormány kezdetben a kollektív biztonság híve volt, de a szervezet gyengesége és az Egyesült Államok távolmaradása aláásta a hatékonyságát. Az 1930-as évek elején Japán megszállta Mandzsúriát, Olaszország megtámadta Abesszíniát (a mai Etiópiát), Németország pedig kilépett a leszerelési tárgyalásokból. A brit kormány válaszai ezekre a kihívásokra óvatosak voltak: 1935-ben a Hoare–Laval-paktum tervezete, amely részben elismerte volna Olaszország abesszíniai hódításait, közfelháborodást váltott ki, és a külügyminiszter lemondásához vezetett.
A német újrafelfegyverkezés és a Rajna-vidék remilitarizálása (1936) után a brit kormányzat nem lépett fel katonai erővel, részben mert a hadsereg nem volt felkészülve egy európai háborúra, részben mert a közvélemény jelentős része a német követelésekben a versailles-i igazságtalanságok korrekcióját látta. Stanley Baldwin és utóda, Neville Chamberlain (1937-től miniszterelnök) úgy ítélték meg, hogy a háború elkerülése érdekében tárgyalni kell Németországgal, még akkor is, ha ez engedményeket jelent.
A müncheni egyezmény ennek a politikának a csúcspontja és legvitatottabb mozzanata volt. 1938 szeptemberében Hitler Csehszlovákia németek lakta határvidékének, a Szudétavidéknek az átadását követelte. A brit kormányzat a háború elkerülése érdekében nyomást gyakorolt Csehszlovákiára, majd Chamberlain 1938. szeptember 29–30-án részt vett a müncheni konferencián, ahol Nagy-Britannia, Franciaország, Németország és Olaszország képviselői Csehszlovákia jelenléte nélkül döntöttek a terület elcsatolásáról. Chamberlain hazatérésekor Londonban kijelentette, hogy a megállapodás „békét hoz korunknak” (peace for our time), és a papírlobogtatós jelenet a korabeli sajtóban széles körben elterjedt.
A müncheni egyezmény megítélése a mai napig vitatott a történészek között. A hagyományos, főként a háború utáni értelmezés szerint az appeasement politika a náci agresszió bátorítása volt, és erkölcsi gyávaságot tükrözött. Ezt az álláspontot képviselte Winston Churchill, aki akkoriban konzervatív képviselőként élesen bírálta Chamberlaint. Ezzel szemben a revizionista történészek egy része, például A. J. P. Taylor és későbbi kutatók, arra hívják fel a figyelmet, hogy a brit hadsereg 1938-ban nem volt felkészülve egy európai háborúra, a domíniumok támogatása bizonytalan volt, és a közvélemény sem akart újabb véráldozatot. E szerint a megközelítés szerint a müncheni egyezmény haladékot adott a brit fegyverkezés felgyorsítására. A posztkoloniális és nemzetközi történetírás továbbá hangsúlyozza, hogy Csehszlovákia szuverenitásának feláldozása egy nagyhatalmi egyezség keretében történt, ami a kisebb államok kiszolgáltatottságát mutatja.
A müncheni egyezményt követő hónapokban a brit kormányzat fokozatosan szakított az appeasement politikával. 1939 márciusában Németország megszállta Csehország maradék részét, ami világossá tette, hogy Hitler követelései nem korlátozódnak a német lakosságú területekre. London ekkor garanciát vállalt Lengyelország, Románia és Görögország függetlenségére, és megkezdte a hadsereg modernizálását. Augusztusban a náci–szovjet megnemtámadási szerződés aláírása után a brit kormány szövetségi szerződést kötött Lengyelországgal, és szeptember 1-jén, a német invázió napján ultimátumot intézett Berlinhez. Szeptember 3-án Nagy-Britannia hadat üzent Németországnak.
Ennek az alfejezetnek a főbb eseményei – az 1926-os általános sztrájk, az ír függetlenségi háború, a Westminsteri Statútum, a müncheni egyezmény – dokumentált tények, amelyeket parlamenti jegyzőkönyvek, kormányzati iratok, kortárs sajtóbeszámolók és nemzetközi szerződések támasztanak alá. A gazdasági és társadalmi folyamatokra vonatkozó adatok azonban gyakran becsléseken alapulnak: a munkanélküliségi ráta pontos mértéke a korabeli statisztikai módszerek különbözősége miatt vitatott, és a szegénységi mutatók is eltérő rekonstrukciók szerint alakulnak. A regionális egyenlőtlenségek és a lakásépítés hatásainak számszerűsítése ma is vita tárgya.
Az 1926-os általános sztrájk értelmezése körül a brit társadalomtörténetben több iskola verseng. A konzervatív hagyomány a sztrájkot alkotmányos támadásként kezeli, míg a munkásmozgalmi és társadalomtörténeti művek a kormányzati propaganda és a fegyveres fellépés szerepét hangsúlyozzák. A sztrájk résztvevőinek pontos számát nem ismerjük, mert a szolidaritási sztrájkok spontánul is terjedtek, és a korabeli nyilvántartások hiányosak. A BBC akkori szerepének megítélése szintén vitatott: egyes források szerint a rádió valóban kormányzati eszközzé vált, mások szerint a szerkesztőség részben megőrizte függetlenségét.
Az ír kérdés kapcsán az angol–ír szerződés és a polgárháború áldozati számai bizonytalanok. A függetlenségi háború során elkövetett erőszak dokumentálása folyamatosan bővül, de egyes incidensek értelmezése, különösen az IRA és a brit erők közötti összecsapásoké, a mai napig érzékeny. A Westminsteri Statútum jelentősége a birodalomtörténetben konszenzusos, de a Nemzetközösség tényleges hatalmi viszonyainak megítélése eltérő: van, aki a formális egyenlőséget hangsúlyozza, mások a brit dominancia fennmaradását.
A müncheni egyezmény dokumentált tény, de az appeasement politika értékelése élénk történészi vita tárgya. A revizionista iskola és a hagyományos elítélő álláspont közötti különbség nemcsak erkölcsi, hanem módszertani is: az előbbi a brit katonai felkészületlenséget és a domíniumok ellenállását veszi alapul, az utóbbi a náci terjeszkedés hosszú távú következményeit. A kortárs közvélemény-kutatások hiánya miatt nehéz megmondani, hogy a brit lakosság milyen arányban támogatta a müncheni megállapodást; a sajtóbeszámolók erősen torzíthatnak.