A százéves háború – a kifejezést csak a 19. században kezdték használni – nem egyetlen, megszakítás nélküli hadjárat volt, hanem egymáshoz lazán kapcsolódó konfliktussorozat, amely 1337 és 1453 között több szakaszban zajlott. A háború közvetlen kiváltó oka a francia királyi örökösödés körüli dinasztikus vita, valamint az angol király mint Aquitánia hercege és hűbérura közötti feszültség volt; a mélyebb okok között a flandriai gyapjúkereskedelem, a két királyi hatalom belső pénzügyi és katonai kapacitásai, valamint a késő középkori nemesség hatalmi érdekei játszottak szerepet. A háború nemcsak a francia és az angol király közötti viszály volt, hanem francia belháború is, amelynek során a királyi hercegek – különösen a burgundi és az orléans-i, majd az armagnac párt – az angol szövetséget is vállalták egymás ellen. A háború a francia királyság intézményei számára fordulópontot jelentett: a katonai és pénzügyi válság kikényszerítette az állandó hadsereg és a királyi adórendszer kiépítését, ami VII. Károly uralkodásának végére a koronát a korábbinál erősebbé tette, de a pusztítás és a demográfiai veszteségek ára rendkívül magas volt. Az előzményekről a Capeting állam kiépülése alfejezetben volt szó (A Capeting állam kiépülése); itt a konfliktus szakaszai, a fordulópontot jelentő Jeanne d’Arc, valamint a háború utáni újjáépítés következik.
A közvetlen ok 1328-ra vezethető vissza, amikor IV. Károly francia király halálával kihalt a Capeting-dinasztia főága. Az öröklés kérdésében a francia főurak a néhai király unokatestvérét, Valois Fülöpöt választották királlyá VI. Fülöp néven. III. Eduárd angol király anyja, Izabella révén IV. Károly unokaöccse volt, és saját igényét is bejelentette a francia trónra. A francia jogi felfogás szerint azonban a trón nem szállhatott nőágon; erre később a Sali törvény (loi salique) elvét hivatkozták, bár ezt a 6. századi germán joggyűjteményből származó elvet utólag alkalmazták a királyi öröklésre. A döntés dokumentált tény, de a Salii törvényre való hivatkozás utólagos jogi igazolás volt; a kortársak elsősorban a királyi tanács politikai döntését fogadták el.
A második feszültségforrás a hűbéri viszony volt: az angol király egyben Aquitánia hercege (duc d’Aquitaine) volt, és e minőségében a francia király hűbérese. III. Eduárd számára ez a kettős szerep megalázó és politikailag kényelmetlen volt, különösen akkor, amikor VI. Fülöp megerősítette fennhatóságát a hercegség felett. A feszültséget fokozta Flandria: a régió városai, elsősorban Gent és Brugge, a textiliparukhoz nélkülözhetetlen angol gyapjútól függtek, így gazdasági érdekük az angol szövetség felé húzta őket. A flamand városi elit és a francia király között 1328-tól ismétlődő konfliktusok zajlottak; a genti polgárok 1337-ben, Jacob van Artevelde vezetésével nyíltan III. Eduárd oldalára álltak.
A háború 1337-ben tört ki, amikor VI. Fülöp elkobozta Aquitániát, III. Eduárd pedig válaszul felvette a francia királyi címet, és katonai hadjáratot indított. Az első években az angol hadsereg több fontos győzelmet aratott. A hosszúíj (longbow) tömeges alkalmazása és a gyalogság, valamint a lovasság kombinált taktikája döntő előnyt jelentett a nehézlovasságra építő francia hadrenddel szemben. A tengeri ütközet Sluysnál (1340) megsemmisítette a francia flottát; a crécyi csata (1346) során III. Eduárd legyőzte VI. Fülöp seregét, majd 1347-ben elesett Calais, amely a következő évszázadokra angol hídfőállássá vált a kontinensen.
A hadműveletek azonban rövid időre megszakadtak, mert 1348 és 1350 között a fekete halál (peste noire) néven ismert járvány a lakosság jelentős részét megölte Nyugat-Európában. A járvány demográfiai becslései széles sávban mozognak: a legelfogadottabb szakirodalmi becslés szerint a régió lakosságának mintegy harmada halt meg, de egyes területeken ennél jóval nagyobb arányú lehetett a veszteség. A járvány miatt a hadviselés több évre leállt, ám a konfliktus 1355-től újraindult.
A második szakaszban, 1356-ban a poitiers-i csata katasztrofális francia vereséget hozott: II. János király fogságba esett. A fogságba esett király váltságdíja óriási terhet rótt a francia államra, és a központi hatalom meggyengülése miatt a vidéken anarchia, valamint a nemesség egy részének zsoldosokká váló csapatai (routiers) garázdálkodtak. 1358-ban kitört a Jacquerie nevű parasztfelkelés, amelyet a nemesség és a városi elit közösen vert le. A felkelés neve a „Jacques Bonhomme” gúnynévből származik, és az eseményt a kortárs krónikások, például Jean Froissart, a nemesi rend szemszögéből, rendkívül negatívan ábrázolták. A felkelés hátterében a háborús pusztítás, az adóterhek és a királyi hatalom összeomlása állt.
A válságot az 1360-as Brétigny-i béke zárta le: III. Eduárd lemondott a francia királyi címről, cserébe teljes szuverenitást kapott Aquitániában, valamint megszerezte Calais-t és több más területet. A béke azonban magában hordozta a későbbi konfliktus magvát, mert a francia király nem ratifikálta a hűbéri fennhatóság megszüntetésére vonatkozó záradékot; így a francia jog szerint az angol király továbbra is hűbéres maradt Aquitániában, ami később ürügyet szolgáltatott a háború újraindítására.
János fogságából való kiszabadulása után fia, V. Károly (uralkodott 1364–1380) vette át a kormányzást. V. Károly – aki nem személyesen vezetett hadba, hanem képzett parancsnokokat, köztük Bertrand du Guesclin bretagne-i kapitányt alkalmazott – kerülte a nagy nyílt összecsapásokat, helyette kisebb rajtaütéseket és erődítmények ostromát szorgalmazta. Ez a taktika fokozatosan visszaszorította az angolokat: 1377-re az angolok már csak Calais-t és egy keskeny tengerparti sávot tartottak a kontinensen. V. Károly 1380-ban bekövetkezett halálakor a francia királyság helyzete jelentősen javult, de a kiskorú utód, VI. Károly uralkodásának első évtizedeiben a kormányzat ismét meggyengült.
Károly 1392-től kezdve időről időre súlyos elmebetegségben szenvedett, ami hatalmi vákuumot teremtett. A királyi hercegek – elsősorban a király öccse, Orléans-i Lajos, valamint nagybátyja, Félelemnélküli János burgundi herceg – a tényleges hatalomért versengtek. 1407-ben Orléans-i Lajost Párizsban meggyilkolták; a tettért Félelemnélküli Jánost tették felelőssé, és a királyság két táborra szakadt: a burgundiak és az Armagnac-párt (az Orléans-i ház szövetségesei, akik VII. Károly dauphin köré gyűltek). Ez a belháború a százéves háború legsötétebb fejezete, mert mindkét fél saját céljaira próbálta felhasználni az angol erőket.
A francia belviszály lehetőséget teremtett V. Henrik angol király számára. V. Henrik (uralkodott 1413–1422) 1415-ben partra szállt Normandiában, és az Agincourt-i csata során ismét súlyos vereséget mért a francia lovagseregre, amelyben a francia nemesség számos tagja esett el vagy került fogságba. A győzelem után V. Henrik módszeresen meghódította Normandiát (1417–1419), miközben a burgundi herceg és a dauphin hívei egymással harcoltak. 1419-ben Félelemnélküli Jánost egy fegyverszüneti tárgyalás során a dauphin hívei meggyilkolták; fia, Jó Fülöp burgundi herceg ezután nyíltan V. Henrik szövetségére lépett.
Az 1420-as Troyes-i szerződés a francia királyság jogrendjét felülírva VI. Károly halála után a francia trónt V. Henriknek és utódainak ígérte, kizárva a trónöröklésből a saját fiát, Károly dauphint. A szerződés kimondta, hogy V. Henrik feleségül veszi VI. Károly lányát, Valois Katalint. A francia jog szerint azonban a korona nem volt szabadon átruházható, ezért a dauphin hívei a szerződést érvénytelennek tekintették. A dokumentált tények azt mutatják, hogy a Troyes-i szerződést a párizsi parlament és a királyi tanács egy része elfogadta, de a Loire-tól délre lévő területek és a dauphin udvara Bourges-ban elutasította. A francia királyság így két rivális hatalmi központra szakadt.
V. Henrik 1422-ben meghalt, néhány hónappal később VI. Károly is. Az angolok és a burgundiak kiskorú VI. Henrik angol királyt kiáltották ki francia királynak, míg a dauphin VII. Károly néven Bourges-ban rendezte be udvarát, és a francia királyság déli és középső területeit ellenőrizte. A helyzet 1428-ra kritikussá vált: az angol csapatok a Loire völgyébe nyomultak, és ostrom alá vették Orléans-t, amely kulcspozíciót jelentett a dauphin kezén lévő területek védelmében.
Jeanne d’Arc – a 20. századi egyházi szentté avatás előtt a kortársak egyszerűen „a Szűz” (la Pucelle) néven ismerték – 1412 körül született a lotaringiai Domrémy faluban, egy viszonylag tehetős parasztcsaládban. 1428–1429 telén azt állította, hogy isteni sugallatokat kapott, amelyek arra utasítják, hogy szabadítsa fel Orléans-t, vezesse Reimsbe a dauphint a koronázásra, és űzze ki az angolokat Franciaországból. A sugallatok természetéről már a kortársak is vitatkoztak; a későbbi pszichológiai magyarázatok spekulatívak, és a források alapján nem lehet eldönteni, hogy a hangokat vallási élményként, pszichés jelenségként vagy más módon kell-e értelmezni.
Jeanne 1429 februárjában jutott el a dauphin udvarába Chinonba, ahol a tanácsadók és egyházi személyek kikérdezése után kisebb katonai kíséretet bíztak rá. Az orléans-i ostrom 1428 októbere óta tartott; Jeanne 1429 májusában csatlakozott a felmentő sereghez, és a város védőivel együtt több angol erődítmény ellen támadást intézett. Május 8-án Orléans felszabadult. A győzelem katonai jelentőségét nem szabad túlbecsülni – az angol ostromsereg megmaradt, és a háború tovább folyt –, de a pszichológiai és politikai hatás óriási volt: a dauphin hívei számára ez annak jele volt, hogy ügyük isteni támogatást élvez.
Jeanne ezután a Loire-menti hadjáratban vett részt, és június 18-án a Patay-i csata során az angol sereg súlyos vereséget szenvedett, több vezetőjét elfogták. A hadjárat csúcspontja VII. Károly megkoronázása volt Reimsben, 1429. július 17-én. A koronázás kulcsszerepet játszott a Troyes-i szerződés érvénytelenítésében: a francia királyi hagyomány szerint a királyság legitimációját a reimsi érsek általi felkenés adta meg, így a bourges-i udvar számára a szertartás jogi és szakrális értelemben is igazolta VII. Károly trónigényét.
Jeanne 1430 májusában, Compiègne városánál esett burgundi fogságba. A burgundiak – akik ekkor még az angolok szövetségesei voltak – eladták az angoloknak, akik Rouenban egyházi bíróság elé állították. A per (1431. február–május) az egyházi inkvizíció eljárása volt, amelyben eretnekséggel, varázslással és férfiruházat viselésével vádolták. Az ítélet 1431. május 30-án máglyahalált írt elő. A per jegyzőkönyve fennmaradt, így a dokumentált tények alapján rekonstruálható az eljárás menete, bár a vádlott válaszainak hitelességéről viták folynak, mert a jegyzőkönyvet az eljáró bírák rendszeresen átformálták. 1456-ban, VII. Károly kezdeményezésére egy új egyházi eljárás semmisnek nyilvánította az 1431-es ítéletet; Jeanne-t 1920-ban avatta szentté a katolikus egyház. A 19–20. századi francia nemzeti emlékezet Jeanne-t a nemzeti ellenállás jelképévé alakította, ami problematikus, mert a kortársak számára Jeanne elsősorban vallási küldetéstudattal rendelkező személy volt, nem pedig a modern értelemben vett nemzeti hős. A róla szóló mítoszok elemzése a nemzeti mítoszokról szóló tematikus részben folytatódik.
Jeanne halála után a háború katonai helyzete lassan fordult meg. A döntő politikai változás az arras-i béke (1435) volt, amelyben a burgundi herceg, Jó Fülöp kiegyezett VII. Károllyal: elismerte őt francia királynak, cserébe jelentős területeket és önálló státuszt kapott. A burgundi szövetség felbomlása az angolok számára súlyos stratégiai veszteség volt, mert a francia belháborúban élvezett előnyük megszűnt.
A katonai reformok eredményei az 1449–1453 közötti hadjáratokban mutatkoztak meg. 1449–1450-ben a franciák visszafoglalták Normandiát; a Formigny-i csata (1450) során az angol sereg súlyos vereséget szenvedett. 1451-ben Guyenne nagy része is francia kézre került, de Bordeaux polgárai fellázadtak, és angol segítséget kértek. 1453. július 17-én a Castillon-i csata döntő francia győzelmet hozott: a francia tüzérség megsemmisítette az angol sereget, elesett John Talbot, Shrewsbury grófja is. Ezzel az angolok elvesztették Aquitániát; a háború formális békeszerződés nélkül ért véget. Angol kézen csak Calais maradt, amelyet végül 1558-ban foglaltak vissza a franciák. Az angol királyok azonban formálisan 1802-ig viselték a „francia király” címet, ami a konfliktus jogi utórezgéseire utal.
A „százéves háború” kifejezés tehát utólagos, modern történetírói konstrukció: a kortársak nem egyetlen háborúként, hanem különálló hadjáratok és békekötések sorozataként élték meg az eseményeket. A mai szakirodalom is gyakran több szakaszra bontja a konfliktust, és vitatja, hogy a dinasztikus, hűbéri vagy gazdasági tényezők milyen súllyal játszottak szerepet az egyes szakaszokban.
A háború utolsó éveire a francia királyság területének nagy része felszabadult az angol megszállás alól, de a pusztítás és a demográfiai veszteségek óriásiak voltak. Normandia, Île-de-France és Champagne egyes területein a falvak elnéptelenedtek, a mezőgazdasági termelés visszaesett, a kereskedelmi utak megszakadtak. A demográfiai becslések bizonytalanok: a 14. század eleji lakossághoz képest egyes régiókban 30–50% közötti csökkenést feltételeznek, de a fekete halál és a háború hatását nehéz szétválasztani. A korabeli adóösszeírások (comptes des tailles) csak részleges képet adnak, mert a kiürült területeken gyakran leállt az adószedés.
A háború során a francia nemesség jelentős része meggyengült: sok család kihalt vagy elszegényedett, birtokaikat a korona vagy a feltörekvő hivatalnokréteg vásárolta fel. Ugyanakkor a zsoldos kapitányok és a királyi hadsereg tisztjei közül sokan a háború nyerteseivé váltak, és a királyi udvarban tölthettek be fontos pozíciókat. A parasztság helyzete régióként változott: egyes területeken a pusztítás miatt munkaerőhiány alakult ki, ami javította a túlélő parasztok alkupozícióját és csökkentette a földesúri járadékokat, de máshol a háború terhei, a zsoldosok rablásai és az adók továbbra is súlyosak voltak. A városi polgárság – különösen Párizs, Rouen, Tours és Bourges kereskedői, hivatalnokai – viszont gyakran a királyi központosítás szövetségesei lettek, mert a belső béke és a kiszámítható adóztatás az ő érdekeiket szolgálta.
Az újjáépítés egyik fontos eleme volt a közigazgatás írásbelivé válása: a királyi udvarban és a tartományi központokban egyre több oklevél, rendelet és adójegyzék készült, ami növelte a királyi akarat végrehajthatóságát. VII. Károly 1454-ben elrendelte a szokásjogok írásba foglalását is, ami az egységes jogrend felé tett első lépés volt. A háború emléke és a király szerepe a korban fokozatosan átalakult: a Troyes-i szerződés okozta legitimitási válság leküzdése után VII. Károlyt egyre inkább „a győztes király” (Charles le Victorieux) vagy „a jól szolgált király” (Charles le Bien-Servi) névvel illették, bár ez utóbbi elnevezés a későbbi királyi propaganda terméke.
Jeanne d’Arc rehabilitációs pere 1456-ban nemcsak vallási, hanem politikai aktus is volt: VII. Károly számára létfontosságú volt, hogy a reimsi koronázását alátámasztó csodásnak tekintett eseményeket és a küldetést ne lehessen eretnekségre hivatkozva kétségbe vonni. A rehabilitációs eljárás tanúvallomásai – köztük több olyan személy elbeszélése, aki Jeanne-nal együtt harcolt – ma is az egyik leggazdagabb forráscsoport a korszak társadalom- és mentalitástörténetéhez, de a tanúk emlékezetét a kérdezők szempontjai erősen befolyásolták.
A százéves háború eseményeinek rekonstruálásához többféle forráscsoport áll rendelkezésre. A 14. század krónikásainak munkái közül kiemelkedik Jean Froissart krónikája, amely rendkívül részletes, de erősen a lovagi értékrendet és az angolbarát szempontot tükrözi; a 15. század elejének francia nézőpontját a Grandes Chroniques de France és a Journal d’un bourgeois de Paris rögzíti. A királyi rendeletek, békeszerződések szövegei (a Brétigny-i, a Troyes-i és az arras-i szerződés eredeti oklevelei), valamint az adóösszeírások és a parlament nyilvántartásai dokumentált tényeket rögzítenek, de a hadjáratok részletes lefolyását gyakran csak elbeszélő forrásokból ismerjük, amelyek elfogultak.
A legnagyobb bizonytalanságok a következők. A háború okainak súlyozása: a hagyományos, dinasztikus magyarázat mellett a modern kutatás a gazdasági (flandriai gyapjúkereskedelem, itáliai bankházak) és a hűbéri-fiskális tényezőket is hangsúlyozza, de ezek egymáshoz való viszonyáról nincs konszenzus. A demográfiai veszteségekre vonatkozó számok becslések, mert a középkori adóösszeírások hiányosak, és a fekete halál, az éhínségek, valamint a háborús pusztítás hatását nem lehet pontosan szétválasztani. A kortársak által „zsoldosok” (routiers) néven emlegetett fegyveres csoportok kegyetlenségeiről szóló beszámolók gyakran eltúlzottak, mert a krónikások a nemesi rend védelmében írtak. Jeanne d’Arc pereinek anyaga viszonylag jól dokumentált, de az 1431-es eljárás jegyzőkönyvét a bírák manipulálták, az 1456-os rehabilitációs eljárás pedig VII. Károly politikai érdekeit szolgálta; így a történésznek a tanúvallomások értelmezésekor óvatosnak kell lennie.
A „százéves háború” kifejezés maga is vitatott: a korszakhatár 1337–1453 a modern történetírás leegyszerűsítése, amely a két királyi udvar közötti konfliktusok hosszú sorát foglalja egységbe. A 15. század végi francia történetírásban – különösen a királyi udvar megrendelésére készült művekben – a háborút visszamenőleg a francia királyság egységének próbájaként ábrázolták, ami a későbbi nemzeti emlékezetet is befolyásolta.