Bevezető bekezdés
Az abszolutizmus kiépülése XIV. Lajos (ur. 1643–1715) alatt a francia monarchiát Európa legcentralizáltabb politikai hatalmává tette, ám az állam hatalmi gépezete mögött olyan feszültségek halmozódtak fel, amelyek a 18. század folyamán alapjaiban rengették meg a fennálló rendet. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan alakult át a francia társadalom a „fény századában”, miközben a felvilágosodás (francia Les Lumières, angol Enlightenment) eszmevilága egyre mélyebb árkokat ásott a hagyományos tekintélyelvű monarchia alapjai alatt. A felvilágosodás nem egyszerűen „könyvek” és „filozófusok” ügye volt: a szalonok, a városi polgárság, a gyarmati kereskedelemből meggazdagodó kalmárréteg és a rendi társadalom belső ellentmondásai együttesen termelték ki az iparosodás, a francia forradalom és a modern politika számára a feltételeket. A korábbi alfejezet (Az abszolutizmus kiépülése) tárgyalta, miként növelte az állam az adóterheket és hogyan alakította ki a hivatali, udvari és katonai kontrollt; most azokat a társadalmi csoportokat, gazdasági folyamatokat és intellektuális gyakorlatokat mutatjuk be, amelyek az abszolutista rend keretein belül vagy azokkal szemben sajátos dinamikát fejlesztettek ki.
A „felvilágosodás” elsődleges forrásokban és a későbbi történetírásban egyaránt megjelenő gyűjtőfogalom, amely a 18. századi francia és tágabb európai szellemi mozgalomra utal. A kortársak maguk is a „fény” (lumière) metaforáját használták arra a meggyőződésre, hogy az emberi értelem, a tudás terjesztése és a kritikai nyilvánosság elterjedése javíthatja a társadalmat és az emberi erkölcsöt. A történészi konszenzus szerint ez a mozgalom nem alkotott egységes ideológiát: olyan gondolkodók, mint Voltaire (szül. François-Marie Arouet, 1694–1778), Montesquieu (1689–1755), Jean-Jacques Rousseau (1712–1778) és Denis Diderot (1713–1784) igen eltérő álláspontot képviseltek a vallási toleranciáról, a kormányzatról és a társadalmi hierarchiáról. Közös vonásuknak egy kritikai beállítódást, a hagyományos tekintélyek megkérdőjelezését és a tudás rendszerezésére való törekvést szokás tekinteni, ám ezt az általánosítást is vitatják egyes kutatók, mert a felvilágosodás szerzői gyakran radikálisan eltérő következtetésekre jutottak.
A mozgalom intézményes kerete a szalonkultúra volt, amelyet nagyrészt arisztokrata vagy tehetős polgári nők szerveztek Párizsban és a nagyvárosokban. Az 1720-as és 1770-es évek közötti időszakban olyan szalonok, mint Madame Geoffrin (1699–1777) vagy Madame du Deffand (1697–1780) összejövetelei, alkalmat adtak filozófusok, írók, jogászok, egyházi reformerek és külföldi látogatók vitáira. A szalonok forrásbázisa azonban nehezen rekonstruálható: a résztvevők levelezései, emlékiratai és a kiadott levelek részben megmaradtak, ám a tényleges beszélgetések tartalmát gyakran csak utólagos, retrospektív leírásokból ismerjük. A történészek ezért a szalonok jelentőségét annak alapján mérik fel, hogy milyen hálózatokat hoztak létre a szerzők, mecénások, hivatalnokok és könyvkereskedők között.
A felvilágosodás legmarkánsabb tömegterméke a Enciklopédia (Encyclopédie, ou Dictionnaire raisonné des sciences, des arts et des métiers), amelyet Diderot és Jean le Rond d’Alembert (1717–1783) szerkesztett. A vállalkozás 1751 és 1772 között jelent meg, eredetileg 17, majd további kötetekkel, és mintegy 70 000 szócikket tartalmazott. A királyi cenzúra 1759-ben ideiglenesen visszavonta a kiadási engedélyt, de a terjesztés – gyakran féllegálisan – tovább folytatódott. A cenzúra elleni küzdelem dokumentált tény: a királyi tanács 1759. évi határozata megtiltotta a további kötetek forgalmazását, ám a gyakorlatban a rendőrség és a könyvkiadók között alkudozás alakult ki. Az Enciklopédia előfizetői listái fennmaradtak, és ezekből a könyvtörténészek a társadalmi összetételt vizsgálják; az adatok alapján a példányszámot 4000–5000 körülire becsülik, de ez statisztikai becslés, mert a fennmaradt nyilvántartások hiányosak.
A felvilágosodás és a monarchia viszonya kettős volt. A királyi kormányzat időnként megtűrte, sőt védte a filozófusokat – például Montesquieu A törvények szelleméről című műve (1748) a cenzúra ellenére számos kiadást ért meg –, máskor üldözte őket. A legyen példa Voltaire 1734-es Filozófiai levelek című munkájának betiltása, amely után a szerző évekre elhagyta Párizst. A fennálló renddel való konfliktus tehát nem egyszerű „filozófusok versus abszolutizmus” szembenállás volt; a hatalmi hálózatok és a mecénási rendszer bonyolult kölcsönhatásban állt a tudás termelésével.
A 18. századi francia gazdaság nagyságrendileg túlnyomórészt agrárgazdaság maradt. A becslések – elsősorban az adóösszeírásokból, az egyházi tizedjegyzékekből és a földesúri iratokból származó, részben töredékes források alapján – arra mutatnak, hogy a mintegy 28–30 milliós (a század végére közel 28–29 milliós) lakosságnak 70–80 százaléka vidéken élt. A demográfiai adatok maguk is vitatottak: a királyi népszámlálás nem volt rendszeres, ezért a történészek a keresztelési, házassági és temetési anyakönyvek alapján dolgoznak, ám ezek területi lefedettsége egyenetlen. A korszakban Franciaország volt Európa legnépesebb monarchiája, és ez a demográfiai nyomás a mezőgazdasági termelés bővítését és a paraszti réteg differenciálódását egyaránt előmozdította.
A mezőgazdaság technikai színvonala regionálisan erősen eltért. Az 1780-as évekre a hozamok széles tartományban mozogtak: egyes észak-francia síkságokon a búza hektáronkénti hozama 10–12 hektoliter körül alakult, míg a déli és hegyvidéki területeken ennél alacsonyabb volt. Ezek az adatok becslések, amelyek a fennmaradt uradalmi gazdasági naplókból és az utólagos regionális vizsgálatokból származnak, és a történeti statisztikában számos bizonytalanságot hordoznak. A terméseredmények mellett a birtokszerkezet is fontos: a nemesség és a főpapság a művelt földek jelentős részét birtokolta, de a tulajdonjog mellett a haszonélvezeti és járadékrendszer – a szedett földesúri adók, a cenzus (cens) és a robot (corvée) – határozta meg a parasztok terheit. A paraszti birtokosok aránya régiótól függően magasabb lehetett, mint gyakran feltételezik, ám az apró parcellák és a közös földhasználat szűkössége miatt sokan napszámos, bérmunkás vagy háziipari tevékenységre szorultak.
A paraszti társadalom korántsem volt egységes. Az északi gabonatermelő falvakban nagy különbségek alakultak ki a gazdag laboureur (szántóvető, igásállattal rendelkező paraszt) és a szegény manouvrier (napszámos) réteg között; délen a részes bérlet és a szőlőtermelés sajátos függőségeket szült. A földesúri és királyi adók együttes terhe a jövedelem jelentős részét elvitte, de ennek pontos aránya vitatott a történetírásban. A forradalmat közvetlenül megelőző években a rossz termések és a gabonaárak emelkedése – az 1788–1789-es években dokumentált aszályok és a kenyérárak drágulása – felerősítették a falusi elégedetlenséget, bár a kutatók nem egységesek abban, hogy ez önmagában elegendő magyarázat volt-e a forradalmi kitöréshez.
Az ipar túlnyomórészt kézműves és manufakturális (francia manufacture) keretek közt működött. A 18. század közepén a textilipar – a len, a gyapjú, a pamut és a selyem – foglalkoztatta a legtöbb ipari munkást, és vidéki háziipari hálózatban szerveződött. A nagyobb királyi manufaktúrák, például a gobelin textilműhely vagy a Sèvres-i porcelánmanufaktúra, a luxustermelést képviselték, míg a hétköznapi fogyasztási cikkeket városi céhek és vidéki mesterek állították elő. A pamutipar növekedése a század második felében gyorsult fel, és a gépesítés korai formái – a fonógépek és a mechanikus szövőszékek – megjelentek egyes normandiai és elzászi központokban. A történészi szakirodalom itt különbséget tesz a brit korai iparosodás dinamizmusa és a francia fokozatosabb átmenet között, noha ez az összehasonlítás is vita tárgya.
A gyarmati kereskedelem a francia gazdaság kiemelkedően dinamikus szegmense volt a 18. században. A francia gyarmatbirodalom a hétéves háború (1756–1763) után elvesztette Kanadát és Indiában is meggyengült, de megtartotta és bővítette a karibi cukortermelő szigeteket, mindenekelőtt Saint-Domingue-t (a későbbi Haiti) és Madeirától nyugatra Martinique-ot, Guadeloupe-ot, valamint az Indiai-óceáni szigeteket. Az atlanti kereskedelem motorja a rabszolgaság volt: francia hajók a 17. század végétől kezdve afrikai rabszolgákat szállítottak a karibi ültetvényekre, ahol a cukor, a kávé, az indigó és a gyapot termelése intenzív kényszermunkán alapult. A rabszolgakereskedelem volumene a dokumentált kikötői vám- és hajónyilvántartások alapján a 18. században több mint 1,2–1,5 millió ember szállítására becsülhető, de ez a szám vitatott, mert a hajónaplók és a kikötői regiszterek hiányosak. A rabszolgák halandósága a középső átkelés (francia passage du milieu, angol Middle Passage) során – az egészségtelen körülmények és a betegségek miatt – 10–20 százalékra tehető, ugyancsak becslések alapján.
A gyarmati kereskedelem a francia kikötővárosok – Nantes, Bordeaux, La Rochelle, Le Havre – fellendülését hozta. Bordeaux a 18. században európai viszonylatban is jelentős kikötővé nőtt, és a kereskedők palotái, raktárai és a szabadkőműves páholyok egymás mellett jelezték a rabszolgakereskedelemből és a gyarmati árukból származó tőke felhalmozását. A kikötői kereskedőréteg részben a nemesi címekbe, földbirtokokba és házassági kapcsolatokba fektette vagyonát, ami mutatja, hogy a „polgárság” és a „nemesség” között átjárás volt. A gyarmati kereskedelem azonban nem magyarázza meg egészében a francia gazdaság növekedését; a belső piac, a mezőgazdasági termékek és a manufakturális áruk cseréje önmagában is jelentős volt.
A 18. századi francia városokban a lakosságnak csak kisebb része élt, de a városok mégis meghatározták a politikai, jogi és kulturális életet. Párizs lakossága a század végére megközelítette a 600–650 ezer főt, bár a demográfiai adatok itt is becsléseken alapulnak. A vidéki bevándorlás miatt a főváros lakossága folyamatosan cserélődött, és a nyomornegyedek, bérkaszárnyák, házmesterrendszerek és a rendőrségi felügyelet (lieutenant général de police) dokumentáltan jelen voltak a mindennapokban. Párizs mellett Lyon, Marseille, Bordeaux, Rouen, Lille és Nantes alkották a városi hálózat csúcsát, mindegyik sajátos gazdasági profillal: Lyon a selyemipar, Marseille a mediterrán kereskedelem, Rouen a textilipar, Lille a len és a vidéki háziipar központja volt.
A polgárság (francia bourgeoisie) megnevezés a 18. században jogi és társadalmi értelemben is heterogén csoportot takart. A királyi hivatalok, a jogi pályák, az orvoslás, a gyógyszerészet, a banki tevékenység, a nagykereskedelem és a művészeti mesterségek képviselői egyaránt a polgársághoz tartozhattak, ám nem alkottak egységes osztályt. A hivatali nemesség (noblesse de robe) – a megvásárolt és örökül hagyott királyi hivatalok birtokosai – a polgárság felső rétegéből emelkedett ki, de éles érdekkülönbségeket őrzött a kardnemesség (noblesse d’épée) rétegével szemben. A városi polgárság alsóbb csoportjai – mesterek, boltosok, írnokok, tanárok, alacsonyabb hivatalnokok – pedig a munkásréteg és a hivatali elit között helyezkedtek el.
A városi polgárság politikai tudata a 18. században fokozatosan polarizálódott. A parlamentek (a bírósági fórumok, nem törvényhozó gyűlések) tagjai a királyi hatalom ellenőrzésének igényét képviselték, és az 1750-es, 1760-as években sorozatosan vitatták a pénzügyi reformokat, adórendeleteket és a püspöki hatalom túlkapásait. A „parlamenti ellenzék” nem a forradalmi demokrácia előfutára volt, hanem a rendi kiváltságok védelmezése és a monarchia korlátozása közötti különös szövetség. A hivatali nemesség, a jogászok és a kereskedők nagy része nem a rendiség eltörlését akarta, hanem a saját csoportjai számára kedvezőbb alkupozíciót. Ennek ellenére a királyi önkényuralmi kísérletek elleni tiltakozás a nyilvánosságban olyan vitakultúrát alakított ki, amely később a forradalom politikai nyelvét is táplálta.
A városi társadalom alsó rétegeibe tartoztak a munkások és a napszámosok, akiknek életkörülményei a forrásokban gyakran a szegénygondozási iratok, kórházi feljegyzések és rendőrségi jegyzőkönyvek révén jelennek meg. A munkabérek a század folyamán számos városban reálértékben csökkentek, mert a gabona- és kenyérárak gyorsabban nőttek, mint a nominálbérek. A „kenyérlázadás” (famine plot) és a piaci zavargások számos esetben dokumentáltak, például az 1775-ös „lisztháború” (Guerre des farines) során. A kutatók többsége ezeket nem egyszerű bűnözői megmozdulásoknak tekinti, hanem a közösségi önvédelem és az igazságos ár hagyományos követelésének megnyilvánulásaként értelmezi.
A francia nemesség a rendi társadalom csúcsán helyezkedett el, és a 18. században is meghatározó szerepet töltött be a hadseregben, a főpapi méltóságokban, az udvari hivatalokban és a földbirtoklásban. A nemesi réteg létszámát a 18. század végén 110 000–140 000 fő közé becsülik, de ez a szám magában foglalja a családtagokat is, és a meghatározás mikéntje vitatott. A nemesség belsőleg erősen tagolt volt: az udvari arisztokrácia, a vidéki középbirtokos nemesség, az elszegényedett kisnemesség, a hivatali nemesség, az egyházi nemesség és a bevándorolt, gyarmati vagy katonai szolgálat révén frissen nemesített csoportok mind sajátos életformát és érdekeket képviseltek.
A nemesség jövedelme alapvetően a földbirtokból származott, amelyet a paraszti járadékok, a földesúri monopóliumok, a malom-, sajtó- és borkimérési jogok, valamint a királyi kegydíjak és hivatalok egészítettek ki. A hivatali nemesség vagyonosodása a 17. század végétől felgyorsult, és a 18. században a legmagasabb bírói, pénzügyi és közigazgatási tisztségek jelentős része de facto örökölhetővé vált. A „kardnemesség” gyakran lenézte a „hivatalnok nemességet”, ám a házassági piacon a két csoport gyakran összefonódott. A nemesi identitás bemutatásánál a történészek óvnak a homogenizálástól: a breton, provence-i, elzászi vagy flamand vidéki nemesség más helyzetben élt, mint a versailles-i udvaroncok.
A felvilágosodás viszonya a nemességhez szintén ellentmondásos. Montesquieu maga is bírói nemes volt, és a közvetítő testületek – a parlamentek, rendi gyűlések – védelmében az „önkényuralommal” szemben a nemesi szabadságjogokat hangsúlyozta. Voltaire inkább a királyi reformok híve volt, Rousseau pedig a civilizáció és a vagyoni egyenlőtlenség bírálatában a nemesi luxust is elítélte. A szalonok és az udvar gyakran összekapcsolódott: a nemes asszonyok szalonjai, a pártfogás és a mecénási hálózat lehetővé tette, hogy a felvilágosodás gondolatai a nemességen belül is terjedjenek. A „felvilágosult abszolutizmus” (despotisme éclairé) fogalma részben ebből a nemesi reformer és udvari modernizáló közegből nőtt ki, ám a francia uralkodók esetében – XV. Lajos (ur. 1715–1774) és XVI. Lajos (ur. 1774–1792) – a reformok gyakran elakadtak a rendi ellenálláson.
A francia rendi társadalom hivatalos felosztása – a papság (premier état), a nemesség (second état) és a harmadik rend (tiers état) – a középkorból eredő jogi konstrukció volt, amely a 18. század valóságát csak részben írta le. A papság mintegy 120 000–130 000 főt számlált, és a renden belül óriási különbségek voltak a püspökök, apátok, kanonokok és a vidéki plébánosok között. A főpapi javadalmakat nagyrészt a nemesség tagjai töltötték be, miközben a vidéki alsópapság gyakran szegénységben élt, és a forradalom hajnalán több helyen a paraszti követelésekhez közelített.
A rendi felosztás legnagyobb feszültsége a harmadik rend heterogenitásában rejlett. Ebbe a kategóriába tartozott minden nem nemesi és nem papi személy: a gazdag kereskedő, a városi ügyvéd, a parasztgazda, a mesterember, a munkás és a koldus egyaránt. Az adózás, a hivatali hozzáférés és a reprezentáció szempontjából ez a rendi besorolás egyenlőtlenül sújtotta a csoportokat. A nemesség és a papság adómentessége vagy adókedvezménye miatt az állami terhek túlnyomó része a falusi és városi alattvalókra hárult, miközben a nemesség és a főpapság a legjövedelmezőbb pozíciókat birtokolta. A 18. század utolsó harmadában a mezőgazdasági rossz termések, a gabonahiány, a pénzügyi deficit és a hivatali költségek növekedése a rendi alkudozást a nyilvános viták középpontjába emelte.
A nyilvánosság átalakulása fontos új fejlemény volt. A 18. században a könyvkiadás, a pamfletirodalom, az újságok, a szabadkőműves páholyok, a kávéházak, az olvasókörök és a szalonok egy többszintű nyilvános teret hoztak létre. A sajtó (francia presse) cenzúrája megmaradt, de a kéziratos hírlevelek és a könyvcsempészet kijátszotta. A „közvélemény” (opinion publique) fogalma ugyan ekkor jelent meg, ám a történészek vitatják, mennyire volt valóságos társadalmi bázisa: a lakosság túlnyomó része írástudatlan maradt, és a nyilvános vitákat a művelt elitek uralták. Az írástudás területi és rendi egyenlőtlenségét a házassági aláírások arányából becsülik, ami forrásonként eltérő eredményt ad, és a nők, a vidéki szegények, a béresek és a katonák nagyrészt kimaradtak ezekből a vitákból.
A felvilágosodás gondolatai tehát nem egyszerűen „okozták” a forradalmat; ezt az ok-okozati viszonyt a történészek sokáig leegyszerűsítették. A mai konszenzus inkább azt hangsúlyozza, hogy a felvilágosodás irodalma, a szalonok vitái és az enciklopédikus tudás terjesztése olyan nyelvet és érvelési készletet adott a kritikus csoportoknak, amellyel a fennálló rendet el lehetett ítélni. A forradalmi retorika később erőteljesen használta Rousseau népszuverenitási elveit, Montesquieu hatalommegosztási elmélkedéseit és Voltaire toleranciakövetelését, ám ezek a szerzők nem terveztek népfelkelést, és némelyikük politikailag konzervatívabb volt, mint amilyennek a forradalmi kultusz ábrázolta.
Az alfejezet a 18. századi francia társadalomra, gazdaságra és felvilágosodásra vonatkozó ismereteket több forrástípusra építi. Elsődleges források a királyi tanácsi jegyzőkönyvek, adó- és vámregiszterek, anyakönyvi kivonatok, uradalmi iratok, parlamenti határozatok, cenzúrarendeletek, a Enciklopédia fennmaradt példányai és előfizetői jegyzékei, valamint a felvilágosodás szerzőinek levelezései és művei. Másodlagos forrásként a modern könyv- és olvasástörténet, a történeti demográfia, a gazdaságtörténet, a rabszolgaság-kutatás és a várostörténet vonatkozó szakirodalma szolgál.
Jelentős bizonytalanságok övezik a népességi, hozam- és rabszolgaszállítási adatokat. A rendelkezésre álló források gyakran hiányosak, területileg torzítottak, és a korabeli statisztikai gyakorlat nem azonos a mai felmérésekkel. A felvilágosodás társadalmi hatása, a szalonok jelentősége és a „közvélemény” valódi súlya a szakirodalomban vitatott értelmezések tárgya. Az atlanti rabszolgaság számadatait a kutatók az utóbbi évtizedekben a hajónaplók adatbázisba rendezésével pontosították, ám a francia kikötők tranzakcióira vonatkozóan továbbra is eltérő becslések léteznek. Az olvasóknak különbséget kell tenniük a dokumentált rendeletek, bírósági iratok és levelek, illetve a statisztikai becslések, történeti modellek és emlékezetpolitikai interpretációk között. A forradalom okairól szóló viták máig nyitottak; jelen alfejezet csak a 1789 előtti állapotot ismerteti.