Az Egyesült Királyság európai uniós tagságáról 2016. június 23-án tartott népszavazás a brit és az ír történelem egyik legfontosabb cezúrája. A referendum nem törvényi kötelező erővel bírt, hanem politikai konzultatív jelleggel, mégis alapjaiban rendezte át a Brit-szigetek, valamint az Egyesült Királyság és az Európai Unió viszonyát. A David Cameron vezette Konzervatív Párt által kiírt szavazáson az Egyesült Királyság választópolgárai 51,9%-os többséggel a kilépés (Leave) mellett döntöttek a bennmaradással (Remain) szemben, amely 48,1%-ot kapott. A részvételi arány 72,2% volt, ami 1992 óta a legmagasabb érték volt országos szavazáson. A szavazás földrajzi mintázata rendkívül megosztott képet mutatott: Anglia és Wales többsége a kilépésre, míg Skócia (62% Remain), Észak-Írország (55,8% Remain) és London (59,9% Remain) a bennmaradásra szavazott. A korcsoportok közötti törésvonal is markáns volt: a 65 év felettiek többsége a kilépést, a 25 év alattiak elsöprő többsége a bennmaradást támogatta a választást követő felmérések szerint.
A népszavazás hátterében több, egymást erősítő folyamat állt. A 2008-as pénzügyi válságot követő megszorítások (austerity), a deindusztrializáció által hátrahagyott közép- és észak-angliai régiók gazdasági frusztrációja, a 2004-es EU-bővítés után megnövekedett bevándorlásról szóló politikai vita, valamint a szuverenitásról és a nemzeti identitásról szóló érvelések mind hozzájárultak a kilépéspárti tábor megerősödéséhez. Különösen fontos szerepet játszott a bevándorlás: a 2010-es években a nettó migráció évente rendszeresen meghaladta a 200 000 főt, és az EU-ból érkező munkavállalók szabad mozgása a konzervatívok belső vitáinak és az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja (UKIP) nyomásgyakorlásának középpontjába került. A Leave-kampány központi ígérete a bevándorlás ellenőrzésének visszaszerzése és az EU költségvetésébe befizetett összegek (amelyet a kampányban heti 350 millió fontra becsültek, noha a nettó hozzájárulás ennél jóval alacsonyabb volt) egészségügyre fordításának lehetősége volt. A történészi értelmezések vitatják, hogy a szavazást elsősorban gazdasági, kulturális vagy politikai-intézményi tényezők motiválták-e, de a tudományos konszenzus szerint a jelenség egyszerre volt tiltakozás a fennálló politikai elit ellen és az európai integrációról régóta meglévő brit szkepticizmus kifejeződése.
A népszavazás után Cameron lemondott, és Theresa May alakított kormányt. A brit kormány 2017 márciusában aktiválta az Európai Unióról szóló szerződés 50. cikkelyét, elindítva ezzel a kétéves kilépési tárgyalási időszakot. A tárgyalások során három fő kérdéskör körvonalazódott: a pénzügyi elszámolás, az uniós polgárok jogainak garantálása, valamint az ír-északír határ kérdése. Az utóbbi bizonyult a legnehezebbnek. Az 1998-as nagypénteki megállapodás (Írország függetlensége és a Troubles) eltörölte a fizikai határellenőrzést Észak-Írország és Írország között, és a béke fenntartása a határ nyitottságán alapult. A kilépés azonban azt jelentette, hogy az Egyesült Királyság elhagyja az EU vám- és belső piacát, ami vámhatár létrehozását tette volna szükségessé valahol a két jogrendszer között. May „biztosíték” (backstop) néven ismert megoldási javaslata Észak-Írországot az Egyesült Királyság többi részétől eltérően az EU vámrendszeréhez kötötte volna, amit a Demokratikus Unionista Párt (DUP) és a Westminsterben kormányzó konzervatívok jelentős része elutasított. A belső politikai patthelyzet miatt a kilépés dátumát kétszer is elhalasztották.
Boris Johnson 2019 júliusában vette át a miniszterelnökséget, és újratárgyalta a kilépési megállapodást. A 2019. decemberi előrehozott választáson a Konzervatív Párt elsöprő többséget szerzett a „Get Brexit Done” (Befejezzük a Brexitet) jelszavával, különösen az angliai és walesi munkáspárti szavazók körében. A választási eredmény lehetővé tette a kilépési megállapodás ratifikálását, és az Egyesült Királyság 2020. január 31-én jogilag kilépett az Európai Unióból. A kilépést követően egy átmeneti időszak lépett érvénybe, amely 2020. december 31-ig tartott. Ezalatt az Egyesült Királyság a belső piac része maradt, de már nem vett részt az EU intézményeinek döntéshozatalában. A jövőbeli kapcsolatokról szóló tárgyalások 2020 decemberében zárultak le a Kereskedelmi és Együttműködési Megállapodás (Trade and Cooperation Agreement, TCA) aláírásával, amely 2021. január 1-jén lépett hatályba. A TCA vám- és kvótamentes kereskedelmet biztosít az áruk számára, ám a szolgáltatásokra, a halászatra és a szabályozási együttműködésre vonatkozó rendelkezései korlátozottak, és jelentős nem vámjellegű akadályokat (vámellenőrzések, állat- és növényegészségügyi igazolások, származási szabályok) vezetett be.
A Brexit újraélesztette az Egyesült Királyság alkotmányos szerkezetének régóta lappangó feszültségeit. Skócia 2014-ben már tartott egy függetlenségi népszavazást, amelyen a „nem” győzött 55,3%-kal. A 2016-os Brexit-szavazás után a Skót Nemzeti Párt (SNP) azzal érvelt, hogy Skóciát akarata ellenére távolítják el az EU-ból, ami újabb függetlenségi referendumot indokol. Nicola Sturgeon skót miniszterelnök 2022-ben jelentette be, hogy 2023 októberében újabb népszavazást kívánnak tartani, ám a brit Legfelsőbb Bíróság 2022 novemberében kimondta, hogy a skót parlamentnek nincs jogköre konzultatív függetlenségi népszavazás kiírására a brit kormány beleegyezése nélkül. Ez a döntés dokumentálta a devolúciós alkotmányos berendezkedés egyik alapvető korlátját: a skót parlament széles hatáskörökkel rendelkezik (oktatás, egészségügy, igazságszolgáltatás, környezetvédelem), de az unió alkotmányos kérdéseiben a Westminster dönt. A 2023–2024-es időszakban az SNP belső pénzügyi botrányokkal és vezetési válsággal szembesült, Sturgeon lemondott, és a párt népszerűsége csökkent. A 2024. júliusi brit választáson az SNP 48 helyről 9-re esett vissza, ami alaposan aláásta a függetlenségi kampány azonnali kilátásait, bár a kérdés nem tűnt el a skót politikai napirendről.
Észak-Írország volt a Brexit legérzékenyebb pontja. A TCA-hoz kapcsolódó Észak-Írország Protokoll (Northern Ireland Protocol) azt a kompromisszumot tükrözte, hogy a nagypénteki megállapodás szellemében nem lehetett visszaállítani a kemény határt a szigeten belül, ezért a vámhatárt az Ír-tengerszorosba helyezték át. Ez azt jelentette, hogy Észak-Írország az Egyesült Királyság vámuniójának része maradt, de az árukra vonatkozó EU-s szabályozást is alkalmaznia kellett. A protokollt a protestáns lojalista közösség és a DUP az északír alkotmányos pozíció aláásásának, az Egyesült Királyság belső piacának megbontásának tekintette, ami belső politikai válsághoz vezetett: a DUP 2022 februárjában kilépett a hatalommegosztó északír kormányzatból (power-sharing), és az intézményrendszer csaknem két évig nem működött. A válságot részben a 2023 februárjában aláírt Windsori Keretmegállapodás (Windsor Framework) oldotta, amely egyszerűsítette a kereskedelem adminisztratív terheit, és bevezette a zöld-piros sávrendszert a Nagy-Britanniából érkező áruk kategorizálására. A DUP 2024 februárjában tért vissza a kormányzásba, és ekkor történelmi fejleményként első alkalommal lett Michelle O’Neill, a Sinn Féin politikusa Észak-Írország első minisztere (First Minister). Ez a nacionalista (katolikus közösséghez kötődő) párt erejének növekedését tükrözte, és dokumentált tényként jelezte, hogy a demográfiai és politikai erőviszonyok folyamatosan eltolódnak Észak-Írországban. A Windsori Keretmegállapodás körüli alkotmányos viták azonban nem zárultak le, és a lojalista közösség egy része továbbra is fenntartásokkal fogadja az ír-tengeri határ koncepcióját.
A Brexit gazdasági hatásait a kutatók eltérően ítélik meg, mert a szakítás óta eltelt idő viszonylag rövid, és a Covid-19-járvány, valamint az energiaválság hatásait nehéz elkülöníteni a kilépés következményeitől. A brit Költségvetési Felelősségi Hivatal (OBR) 2020-as becslése szerint a kilépés hosszú távon körülbelül 4%-kal fogja csökkenteni a brit gazdaság termelékenységét ahhoz az állapothoz képest, mintha az ország az EU-ban maradt volna. Ez a becslés a kereskedelem szerkezetének megváltozásából, a beruházások lassulásából és a szabályozási konvergencia megszűnéséből eredő hatásokat számszerűsíti. Az IMF hasonló nagyságrendű hatásra figyelmeztetett. Ugyanakkor a kilépéspárti közgazdászok és a brexitpárti politikusok azzal érvelnek, hogy a szabályozási szabadság hosszú távon új beruházási területeken (például pénzügyi szolgáltatások, mesterséges intelligencia szabályozása) hozhat növekedést. A vitatott értelmezések lényege tehát az, hogy a „lehetőség” vagy a „költség” értelmezése dominál-e a gazdasági elemzésben.
A dokumentált rövid távú hatások közé tartozik az EU-val folytatott kereskedelem adminisztratív költségeinek növekedése. Az Egyesült Királyság Exportőri és Importőri Szövetségei rendszeresen arról számoltak be, hogy a kis- és középvállalkozások többletköltségei a vámkezelés, az állat- és növényegészségügyi papírmunka és a logisztikai késedelmek miatt jelentősek. A brit kormány által bevezetett határellenőrzések több szakaszban, 2021-től 2024-ig fokozatosan valósultak meg. A munkaerőpiacon a kilépéssel megszűnt a szabad mozgás, és 2021 januárjától pontrendszerű bevándorlási szabályozás (points-based immigration system) lépett életbe, amely a képzett munkavállalóknak kedvez. Ennek következményeként a mezőgazdaság, a vendéglátás, a logisztika és a szociális ellátás munkaerőhiányt tapasztalt. Ezzel párhuzamosan a nettó bevándorlás nemhogy csökkent volna, hanem rekordmagasságba emelkedett: a brit statisztikai hivatal (ONS) 2022-re és 2023-ra vonatkozó becslései szerint a nettó migráció elérte a 700 000 főt, amit a nem EU-s országokból (például Hongkongból, Ukrajnából, Indiából és Nigériából) érkező bevándorlás hajtott. Ez a fejlemény ellentmondott a Leave-kampány azon ígéretének, hogy a kilépés a bevándorlás csökkenéséhez vezet, és a konzervatív kormányok belpolitikai nyomás alá kerültek a számok csökkentésére.
A gazdasági bizonytalanság és a járvány utáni energiaválság hozzájárult a megélhetési költségek válságához (cost of living crisis), amely 2022-ben és 2023-ban 10% fölé emelkedő inflációval sújtotta a brit háztartásokat. Az élelmiszer- és energiaárak emelkedése aránytalanul érintette az alacsony jövedelmű háztartásokat, és a jótékonysági szervezetek (például a Trussell Trust) az élelmiszerbankok igénybevételének drámai növekedéséről számoltak be. Az Egészségügyi Nemzeti Szolgálat (NHS) várólistái a pandémia és a munkaerőhiány együttes hatására történelmi rekordokra nőttek. Ezeket a fejleményeket a kilépéspártiak a globális gazdasági környezetnek, a bennmaradáspártiak pedig részben a Brexit okozta beruházási lassulásnak és munkaerőhiánynak tulajdonították; a tudományos vita e kérdésben még lezáratlan, mert a kontrafaktuális (a „mi lett volna, ha” forgatókönyvön alapuló) elemzések módszertanilag mindig bizonytalanok.
A konzervatív kormányok 2016 és 2024 között öt miniszterelnököt (Cameron, May, Johnson, Liz Truss, Rishi Sunak) adtak, ami a brit parlamentáris rendszerben szokatlan instabilitást jelzett. Liz Truss 2022 szeptemberében váltotta Johnsont, és kormánya rövid idő alatt súlyos pénzügyi válságot okozott a brit állampapírpiacon. A Truss által bejelentett, finanszírozatlan adócsökkentéseket tartalmazó „miniköltségvetés” (mini-budget) bizalmi válságot robbantott ki, a font árfolyama esett, és a nyugdíjalapok likviditási gonddal kerültek szembe. Truss 49 nap után, 2022 októberében mondott le, és Rishi Sunak vette át a kormányzást. Sunak célja a pénzügyi stabilitás helyreállítása volt, de a konzervatív párt népszerűsége a 2022–2024-es időszakban drámaian visszaesett, amit a helyi választásokon elszenvedett sorozatos vereségek és a párt belső etikai botrányai (például a Johnson-kormányzat alatti partik ügye a Covid-lezárások idején) is jeleztek. A Sunak-kormányzat egyik legvitatottabb intézkedése a menedékkérők Ruandába történő kitoloncolásának terve volt, amelyet a bíróságok elé terjesztettek, és amely heves emberi jogi vitát váltott ki; a tervet végül a 2024-es választás után a Munkáspárt állította le.
A 2024. júliusi brit parlamenti választáson a Munkáspárt Sir Keir Starmer vezetésével elsöprő győzelmet aratott: 411 helyet szerzett a 650 fős alsóházban, szemben a Konzervatív Párt 121 helyével. Ez a választási eredmény a konzervatív korszak lezárultát jelezte, és a brit politika centrumába a közszolgáltatások helyreállítását, a gazdasági növekedés élénkítését és a brexit utáni kapcsolatok pragmatikus „újraindítását” (reset) állította. A Munkáspárt kinyilvánította, hogy nem kívánja visszafordítani a Brexitet, de tárgyalásos úton javítani akar a TCA végrehajtásán, különösen az állat- és növényegészségügyi megállapodás, a szakmai képesítések kölcsönös elismerése és az ifjúsági mobilitás terén. 2025 elején a Starmer-kormányzat tárgyalásokat kezdett az EU-val a TCA felülvizsgálatáról, de a tárgyalások kimenetele A könyv lezárásának időpontjában (2026) még nem volt ismert, és a kilépés kereskedelmi hatásainak teljes körű mérlege sem volt lezárható. A mai brit politika meghatározó kérdései közé tartozik a növekedés beindítása, a helyi önkormányzatok finanszírozási válsága, az NHS finanszírozása, valamint a bevándorlásról szóló társadalmi vita további alakulása.
Írország számára a Brexit volt a modern kori történelmének egyik legnagyobb külső sokkja, ám a gazdasági és politikai következmények eltérő mintázatot mutattak. A Brexit-tárgyalások során az ír kormány, az Európai Bizottsággal szoros együttműködésben, sikeresen elérte, hogy a nagypénteki megállapodás védelme és a kemény határ elkerülése a kilépési megállapodás alapelve legyen. Ez a stratégiai prioritás az ír politikai osztály egységes álláspontjaként érvényesült, és az EU is határozottan kitartott mellette. Az ír mezőgazdasági élelmiszeripar, különösen a marhahús- és tejágazat, erősen függött a brit piactól, ezért a kilépés jelentős kockázatot jelentett. A TCA vámmentessége sokat enyhített a helyzeten, de a szállítási útvonalak átszerveződése (például a Dublin–Holyhead tengeri útvonalról a közvetlen európai kontinentális kikötőkbe, mint Rosslare–Cherbourg) dokumentált jelensége volt a brexit utáni logisztikai átalakulásnak. Az ír közgazdasági elemzések szerint a Brexit az ír gazdaságot is negatívan érintette a kereskedelmi bizonytalanságon keresztül, ám az ír gazdaság szolgáltatási és technológiai szektora (a külföldi, különösen az amerikai multinacionális vállalatok jelenléte révén) a 2010-es években és a 2020-as évek elején is dinamikus növekedést mutatott. Az ír bruttó hazai termék (GDP) adatai azonban torzítanak a multinacionális cégek nyereségtranszferjei miatt, ezért az ír statisztikai hivatal (CSO) a módosított bruttó nemzeti jövedelem (GNI*) mutató használatát javasolja a reálgazdasági folyamatok leírására.
Politikailag a Fine Gael és a Fianna Fáil közötti történelmi rivalizálást a 2020-as években a Sinn Féin megerősödése egészítette ki, amely a 2020-as választáson a legtöbb első preferenciát kapta, bár kormánykoalíciót nem tudott alakítani. A 2024 végén tartott ír választáson a három párt versenye szoros maradt, és a centrista pártok (Fine Gael és Fianna Fáil) kormányzati együttműködése folytatódott. A Brexit észak-ír rendezésében Írország aktív szerepet vállalt, és a Windsori Keretmegállapodás kidolgozásában az ír kormány közvetítői és érdekérvényesítői szerepe dokumentált tény. A sziget két része közötti gazdasági integráció a brexit ellenére mélyült, és az északír-ír kereskedelmi kapcsolatokat már nem a határellenőrzés, hanem a közös EU-s szabályozás alá tartozó területek sokasága jellemzi. Írország 2024-ben elismerte a palesztin államot, ami a nyugat-európai országok közötti diplomáciai álláspontok különbségét mutatta, és a nemzetközi jogról alkotott ír értelmezésen alapult. Az ír társadalomban a lakhatási válság, a menekültügyi rendszer terhelése és a vidéki infrastruktúra kérdései voltak a legfőbb belpolitikai témák a 2020-as évek közepén.
Az alfejezet forrásanyaga két eltérő természetű anyagcsoportra támaszkodik. A jogi és intézményi keretekre (a 2016-os népszavazás eredménye, az 50. cikkely aktiválása, a kilépési megállapodás, a TCA, a Windsori Keretmegállapodás) elsődleges jogforrások és parlamenti dokumentumok állnak rendelkezésre, amelyek a hivatalos közlönyökben és az intézményi honlapokon ellenőrizhetők. A választási eredmények a brit és ír statisztikai hivatalok (ONS, CSO) és a választási bizottságok hivatalos adatai. A gazdasági hatások elemzése azonban már vitatott értelmezés: a brit Költségvetési Felelősségi Hivatal (OBR) előrejelzése modellalapú, és a tényleges makrogazdasági hatások azonosítását nehezíti a covid-19-járvány és az energiaválság egyidejű hatása. A történészek és a közgazdászok közötti vita a Brexit „költségéről” tehát folyamatban van, és a tudományos közösségben nincs teljes konszenzus a kilépés hosszú távú hatásának nagyságáról.
A 2022-t követő belpolitikai események (Truss bukása, a 2024-es választás, a Starmer-kormány kezdeti lépései) esetében a források elsősorban kortárs politikai elemzések, újságírói beszámolók és a szereplők nyilatkozatai. Ezen források nem tekinthetők lezárt történelmi forrásanyagnak; a levéltári iratok még nem nyíltak meg, ezért a jelenkori értelmezések szükségképpen ideiglenesek. A Brexit belső motivációiról szóló elemzéseknél a szakirodalom a szavazói magatartás kvantitatív elemzésére (például a kor, iskolázottság, lakóhely és a 2016 előtti politikai preferenciák közötti összefüggésekre) támaszkodik, amelyek korrelációkat mutatnak, de nem adnak végleges ok-okozati magyarázatot. A 2025–2026-os folyamatok esetében a könyv csak a stabil, ellenőrzött intézményi tényeket rögzíti, míg a rövid távú politikai események értékelése tudományos szempontból még nyitott.