A késő középkori francia monarchia a százéves háború (1337–1453) alatt és után alapvetően átalakult: a királyi hatalom megerősödött, miközben a társadalomnak súlyos járványokkal, adóterhekkel és fegyveres felkelésekkel kellett szembenéznie. A háború előtti hűbéri monarchiát fokozatosan felváltotta egy központosítottabb, állandó adókból és rendszeres haderőből gazdálkodó állam. Ez a folyamat azonban nem volt sem lineáris, sem vérmentes. A korszak uralkodói, különösen XI. Lajos (1461–1483), a központosítás eszközeit tudatosan használták, de gyakran lokális ellenállásba ütköztek. Az alábbiakban előbb az állami intézmények és a központosítás átalakulását, majd az adórendszer és a hadsereg kiépülését tekintjük át; ezt követi a rendi gyűlés szerepének vizsgálata, a demográfiai válság és a parasztfelkelések, végül a városi társadalom szerkezetének bemutatása.
A 13. század végétől a francia királyság hatalmának alapja fokozatosan átalakult. A korai hűbéri monarchia (monarchie féodale) keretei között a király közvetlen hatalma főként a saját királyi birtokon (domaine royal) érvényesült, míg a nagy hűbéres hercegségek és grófságok – mint Bretagne, Burgundia, Flandria vagy Guyenne – széles autonómiával rendelkeztek. A százéves háború azonban megmutatta a királyi pénzügyek és a katonai szervezet gyengeségeit, és arra kényszerítette a koronát, hogy új intézményeket építsen ki. A 14–15. században megszilárdult a királyi udvari bíróság, a Párizsi Parlament (Parlement de Paris), amely a legfelsőbb bírói fórummá vált, és a királyi rendeletek nyilvántartását is ellenőrizte. Emellett a számvevőszék (Chambre des comptes) felügyelte a királyi bevételeket és kiadásokat, a kancellária pedig a hivatalos iratok kiállítását végezte. A helyi közigazgatásban a király által kinevezett baillis-k és sénéchaux-k (királyi helytartók) a 13. század óta jelen voltak, de a háború alatt hatáskörük tovább bővült: ők hajtották be az adókat, szervezték a katonai utánpótlást és képviselték a koronát a vidéki nemességgel és városokkal szemben.
A százéves háború alatt a francia királyok kénytelenek voltak zsoldosokat fogadni, mert a hűbéri katonai szolgálat rövid időtartamú és megbízhatatlan volt. A háború szüneteiben a zsoldosok gyakran rablóbandákká alakultak, ami súlyos pusztítást okozott. A megoldást a rendszeres királyi hadsereg felállítása és az ahhoz szükséges állandó adóbevételek biztosítása jelentette.
Az első fontos lépés az 1439-es orléans-i rendelet volt, amely a királyi adót, a taille-t (közvetlen föld- és személyi adó) a rendi gyűlés jóváhagyása nélkül is kivethetővé tette. Ezzel a királyi adó állandósult, és a rendi gyűlés adójóváhagyó szerepe lényegében megszűnt. A taille-t a királyi hivatalnokok szedték be, és a bevételekből finanszírozták a hadsereget. A rendelet szövege a zsoldosok fosztogatásának megszüntetését és a „jó rend” helyreállítását hangsúlyozta, de a gyakorlatban a korona pénzügyi függetlenségét is megalapozta. A beszedés regionálisan egyenlőtlen volt: egyes tartományok, különösen a déli és nyugati területek, hagyományos kiváltságaikra hivatkozva alacsonyabb terheket vagy mentességeket értek el.
A hadsereg intézményesítése több szakaszban történt. 1445-ben VII. Károly létrehozta a Compagnies d’ordonnance elnevezésű állandó lovas egységeket. Ezek létszáma mintegy 9 000–10 000 lovas lehetett, de a pontos szám vitatott, mert a korszak számadásai hiányosak. Az egységeket a királyi kincstár fizette, és a tiszteket a király nevezte ki – ez jelentős eltérés volt a hűbéri magánhadseregektől. 1448-ban a király létrehozta a francs-archers (szabad íjászok) nevű gyalogos milíciát: minden egyházközségnek egy felfegyverzett, adómentességet élvező íjászt kellett kiállítania. A gyalogság így a lovasság mellett rendszeres, bár korlátozott képzettségű erővé vált. A francia hadsereg a 15. század végére a királyi tüzérség fejlesztésével is megerősödött, ami a feudális várak ostromában döntő előnyt jelentett.
Az adórendszer a hadseregen túl a királyi adminisztrációt is fenntartotta. A legfontosabb adók a következők voltak: a taille (közvetlen adó), a gabelle (sóadó, amelyet királyi monopóliumként kezeltek), az aides (fogyasztási és forgalmi adók), valamint a fouage (háztartásonként kivetett adó). A gabelle különösen gyűlölt volt, mert a só ára régiónként nagyon eltért, és a sókereskedelem korlátozása súlyos terhet rótt a szegényebb rétegekre. A királyi adók állandósulása a 15. század második felében állandó elégedetlenséget szült, és a helyi rendek – így a langue d’oïl és langue d’oc tartományokban külön-külön – gyakran tiltakoztak a terhek növelése ellen. A korona ugyanakkor a helyi rendi gyűlésekkel alkudozott, és bizonyos kedvezményeket adott, hogy elkerülje a nyílt lázadást.
A rendi gyűlés (États généraux) a 14. század elején jött létre, amikor IV. (Szép) Fülöp 1302-ben összehívta a papság, a nemesség és a városok képviselőit, hogy támogatást szerezzen a pápasággal folytatott vitájában. A gyűlés nem volt rendszeres intézmény: a király akkor hívta össze, amikor szüksége volt a három rend jóváhagyására, elsősorban új adók kivetéséhez. A három rend elkülönült, és eltérő érdekeik miatt ritkán léptek fel egységesen. A papság és a nemesség adómentességet élvezett, míg a harmadik rend – a városi polgárság – viselte a közvetlen terhek nagy részét.
A százéves háború válságai többször megerősítették a rendi gyűlés szerepét. 1355–1357-ben, amikor II. Jó király angol fogságba került, a párizsi rendi gyűlés a dauphin (a későbbi V. Károly) ellenében reformokat követelt. A párizsi prévôt des marchands, Étienne Marcel vezetésével a rendek 1357-ben elfogadták a nagy rendeletet (Grande Ordonnance), amely korlátozta a királyi adók kivetését, és a királyi tanács tagjait a rendi gyűlés ellenőrzése alá vontnak nyilvánította. A mozgalom azonban összeomlott, miután Marcel 1358-ban a királypárti erőkkel összecsapva meghalt, és a dauphin visszavonta a rendeletet. A kortárs krónikák – különösen Jean Froissart – Marcel mozgalmát zűrzavaros lázadásként ábrázolták, de a modern történészek szerint a 1357-es események komoly alkotmányos kísérletet jelentettek a királyi hatalom ellenőrzésére, amely hosszú távon azonban kudarcot vallott.
A 15. század elején, a polgárháborús időszakban, 1413-ban Párizsban a cabochiens nevű radikális polgári mozgalom a királyi tanács reformját és az adóvisszaélések megszüntetését követelte. A mozgalom rövid ideig tartó sikere után a királyi hatalom visszaállította a rendet, és a mozgalom vezetőit kivégezték. A rendi gyűlés utolsó jelentős kísérlete a királyi adók visszaszorítására 1484-ben, a tours-i rendi gyűlésen történt, nem sokkal XI. Lajos halála után. A gyűlés a kiskorú VIII. Károly uralkodása idején ült össze, és a rendek – különösen a harmadik rend – tiltakoztak az állandó adók ellen, követelve a visszatérést az adók rendi jóváhagyásához. A gyűlés azonban nem tudta visszaszerezni az adóengedélyezés jogát; a királyi tanács a rendeket megosztva, egyes tartományok képviselőinek kedvezve megőrizte a korona pénzügyi hatalmát. A 16. századra az országos rendi gyűlés ritkán és főként válsághelyzetekben ülésezett, míg a tartományi rendek (pl. Languedoc, Bretagne) továbbra is fontos szerepet játszottak a helyi adók jóváhagyásában és a királyi kérések alkudozásában.
A rendi gyűlés tehát nem vált a modern parlamenthez hasonló állandó törvényhozássá. A 15. század végére a királyi adók állandósulása és a királyi hivatalnokréteg növekedése miatt a rendi ellenőrzés lehetősége erősen lecsökkent. Ugyanakkor a rendi gyűlés intézménye nem tűnt el teljesen; emléke és alkotmányos hivatkozási alapja a későbbi évszázadokban újra felbukkant, leglátványosabban 1789-ben.
A 14. század közepén Európát elérő fekete halál (peste noire) Franciaországot is sújtotta. A járvány 1347 végén vagy 1348 elején érte el a mediterrán kikötőket, és 1348–1351 között terjedt el a királyság egész területén. A halálozási arányt a modern történészek – adójegyzékek, tizedjegyzékek, végrendeletek és egyházi anyakönyvek alapján – a lakosság 30 és 60 százaléka közé becsülik, de a pontos szám nem ismert. A becslések közötti eltérés oka, hogy a források töredékesek, a járvány hullámai régiónként és időszakonként eltérőek voltak, és a halálokok rögzítése nem volt egységes. A pestis a 14. század második felében és a 15. században többször visszatért, ami megakadályozta a népesség gyors regenerálódását.
A demográfiai összeomlás mélyreható következményekkel járt. A munkaerő megfogyatkozása miatt a földbirtokosok kénytelenek voltak versenyezni a munkásokért, ami a bérek emelkedéséhez vezetett. Ahol a jobbágyság (servage) még fennmaradt, ott a parasztok alkupozíciója javult: sokan elhagyták a földesúri birtokot, vagy kedvezőbb feltételeket követeltek. A földesúri jövedelmek csökkentek, ezért az urak és a királyi kormányzat is megpróbálta a béreket és a munkaerő mobilitását korlátozni. 1351-ben a királyi hatóságok munkabér-maximáló rendeletet adtak ki, amely a járvány előtti szinten próbálta rögzíteni a béreket; ennek gyakorlati hatékonysága azonban korlátozott volt, mert a végrehajtás nehézkes és következetlen maradt.
A járvány a földhasználat és a településszerkezet átalakulását is felgyorsította. Számos falut elhagytak, a szántóföldek egy részét legelővé alakították, más vidékeken a művelés extenzívebb formái terjedtek. A városok, bár sűrűn lakottak voltak, szintén súlyos veszteségeket szenvedtek, de a bevándorlás gyakran pótolta a kieső lakosságot. A demográfiai válság hosszú távon hozzájárult a hagyományos földesúri kötöttségek lazulásához, ugyanakkor a királyi adóterhek növekedésével új típusú függőséget teremtett.
A háború, a járvány és az adóterhek együttesen robbantották ki a késő középkor legnagyobb paraszt- és városi felkeléseit. A legismertebb közülük a Jacquerie (1358), amely Párizs környékén, a Beauvaisis környékén tört ki. A felkelés közvetlen kiváltó okai a százéves háború pusztításai, a francia nemesség 1356-os poitiers-i csatában elszenvedett veresége és a zsoldosok fosztogatásai voltak. A résztvevő parasztok – akiket a kortársak gúnyosan „Jacques Bonhomme”-nak neveztek, innen a Jacquerie elnevezés – nem egységes programmal léptek fel: egyesek nemesi kastélyokat támadtak meg, feljegyzéseket és adóíveket semmisítettek meg, mások a helyi nemesség elleni erőszakos fellépést folytattak. A felkelést a nemesség néhány hét alatt leverte; a megtorlás során több száz vagy több ezer embert öltek meg, bár a pontos áldozatszám ismeretlen, és a kortárs krónikák erősen túloztak.
A Jacquerie értelmezése a történetírásban vitatott. A hagyományos elbeszélés Jean Froissart nyomán a felkelést irracionális és véres parasztlázadásként ábrázolta; a 20. századi marxista történészek viszont osztályharcos jellegét és a földesúri kizsákmányolás elleni tiltakozást hangsúlyozták. A mai kutatás árnyaltabban látja a képet: a Jacquerie elsősorban adó- és háborús sérelmekre adott válasz volt, és résztvevői között nemcsak falusi szegények, hanem viszonylag tehetős parasztok és helyi kézművesek is voltak. A „jobbágyfelkelés” kifejezés tehát pontatlan, mert a felkelők többsége nem jogi értelemben vett jobbágy volt, hanem különböző függésben élő, adókkal terhelt termelő.
A 14. század végén újabb erőszakhullám következett. Az 1380-as években Dél-Franciaországban, különösen Auvergne-ben, Languedoc-ban és a Rhône-völgyben a Tuchins (tuchins) nevű fegyveres csoportok szerveződtek. A Tuchins mozgalma részben a királyi adószedők ellen irányult, de több csoport egyszerűen a háború alatt elszegényedett zsoldosokból állt, akik rablásból éltek. A mozgalom tagjai gyakran a helyi lakosság támogatását is élvezték, mert az adóterhek és az úri visszaélések miatt a hivatalos hatalmat idegennek érezték. A királyi sereg az 1380-as évek végére leverte a Tuchins mozgalmat, de a régióban az ellenállás nem szűnt meg teljesen.
A városokban is több felkelés tört ki. 1382-ben Párizsban a maillotins (kalapácssal felfegyverzett iparosok és napszámosok) lázadtak fel az új közvetett adók, különösen az aides ellen. A felkelés a királyi adószedőket és a gazdag polgárokat támadta, de a királyi csapatok néhány nap alatt leverték. Ugyanebben az évben Flandriában – ami a francia korona hűbéri befolyása alatt állt – nagyobb városi és vidéki felkelések robbantak ki, amelyeket a francia sereg a roosebeke-i csatában (1382) fojtott vérbe. A városi felkelések okai hasonlóak voltak: a százéves háború alatti gazdasági visszaesés, a királyi adók növelése és a városi oligarchiák megerősödése.
A 15. században a királyi adók emelése továbbra is ellenállást váltott ki, de a felkelések ritkábban váltak országos jelentőségűvé. A korona ehelyett gyakran alkudozott a tartományi rendekkel, és engedményekkel – például a taille csökkentésével vagy átmeneti felfüggesztésével – próbálta megelőzni a nyílt lázadást. A késő középkori társadalmi konfliktusok tehát nem egyszerűen a „szegények a gazdagok ellen” mintát követték; a frontvonalak gyakran a helyi közösségek és a királyi adminisztráció között húzódtak, és a vallás, a szokásjog, valamint a helyi kiváltságok védelme éppúgy motiválta őket, mint a gazdasági sérelmek.
A késő középkori francia városok társadalma rétegzett és változatos volt. A legnagyobb városok – Párizs, Rouen, Lyon, Toulouse, Bordeaux – a királyi adminisztráció, a kereskedelem és a kézműipar központjai voltak. A városi lakosság tetején a patríciusok álltak: gazdag kereskedők, bankárok, jogászok és királyi hivatalnokok, akik a városi tanácsot és a bíróságokat uralták. Alattuk helyezkedtek el a céhmesterek, akik a kézműves termelést ellenőrizték; a céhek szabályozták a termelés minőségét, az inas- és mesterré válás feltételeit, valamint a munkabéreket. A céhekbe való bekerülés gyakran öröklődő vagy kapcsolati alapon történt, ami a társadalmi mobilitást korlátozta.
A mesterlegények és inasok nagy része soha nem jutott mesteri címhez, különösen a 15. században, amikor a céhek egyre inkább zárt testületekké váltak. A városi szegények – napszámosok, szolgák, koldusok, özvegyek – a lakosság jelentős részét tették ki, de a forrásokban ritkán jelennek meg, mert nem fizettek adót, és nem rendelkeztek ingatlannal. A nők szerepe a városi gazdaságban fontos volt: özvegyként gyakran vezették tovább férjük műhelyét, és részt vettek a textiliparban, az élelmiszer-kereskedelemben és a vendéglátásban. A nők jogi helyzete azonban korlátozott maradt, és a céhek többsége férfiak uralma alatt állt.
A városok és a királyi hatalom viszonya összetett volt. A király szívesen támaszkodott a városokra az adók beszedésében és a hivatalnokréteg utánpótlásában, ugyanakkor a városi autonómiák – a helyi tanácsok, a kiváltságlevelek, a falak – gyakran ütköztek a központosító törekvésekkel. A 15. században a királyi hivatalok eladása – a hivatalvásárlás (vénalité des offices) – egyre elterjedtebbé vált: a jómódú polgárok pénzért szereztek királyi hivatalt, ami hosszú távon a hivatalnoki nemesség kialakulásához vezetett. A jogi képzettségű hivatalnokok, a légistes (római jogban jártas tisztviselők) kulcsszerepet játszottak a királyi hatalom igazolásában és a szokásjogok írásba foglalásában.
A városi társadalom tehát a késő középkorban egyszerre volt a királyi központosítás támasza és annak ellenfele. A patríciusok gyakran együttműködtek a királyi adószedőkkel, míg a céhek és a szegényebb rétegek az adóterhek és a drágulás ellen tiltakoztak. A városi felkelések, mint a maillotins vagy a cabochiens mozgalom, éppen ebből a feszültségből táplálkoztak.
A kortárs megítélés azonban ellentmondásos volt. A főurak egy része a királyi adók és a központosítás ellen lázadt 1465-ben, az úgynevezett Ligue du Bien public (A közjó ligája) keretében. A lázadás rövid távon kikényszerítette ugyan bizonyos engedményeket, de XI. Lajos utóbb visszavonta azokat, és a mozgalom vezetőit fokozatosan meggyengítette. Philippe de Commynes, aki előbb Burgundiát, majd a francia királyt szolgálta, emlékirataiban XI. Lajost ravasz uralkodónak mutatta be, aki inkább pénzzel és tárgyalással, mint csatában érte el céljait. Ez a kép a 19. századi nemzeti történetírásban a modern francia állam megteremtőjének mítoszává nőtt, ami a dokumentált tényeknél erősebben hangsúlyozta a király személyes zsenialitását.
A valóságban a késő középkori francia monarchia távolról sem volt abszolút. A királyi hatalmat továbbra is korlátozták a szokásjogok, a helyi kiváltságok, a tartományi rendek és a városi autonómiák. A királyi adók állandósulása megerősítette ugyan a koronát, de egyúttal elégedetlenséget szított, ami a következő évszázadokban ismétlődő válságokhoz vezetett. A központosítás tehát nem egyetlen uralkodó műve, hanem hosszú, konfliktusokkal terhelt folyamat volt, amelyben a háború, a járványok és a társadalmi ellenállás egyaránt alakította az állam fejlődését.
A késő középkori francia államra és társadalomra vonatkozó ismereteink elsődleges forrásai: királyi rendeletek (ordonnances), a Párizsi Parlament ítéletei, számvevőszéki feljegyzések, adójegyzékek, városi levéltárak, végrendeletek, egyházi anyakönyvek, valamint elbeszélő források, például Jean Froissart Krónikája és Philippe de Commynes Emlékiratai. Az okleveles anyag gyakran a királyi hivatalok és a földesúri adminisztráció szempontjából rögzíti az eseményeket, ezért a paraszti és városi alsó rétegek hangja alig vagy csak közvetve jelenik meg.
A demográfiai adatok – így a fekete halál halálozási aránya – becsléseken alapulnak. A forrástípusok regionálisan és időben egyenlőtlenül maradtak fenn, ezért a 30–60 százalékos sáv nem tekinthető pontos mérésnek; a kutatók által használt módszerek (adójegyzékek összevetése, tizedjegyzékek elemzése) eredményei eltérnek. A parasztfelkelések rekonstrukciója különösen bizonytalan, mert az események nagy részét a győztes elit krónikái jegyezték fel; a felkelők saját programját csak közvetett jelekből ismerjük. A rendi gyűlés szerepének értelmezése is vitatott: egyes történészek szerint az 1357-es nagy rendelet komoly alkotmányos fordulat kísérlete volt, mások szerint a rendek soha nem rendelkeztek valódi hatalommal a királlyal szemben. A hadsereg méretei szintén hozzávetőlegesek, mert a korszak számadásai nem teljesek. Bár a főbb intézményi változások – a rendi gyűlés összehívása, a taille állandósítása, a Compagnies d’ordonnance létrehozása – dokumentált tények, azok társadalmi hatása és a résztvevők tapasztalata a modern történetírásban módszertani vita tárgya.