A mai Franciaország területének ókori története nem a francia nemzet előtörténete, hanem egy olyan korszak, amelyben a római hódítás átformálta a kelta nyelvű törzsek társadalmát, és létrehozta azt a gall–római világot, amelyből később a Frank Birodalom kialakult. Gallia a Brit-szigetekkel szemben, a mediterrán világ és a kontinentális Európa között helyezkedett el; a gall törzsek kereskedelmi és kulturális kapcsolatban álltak a szigetek kelta közösségeivel, amelyekről a Britannia az ókorban és a kora középkorban fejezet szól. A római hódítás itt korábban és mélyebben zajlott, mint Britanniában, és a későbbi frank állam alapjait is a római közigazgatás, a latin nyelv és a városi hálózat öröksége adta. Az alábbiakban a gall társadalom, a Caesar-féle hódítás, a római provincia kiépítése és a gall–római gazdaság és kultúra kérdéseit járjuk körül, ügyelve arra, hogy a források egyoldalúságát és a modern értelmezések vitáit is jelezzük.
A római hódítás előtti Gallia (Gallia) fogalma a rómaiak által használt gyűjtőfogalom volt, nem egységes politikai vagy etnikai képződmény. A területet a Pireneusok, az Alpok, a Rajna és az Atlanti-óceán határolta, de a határok nem voltak rögzítettek. A rómaiak megkülönböztették Gallia Cisalpina (a mai Észak-Itália) és Gallia Transalpina (a mai Franciaország) területét. Az utóbbi déli sávja, Gallia Narbonensis, már i. e. 121-től római provincia volt, és innen származik a „Provence” elnevezés. A Caesar által meghódított területet a római források Gallia Comata néven emlegették, vagyis „hajas Gallia”, megkülönböztetve a romanizáltabb, tógát viselő Gallia Narbonensistől.
A gall törzsek a kelta nyelvű népek közé tartoztak, amelyek a La Tène-kultúra (La Tène-kultúra) régészeti horizontjához kapcsolhatók. A görög és római szerzők – főként Poszeidóniosz, Sztrabón, Diodórosz és Julius Caesar – írásai alapján a gall társadalom három fő rétegre tagolódott: a druidák (druides), a lovagok vagy harcosok (equites) és a köznép (plebs). A druidák vallási, jogi és oktatási szerepet töltöttek be, és gyakran a törzsek közötti viták döntőbíráiként léptek fel; a római források azonban hajlamosak voltak őket ellenséges fényben bemutatni, mert a római uralommal szembeni ellenállás szervezőinek tekintették őket. A harcos réteg a törzsi arisztokráciát alkotta, amely a klientúra-rendszer révén hatalmas befolyással bírt. A köznép nagyrészt mezőgazdasággal foglalkozott, és jogilag kevés védelmet élvezett; Caesar szerint sokan közülük adósság vagy elnyomás miatt a nemesség szolgálatába álltak.
A gall törzsek politikai szervezete törzsi államok vagy civitasok (civitas) formájában működött, amelyek élén választott vagy örökletes vezetők álltak. Egyes törzsek, mint az aedui (Aedui), az arverni (Arverni) vagy a helvétek (Helvetii), nagyobb területi egységeket ellenőriztek, és egymással szövetségi vagy háborús viszonyban álltak. A gall társadalom nem volt „vad” vagy „barbár” a modern értelemben: a régészeti leletek fejlett mezőgazdaságot, kézművességet és kereskedelmet mutatnak. A gallok városias települései, az oppidumok (oppidum), erődített magaslati települések voltak, amelyek a törzsi központok szerepét töltötték be. Bibracte, az aedui központja, vagy Alesia, az arverni erődítménye a legismertebb példák; az ásatások utcahálózatot, műhelyeket, pénzverést és importált mediterrán árukat tártak fel. Az oppidumok nem csupán katonai menedékek, hanem gazdasági és politikai központok is voltak, ahol a törzsi gyűlések és a vallási szertartások zajlottak.
A gall gazdaság alapja a mezőgazdaság volt: gabonát, hüvelyeseket termesztettek, állatokat tartottak, és a szőlőművelés is ismert volt, bár a bor nagy részét a mediterrán térségből importálták. A kézművességben a fémmegmunkálás, a kerámia és a textilgyártás emelkedett ki. A kereskedelem a folyók, különösen a Rhône, a Saône, a Loire és a Szajna mentén zajlott, és a gall törzsek élénk kapcsolatot tartottak fenn a görög gyarmatvárosokkal, főként Massaliával (Massalia, a mai Marseille), valamint a római kereskedőkkel. A gall pénzverés – főként arany- és ezüstpénzek – a törzsi elitek gazdasági hatalmát tükrözi, és a mediterrán világgal való integráció jele.
A vallási életben a kelta istenek tisztelete mellett a természeti helyek, források, ligetek és folyók kultusza játszott szerepet. A római források a gall vallást gyakran emberáldozattal vádolták, de ennek mértéke vitatott; a régészet nem szolgáltat egyértelmű bizonyítékot a széles körű emberáldozatra, és egyes történészek szerint a római propaganda túlzott. A druidák évente tartott gyűlései, például a carnutes törzs területén, a vallási és jogi egység jelei voltak, de nem jelentettek politikai egységet.
A gall háborúk (Bellum Gallicum) kitörésének közvetlen előzménye a helvétek vándorlása volt. A helvét törzs i. e. 58-ban elhatározta, hogy elhagyja a mai Svájc területét, és Gallián keresztül nyugat felé vonul. Caesar, aki éppen Gallia Cisalpina és Gallia Narbonensis helytartója volt, a római provincia fenyegetettségére hivatkozva megakadályozta a vándorlást, majd a bibractei csatában legyőzte a helvéteket. Ezt követően fordult a germán Ariovistus ellen, aki a Rajnán átkelve a gall törzsek rovására terjeszkedett. Caesar i. e. 58-ban a mai Vesontio (Besançon) közelében győzelmet aratott Ariovistus felett, és ezzel a Rajnát jelölte meg a római érdekszférák határaként.
A következő években Caesar sorra verte le a gall törzseket, miközben a római szenátus jóváhagyása nélkül, saját politikai hatalmának növelése érdekében is háborúzott. A hadjáratok során a belga törzsek (i. e. 57), a venétek (i. e. 56), az aquitániai törzsek (i. e. 55) és a britanniai expedíciók (i. e. 55 és 54) következtek. Caesar kétszer is átkelt a Rajnán (i. e. 55 és 53), hogy a germán törzseket megfélemlítse, és két alkalommal Britanniába is eljutott, bár ott tartós hódítást nem tudott elérni. A gall törzsek ellenállása azonban nem szűnt meg: i. e. 54–53-ban nagy felkelés tört ki, amelyet Ambiorix, az eburones törzs vezetője robbantott ki, és Caesar csak nagy nehézségek árán verte le.
A háború legnagyobb kihívása Vercingetorix felkelése volt i. e. 52-ben. Az arverni törzs vezetője egyesítette a gall törzsek nagy részét, és a felperzselt föld taktikájával próbálta megakadályozni a római hadsereg utánpótlását. Caesar azonban Alesia ostrománál döntő győzelmet aratott: a gall erődítményt körbezárta, és a felmentő sereget is legyőzte. Vercingetorix megadta magát; később Rómába hurcolták, és i. e. 46-ban Caesar diadalmenetét követően kivégezték. A felkelés leverése után Gallia római uralom alá került, bár kisebb ellenállások még évekig folytatódtak.
Caesar a gall háborúkról írt művében, a „Commentarii de bello Gallico” című munkában saját hadjáratait igazolta és dicsőítette. A szöveg elsődleges forrás, de erősen propagandisztikus: Caesar saját katonai zsenijét hangsúlyozta, a gallokat pedig gyakran barbárként vagy megbízhatatlanként ábrázolta. A háború áldozatairól szóló adatai – például a helvétek több mint 200 ezer fős tömegéről vagy a gallok több százezres veszteségeiről – minden bizonnyal túlzóak, és a modern becslések jóval alacsonyabb számokat valószínűsítenek. A gall lakosság háború előtti létszámát a kutatók 3–5 millió főre becsülik, de ez a becslés bizonytalan, mivel az írott források megbízhatatlanok, a régészeti adatok pedig nem adnak pontos demográfiai képet. A hódítás során a gall társadalom jelentős része elpusztult vagy rabszolgasorba került; egyes történészek szerint a háborúk akár egymillió halálos áldozatot is követelhettek, de ez a szám vita tárgya. A római hódítás tehát nem csupán politikai változást, hanem súlyos demográfiai katasztrófát is jelentett Gallia számára.
A gall háborúk után Gallia fokozatosan beilleszkedett a római birodalom közigazgatási, gazdasági és kulturális rendszerébe. Augustus császár i. e. 27-ben Gallia Comatát három tartományra osztotta: Aquitania (Aquitania), Lugdunensis (Lugdunensis) és Belgica (Belgica). A korábbi Gallia Narbonensis – amely már régóta római provincia volt – a birodalom egyik leggazdagabb és legromanizáltabb tartománya maradt. Később, a 1. század folyamán, a Rajna menti katonai zónából létrehozták Germania Inferior és Germania Superior tartományokat, amelyek a gall területek egy részét is magukban foglalták. A tartományi székhelyek közül Lugdunum (a mai Lyon), Narbo Martius (Narbonne), Durocortorum (Reims) és Augusta Treverorum (Trier) emelkedett ki.
A római közigazgatás alapja a civitas-rendszer volt. A korábbi törzsi területekből civitasok (civitas) lettek, amelyek központjai a városok voltak. A rómaiak ügyeltek arra, hogy a helyi arisztokráciát bevonják a hatalomba: a gall elitek tagjai római polgárjogot szerezhettek, részt vehettek a tartományi gyűléseken, és fokozatosan beépültek a birodalmi elitbe. A legismertebb példa a Claudius császár által i. sz. 48-ban elmondott beszéd, amelyben a gall származású szenátorok jogait védte; a beszédet bronztáblán megőrizték, és ma Lyonban található. A helyi törzsi istenek tiszteletét gyakran összekapcsolták a római császárkultusszal, amely a tartományi lojalitás kifejezésének eszköze volt.
A római uralom alatt a városi élet virágzott. A gall városok többsége a korábbi oppidumok közelében vagy azok helyén épült, de a római várostervezés elvei szerint: fórum, bazilika, amfiteátrum, színház, fürdők és vízvezetékek jellemezték őket. Lugdunum, a három gall tartomány közös fővárosa, a birodalom egyik legfontosabb kereskedelmi és közigazgatási központja lett; itt tartották a gall tartományok évente ülésező gyűlését, a Concilium Galliarumot, amely a császárkultusz és a tartományi lojalitás fóruma volt. A városok mellett a vidéki településszerkezet is átalakult: a nagybirtokok, a villák (villa rustica) hálózata terjedt el, amelyek a mezőgazdasági termelés központjai voltak, és gyakran a római életmódot tükrözték.
A latin nyelv fokozatosan kiszorította a gall nyelvet a hivatalos életből, a kereskedelemből és a városi kultúrából. A gall nyelv azonban nem tűnt el azonnal: a vidéki közösségekben, főként a hegyvidéki és periférikus területeken, még évszázadokig fennmaradhatott. A kutatók vitatják, hogy a kelta nyelv mikor halt ki Galliában; egyes feltételezések szerint az 5–6. századig is használatban lehetett. A gall nyelvű feliratok ritkák, és a legtöbb gall nyelvű szórványemlék személynevekben, istennevekben és helynevekben maradt fenn. A latin nyelvű kultúra a 3–4. században már meghatározó volt, és olyan gall származású írók, mint Ausonius vagy Sidonius Apollinaris, a klasszikus latin irodalom hagyományát folytatták.
A vallási életben a római és a kelta elemek szinkretizmusa figyelhető meg. A gall isteneket gyakran római nevekkel azonosították: például a kelta teutates vagy esus isteneket Mercurius vagy Mars alakjával, a termékenység istennőit pedig Minervával vagy Ceresszel kapcsolták össze. A források, szent ligetek és gyógyító helyek kultusza tovább élt, és a római fürdőkultúra is összefonódott a helyi gyógyító szentélyekkel. A kereszténység a 2. századtól kezdve jelent meg Galliában, elsősorban a görög–római városokban, de a 3. századig csak kisebb közösségekben terjedt.
A gall–római gazdaság a római birodalom egyik legvirágzóbb gazdasági térsége volt. A mezőgazdaság alapját a gabonatermesztés, a szőlőművelés, az olajfa és a gyümölcstermesztés adta. A gall bor hamar híressé vált, és a római piacokon is keresett árucikk lett. A villagazdaságok racionális termelési rendszere, a rabszolgák és a béres munkások alkalmazása, valamint a fejlett eszközök használata növelte a termelékenységet. A kézművességben a terra sigillata elnevezésű, vörös fényű kerámia gyártása emelkedett ki: a dél-galliai műhelyek, például La Graufesenque, a birodalom számos részére exportáltak. A fémmegmunkálás, az üveggyártás és a textilipar is jelentős volt.
A kereskedelem a római úthálózat kiépítésével virágzott fel. A galliai úthálózat központja Lugdunum volt, ahonnan a birodalom minden irányába vezettek utak. A folyami közlekedés – a Rhône, a Saône, a Loire, a Szajna és a Rajna – olcsó szállítási lehetőséget biztosított a nehéz áruk, például a gabona, a bor és az építőanyagok számára. A régészeti leletek, főként az amforák és a kerámiaedények elterjedése mutatja a távolsági kereskedelem intenzitását: a gall bor amforái a Rajna-vidéktől Britanniáig is eljutottak. A pénzforgalom általánossá vált, és a római pénzrendszer a helyi pénzeket fokozatosan kiszorította.
A gall–római társadalom erősen hierarchikus volt. A társadalom csúcsán a római szenátori és lovagrendi családok, valamint a vagyonos helyi arisztokrácia állt. A városi középrétegbe a kereskedők, kézművesek és a veterán katonák tartoztak. A lakosság nagy részét a vidéki parasztság alkotta, amelynek jogi helyzete változó volt: a szabad parasztok mellett nagy számban éltek colonusok (colonus), akik a nagybirtokosok földjét művelték, és fokozatosan a földhöz kötött bérlők rendszerébe süllyedtek. A rabszolgaság a gall–római gazdaság szerves része volt, bár a rabszolgák aránya a társadalomban nem ismert pontosan; a rabszolgák a háztartásokban, a mezőgazdaságban és a kézművességben egyaránt dolgoztak.
A nők helyzete a gall–római társadalomban a római jog és a helyi hagyományok keveredését mutatja. A római jog a nőket apjuk vagy férjük gyámsága alá helyezte, de a gall nők egyes források szerint a római nőknél nagyobb önállósággal rendelkezhettek a házasságban és a vagyonkezelésben. A források azonban szűkszavúak, és a mindennapi életre vonatkozó ismereteink főként sírfeliratokból, jogi szövegekből és régészeti leletekből származnak.
A kultúrában a latin nyelvű irodalom és a római művészet mellett a helyi hagyományok is tovább éltek. A gall–római művészet jellegzetes alkotásai közé tartoznak a helyi isteneknek szentelt fogadalmi emlékek, a kőszobrok és a mozaikok. A városi középületek és a villák díszítése a római életmódot tükrözte. A kereszténység terjedése a 3. századtól fokozatosan átalakította a vallási tájat: a 4. században már püspöki székhelyek működtek Galliában, például Lugdunumban, Arelate-ben (Arles) és Treverisben (Trier). A 3. századi válság – a germán betörések, a polgárháborúk és a gazdasági hanyatlás – azonban megtörte a gall–római virágzást. A Rajna-menti területeket alemann és frank támadások érték, a városok falakat emeltek, és a vidéki villák egy része elpusztult vagy megerősítették. A válság ellenére a gall–római társadalom nem omlott össze: a 4. században Diocletianus és Constantinus reformjai után a tartományi élet újra stabilizálódott, és a kereszténység a hivatalos vallássá válásával a késő római Gallia egyik meghatározó intézményévé vált.
A gall hódítás előtti és utáni Gallia történetének forrásai egyenlőtlenek. A legfontosabb írott forrás Caesar „Commentarii de bello Gallico” című műve, amely azonban erősen propagandisztikus, és a gall társadalomról alkotott képét a szerző politikai céljai torzítják. Caesar mellett más görög és római szerzők – Poszeidóniosz, Sztrabón, Diodórosz, Livius, Tacitus – is írtak Galliáról, de ők többnyire másodlagos forrásokra támaszkodtak, és gyakran a római civilizációs felsőbbrendűség szemszögéből ábrázolták a gallokat. A gall nyelvű írásbeliség szinte egyáltalán nem maradt fenn, így a gall társadalom belső nézőpontját közvetlenül nem ismerjük.
A régészeti források – oppidumok ásatásai, villák, sírok, feliratok, pénzleletek, kerámialeletek – sokat elárulnak a gall és gall–római gazdaságról, településszerkezetről és kereskedelemről, de a társadalmi viszonyokról és a mindennapi életről csak közvetetten adnak képet. A gall társadalom létszámára, a háborúk áldozataira és a rabszolgaság mértékére vonatkozó számok mind becslések, amelyek a források értelmezésétől függenek. A modern kutatásban vita folyik a római hódítás demográfiai következményeiről: egyes történészek a gall lakosság jelentős csökkenését feltételezik, mások szerint a veszteségek kisebbek voltak, és a lakosság viszonylag gyorsan regenerálódott.
A romanizáció fogalma is vitatott. A hagyományos felfogás szerint a római uralom egyoldalú asszimilációt jelentett, amelyben a gall kultúra fokozatosan eltűnt. Az utóbbi évtizedekben azonban a kutatók inkább interaktív folyamatként írják le a romanizációt: a helyi elitek önként vették át a római szokásokat és nyelvet, mert ez biztosította számukra a hatalmat és a presztízst, miközben a helyi hagyományok, vallási kultuszok és nyelvek is tovább éltek. A gall nyelv kihalásának időpontja bizonytalan, és a kereszténység terjedésének korai szakasza is forráshiányos. A gall–római korszak tehát nem egy egységes, jól dokumentált történet, hanem sokszor bizonytalan rekonstrukciók összessége.