Az 1945. júliusi brit választás eredménye nem csupán kormányváltást hozott, hanem a háború utáni társadalmi szerződés újrafogalmazásának kezdetét is jelentette. A Munkáspárt (Labour Party) Clement Attlee vezetésével elsöprő győzelmet aratott a háborús koalíciót vezető Winston Churchill Konzervatív Pártja (Conservative Party) felett. A hivatalos választási eredmény szerint a Munkáspárt 393, a konzervatívok 213, a liberálisok 12 mandátumot szereztek az alsóházban; ezek a számok dokumentáltak, de a korszak választási statisztikáiban az apróbb pártok és függetlenek miatt kisebb eltérések előfordulhatnak. A győzelem hátterében nem egyszerűen a háborús fáradtság állt, hanem a Beveridge-jelentés (Beveridge Report, 1942) által felvázolt szociális biztonság iránti széles társadalmi igény, valamint a hadigazdaság során megtapasztalt állami tervezés és teljes foglalkoztatás emléke. A munkáspárti program a jóléti állam (welfare state) kiépítését, a kulcsfontosságú iparágak állami ellenőrzését és a teljes foglalkoztatás fenntartását ígérte. Ugyanakkor ugyanennek a kormánynak kellett szembenéznie a Brit Birodalom fenntartásának egyre súlyosbodó gazdasági, katonai és politikai terheivel. A jóléti állam kiépítése és a birodalom leépítése így nem két külön történet, hanem ugyanannak a háború utáni brit átalakulásnak a két, egymással szorosan összefüggő oldala.
A második világháború alatt a brit társadalomban széles körű egyetértés alakult ki arról, hogy a háború utáni újjáépítésnek nem szabad visszatérnie az 1930-as évek tömeges munkanélküliségéhez és szociális bizonytalanságához. William Beveridge közgazdász 1942-ben készített jelentése – hivatalos címén Social Insurance and Allied Services – ezt a hangulatot fogalmazta meg. A jelentés a „öt óriásnak” nevezett társadalmi problémákat – a nélkülözést, a betegséget, a tudatlanságot, a nyomort és a tétlenséget – kívánta felszámolni egy átfogó, járulékalapú társadalombiztosítási rendszerrel, amely minden állampolgárra kiterjed. A Beveridge-jelentés nem kormányzati terv volt, hanem szakértői javaslat, de a háború alatti koalíciós kormány – részben a közvélemény nyomására – elkötelezte magát a megvalósítása mellett. A Munkáspárt 1945-ös választási győzelme után ezekből az elvekből törvényi valóság lett.
Az Attlee-kormány első nagy szociális törvényei közé tartozott a National Insurance Act (1946), amely egységesítette a betegségi, munkanélküliségi, anyasági, öregségi és özvegyi ellátásokat, valamint a National Health Service Act (1946), amely létrehozta a Nemzeti Egészségügyi Szolgálatot (National Health Service, NHS). Az NHS 1948. július 5-én kezdte meg működését. A rendszer alapelve az volt, hogy az egészségügyi ellátás a szükséglet alapján, nem pedig a fizetőképesség alapján járjon; a finanszírozás túlnyomórészt adóbevételekből történt. A kórházakat államosították, a háziorvosok pedig – hosszas tárgyalások után – a rendszer szerződött szolgáltatóivá váltak, megtartva bizonyos önállóságukat. Az NHS bevezetése nem volt konfliktusmentes: az orvosi kamara egy része ellenezte az állami irányítást, és Aneurin Bevan egészségügyi miniszternek kompromisszumokat kellett kötnie. A brit társadalomban azonban az NHS hamarosan a jóléti állam legnépszerűbb intézményévé vált, és a mai napig az egyik legerősebb nemzeti szimbólum.
A szociális reformok közé tartozott a National Assistance Act (1948), amely a rászorulók számára jövedelemkiegészítést biztosított, valamint a Family Allowances Act (1945), amely a gyermekek után járó családi pótlékot vezette be – ez utóbbi különösen a nők és a gyermekes családok számára jelentett közvetlen támogatást. A lakhatás területén a kormány nagyszabású állami lakásépítési programot indított; a háborús bombázások miatt súlyos lakáshiány enyhítése érdekében council house-ok (önkormányzati bérlakások) tízezrei épültek. Az oktatás terén a koalíciós kormány által 1944-ben elfogadott Education Act – ismertebb nevén a Butler-törvény – által bevezetett ingyenes középfokú oktatás gyakorlati kiépítése is a munkáspárti kormány időszakára esett.
A jóléti állam finanszírozása azonban súlyos feszültségekkel járt. Nagy-Britannia a háborúból jelentős adóssággal került ki, és a font sterling nemzetközi szerepe meggyengült. Az 1947-es konvertibilitási válság megmutatta, hogy a brit gazdaság nem tudja egyszerre finanszírozni a szociális kiadásokat, a katonai jelenlétet és a birodalmi kötelezettségeket. A Marshall-segély (hivatalosan European Recovery Program) 1948-tól érkező amerikai támogatás enyhítette a dollárhiányt, de nem oldotta meg a strukturális problémákat. A kormány 1949-ben kénytelen volt leértékelni a fontot: az árfolyam 4,03 dollárról 2,80 dollárra csökkent. A jóléti állam tehát nem légüres térben jött létre, hanem a birodalmi kötelezettségek és a gazdasági realitások állandó feszültségében.
Az Attlee-kormány gazdaságpolitikájának másik pillére a kulcsfontosságú iparágak és intézmények államosítása (nationalisation) volt. A cél nem a teljes tervgazdaság bevezetése volt, hanem azoknak az ágazatoknak az állami ellenőrzés alá vonása, amelyeket a kormány a nemzetgazdaság „parancsnoki magaslatainak” tekintett. A Bank of England 1946-ban került állami tulajdonba, majd 1947-ben a szénbányászat, a vasutak, a közúti áruszállítás, az elektromos áram-termelés és -elosztás, 1948-ban pedig a gázszolgáltatás. A vas- és acélipar államosítását 1949-ben fogadták el, de az 1951-es konzervatív győzelem után részben visszafordították, ami azt mutatja, hogy az államosítások politikai megítélése vita tárgya volt.
Az államosítások mögött többféle indok húzódott. Egyrészt a háború előtti magántulajdonú szénbányászat és vasút alacsony termelékenysége, elavult technológiája és rossz munkakörülményei miatt széles körben elismerték, hogy ezek az ágazatok nem tudnak megfelelni az újjáépítés követelményeinek. Másrészt a munkáspárti kormány – és a szakszervezetek – úgy vélte, hogy az állami tulajdon biztosítja a beruházások koordinálását és a munkahelyek védelmét. A korábbi tulajdonosok kompenzációt kaptak, ami a költségvetést tovább terhelte. A gyakorlati eredmények vegyesek voltak: a szénbányászat gépesítése és a vasút modernizálása lassan haladt, a döntéshozatal bürokratikussá vált, és a munkások várakozásai a munkakörülmények gyors javulására csak részben teljesültek. Ugyanakkor a teljes foglalkoztatás politikája – amelyet a kormány a Keynes-i keresletösztönzés eszközeivel támogatott – a korszakban sikeresnek bizonyult: a munkanélküliségi ráta a háború utáni évtizedben rendkívül alacsony maradt.
A jóléti állam kiépítésével párhuzamosan az Attlee-kormány kénytelen volt szembenézni a Brit Birodalom fenntarthatatlanságával. A második világháború alatt a gyarmati területek – különösen India – jelentős emberi és anyagi erőforrásokkal járultak hozzá a brit hadviseléshez, de a háború megerősítette a függetlenségi mozgalmakat, és a brit gazdaság már nem tudta finanszírozni a birodalom katonai igazgatását. A dekolonizáció (decolonisation) fogalma ekkor még nem volt általánosan használt kifejezés, de a folyamat – a gyarmati területek politikai függetlenségének megadása vagy elismerése – ezekben az években gyorsult fel.
India függetlenségéről – amelyet az előző alfejezet részletesen tárgyalt – itt csak annyit szükséges megjegyezni, hogy 1947. augusztus 15-én India és Pakisztán két önálló domíniumként vált függetlenné, a felosztás pedig több százezer – egyes becslések szerint több mint egymillió – ember halálával és milliók kitelepítésével járt. A pontos áldozatszám a mai napig vita tárgya, mert a kortárs adminisztratív feljegyzések hiányosak, és a közösségi erőszak áldozatainak számbavétele politikailag terhelt. Az Attlee-kormány döntését a távozás felgyorsításáról részben a gyarmati erőszak elkerülése, részben a brit pénzügyi és katonai kapacitás hiánya motiválta.
India mellett Burma 1948 januárjában, Ceylon (a mai Srí Lanka) 1948 februárjában nyerte el függetlenségét. Ezek a területek a Brit Nemzetközösség (British Commonwealth) tagjai lettek, ami a birodalmi kapcsolatok átalakításának egyik eszköze volt: a formális függetlenség mellett megőrizte a brit korona szimbolikus szerepét és a gazdasági együttműködés kereteit. A brit Palesztina-mandátum megszüntetése 1948-ban ugyancsak a birodalom leépítésének része volt. A mandátum területén a zsidó és arab közösségek közötti konfliktus a második világháború után fegyveres összecsapásokká fajult, és a brit hatóságok képtelenek voltak fenntartani a rendet. Az ENSZ 1947-es felosztási terve alapján 1948 májusában kikiáltották Izrael államot, ami az első arab–izraeli háborúhoz és több százezer palesztin menekült útjára kényszerítéséhez vezetett. A brit kormány szerepét a palesztinai eseményekben a történészek eltérően értékelik: egyesek a hatóságok tehetetlenségét és a zsidó bevándorlás korlátozásának korábbi politikáját hangsúlyozzák, mások a brit mandátumrendszer egészének gyarmati jellegét és a felosztás következményeiért viselt felelősséget emelik ki.
A dekolonizáció e korai szakaszában a brit kormány hivatalos álláspontja az volt, hogy a függetlenség megadása „rendezett átmenet” keretében történik, és a Nemzetközösség fenntartja a baráti kapcsolatokat. A gyarmati népek tapasztalata azonban ennél összetettebb volt: a függetlenségi mozgalmak gyakran évtizedes elnyomás, gazdasági kizsákmányolás és rasszista hierarchiák után érték el céljukat, és a hatalomátadás sok helyen új elitek felemelkedését, etnikai vagy vallási konfliktusokat és a korábbi gazdasági függőségek továbbélését hozta. A munkáspárti kormány nem kérdőjelezte meg a Brit Birodalom korábbi legitimitását, és a dekolonizációt elsősorban a brit érdekek keretei között képzelte el: a politikai függetlenség megadásával kívánta megőrizni a gazdasági és stratégiai befolyást.
A szuezi válság nem az Attlee-kormány, hanem a konzervatív Anthony Eden kormánya idején robbant ki, de a dekolonizáció és a brit világhatalmi pozíció átalakulásának folyamatában olyan fordulópontot jelentett, amelyet a jóléti állam és a birodalom leépítése tárgyalásakor nem lehet megkerülni. A válság közvetlen előzménye az egyiptomi politika radikalizálódása volt. 1952-ben a Szabad Tisztek (Free Officers) mozgalma megdöntötte a britek által támogatott monarchiát, és Gamal Abden-Nasszer (Gamal Abdel Nasser) fokozatosan Egyiptom meghatározó vezetőjévé vált. Nasszer a pánarab nacionalizmus képviselőjeként fellépett a brit katonai jelenlét ellen, és 1954-ben elérte a brit csapatok kivonását a Szuezi-csatorna övezetéből.
A közvetlen kiváltó ok az volt, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia 1956 júliusában visszalépett az Asszuáni-gát (Aswan High Dam) finanszírozásától, mire Nasszer július 26-án államosította a Szuezi-csatorna Társaságot (Suez Canal Company), amelynek részvényei többségében brit és francia kézben voltak. A csatorna stratégiai jelentősége abban állt, hogy ez volt a legrövidebb tengeri útvonal Európa és az ázsiai olajmezők között; a brit kormány számára a csatorna ellenőrzése a birodalmi kommunikáció és az olajellátás biztosítékának tűnt. A brit és francia kormány Nasszer lépését a nemzetközi jog megsértéseként értékelte, és katonai beavatkozást tervezett. A francia kormányt emellett az is motiválta, hogy Nasszer támogatta az algériai függetlenségi mozgalmat.
A brit, francia és izraeli kormány titkos egyeztetése a Sèvres-i jegyzőkönyv (Protocol of Sèvres) néven vált ismertté; a dokumentum létezését a kormányok évtizedekig tagadták, de a történészi kutatás mára egyértelműen bizonyította a titkos megállapodást. Ennek értelmében Izrael 1956. október 29-én megtámadta Egyiptomot, majd a britek és a franciák ultimátumot adtak ki, amely a harcoló felek szétválasztására hivatkozva – valójában azonban a csatorna övezetének megszállására – adott ürügyet. A brit és francia csapatok november elején partra szálltak Port Száidnál. Az akció azonban nemzetközi felháborodást váltott ki: az ENSZ-közgyűlés elítélte a beavatkozást, az Egyesült Államok – amelyet nem tájékoztattak előre – gazdasági nyomást gyakorolt, elsősorban a font sterling eladásával és az olajszállítások visszatartásával, a Szovjetunió pedig katonai beavatkozással fenyegetőzött. A brit kormány november 6-án tűzszünetet hirdetett, és decemberre a brit és francia csapatokat ENSZ-erők váltották fel.
A szuezi válság következményei messze túlmutattak a katonai kudarcon. A brit font sterlingre nehezedő nyomás megmutatta, hogy a jóléti állam és a birodalmi külpolitika finanszírozása nem tartható fenn amerikai támogatás nélkül. Anthony Eden 1957 januárjában lemondott, egészségi állapotára és a válságban játszott szerepére hivatkozva. A válság a brit politikai elitben mély nyomot hagyott: a „különleges kapcsolat” (special relationship) az Egyesült Államokkal átértékelődött, és a brit kormányok ezentúl még inkább igyekeztek elkerülni az amerikai érdekekkel való nyílt ütközést. A dekolonizáció folyamata pedig felgyorsult, mert a brit közvélemény és a politikai vezetés egy része számára világossá vált, hogy a birodalom katonai fenntartása a jóléti állam rovására megy. A gyarmati nacionalista mozgalmak számára a szuezi vereség azt is jelezte, hogy a brit hatalom már nem legyőzhetetlen.
Az Attlee-kormány és a szuezi válság együttes vizsgálata lehetővé teszi a háború utáni Britannia két meghatározó folyamatának összekapcsolását. A jóléti állam kiépítése tartós intézményi reform volt: az NHS, a társadalombiztosítás és a teljes foglalkoztatás politikája a brit társadalom alapvető konszenzusává vált, amelyet a későbbi konzervatív kormányok sem mertek teljesen felszámolni. Az államosítások öröksége ellentmondásosabb: egyes ágazatokban a modernizáció elmaradt, és a későbbi privatizációk újabb vitákat gerjesztettek. A dekolonizáció felgyorsulása nem volt fájdalommentes: India felosztásának erőszaka, a palesztinai konfliktus és a gyarmati népek gazdasági kiszolgáltatottsága mind arra figyelmeztet, hogy a birodalom leépítése nem egyszerűen a „felelős hatalomátadás” narratívájával írható le. A szuezi válság pedig dokumentálta, hogy a brit világhatalmi szerep a második világháború után már nem volt fenntartható.
A történészi értékelések továbbra is vitatottak abban a kérdésben, hogy a jóléti állam mennyiben volt a háborús összefogás és a munkásmozgalom nyomásának eredménye, és mennyiben a politikai elit előrelátó döntése. Ugyancsak vita folyik arról, hogy a dekolonizáció mennyire volt „önkéntes” vagy kikényszerített, és hogy a brit kormány milyen mértékben felelős a gyarmati területeken a hatalomátadást követő konfliktusokért. A fejezetben bemutatott események azonban egyértelműen jelzik, hogy a jóléti állam és a birodalom leépítése nem párhuzamos, egymástól független történések voltak, hanem ugyanannak a brit államnak a túlterheltségére adott, egymással összefüggő válaszok.
Az alfejezet elsősorban a korszak kormányzati dokumentumaira, parlamenti jegyzőkönyvekre, választási statisztikákra és a háború utáni szociálpolitikai törvények szövegére, valamint a szuezi válsággal kapcsolatos brit, francia, izraeli és egyiptomi levéltári anyagokra épülő szakirodalomra támaszkodik. A választási mandátumszámok a hivatalos eredményekből származnak, de a korszak választási rendszerének sajátosságai miatt a pontos adatokat érdemes a hivatalos brit választási bizottság adatbázisával ellenőrizni. A jóléti állam költségvetési adatai – például az NHS első éves kiadásai – a kormányzati pénzügyi jelentésekből származnak, de a számítási módszerek és az inflációs korrekciók miatt a becslések eltérhetnek. A szuezi válsággal kapcsolatban a Sèvres-i jegyzőkönyv létezése ma már történészi konszenzus, de a titkos megállapodás pontos tartalmának rekonstrukciója részben hiányos levéltári forrásokon alapul. A dekolonizáció áldozatainak száma – különösen India felosztásánál és a palesztinai háborúban – erősen becsült adat, és a források közötti eltérések politikai okokból is jelentősek. A fejezet nem végez önálló levéltári kutatást, hanem a rendelkezésre álló szakirodalmat foglalja össze; ahol az adatok bizonytalanok, ezt a szöveg jelzi.