Az előző alfejezet A Karolingok és Nagy Károly bemutatta, hogy a 800-ban császárrá koronázott Nagy Károly birodalma a kora középkori Nyugat-Európa legnagyobb politikai egysége volt, ám a császári hatalom már fia, Jámbor Lajos idején meggyengült. A 843-as verduni felosztás után a birodalom három részre szakadt; a nyugati harmadból kialakuló Nyugati Frank Királyság (Francia occidentalis) a mai Franciaország egyik legfontosabb előzménye, de a 9–10. század fordulójának kortársai számára a „francia” identitás még nem létezett. A királyi hatalom szétforgácsolódott, a területet viking támadások, nagy hűbérurak és rivális dinasztiák osztották meg. Ebben a széttagolt világban bukkant fel a Robertinusok egyik ága, és 987-ben, Hugh Capet megválasztásával vette kezdetét a Capeting-dinasztia (Capétiens), amelynek egyenes ági férfi leszármazottai 1328-ig, mellékágai (Valois, Bourbon) pedig a 19. századig formálták Franciaország történetét. Ez az alfejezet a Karolingok hanyatlásától, a viking támadásokon és a hűbéri széttagoltságon át vezet el a Capetingek hatalomra kerüléséig, és arra is rámutat, hogy a 987-es váltás nem forradalmi törés, hanem egy hosszabb folyamat utolsó állomása volt.
A Karoling Birodalom egysége Jámbor Lajos (814–840) halála után gyorsan felbomlott. Fiai, Lothár, Német Lajos és Kopasz Károly között véres testvérháború dúlt, amelyet a 843-as verduni szerződéssel zártak le. E szerződés a birodalmat három részre osztotta: a keleti és nyugati királyság mellett a középső sáv Lothár császár birtoka lett. A nyugati harmad, Kopasz Károly (Charles le Chauve) országa lett a későbbi Nyugati Frank Királyság magja. Területe hozzávetőleg a Schelde, a Maas, a Saône és a Rhône folyóktól nyugatra húzódott, magában foglalva Neustria, Aquitánia, Gascogne, Septimania és a mai Belgium egyes részeit. A határok azonban nem alkottak sem nyelvi, sem kulturális egységet: a területen a latinból fejlődő vulgáris nyelv mellett germán nyelvjárásokat, baszkot és breton nyelvet is beszéltek, a helyi identitások pedig erősebbek voltak a laza karolingi királyi lojalitásnál.
Kopasz Károly 877-ben bekövetkezett halála után a nyugati királyi cím hordozói gyakran rövid ideig uralkodtak, és a trón betöltése a főurak választásától függött. A királyi hatalom alapja a királyi birtok, a hűségeskü és a hadsereg mozgósítási képessége volt. A 9. század második felében mindhárom pillér meggyengült. A királyi birtokok egy részét a hívek megjutalmazására eladományozták, a grófok és hercegek a tisztségeket örökletessé tették, a hadsereg pedig egyre inkább a helyi előkelők magánhadseregeiből állt. A Karoling családon belüli viszályok tovább csökkentették a központi hatalom tekintélyét. A nyugati Karolingok közül III. (Egyszerű) Károly (Charles le Simple) 898 és 922 között uralkodott, és bár 911-ben a normannokkal kötött szerződése hosszú távon fontosnak bizonyult, saját főurai 922-ben megfosztották trónjától. A császári cím a 881-es évektől kezdve gyakorlatilag a keleti frank királyokhoz került, így a nyugati királyok nem viselhették a birodalmi felségjogokat.
A 870-es meersseni szerződéssel Lothár középső sávjának egy részét felosztották, de a nyugati királyság számára ez nem hozott tartós erősödést. A királyi hatalom fokozatosan a nagy territoriális egységekre – Aquitánia, Burgundia, Flandria, Bretagne, később Normandia és Champagne – épülő hercegi, grófi hatalommá vált. A 10. század elejére a nyugati frank király a közvetlen királyi birtokon kívül alig tudott tényleges akaratot érvényesíteni, míg a nagy hűbérurak saját pénzt verettek, bíráskodtak és önálló külpolitikát folytattak.
A Karolingok hanyatlását a vikingek (normannok) támadásai mélyítették el. A Skandináviából induló, hajókkal felderítő és fosztogató csapatok a 9. század elejétől rendszeresen elérték a Frank Birodalom partjait, majd folyókon – Szajna, Loire, Garonne – felhajózva a belső területeket is pusztították. A források szerint Párizst először 845-ben támadták meg, Kopasz Károly pedig adófizetéssel tudta elérni távozásukat. A támadások nem egyszeri rablóportyák voltak, hanem egyre nagyobb, téli szállásokkal rendelkező seregek hadjáratai. 885–886-ban a vikingek hosszú ostrom alá vették Párizst; a város védelmét nem a király, hanem a helyi gróf, Odo (Eudes) szervezte meg, ami jól mutatja, hogy a tényleges katonai hatalom a helyi előkelők kezébe került.
A királyi védekezés kudarcának okai összetettek: a Karoling hadsereg lassú volt, a királyi kincstár kiürült, a belharcok pedig megosztották a főurakat. A helyi védekezés viszont új erődítések építését, a lakosság csoportosítását és a gyors reagálású lovas csapatok kialakítását ösztönözte. E folyamatok a helyi grófok és hercegek hatalmát növelték, mert a védelem megszervezése az ő kezükben összpontosult. A viking támadások emellett a kolostorok és püspökségek kincseinek elrablásával komoly károkat okoztak az egyházi adminisztrációban, ami tovább gyengítette a királyi kormányzás hátterét.
A vikingekkel való kiegyezés legismertebb példája a 911-es Saint-Clair-sur-Epte-i szerződés. III. (Egyszerű) Károly a Szajna alsó folyásának területét adta át a viking vezérnek, Rollónak (Rollo, Hrólfr), aki cserébe hűbéresküt tett, megkeresztelkedett, és kötelezettséget vállalt a terület védelmére. Az átadott területből alakult ki a Normandiai Hercegség (Duché de Normandie). A szerződés pontos tartalma vitatott: egyes kutatók szerint Rollo csak a parti sávot kapta meg, mások szerint a teljes későbbi hercegséget; a hűbér jellege, az eskü formája és a viking vezér tényleges keresztény elköteleződése is bizonytalan, mert a források több évtizeddel később keletkeztek, és normann érdekeket tükrözhetnek. Annyi bizonyos, hogy a normannok a 10. század folyamán gyorsan beilleszkedtek a frank politikai rendszerbe, felvették a kereszténységet, és nyelvileg is elrománosodtak, miközben katonai szervezetük és hódító ambícióik megmaradtak.
A viking támadások hosszú távú következménye tehát kettős volt. Egyrészt mélyítették a királyi hatalom válságát, és hozzájárultak a helyi hatalmi központok megerősödéséhez. Másrészt a 10. század közepére a támadások intenzitása csökkent, és a Normandiai Hercegség mint új szereplő vált a nyugati frank politika egyik legerősebb tényezőjévé. A hercegek – például I. Richárd (Rikard) – formálisan elismerték a királyt, de gyakorlatilag önállóan uralkodtak.
A Nyugati Frank Királyság intézményi keretei a Karoling hagyományt folytatták, de a királyi hatalom tartalma fokozatosan kiüresedett. A király továbbra is a koronázással és felkenéssel szakrális jelleget kapott, ami a püspökök által közvetített isteni legitimációt jelentett. A királyi udvarban működött a kancellária, amely okleveleket állított ki, és a palotagróf (comes palatii) bíráskodott. A királyi oklevelek nyelve latin maradt, a címzés pedig a „király a frankok felett” vagy hasonló formulákból állt; a területi igazgatást a grófok, hercegek és püspökök látták el, de ezek a tisztségek a 10. századra gyakran örökletessé váltak a helyi dinasztiákban.
A királyi hatalom gyengülésével párhuzamosan erősödött a hűbériség (féodalité). A hűbéres viszonyban a vazallus hűségesküt tett urának, és katonai szolgálatot vállalt; cserébe hűbérbirtokot (beneficium, később feudum) kapott, amelynek jövedelme lehetővé tette a fegyveres szolgálatot. A 9–10. század fordulójára ez a rendszer egyre bonyolultabbá vált: egy vazallus több úrnak is esküdhetett, a hűbérbirtokok örökletessé váltak, és a királyi hatalom helyett a helyi nagyurak váltak a tényleges politikai tényezőkké. A folyamatot a történészek sokáig „feudális anarchiának” nevezték, de az újabb kutatások inkább a hatalom lokalizálódását és a helyi szabályozók – például a várispánságok, kolostori védnökségek, vásártartási jogok – megerősödését hangsúlyozzák. A „feudális anarchia” kifejezés tehát vitatott, mert azt sugallja, hogy a 10. század rendezetlen állapot volt, holott saját – bár széttagolt – politikai logikája működött.
A társadalom alapvetően három, egymással átfedésben lévő rétegből állt: az egyháziak (püspökök, apátok, papok), a fegyveres világi előkelők (grófok, hercegek, lovagok, várúrok) és a parasztok (szabadok, félszabadok, szolgák). A parasztság jogi helyzete területenként változott; a 9–10. században a jobbágyság (servage) még nem vált általánossá, de a szabad parasztok egy része védelemért cserébe földjét egy úr felügyelete alá adta, és szolgáltatásokkal tartozott. A helyi hatalmasságok – gyakran a királyi hatalom vákuumában – az úriszék (bannum) jogát gyakorolva bírságoltak, adót szedtek és munkaszolgálatot követeltek. A parasztok számára a legnagyobb terhet az erőszakos beszedés, a magánháborúk pusztítása és a terményadók jelentették.
A 10. században az egyház is helyi válsággal küzdött. A püspöki székeket és kolostorokat világi urak tartották ellenőrzésük alatt; a „magánegyház” (Eigenkirche) rendszere miatt a papi tisztségek adásvétele és világi kinevezés elterjedt. Ugyanakkor az egyházi intézmények – főleg a reformszellemű kolostorok, mint Cluny – a belső megújulás hordozói lettek. A béke-mozgalom (Pax Dei, Treuga Dei) a 10. század végétől zsinatokon próbálta korlátozni a magánháborúkat, védelmet kínálva a fegyverteleneknek, a parasztoknak és a klerikusoknak. E mozgalom nem a királyi hatalom megerősödéséből, hanem a püspökök és a helyi urak együttműködéséből fakadt, és jól mutatja, hogy a rendteremtés kezdeményezése átkerült az egyház és a regionális előkelők kezébe.
A Nyugati Frank Királyság területi tagoltsága a 10. század közepére rendkívül erőssé vált. A legfontosabb nagy hűbéri egységek a következők voltak: a Flandriai Grófság (Comté de Flandre), a Normandiai Hercegség, a Bretagne-i Hercegség (Duché de Bretagne), az Anjou Grófság (Comté d’Anjou), a Blois-i és Champagne-i Grófságok, a Burgundiai Hercegség (Duché de Bourgogne), az Aquitániai Hercegség (Duché d’Aquitaine) és a Gascogne-i Hercegség. E területek urai – noha formálisan a király hűbéresei voltak – önállóan uralkodtak, és a királyi kormányzás a közvetlen királyi birtokra, főként az Île-de-France környéki területekre korlátozódott. A királyi birtok nagysága és jövedelme a 10. században viszonylag kicsi volt, ami alapvetően meghatározta a királyi hatalom lehetőségeit: a király a nagy hűbérurakkal szemben csak korlátozott katonai erőt tudott felvonultatni.
A 10. századi nyugati frank politikában két család versengett a királyi címért: a kihalófélben lévő Karolingok és a Robertinusok (Robertians). A Robertinusok őse, Robert le Fort (Róbert, Erős Róbert) a 9. század második felében a Loire-vidék védőjeként szerzett hírnevet, de 866-ban a vikingek elleni harcban életét vesztette. Fia, Odo (Eudes) 885–886-ban sikeresen védte Párizst a vikingekkel szemben, és 888-ban, Kövér Károly lemondatása után a főurak nyugati frank királlyá választották. Odo uralkodása azonban nem hozta el a királyi hatalom helyreállítását, és a Karoling párt 898-ban visszasegítette III. (Egyszerű) Károlyt a trónra. A két család rivalizálása a 10. század folyamán többször vált open konfliktussá.
Odo testvére, I. Róbert 922-ben fellázadt III. Károly ellen, és a főurak egy része királlyá választotta. Róbert 923-ban a soissons-i csatában elesett, de lázadása után a trón nem tért vissza a Karolingokhoz, hanem a családból való Raoul (Rudolf) lett király 923 és 936 között. Raoul nem Robertinus, hanem a burgundiai herceg fia volt, de uralkodása jól mutatja, hogy a királyválasztás a nagy hűbérurak akaratától függött. A Karoling vonal IV. (Tengerentúli) Lajos (Louis d’Outremer, 936–954) és fia, Lothár (954–986) személyében visszatért, de hatalmuk már nem terjedt túl a szűk királyi birtokon. A Robertinusok – akik időközben megszerezték a párizsi grófságot és a „Francia Hercege” (dux Francorum) címet – a legerősebb hűbérurak közé emelkedtek.
A Robertinusok hatalmának csúcspontját Nagy Húgó (Hugues le Grand) érte el a 10. század közepén. Ő maga nem lett király, de fia, Hugh Capet (Hugues Capet) örökölte a párizsi grófságot, az orléans-i területeket és a frank hercegi címet. A királyi cím utolsó Karoling birtokosa, V. Lajos (Louis V) 987 májusában vadászbalesetben meghalt, és mivel nem hagyott örököst, a főurak új királyt választottak. A választás részleteit elsősorban Richer reimsi szerzetes krónikája és Flodoard évkönyvei alapján ismerjük, de a két elbeszélő között eltérések vannak, és az egykorú okleveles anyag nem ad pontos képet a tárgyalásokról.
A források szerint a főurak – köztük Adalbero reimsi érsek, aki jelentős befolyással bírt – 987 nyarán gyűltek össze. A helyszínt illetően Senlis, Noyon és Compiègne is felmerül, de a legvalószínűbb, hogy a választásra Noyonban vagy Senlisben került sor, majd a koronázás Reimsben történt. Adalbero beszédet mondott, amelyben a királyválasztás örökletes jellege ellen érvelt, és Hugh Capet alkalmassága mellett szólt. A főurak végül Hugh Capet-t választották királlyá, és 987. július 3-án vagy 5-én Reimsben megkoronázták. A pontos dátum bizonytalan: egyes kéziratok július 3-át, mások július 5-ét említik, a történészek többsége a július elejére teszi az eseményt.
Hugh Capet megválasztásának okai összetettek. A Robertinusok hatalma ugyan jelentős volt, de nem akkora, hogy a többi nagy hűbérurat elnyomhassa; éppen ez a mérsékelt ereje tette elfogadhatóvá a főurak számára. A Karolingok dinasztikus legitimációja meggyengült, és a család utolsó tagjai nem tudtak hatékonyan kormányozni. A választás emellett illeszkedett a 9–10. századi frank gyakorlathoz, amelyben a királyi címet a főurak és püspökök akarata döntötte el. Hugh Capet nem „nemzeti királyként”, hanem a nagy hűbérurak közül elsőként, korlátozott hatalommal került trónra.
Hugh Capet uralkodása (987–996) nem hozott látványos hatalmi átrendeződést. A királyi birtok továbbra is az Île-de-France, Orléans, Párizs és a környező területek kis csoportjára korlátozódott; a király jövedelmei elmaradtak a normandiai herceg vagy a flandriai gróf jövedelmeitől. A nagy hűbérurak formálisan hűségesküt tettek, de a gyakorlatban nem engedelmeskedtek a királyi parancsoknak. Hugh Capet-nek a trón megtartásáért is meg kellett küzdenie: a Karoling-párt egyes főurai, valamint a laoni gróf körüli ellenzék lázadásokat szervezett, a király pedig csak a szomszédos hűbérurak segítségével tudta megőrizni hatalmát.
A dinasztia fennmaradását azonban egy fontos intézkedés biztosította. Hugh Capet már 987 karácsonyán, tehát néhány hónappal a saját megkoronázása után, társuralkodóvá koronáztatta fiát, Róbertet (Robert II, a Jámbor). Ez a gyakorlat – a király még életében fiát utódjául jelöli és megkoronáztatja – a korai Capetingek jellegzetes eszköze lett. Így a királyi cím nem szállt vissza a választók akaratához, hanem a Capeting családon belül maradt, és a főurak választási joga fokozatosan formálissá vált. A társuralkodói koronázás a 10–12. században többször megismétlődött, és a dinasztia folytonosságát szolgálta; a királyválasztás tényleges eltörlése csak a 12. században, II. Fülöp Ágost idején vált véglegessé.
A „Capeting” név eredete bizonytalan. Hugh Capet ragadványneve a „capet” (latinul capetius)alakból származik, amelyet egyesek a „cappa” (köpeny) szóval hoznak összefüggésbe, utalva arra, hogy a király viselte az apátsági köpenyt mint a valamely kolostor világi apátja. Mások szerint a név a kis termetére vagy a fejére utalhat; a források alapján a jelentés nem tisztázható. Annyi bizonyos, hogy a „Capeting” megjelölés a későbbi történetírásban vált a dinasztia nevévé, a kortársak a családot egyszerűen a Robertinusok utódainak vagy a párizsi grófok leszármazottainak tekintették.
A Capetingek korai királyi hatalma tehát gyenge volt, de a dinasztia rendelkezett néhány fontos előnnyel. A királyi család birtokai stratégiailag jó helyen, a Szajna és a Loire közötti gazdag területeken feküdtek; a király szakrális legitimációja – a reimsi felkenés és a koronázási szertartás – egyedülálló volt a nagy hűbérurakkal szemben; a társuralkodói koronázás pedig biztosította az öröklés folytonosságát. A későbbi Capetingek – különösen I. Lajos (1108–1137) és II. Fülöp Ágost (1180–1223) – fokozatosan kiterjesztették a királyi hatalmat, de ez a folyamat már a középkori francia királyság megszilárdulásának története, amelyet a következő fejezet A francia királyság a középkorban tárgyal.
A 9–10. századi Nyugati Frank Királyság történetére vonatkozó ismereteink elsősorban egyházi szerzőktől származó elbeszélő forrásokból, oklevelekből és zsinati határozatokból erednek. A legfontosabb krónikák és évkönyvek közé tartoznak a Saint-Bertin-i évkönyvek (Annales Bertiniani), a fuldai évkönyvek keleti frank párhuzamai, valamint a 10. századi Flodoard reimsi évkönyvei (Annales) és Richer reimsi története (Historiae). E források szerzői általában püspöki vagy kolostori környezetben dolgoztak, ezért nézőpontjuk egyházi és gyakran regionális; a királyválasztásról szóló beszámolóik sem pártatlanok. Az okleveles anyag – adománylevelek, ítéletlevelek, zsinati határozatok – a királyi és egyházi adminisztráció működését mutatja, de gyakran hiányos és nehéz keltezésű.
A régészeti bizonyítékok – erődítések maradványai, kincsleletek, temetők – kiegészítik a szöveges forrásokat, de a viking támadások mértékére és a településszerkezetre vonatkozó következtetések gyakran becsléseken alapulnak. A verduni szerződés pontos határvonalairól nincs hiteles térkép, csak a későbbi okleveles utalásokból rekonstruálható. A Saint-Clair-sur-Epte-i szerződés szövege nem maradt fenn, így tartalma vitatott; a történészek általában elfogadják, hogy Rollo hűbéresküt tett, de az átadott terület nagysága és a feltételek részletei bizonytalanok.
Hugh Capet megválasztásának pontos helyszíne, időpontja és a tárgyalások menete is forráskritikai problémát jelent. Richer beszámolója részletes, de 991 körül íródott, és szerzője Adalbero érsek híve volt; Flodoard évkönyvei az 960-as évekig terjednek, így a 987-es eseményekre nem adnak közvetlen adatot. A királyi hatalom tényleges kiterjedését a 10. században a királyi oklevelek ritkasága és szűk területi hatóköre miatt nehéz felmérni. A „Nyugati Frank Királyság” mint politikai kategória is konstrukció: a kortársak gyakran egyszerűen „Frank Királyságról”, „Gallia” vagy „Neustria” területéről beszéltek, és a „francia” identitás kialakulása csak a 12–13. században vált érezhetővé. A jelenkori nemzeti történetírás sokáig a Capetingek hatalomra jutását a „francia nemzet” kezdeteként ünnepelte, de az újabb kutatások ezt a teleologikus értelmezést vitatják, és inkább a hűbéri anarchiából való kiemelkedés hosszú folyamatát hangsúlyozzák.