A második világháború katonai győzelme nem hozta el automatikusan a Brit Birodalom stabilitását. Éppen ellenkezőleg: a háború utáni hónapokban a birodalmi központ, London egyszerre szembesült a gazdasági kimerüléssel, a gyarmati nacionalizmus megerősödésével és az új világhatalmi erőviszonyokkal. Az alábbi fejezet azt vizsgálja, hogyan alakult át a birodalom a közvetlen háború utáni években, miért éppen India függetlensége és felosztása vált a folyamat leglátványosabb és legvéresebb fordulópontjává, miként zárult le a palesztinai mandátum, és milyen első lépések vezettek a későbbi dekolonizációhoz. A témák szorosan kapcsolódnak a második világháborús fejezethez: a háború alatt a birodalom erőforrásait és legitimációját is felemésztette, s bár formálisan győztes hatalomként került ki, a birodalmi rend alapjai megrendültek.
A második világháború utáni brit birodalom helyzetét alapvetően három tényező határozta meg: a gazdasági kimerülés, a nemzetközi erőviszonyok átrendeződése és a gyarmati társadalmakban felgyorsuló politikai mozgósítás. Az Egyesült Királyság a háború alatt hatalmas adósságot halmozott fel, különösen az Egyesült Államokkal szemben. A Lend-Lease (kölcsönbérleti törvény) program 1945-ös hirtelen leállítása súlyos fizetésimérleg-válságot okozott, és a brit kormány kénytelen volt tárgyalásokat kezdeni egy újabb amerikai hitelről, amelyet 1946-ban folyósítottak. A gazdasági szűkösség közvetlenül csökkentette a birodalom fenntartására fordítható katonai és adminisztratív kapacitást.
Ezzel párhuzamosan a nemzetközi környezet is átalakult. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió, bár eltérő okokból, egyaránt nyomást gyakorolt a gyarmati rendszerek lebontása irányába. Az 1941-es Atlanti Charta (Atlantic Charter) – amelyet Winston Churchill és Franklin D. Roosevelt írt alá – elvileg kimondta minden nép jogát a kormányzati forma megválasztásához, bár Churchill később úgy értelmezte, hogy ez nem a gyarmati területekre vonatkozik. A Szovjetunió ezzel szemben a gyarmatosítás elleni ideológiai harcot hirdette, és a gyarmati függetlenségi mozgalmakat – legalábbis retorikailag – támogatta.
A gyarmati társadalmakban a háború maga is felgyorsította a politikai tudatosodást. Több millió gyarmati katona szolgált a brit hadseregben Afrikából, Indiából és a Közel-Keletről, és sokan közülük a háború után nem voltak hajlandóak visszatérni a korábbi alávetett helyzetbe. A háborús gazdasági mobilizáció, a jegyrendszer és az áruhiány a gyarmati lakosságot is sújtotta, ami növelte az elégedetlenséget. A brit hatóságok a háború alatt ígéreteket tettek a politikai reformokra, de ezeket a háború után részben visszavonták vagy elodázták, ami tovább erősítette a függetlenségi követeléseket.
A brit politikai elit megosztott volt a birodalom jövőjét illetően. A Munkáspárt 1945-ös választási győzelme után Clement Attlee kormánya elvileg a gyarmati önkormányzat fokozatos kiterjesztését támogatta, de a gyakorlatban a hidegháborús logika és a gazdasági érdekek sokszor lassították a folyamatot. A konzervatív ellenzék egy része a birodalom fenntartását szorgalmazta, míg mások pragmatikusan a gazdasági befolyás új formáit keresték. Fontos kiemelni, hogy a „birodalom” fogalma ekkor már nem volt egységes: a domíniumok (Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, Dél-Afrika) gyakorlatilag független államokként működtek, az indiai alkotmányos helyzet különleges volt, a gyarmati területek pedig eltérő jogállással rendelkeztek.
India a Brit Birodalom legnagyobb és legfontosabb gyarmata volt, ezért függetlensége mind gazdasági, mind stratégiai szempontból fordulópontnak számított. Az indiai nacionalista mozgalom a két világháború között folyamatosan erősödött, és a második világháború alatt a Kongresszus Párt (Indian National Congress) vezetői, köztük Mahátma Gandhi és Dzsaváharlál Nehru, határozottan követelték a teljes függetlenséget. A brit kormány 1942-ben a Quit India mozgalommal szemben tömeges letartóztatásokat hajtott végre, ami a háború alatt tovább mélyítette az ellentétet.
A háború után a brit kormány felismerte, hogy India megtartása katonailag és politikailag is tarthatatlan. A hadseregben szolgáló indiai katonák hűsége bizonytalanná vált, a gazdasági terhek nőttek, és a nemzetközi nyomás is erősödött. A Munkáspárt 1946-ban küldöttséget indított Indiába (Cabinet Mission), hogy tárgyaljon az alkotmányos átmenetről. A tárgyalások azonban zátonyra futottak a hindu és muzulmán politikai elitek közötti ellentétek miatt.
Az indiai muzulmán közösség politikai képviseletét a Muszlim Liga (All-India Muslim League) látta el, Muhammad Ali Dzsinnah vezetésével. A Liga 1940-ben fogadta el a lahore-i határozatot, amely önálló muzulmán állam(ok) létrehozását követelte. A Kongresszus Párt ezzel szemben egységes, szekuláris India mellett állt ki, de a kétoldalú tárgyalások során nem sikerült kompromisszumra jutni. A vallási alapú területi igények mögött részben valós félelmek álltak: a muzulmán közösség egy része attól tartott, hogy egy hindu többségű demokráciában kisebbségként hátrányos helyzetbe kerül, míg a hindu nacionalista csoportok a muzulmánok lojalitását kérdőjelezték meg. Ugyanakkor a vallási identitások ekkor még nem voltak mereven elhatárolva minden régióban; Pandzsáb és Bengál tartományokban a hindu és muzulmán lakosság évszázadok óta egymás mellett élt.
A tárgyalások kudarca után 1946 augusztusában Kalkuttában és más városokban súlyos vallási zavargások törtek ki, amelyek több ezer halálos áldozatot követeltek. A brit hatóságok nem tudták megfékezni az erőszakot, és a felek közötti bizalom végleg megromlott. 1947 elején a brit kormány bejelentette, hogy 1948 júniusáig átadja a hatalmat. Az új alkirály, Lord Louis Mountbatten azonban felgyorsította a folyamatot, és 1947 júniusában bejelentette a felosztás tervét: India és Pakisztán két külön domíniumként nyeri el függetlenségét 1947. augusztus 15-én.
A felosztás (Partition) az indiai szubkontinens egyik legnagyobb emberi tragédiája lett. A határok kijelölését a Radcliffe-bizottság végezte hetek alatt, és a vonal gyakran vágott ketté településeket, közlekedési útvonalakat és mezőgazdasági területeket. A felosztás következtében becslések szerint 10–15 millió ember kényszerült lakóhelye elhagyására: a hinduk és szikhek főként Indiába, a muzulmánok főként Pakisztánba menekültek. A menekülés során és azt követően tömeges erőszak tört ki, amelynek áldozatai között nők, gyermekek és idősek is nagy számban voltak. A halálos áldozatok számát a történészek 200 000 és 2 millió közé teszik; a pontos szám ma sem ismert, mert a menekülthullámok közben sokan nyomtalanul eltűntek, és a korabeli adminisztráció nem tudta regisztrálni az összes esetet. A nők elleni szexuális erőszak és a kényszerű házasságok szintén a felosztás dokumentált, de sokáig elhallgatott következményei közé tartoznak.
A felosztás értelmezése máig éles történészi és emlékezetpolitikai viták tárgya. Egyes történészek szerint a felosztás elkerülhetetlen volt a vallási közösségek közötti bizalomhiány miatt, mások szerint a brit gyarmati politika – különösen a „divide et impera” (oszd meg és uralkodj) logika – szándékosan vagy gondatlanságból mélyítette el a törésvonalakat. A kortárs indiai, pakisztáni és bangladesi nemzeti narratívák is eltérően ítélik meg az eseményeket: India a szekuláris állam megszületését hangsúlyozza, Pakisztán a muzulmán haza létrejöttét, Banglades pedig az 1971-es kiválás előzményeként tekint vissza a felosztásra. A brit felelősség mértéke szintén vita tárgya: a birodalmi adminisztráció dokumentáltan siettette a kivonulást, és a határmegállapítási folyamatot is hibásan kezelte, de a vallási erőszakért a helyi politikai szereplők és fegyveres csoportok is felelősek voltak.
A Brit Birodalom másik, az indiaihoz hasonlóan sürgető válsággócát a palesztinai brit mandátum jelentette. A mandátumrendszert az első világháború után hozták létre a Népszövetség égisze alatt; Palesztinát Nagy-Britannia kapta meg igazgatásra azzal a kettős kötelezettséggel, hogy biztosítsa a zsidó nemzeti otthon létrehozását, miközben a helyi arab lakosság jogait is tiszteletben tartja. Ez a kettős ígéret a kezdetektől fogva feszültséget szült.
A második világháború és a Holocaust (sóá) után a palesztinai helyzet radikálisan megváltozott. A náci üldözés elől menekülő zsidók tömegesen próbáltak bevándorolni Palesztinába, a brit hatóságok azonban – részben az arab lakosság ellenállása, részben saját stratégiai érdekei miatt – szigorú bevándorlási korlátozásokat tartottak fenn. A cionista mozgalom, különösen annak revizionista és baloldali szárnya, a brit mandátum elleni fegyveres ellenállásba kezdett. Olyan szervezetek hajtottak végre támadásokat, mint az Irgun és a Lehi (Stern-csoport), de a mérsékeltebb Hágáná is részt vett a brit célpontok elleni akciókban. A legismertebb támadás a King David Hotel 1946-os bombázása volt Jeruzsálemben, amelyben 91 ember halt meg.
A brit kormány a háború után megpróbált megoldást találni, de az arab és zsidó fél közötti tárgyalások nem vezettek eredményre. 1947 februárjában a brit kormány bejelentette, hogy a kérdést az ENSZ elé utalja. Az ENSZ Közgyűlése 1947 novemberében elfogadta a felosztási tervet (UN Partition Plan for Palestine), amely Palesztina területét egy zsidó és egy arab államra, valamint egy nemzetközi igazgatású Jeruzsálemre osztotta volna. A zsidó vezetés elfogadta a tervet, az arab államok és a palesztinai arab vezetés viszont elutasította, mert a terv szerintük aránytalanul nagy területet juttatott volna a zsidó államnak a lakossági arányokhoz képest.
A brit kormány 1948. május 15-én hivatalosan megszüntette a mandátumot és kivonta csapatait, anélkül hogy átadta volna a hatalmat bármelyik félnek. Május 14-én Dávid Ben-Gurion kikiáltotta Izrael állam megalakulását, másnap pedig a szomszédos arab államok hadseregei megtámadták az új államot. Az első arab–izraeli háború (1948–1949) során Izrael megerősítette és kiterjesztette területét, a palesztinai arab lakosság nagy része pedig elmenekült vagy elűzték; ezt az eseményt a palesztin történeti emlékezet Nakba-ként (katasztrófa) tartja számon. A menekültek és az elűzöttek számát a történészek 700 000 körülire becsülik, de a pontos adat vitatott, és a felelősség megoszlása a mai napig éles vita tárgya. A brit kivonulás dokumentáltan rendezetlenül zajlott, és a mandátum megszüntetésének módja hozzájárult a kialakuló konfliktus mélyüléséhez.
A palesztinai mandátum vége a mandátumrendszer általános leépülésének része volt. A Népszövetség által létrehozott mandátumokat a második világháború után az ENSZ gyámsági rendszere (trusteeship system) váltotta fel, de a gyakorlatban a mandátumterületek többsége – Szíria, Libanon, Irak, Transzjordánia – már korábban vagy a háború alatt elnyerte függetlenségét. A brit kormány mandátumrendszerből való kivonulása Palesztinában azt is jelezte, hogy a birodalom már nem képes vagy nem hajlandó hosszú távon fenntartani közvetlen igazgatású területeket a Közel-Keleten.
India függetlensége és Palesztina feladása egy tágabb folyamat első állomásai voltak, amelyet a kortársak és a későbbi történetírás gyakran dekolonizációként ír le. A fogalom azonban félrevezető lehet, mert a brit birodalom leépülése nem volt egységes terv eredménye, és a gyarmati területek eltérő utakon, eltérő időpontokban és eltérő konfliktusintenzitással váltak függetlenné. A folyamatot gyakran a gyarmati hatalom „visszavonulásaként” ábrázolják, de ezt a narratívát a posztkoloniális történetírás joggal bírálja: a függetlenség kivívásában a gyarmati népek politikai és fegyveres ellenállása döntő szerepet játszott, és a brit kormány a hatalomátadás során sokszor saját gazdasági és stratégiai érdekeit próbálta megőrizni.
India függetlenségével egy időben, 1948-ban Burma (ma Mianmar) és Ceylon (ma Srí Lanka) is elnyerte függetlenségét. Burma esetében a brit kormány viszonylag rövid tárgyalás után adta át a hatalmat, Ceylon pedig alkotmányos reformok révén, békés úton vált függetlenné, és 1948-ban a Nemzetközösség (Commonwealth of Nations) tagjává vált, anélkül hogy domínium státuszt kapott volna. A Nemzetközösség 1949-es londoni nyilatkozata a korábbi „Brit Nemzetközösség” fogalmát átalakította: lehetővé tette, hogy a tagállamok köztársaságként is elismerjék a brit uralkodót a Nemzetközösség fejének, ami lehetővé tette India számára a tagságot köztársasági államberendezkedése ellenére is.
A Közel-Keleten és a Földközi-tenger térségében a brit befolyás gyorsan csökkent. A görög polgárháború (1946–1949) idején a brit kormány már nem tudta egyedül finanszírozni a görög kormányellenes kommunista felkelők elleni harcot, és 1947-ben átadta a szerepet az Egyesült Államoknak – ez vezetett a Truman-doktrína meghirdetéséhez. Egyiptom esetében a brit kormány 1936-ban szerződésben rögzítette a csapatok kivonását, de a szuezi csatorna övezetében továbbra is jelentős katonai jelenlétet tartott fenn, ami a későbbi években feszültséget okozott.
Afrikában a dekolonizáció lassabban indult meg. A második világháború után a brit kormány a gyarmati területeken az önkormányzat fokozatos kiterjesztését hirdette meg, de a helyi nacionalista mozgalmak – például a Gold Coast (a mai Ghána) területén Kwame Nkrumah vezetésével – hamarosan radikálisabb követelésekkel léptek fel. Az 1948-as accrai zavargások jelezték, hogy a fokozatosság politikája nem lesz tartható. A brit gyarmati adminisztráció egyes területeken reformokat vezetett be, másutt azonban erőszakkal lépett fel; az 1948-as malájföldi szükségállapot például a kommunista felkelők elleni hosszú katonai kampány kezdetét jelentette.
A birodalom leépülésének kezdete tehát nem volt egyenletes, és nem is értelmezhető kizárólag a brit kormány szándékainak függvényeként. A gyarmati társadalmak belső politikai erői, a hidegháborús konfliktusok, a nemzetközi szervezetek (elsősorban az ENSZ) normái és a brit gazdaság teherbíró képessége egyaránt befolyásolták a folyamatot. A brit birodalmi identitás és a „birodalmi küldetés” narratívája azonban a háború után gyorsan veszített hiteléből, bár a közvélemény egy része továbbra is ragaszkodott a birodalmi dicsőség képzetéhez.
Az alfejezetben tárgyalt események nagy része jól dokumentált: a kormányzati iratok, a tárgyalási jegyzőkönyvek, a korabeli sajtó, a szemtanúk beszámolói és a résztvevők visszaemlékezései bőséges forrásanyagot nyújtanak. Az Indiai Nemzeti Kongresszus és a Muszlim Liga levéltárai, a brit India Office iratai, valamint a Mountbatten-papírok elsődleges forrásként használhatók. Ugyanakkor a források elfogultsága jelentős: a gyarmati adminisztráció dokumentumai gyakran a brit perspektívát tükrözik, a nacionalista vezetők nyilatkozatai pedig a politikai mozgósítás céljait szolgálták. A felosztás erőszakáról szóló beszámolók gyakran utólagos, traumákkal terhelt visszaemlékezések, amelyek pontossága változó.
A legnagyobb bizonytalanság a felosztás áldozatainak és a menekültek számának becslésében rejlik. A 10–15 milliós menekültáradat és a 200 000 – 2 milliós halálos áldozat tartománya a rendelkezésre álló statisztikák hiányosságait tükrözi. A korabeli adminisztráció nem vezetett megbízható nyilvántartást, a közlekedési káoszban sokan regisztrálatlanul haltak meg, és a későbbi kormányok is eltérő számokat közöltek nemzeti érdekeik szerint. A történészek közötti vita arról, hogy a felosztás „elkerülhető” volt-e, részben értelmezési kérdés: a tények dokumentáltak, de az ok-okozati összefüggések súlyozása vitatott.
A palesztinai mandátum megszüntetésével kapcsolatban szintén vannak bizonytalanságok. A palesztinai menekültek számát 700 000 körülire teszik, de a pontos adat függ a meghatározástól (elmenekült vagy elűzött, ideiglenesen vagy véglegesen távozó). A felelősség kérdése – hogy a brit kivonulás, a cionista fegyveres akciók vagy az arab államok inváziója milyen arányban okozta a menekültválságot – évtizedek óta éles történészi és politikai vita tárgya, és a források szelektív használata mindkét oldalon gyakori.
A dekolonizáció kezdetének értelmezése szintén vitatott. A hagyományos brit történetírás sokáig a „birodalmi visszavonulás” narratíváját részesítette előnyben, amely a brit kormány bölcsességét és nagylelkűségét hangsúlyozta. A posztkoloniális történetírás ezzel szemben a gyarmati erőszakot, a kizsákmányolást és a hatalomátadás során érvényesülő brit érdekeket emeli ki. A könyv álláspontja szerint mindkét megközelítés részleges: a dokumentált tények azt mutatják, hogy a brit kormány egyszerre volt kényszerhelyzetben és érdekeit követő aktor, a gyarmati népek pedig nem passzív elszenvedői, hanem aktív alakítói voltak a folyamatnak.