A Karolingok felemelkedése nem egyetlen család magánügye volt, hanem a Meroving-kori hatalmi átrendeződés betetőzése. Az előző alfejezetben tárgyalt Meroving királyságban a 7–8. század folyamán a királyi hatalom látványosan meggyengült, miközben az egyes részbirodalmak – Austrasia, Neustria, Burgundia, Aquitania – élén álló háznagyok (maior domus, azaz „a ház nagyja”) egyre inkább tényleges katonai és politikai vezetőkké váltak. A Karoling-ház ebből a háznagyi tisztségből emelkedett királyi, majd császári rangra, és a 8–9. században olyan birodalmat épített ki, amely a későbbi Nyugat-Európa politikai térképének egyik legfontosabb előzménye. Ebben az alfejezetben a Karoling-hatalom kiépülését, Nagy Károly uralmát, a császárkoronázást, a kulturális reformot és a birodalom 843-as felosztását tárgyaljuk – mindvégig jelezve, hogy a források gyakran egyoldalúak, és a későbbi nemzeti történetírás sokáig a saját igazolására használta ezt a korszakot.
A Karolingok (Carolingi, a név Nagy Károly latin nevéből, Carolusból ered, de a család korábbi tagjainál még nem használták) a 7. század végétől kezdve birtokolták az austrasiai háznagyi tisztséget. A család első ismert jelentős tagja, Herstali Pipin (†714) a 687-es tertry-i csatában legyőzte a neustriai ellenfeleket, és így a teljes Frank Birodalom háznagya lett, miközben a Meroving királyok formálisan továbbra is uralkodtak. Halála után fia, Martell Károly (Carolus Martellus, azaz „Kalapács Károly”; †741) nemcsak megszilárdította apja hatalmát, hanem katonai hadjárataival a Karolingok katonai tekintélyét is megalapozta.
Martell Károly legismertebb katonai sikere a 732-es tours-i (vagy poitiers-i) csata, amelyben a frank sereg megállította az Ibériai-félszigetről észak felé előrenyomuló muszlim–berber csapatok hadjáratát. A csata ténye és az évszám a frank évkönyvek és későbbi források alapján jól dokumentált, a pontos helyszín és a csata részletei azonban vitatottak. A későbbi – különösen a 19. és 20. századi – európai történetírás sokáig „Európa megmentéseként” értelmezte az eseményt, és Martell Károlyt a keresztény Európa védelmezőjeként ábrázolta. Ez a beállítás leegyszerűsítő: a 732-es muszlim hadjárat elsősorban rablóportya és erőfitogtatás volt, nem pedig az egész frank terület meghódítására irányuló, előkészített hódító hadjárat; a muszlim jelenlét a Pireneusoktól északra – Septimania kivételével – nem vált tartós politikai uralommá. Martell Károly győzelme tehát katonailag fontos, de a „Nyugat megmentése” narratíva vitatott értelmezés, amely a modern emlékezetpolitika terméke, nem pedig a 8. századi források állítása.
Martell Károly hatalmának másik fontos pillére az egyházi birtokokkal való gazdálkodás volt. A források – elsősorban egyházi szerzők, például a Fredegar-krónika folytatása – bírálják, amiért egyházi javadalmakat adott híveinek katonai szolgálat fejében. Ez a gyakorlat, amelyet a történetírás olykor szekularizációnak nevez, valójában a kora középkori hadsereg fenntartásának egyik eszköze volt: a harcosok ellátását földbirtok biztosította, és az egyházi birtokok igénybevétele nélkül a Karoling sereg aligha lett volna fenntartható. A bírálatok azonban mutatják, hogy a kortárs egyházi elit egy része ezt egyértelműen visszaélésként, nem pedig szükséges reformként élte meg.
Martell Károly halála után fiai, Kis Pipin (Pippinus Brevis, 741–768) és Karlmann osztoztak a háznagyi tisztségen. Karlmann 747-ben visszavonult egy kolostorba, így Pipin egyedül maradt a Frank Birodalom tényleges ura. A döntő lépésre 751-ben került sor: Pipin a pápaság támogatásával lemondatta az utolsó Meroving királyt, III. Childericher, és Soissons-ban a frank főurak királlyá emelték. A kortárs és későbbi források – például a Annales regni Francorum – hangsúlyozzák, hogy a hatalomváltást a pápa jóváhagyta; a 750-es években Zakariás, majd II. István pápa is a Karolingok legitimációját erősítette. A királyavatás szertartása, a felkenés (unctio) részben az ószövetségi királyok felkenésének mintájára történt, és a Karolingok isteni felhatalmazását volt hivatva jelezni. 754-ben II. István pápa személyesen utazott a Frank Birodalomba, és híveivel együtt újra felkente Pipint és fiait; ez a gesztus hosszú távon elválaszthatatlanul összekapcsolta a Karoling királyságot a pápasággal. A pápa segítséget kért a longobárdok ellen, akik a közép-itáliai pápai területeket fenyegették; Pipin két hadjáratban (754, 756) legyőzte a longobárdokat, és a meghódított területek egy részét a pápának adta. Ez az úgynevezett Pipin-adomány a későbbi pápai állam területi alapját képezte, és megalapozta a frank–pápai szövetséget, amely Nagy Károly uralkodása alatt vált meghatározóvá.
Nagy Károly (Carolus Magnus, röviden Nagy Károly; 768–814) apja halála után kezdetben testvérével, Karlmannal együtt uralkodott. Karlmann 771-ben bekövetkezett halála után Károly egyedül lett az egész Frank Birodalom királya. Uralkodásának első két évtizede szinte folyamatos hadjáratokkal telt; a kortárs évkönyvek szinte minden évre feljegyeznek egy-egy hadjáratot, ami a Karoling hadsereg mozgósítási képességét és a hódítás központi szerepét mutatja.
A legjelentősebb hódítások közé tartozik a longobárd királyság meghódítása 774-ben. Károly válaszul a pápa ismételt segélykérésére betört Itáliába, elfoglalta Paviát, lemondatta Desiderius longobárd királyt, és felvette a „longobárdok királya” címet. Ezzel a Frank Birodalom közvetlenül beékelődött az Itáliai-félsziget északi részébe, a pápai állam pedig frank védelem alá került. Ugyanebben az évben Károly megerősítette és kibővítette a pápai területeket, ami a Frank Birodalom és a pápa közötti kölcsönös függőséget tovább mélyítette.
A leghosszabb és legvéresebb hadjárat-sorozat a szászok ellen irányult (772–804). A Rajnától keletre élő, saját törzsi és vallási hagyományokkal rendelkező szászok ellenállása a frank hódítók ellen több évtizedig tartott. A források – elsősorban a frank évkönyvek és Einhard Nagy Károly-életrajza – a háborút részben vallási konfliktusként mutatják be, mert a szászok többsége nem volt keresztény, és a frank uralom bevezetésével együtt járt az erőszakos térítés. A háború során Károly a szász törzsi vezetőkkel kötött szerződéseket, de a felkelések újra és újra kiújultak. A legismertebb és legvitatottabb esemény a 782-es verdeni tömeges kivégzés (vagy ítéletvégrehajtás), amelynek során a frank források szerint mintegy 4500 szász foglyot végeztek ki. A szám a kortárs évkönyvben szerepel, de a történészek egy része – a forrás természetét és a későbbi legendás túlzást figyelembe véve – óvatosan kezeli; a pontos áldozatszám nem ismert, és a modern kutatás is vitatja, hogy valóban egyetlen eseményről vagy egy hosszabb megtorlási hullámról van-e szó. A szász háborúk áldozatközpontú megközelítése arra figyelmeztet, hogy a Karoling terjeszkedés nem csupán katonai dicsőség volt, hanem hosszan tartó erőszakkal, kitelepítésekkel és kényszertérítéssel járt. A 785-ös widukindi keresztelés – a szász ellenállás egyik vezetőjének megkeresztelkedése – a frank értelmezés szerint a szászok meghódításának lezárása volt, ám a felkelések ezután még több éven át folytatódtak, és a teljes integráció csak a 9. század elejére fejeződött be.
Délen, az Ibériai-félsziget irányában Károly 778-ban hadjáratot indított a Pireneusokon túlra, de a visszavonulás során a baszkok rajtaütöttek a frank utóvéden; ezt az eseményt örökítette meg a későbbi Roland-ének, amely a történeti magot jelentősen átalakította. A hadjárat katonailag kudarc volt, és a frank uralom a Pireneusoktól délre csak a spanyol őrgrófság (a későbbi Katalónia magterülete) formájában maradt tartós.
Kelet felé Károly fia, Ifjabb Károly és seregei 791–796 között hadjáratokkal megtörték az avarok pannóniai hatalmát; az avar kincstár elfoglalása hatalmas zsákmányt hozott a frank udvarnak, és lehetővé tette az udvari egyház és a kolostorok gazdag támogatását. A hódításokkal a Frank Birodalom határai a 9. század elejére nyugaton a Pireneusokig, délen Itália középső részéig, keleten a szláv területekig és a mai Ausztria, Szlovénia, Horvátország egyes részeiig terjedtek. A birodalom területe így az Atlanti-óceántól az Elba/Száva vonaláig, az Északi-tengertől a Földközi-tengerig húzódott. Pontos térkép nem készült a korban, a határok részben folyók, hegységek és törzsi területek szerint változtak; a régészeti leletek és a későbbi oklevelek alapján rekonstruálhatók.
A birodalom igazgatását Károly a grófok (comes, többes szám comites) hálózatára építette. A grófok a király nevében egy-egy körzetet (pagus, magyarul „megyék” vagy „gau”) irányítottak, adót szedtek, bíráskodtak és hadba szólították a szabad férfiakat. A határvidékeken őrgrófok (marchio) kaptak kiterjedtebb katonai jogköröket; ilyen őrgrófságok voltak például a breton, a spanyol, a friuli vagy a pannóniai határvidék. A központi ellenőrzést a missus dominicusnak nevezett királyi küldöttek végezték, akik rendszeresen – gyakran kettesével: egy világi és egy egyházi főúr – látogatták a grófságokat, kivizsgálták a panaszokat, és ellenőrizték a királyi rendeletek végrehajtását. A királyi akaratot a capitularék (kapitulárisok) közvetítették: ezek fejezetekbe (capitula) szedett, írásba foglalt rendeletek voltak, amelyek a hadkötelezettségtől az egyházi fegyelemig sokféle ügyet szabályoztak. A capitularék egy része fennmaradt, és a kora középkori államiság egyik legfontosabb írott forráscsoportját alkotja, bár a végrehajtás tényleges mértékét nehéz felmérni.
A birodalom gazdaságának alapja a mezőgazdaság volt. A földbirtokok egy részét a király közvetlenül birtokolta (villa, királyi uradalom), más részét az egyháznak és a világi előkelőknek adományozta. A birtokok jövedelme biztosította a királyi udvar, az egyház és a harcos elit megélhetését. A 9. század elején keletkezett Capitulare de villis című rendelet részletesen szabályozza a királyi uradalmak gazdálkodását, a termények beszolgáltatását és a tisztviselők kötelességeit; ez a dokumentum a korabeli gazdálkodás és igazgatás egyik leggazdagabb forrása. A kereskedelem a Karoling-korban élénk volt, különösen a Rajna, a Duna és az Északi-tenger partvidékén; a régészeti leletek – például a skandináv és a frank területek közötti érmék és áruk – azt mutatják, hogy a távolsági kereskedelem nem szűnt meg teljesen, de volumene jóval kisebb volt a római kori mediterrán kereskedelemnél.
A Karoling-korszak egyik legtöbbet értelmezett eseménye Nagy Károly császárrá koronázása 800. december 25-én Rómában. A kortárs források – köztük a Annales regni Francorum és Einhard életrajza – beszámolnak arról, hogy a karácsonyi misén III. Leó pápa császári koronát helyezett Károly fejére. A részletek azonban eltérnek. A frank évkönyvek szerint Róma népe és a papság Károlyt császárrá kiáltotta ki; Einhard, aki Károly udvarában írt, azt állítja, hogy Károly nem tudott előre a koronázásról, és ha tudta volna, nem ment volna a templomba. Ezt az utóbbi állítást a történészek egy része hitelesnek fogadja el, mások udvari utólagos magyarázatnak tekintik, amely Károly számára kényelmesen a pápa kezdeményezéseként állítja be az eseményt, hogy ne tűnjön a császári cím önhatalmú felvételének. A bizánci udvar mindenesetre provokációnak tekintette a koronázást, mert Konstantinápolyban a császár volt a római birodalom egyetlen legitim uralkodója; a két udvar között évekig tartó diplomáciai feszültség alakult ki, amely csak 812-ben, a bizánci elismeréssel zárult, amikor a bizánci császár elismerte Károly császári címét, bár nem a „rómaiak császárának” nevezte.
A koronázás történeti jelentősége nem abban áll, hogy Károly „újraalkotta” a Nyugat-római Birodalmat – ilyen állítás a korszakban nem létezett –, hanem abban, hogy a pápa és a frank király között újfajta intézményi kapcsolat jött létre: a pápa által felkent császár a keresztény Nyugat legfőbb világi védelmezőjének szerepét kapta. A későbbi translatio imperii elmélet – amely szerint a Római Birodalom öröksége a frankokra, majd a német-római császárokra szállt – csak a 9–12. században kristályosodott ki, és erősen vitatható konstrukció. A 800-as eseményt tehát nem szabad úgy bemutatni, mint a „Német-római Birodalom alapítását” vagy a „német császárság kezdetét”; ezek a későbbi nemzeti történetírás visszavetítései. A korszak szereplői számára a császári cím elsősorban a frank királyság univerzális keresztény hivatását és a pápaság feletti védnöki szerepet jelentette.
A „karoling reneszánsz” kifejezést a modern történészek alkották – a korban senki sem nevezte így a saját korát. A fogalom a 8. század végétől a 9. század közepéig tartó kulturális, oktatási és egyházi reformhullámot jelöli, amely a Karoling udvar és a birodalom kolostorai köré szerveződött. A reform célja nem elsősorban az „antikvitás újjászületése” volt, hanem a latin nyelv, a liturgia, a jogszövegek és a hittételek egységesítése és javítása; a klasszikus római irodalom felhasználása ehhez a célhoz eszközként szolgált.
A kulturális program kulcsszereplője Alcuin (†804), a yorki származású tudós, aki 781/782 körül csatlakozott Károly udvarához, és a palotaiskola vezetője lett. A palotaiskolában a királyi család tagjai és az udvar előkelőinek gyermekei tanultak latin nyelvtant, retorikát, dialektikát, számítani és énekelni. A curriculum a hét szabad művészetre (septem artes liberales) épült, amelynek rendszerét Alcuin és más udvari tudósok – köztük Theodulf, Einhard és Paul the Deacon – népszerűsítették. A reform egyik legfontosabb eredménye a karoling minuszkula (carolina minuscula) elterjedése: ez a jól olvasható, egységesített írásforma a 8. század végén alakult ki a frank kolostorokban, és a későbbi századokban az európai íráskultúra alapjává vált. A karoling minuszkulának köszönhető, hogy számos antik szöveg másolatban fennmaradt; a 9. századi kéziratok nélkül sok latin klasszikus elveszett volna.
A reform kiterjedt az egyházi intézményekre is. A 789-es Admonitio generalis – egy capitulare – a püspökök és papok oktatási és erkölcsi kötelességeit írta elő, előírta iskolák felállítását a püspöki székhelyeken és kolostorokban, és szorgalmazta a latin nyelvű Biblia és liturgikus könyvek javított kiadásainak elterjesztését. A liturgia egységesítése a római rítus frankországi elterjesztését jelentette, ami hosszú távon a nyugati egyház szertartási egységének alapját képezte. A kolostori életet a bencés regula (Regula Benedicti) alapján egységesítették, és a 816/817-es zsinati határozatok ezt a regulát tették meg a frank birodalmi kolostorok normájává. Ennek a reformnak a hátterében az is állt, hogy a kolostorok a Karoling hatalom fontos támaszai voltak: birtokaik, iskoláik és imádságuk a királyi legitimitást szolgálták, a szerzetesek pedig gyakran királyi okleveleket állítottak ki és a helyi közigazgatásban is részt vettek.
A karoling reneszánsz társadalmi hatása korlátozott volt. Az írásbeliség és a magas kultúra elsősorban az udvari elitre, a püspöki és kolostori központokra terjedt ki; a parasztok, a vidéki lakosság nagy többsége továbbra is írástudatlan maradt, és a reform által létrehozott normák a mindennapi életben csak közvetve érvényesültek. A nők szerepe a kulturális életben az udvari arisztokráciában jelentős lehetett – például Károly lányai részt vehettek a palotaiskola tanulásában –, de a források túlnyomórészt férfi szerzők tollából származnak, így a nők kulturális hozzájárulását nehéz pontosan felmérni.
Nagy Károly 806-ban tervet készített a birodalom felosztására fiai között, de a tervezett örökösök közül ketten korábban meghaltak, és 813-ben Károly egyetlen életben maradt törvényes fiát, Jámbor Lajost (Ludovicus Pius) császárrá koronáztatta. Károly 814-ben halt meg Aachenben; halála után a birodalom egysége formálisan fennmaradt, de az öröklési viták és a belső lázadások hamar meggyengítették a központi hatalmat.
Jámbor Lajos uralkodásának központi kérdése az volt, hogyan lehet a birodalmat a dinasztia örökösei között úgy felosztani, hogy közben a császári cím egysége is megmaradjon. A 817-es Ordinatio imperii szerint elsőszülött fia, I. Lothár lett a társcsászár és a birodalom fő része, míg a két fiatalabb testvér, Német Lajos (a keleti, germán nyelvű területeken) és Pipin (Aquitaniában) alárendelt királyságot kapott. A terv azonban nem számolt a később született negyedik fiúval, Kopasz Károllyal – Lajos második házasságából, Judit császárnőtől –, ami a családon belüli konfliktusok újraindulásához vezetett. Az 830-as és 840-es évek polgárháborúi során a fiúk szövetségeket kötöttek és bontottak, a főurak pedig az egyes udvarok között mozogva növelték saját befolyásukat. A frank birodalmi arisztokrácia ekkor már nem egységesen a központi hatalomnak engedelmeskedett, hanem regionális érdekcsoportokra oszlott; ez a belső hatalommegoszlás később a birodalom széttagolódásának egyik társadalmi okaként hatott.
Jámbor Lajos 840-ben halt meg. Lothár megkísérelte az egész birodalom feletti ellenőrzést megszerezni, de két testvére, Német Lajos és Kopasz Károly 842-ben a strasbourg-i esküben szövetségre lépett ellene. Az eskü szövege rendkívüli forrásértékű, mert a krónikás – Nithard – a két király által mondott szavakat a seregek nyelvén is rögzítette: Német Lajos a latin mellett ófelnémetül, Kopasz Károly ófranciául („romana lingua”) beszélt. Ez az egyik legkorábbi írásos példa arra, hogy a frank birodalom nyugati és keleti részén már különálló vulgáris nyelvek alakultak ki, bár ebből nem szabad közvetlenül mai nemzeti nyelvi identitásokra következtetni. A strasbourg-i eskü után a testvérek katonai nyomás alá helyezték Lothárt, és 843-ban Verdunben szerződésben osztották fel a birodalmat.
A verduni szerződés (843) értelmében I. Lothár megtartotta a császári címet és a birodalom középső sávját: a Rajnától nyugatra fekvő, Aachent, a Rhône-völgyet, Provence-ot és Észak-Itáliát magában foglaló területeket. Ezt a sávot szokás „középső királyságnak” (Lotharingia) nevezni, bár a kifejezés későbbi keletkezésű. Német Lajos kapta a Rajnától keletre fekvő, elsősorban germán nyelvű területeket, a későbbi „Keleti Frank Királyság” magját. Kopasz Károly kapta a nyugati, elsősorban galloromán nyelvű területeket, a későbbi „Nyugati Frank Királyság” magját. A felosztás tehát nem a mai Franciaország, Németország vagy Olaszország határait vetítette előre, hanem a Karoling dinasztia öröklési igényeit tükrözte; a későbbi nemzeti történetírás azonban gyakran a „francia” és a „német” nemzeti állam születését látta bele a verduni határokba. Ez a leegyszerűsítés figyelmen kívül hagyja, hogy a középső királyság sokáig fennmaradt, és hogy a 9. századi emberek lojalitása elsősorban lokális, regionális vagy uralkodóhoz kötött volt, nem pedig „nemzeti”.
A verduni szerződés nem zárta le a dinasztikus konfliktusokat, és a birodalom egységének eszméje sem tűnt el: a Karolingok később több alkalommal megkísérelték az egész terület egyesítését, és a császári cím továbbra is a legmagasabb világi méltóság maradt a keresztény Nyugaton. A 870-es meersseni szerződés a középső királyság nagy részét felosztotta a keleti és a nyugati frank királyság között, ami tovább erősítette a kelet–nyugati tagolódást. A Karoling-ház a 9. század végére mind a keleti, mind a nyugati frank királyságban elveszítette tényleges hatalmát; a nyugati részben 987-ben a Capetingek vették át a trónt, míg a keleti részben a 911-es király nélküli öröklés után a helyi hercegségek választott királyokat. A Karolingok azonban intézményi örökségükkel – a pápasággal való szövetség, a császári eszme, az egyházi reform, az írásbeliség és a grófsági közigazgatás – tartósan beírták magukat a későbbi európai történelembe.
A Karoling-korszak forrásadottsága a kora középkori viszonyokhoz képest viszonylag gazdag, de egyenetlen. A legfontosabb elbeszélő források közé tartoznak a frank királyi évkönyvek (Annales regni Francorum), amelyek a 741–829 közötti évek eseményeiről számolnak be; ezeket az udvar közelében álló szerzők írták, ezért a Karoling uralkodók szemszögét tükrözik, és a katonai sikereket gyakran a király dicsőségeként ábrázolják. A Fredegar-krónika folytatása a 8. század közepéig nyújt történeti elbeszélést, de szerzői szintén udvari körökhöz kapcsolódtak. Einhard Nagy Károly-életrajza (Vita Karoli Magni) a 830-as években keletkezett, és a római császáréletrajzok – főleg Suetonius – mintáját követi; irodalmi igényessége ellenére nem tekinthető független beszámolónak, mert Einhard a császár egykori udvari embere volt. A pápai források, például a Liber pontificalis pápai életrajzai, a pápaság szemszögéből mutatják az eseményeket, és gyakran hangsúlyozzák a pápai döntéseket.
A normatív források – a capitularék, a zsinati határozatok, a királyi oklevelek – nagy számban fennmaradtak, de a végrehajtás tényleges működéséről keveset árulnak el; a történészek vitatják, hogy a rendeletek mennyire voltak hatékonyak a birodalom peremterületein. A régészeti leletek – települések, temetők, érmék, kerámia – a gazdasági és településtörténeti képhez járulnak hozzá, de a régészeti adatokat gyakran nehéz közvetlenül a politikai történettel összekötni.
Különösen bizonytalan a 782-es verdeni kivégzés áldozatszáma: a 4500-as szám egyetlen elbeszélő forrásból származik, és elképzelhető, hogy kerekített vagy túlzó. A 800-as császárkoronázás motivációja és lefolyása a források ellentmondásai miatt vitatott; a modern történetírásban a „pápai kezdeményezés” és a „Károly által irányított szertartás” értelmezése egyaránt jelen van. A verduni szerződés szövege nem maradt fenn eredeti oklevélben, a megállapodás tartalmát későbbi krónikák és az utódok okleveleiből következtethetjük ki; a határok pontos vonala a részletekben vitatott. A „karoling reneszánsz” értékelése is a modern historiográfia terméke: a fogalom használata elfedi, hogy a kulturális reform elsősorban az elit írásbeliségét érintette, és hogy a „reneszánsz” szó a 19. századi történészek retrospektív kategóriája.
A nemzeti történetírás – elsősorban a francia és a német – hosszú időn át a Karoling-kort a saját nemzeti múltja részeként tárgyalta. Francia szemmel Nagy Károly a „francia” királyság előfutára, német szemmel a „német” császárság megalapítója volt; mindkét értelmezés anachronisztikus, mert a Karoling birodalom sem nem francia, sem nem német nemzeti állam volt, hanem egy latin–germán–szláv–avar–itáliai soknépű birodalom, amelyben a lojalitást dinasztia, keresztény vallás és helyi elitek formálták. A modern tankönyveknek ezért óvatosan kell bánniuk az olyan kifejezésekkel, mint „Franciaország” vagy „Németország” a 9. században; a helyes megnevezés a Nyugati Frank Királyság, illetve a Keleti Frank Királyság.