A francia monarchia a 18. század második felében egyszerre volt Európa egyik legtekintélyesebb állama és egy belső szerkezeti feszültségekkel terhelt, növekvő pénzügyi kimerültségben élő birodalom. A A felvilágosodás és a francia társadalom alfejezetben bemutatott eszmei és társadalmi változások itt kapcsolódtak össze a gyakorlati kormányzati válsággal: a hétéves háború (francia: guerre de Sept Ans) és az amerikai függetlenségi háború (francia: guerre d’indépendance américaine) költségei, a folyamatosan romló államháztartás, a kiváltságos rendek ellenállása és a kormányzati reformkísérletek kudarca oda vezetett, hogy a királyság 1789-ben összehívta a rendi gyűlést (francia: États généraux). Ez a döntés a kora újkori francia állam egyik legfontosabb fordulópontja, mert a rendi gyűlésből rövid időn belül a forradalmi Nemzetgyűlés (francia: Assemblée nationale) született meg.
Franciaország 1756 és 1763 között a Nagy-Britanniával, Poroszországgal és más európai hatalmakkal kialakult konfliktusban vett részt, amelynek tengerentúli frontjai Észak-Amerikában, a Karib-térségben, Indiában és Afrikában is folytak. A háború hivatalosan az 1756. évi szövetségi átrendeződéssel kezdődött, de a francia és brit erők között már az 1750-es évek elején is voltak összecsapások az Ohio-völgyben. A hétéves háború a francia monarchia számára katasztrofális kimenetelű volt. Az 1763. évi párizsi béke (francia: traité de Paris) értelmében Franciaország elvesztette észak-amerikai gyarmatainak jelentős részét, így Kanadát és a Mississippi folyótól keletre fekvő területeket, bár megtartotta néhány karibi szigetét, például Guadeloupe-ot és Martinique-ot. Indiában a francia kereskedelmi telepek tovább élhettek, de politikai befolyásuk a brit Kelet-indiai Társaság javára visszaszorult.
A háború pénzügyi következményei súlyosak voltak. A korabeli francia államháztartás már a háború előtt is jelentős adósságot halmozott fel, elsősorban az előző, 1740–1748 közötti osztrák örökösödési háború miatt. A hétéves háború finanszírozása elsősorban kölcsönökből, nem pedig adóemelésből történt, mivel az adórendszer merev kiváltságai nem tették lehetővé a gyors bevételnövelést. A háború végeztével az éves adósságszolgálat a királyi bevételek igen nagy hányadát emésztette fel; a pontos arányok a korabeli számvitel hiányosságai miatt becslések, de a történészek konszenzusa szerint a kamatterhek az 1760-as években a bevételek 40–60 százaléka közé emelkedhettek. Ez a helyzet előrevetítette, hogy a monarchia csak alapvető költségvetési reformmal kerülheti el a csődöt.
A hétéves háború utáni időszakban a kormányzat – elsősorban Choiseul herceg (Étienne François de Choiseul, 1719–1785) irányítása alatt – katonai és intézményi reformokat indított. A hadsereg kiképzését és tüzérségét korszerűsítették, a tengerészeti erőt pedig igyekeztek újjáépíteni. A pénzügyi rendszer azonban változatlan maradt, mivel a kiváltságos rendek – a nemesség és a klérus – ellenálltak az adóterhek újraelosztásának. A papság „ingyenes ajándéka” (don gratuit) ugyan hozzájárult a büdzséhez, de ezt a testület saját maga határozta meg, és mértéke messze elmaradt attól, amit a teljes adóztatás biztosíthatott volna.
Az 1770-es években Nagy-Britannia és az észak-amerikai tizenhárom gyarmat közötti konfliktus alkalmat kínált a francia monarchiának a revánsra. A döntést több tényező befolyásolta: a hétéves háború vereségének emléke, a brit tengeri és gyarmati hatalom gyengítésének stratégiai célja, valamint a felvilágosodás eszméi iránti értelmiségi szimpátia a francia udvar egyes köreiben. A dokumentált döntési folyamatban azonban a külpolitikai és katonai érdekek voltak az elsődlegesek, nem pedig a forradalmi eszmék támogatása.
Franciaország 1778-ban lépett be a háborúba a tizenhárom gyarmat oldalán, miután 1776 óta titkos támogatást nyújtott. A beavatkozás formális alapját a szövetségi szerződés (francia: traité d’alliance) és a kereskedelmi szerződés adta. A francia haditengerészet részt vett a döntő chesapeake-i csata (1781) megnyerésében, amely lehetővé tette a brit hadsereg átadását Yorktownnál. A háborút lezáró 1783. évi versailles-i béke (francia: traité de Versailles) elismerte az Egyesült Államok függetlenségét, Franciaország pedig megszerezte a nyugat-indiai Tobago szigetet és néhány afrikai kereskedelmi támaszpontot. A területi nyereség azonban csekély volt a költségekhez képest.
Az amerikai háború francia államadósságra gyakorolt hatása a 18. század utolsó negyedének egyik legfontosabb pénzügyi fordulata. A háború költségeit a korabeli becslések körülbelül 1,3 milliárd livre (a korabeli francia számítási egység) körüli összegre teszik, de a pontos összeg vitatott, mert a korabeli pénzügyi nyilvántartások nem különítették el egyértelműen a háborús kiadásokat. A finanszírozás ismét kölcsönökből történt, és az adósságszolgálat a bevételek még nagyobb hányadát kötötte le. A háború után a pénzügyi helyzet a kormányzat minden más reformjának keretfeltételévé vált.
A beavatkozás eszmei következményei is jelentősek voltak. Francia tisztek és önkéntesek – például La Fayette márki (Marie-Joseph Paul Yves Roch Gilbert du Motier, marquis de La Fayette, 1757–1834) – személyes tapasztalatokat szereztek az észak-amerikai államok politikai intézményeiről. A függetlenségi háború híre, az amerikai alkotmányosság és a republikánus nyelvezet bekerült a francia közéleti vitákba. A történészi értékelés azonban vitatott abban, hogy ez az eszmei transzfer mennyire közvetlenül okozta a francia forradalmat; bizonyíthatóan hozzájárult a politikai lehetőségek kibővüléséhez, de a francia válság belső szerkezeti okai enélkül is adottak voltak.
A francia monarchia 18. század végi pénzügyi válsága nem egyszerűen a háborúk következménye volt, hanem a kiváltságok (francia: privilèges) rendszerére épülő társadalmi és adózási szerkezet válsága. A királyi adóbevételek elsősorban a taille (francia: taille) nevű közvetlen adóból, a sóadóból (francia: gabelle), a belső vámokból és az egyházi tizedből (francia: dîme) származtak. A nemesség és a klérus jelentős része mentesült a taille fizetése alól, és a vidéki parasztság, valamint a városi köznép viselte a legnagyobb terhet. Az adóbevételek és a tényleges gazdasági teljesítmény közötti szakadék a 18. század előrehaladtával nőtt.
Az 1770-es években több reformkísérlet is napirendre került. Turgot (Anne Robert Jacques Turgot, 1727–1781) 1774 és 1776 között pénzügyi főellenőrként (francia: contrôleur général des finances) a belső kereskedelem liberalizálását, a céhrendszer visszaszorítását és a kiadások csökkentését tűzte ki célul. Reformjai – különösen a gabonakereskedelem szabaddá tétele – népi ellenállást váltottak ki az 1775. évi ún. lisztháború (francia: guerre des farines) során, amikor a magas kenyérárak miatt több régióban zavargások törtek ki. Turgot 1776-ban lemondott, részben az udvari kiváltságosok ellenállása miatt.
Őt követte Necker (Jacques Necker, 1732–1804), a genfi származású bankár, aki 1777-től 1781-ig a királyi pénzügyek irányítója volt. Necker úgy próbálta fenntartani a hitelképességet, hogy nagy összegű kölcsönöket vett fel, és 1781-ben közzétette a Compte rendu au Roi című jelentését, amelyben a királyi bevételeket és kiadásokat úgy mutatta be, hogy a háború nélküli években a költségvetés többletet mutatott. A jelentés a korabeli nyilvánosságban nagy hatást keltett, de a történészek ma úgy értékelik, hogy a számok nem tükrözték a teljes valóságot, mivel a rendkívüli háborús kiadásokat részben elhallgatták. Necker 1781-ben lemondott, miután udvari riválisai elérték elmozdítását.
A következő pénzügyi vezető, Calonne (Charles Alexandre de Calonne, 1734–1802) 1783-tól 1787-ig működött. Calonne arra a következtetésre jutott, hogy a hagyományos adóztatási keretek között nem lehet megoldani a válságot. 1787-ben átfogó reformtervet terjesztett elő, amely magában foglalta a földadó bevezetését, a belső vámok csökkentését, a sóadó reformját és a kiváltságos rendek adómentességének felszámolását. A tervet a notabilitások gyűlése (francia: Assemblée des notables) elé terjesztette, amely testületet 1787 februárjában hívták össze. A notabilitások – főnemesek, főpapok, magas rangú hivatalnokok – azonban nem fogadták el a reformot, részben mert úgy érezték, hogy a terv a kiváltságaikat csorbítja, részben pedig mert hiányosnak tartották a pénzügyi tájékoztatást. Calonne 1787 tavaszán megbukott, és rövidesen elhagyta az országot.
Calonne utódja Brienne (Étienne Charles de Loménie de Brienne, 1727–1794) lett, aki megpróbálta a reformok egy részét a párizsi parlament (francia: Parlement de Paris) útján bejegyeztetni. A párizsi parlament – amely nem törvényhozó testület, hanem bíróság volt, de a királyi rendeletek bejegyzésének jogával rendelkezett – ellenállt, és azzal érvelt, hogy az adóreform csak a rendi gyűlés jóváhagyásával fogadható el. A királyi kormány és a parlament között 1787–1788-ban éles konfliktus alakult ki. XVI. Lajos és Brienne előbb a parlamentek jogkörének csökkentését kísérelte meg, majd 1788 nyarán a rendi gyűlés összehívását ígérték, hogy a pénzügyi válságra legitim megoldást találjanak. Ez a döntés a monarchia számára egyszerre volt engedmény a nemesi ellenzéknek és elismerése annak, hogy a korábbi abszolutista kormányzási minták már nem működőképesek.
A rendi gyűlés összehívásának ígérete 1788 augusztusában vált hivatalossá, miután a kormányzat kénytelen volt lemondani a legégetőbb pénzügyi intézkedésekről. Az utolsó rendi gyűlést 1614-ben tartották, tehát a testület intézményi emlékezete elhalványult. A három rend – a klérus, a nemesség és a harmadik rend (francia: Tiers État) – külön-külön tanácskozott, és hagyományosan mindegyik rend egy-egy szavazattal bírt. Ez a szavazási mód a harmadik rend számára kedvezőtlen volt, mert a klérus és a nemesség együtt leszavazhatta őket.
A rendi gyűlés összehívásának előkészítése során heves vita alakult ki a képviselet arányairól. A harmadik rend demográfiai súlya miatt – a Francia Királyság lakosságának túlnyomó többsége a harmadik rendhez tartozott, bár a pontos arányok becslések – az a követelés fogalmazódott meg, hogy képviselőik száma legyen kétszerese a másik két rendének. 1788 decemberében a királyi tanács elfogadta ezt a kettős képviseletet, de nem dőlt el egyértelműen, hogy a szavazás fejenként vagy rendenként történik-e. Ez a bizonytalanság a későbbi konfliktus egyik fő oka lett.
1789 elején országszerte választásokat tartottak. A választási folyamat rendenként eltérő volt: a klérus és a nemesség közvetlenebb módon választott, a harmadik rend képviselőit pedig többfokozatú rendszerben, vidéki és városi gyűléseken keresztül. A választásokkal párhuzamosan készültek el a panaszfüzetek (francia: cahiers de doléances), amelyekben a helyi közösségek, városok, falvak és rendi csoportok fogalmazták meg sérelmeiket és javaslataikat. A panaszfüzetek történészi szempontból fontos források, mert betekintést adnak a kora újkori francia társadalom sokféle rétegének gondolkodásába. Bár a panaszfüzeteket a helyi elitek gyakran szerkesztették és befolyásolhatták, a fennmaradt iratok mégis rendkívül értékesek a gazdasági panaszok, a feudális terhek és a politikai elvárások rekonstruálásához.
A rendi gyűlés 1789. május 5-én nyílt meg Versailles-ban. A megnyitó ünnepélyes beszédei – elsősorban a királyé és a pecsétőré – a pénzügyi nehézségekről és az egység szükségességéről szóltak, de nem tartalmaztak konkrét reformígéreteket. Az első napokban a három rend külön-külön hitelesítette képviselőit, és a szavazási mód kérdése azonnal megakasztotta a munkát. A harmadik rend képviselői ragaszkodtak a fejenkénti szavazáshoz, mivel úgy látták, hogy rendenkénti szavazással a kiváltságosok megőrizhetik az ellenőrzést.
A hosszas vita után a harmadik rend képviselői 1789. június 17-én kikiáltották magukat Nemzetgyűlésnek (francia: Assemblée nationale), azzal érvelve, hogy ők képviselik a nemzet túlnyomó többségét. Ez a lépés nem egyszerűen a harmadik rend különakciója volt, hanem a rendi gyűlés intézményének átalakítása: a képviselők egy új, általánosabb legitimációra hivatkoztak, amely szerint a nemzet képviselete nem a hagyományos rendekre, hanem a polgárok összességére épül. A klérus egy része – a szegényebb alsópapság tagjai – hamarosan csatlakozott a Nemzetgyűléshez.
A királyi udvar ellenlépéseket tervezett. A Nemzetgyűlés üléstermét 1789. június 20-án ideiglenesen lezárták, a képviselők pedig a közeli labdaházba (francia: Salle du Jeu de paume) vonultak, ahol letették a labdaházi esküt (francia: Serment du Jeu de paume). Az eskütevők – dokumentált módon – arra kötelezték magukat, hogy nem válnak el, amíg Franciaországnak alkotmányt nem adnak. Az eskü szövegének hitelességét több korabeli feljegyzés és nyomtatott röplap is alátámasztja, bár a résztvevők pontos listája vitatott.
Június 27-én XVI. Lajos – katonai nyomás és a klérus többségének csatlakozása után – hivatalosan is arra utasította a nemességet és a megmaradt klérust, hogy csatlakozzanak a Nemzetgyűléshez. A Nemzetgyűlés ezután alkotmányozó nemzetgyűlésként (francia: Assemblée nationale constituante) határozta meg magát. A látszólagos engedmény azonban nem oldotta meg a feszültséget: a király csapatokat vont össze Párizs környékén, ami a fővárosban azt a félelmet keltette, hogy a Nemzetgyűlést erővel feloszlatják.
A politikai válság ekkor kapcsolódott össze a gazdasági és társadalmi elégedetlenséggel. 1788–1789 tele és tavasza kifejezetten rossz termést hozott, a gabonaárak emelkedtek, és Párizsban a kenyér ára 1789 nyarán a korabeli feljegyzések szerint a 18. század addigi legmagasabb szintjeihez közelített. A városi szegénység, a munkanélküliség és a kenyérhiány okozta feszültség a királyi csapatok jelenlétével együtt tömegmozgósításhoz vezetett. 1789. július 14-én párizsi felkelők elfoglalták a Bastille erődjét, amely a királyi akarat és a politikai bebörtönzés szimbólumának számított. Az esemény dokumentált tény, de annak értelmezése – spontán népfelkelés vagy szervezett politikai akció – a történészi irodalomban vitatott. A Bastille elfoglalása a kora újkori francia monarchia politikai válságának leglátványosabb fordulópontjaként vonult be a történeti emlékezetbe.
A rendi gyűlés összehívásának közvetlen előzményei nem csupán pénzügyi természetűek voltak. A 18. század második felének gazdasági és demográfiai változásai – a lakosság növekedése, a mezőgazdasági termelés ingadozása, a vidéki közösségek terheinek növekedése – a társadalmi feszültségeket folyamatosan élezték. A paraszti háztartások egy része a földesúri járadékok, a tized, a királyi adók és a piaci áringadozások kombinációjával küzdött. Az 1780-as években több helyi zavargás és éhséglázadás is előfordult, amelyeket a korabeli hatóságok gyakran katonai erővel fojtottak el.
A nemesi ellenállás és a parlamenti törekvések politikai krízist idéztek elő, de a krízis társadalmi mélysége csak akkor vált láthatóvá, amikor a rendi gyűlés vitái a szavazási mód körül megrekedtek. A harmadik rend képviselőinek egy része – például Sieyès apát (Emmanuel Joseph Sieyès, 1748–1836) – 1789 januárjában közzétette a Mi a harmadik rend? című pamfletet (francia: Qu’est-ce que le Tiers-État?), amelyben azt fejtegette, hogy a harmadik rend a nemzet lényegi részét alkotja, és a kiváltságosok tehermentessége összeegyeztethetetlen a nemzeti akarattal. A pamflet széles körben terjedt, és hozzájárult a harmadik rend követeléseinek eszmei megerősítéséhez.
A válságot tovább mélyítette, hogy a királyság közigazgatási és pénzügyi apparátusa is megrendült. A rendi gyűlés választási folyamata során a helyi elöljárók és a királyi intézmények között számos hatásköri vita alakult ki, ami a központi hatalom tekintélyének gyengülését mutatta. A kormányzati kapacitás csökkenése és a kiváltságosok ellenállása közötti kölcsönhatás miatt a reformok minden kísérlete megfeneklett.
A forradalom előestéjén tehát egyszerre volt jelen a kiváltságosok ellenállása, a harmadik rend politikai mobilizációja, a pénzügyi csődveszély, a rossz termés okozta élelmiszerválság és a kormányzati eszközök kimerülése. E tényezők együttes hatása alakította ki azt a helyzetet, amelyben a rendi gyűlés átalakulása nemzetgyűléssé és a Bastille elfoglalása már nem volt elszigetelt esemény, hanem a kora újkori francia monarchia szerkezeti válságának betetőződése.
Az alfejezet elsődleges forrásai közé tartoznak a királyi rendeletek és pénzügyi jelentések, a rendi gyűlés jegyzőkönyvei, a panaszfüzetek, a korabeli pamfletek és röplapok, valamint a diplomáciai levelezés. A pénzügyi adatoknál különösen fontos a bizonytalanság: a 18. századi francia államháztartás könyvelése nem felelt meg a mai standardoknak, így a háborús költségek és az adósság pontos nagysága becsléseken alapul. A történészi szakirodalomban eltérő számok szerepelnek; a fenti szövegben megadott arányokat és összegeket ezért hozzávetőleges értékként kell kezelni.
A panaszfüzetek reprezentativitása ugyancsak vitatott. Bár több ezer ilyen irat maradt fenn, a szövegeket gyakran helyi elöljárók, jegyzők vagy földbirtokosok fogalmazták, ezért nem tekinthetők a „nép” közvetlen hangjának. A harmadik rend képviselőinek megválasztása során a szavazati jog korlátozott volt, így a Nemzetgyűlés sem tükrözte a teljes lakosságot.
A forradalom okainak értelmezése körül a történészi viták hosszú múltra tekintenek vissza. Egyes értelmezések a pénzügyi válságot és a kiváltságosok ellenállását hangsúlyozzák, mások a felvilágosodás eszméinek szerepét, megint mások a gazdasági és demográfiai feszültségeket emelik ki. A mai konszenzus szerint e tényezők kölcsönhatásban hatottak, de a súlyozásról nincs egyetértés. Ugyancsak vitatott, hogy a forradalom elkerülhető lett volna-e, ha a királyi kormányzat határozottabban hajtja végre a reformokat, vagy ha a nemesség elfogadja az adózási kiváltságok csökkentését. A Bastille elfoglalásának pontos menete és a résztvevők motivációja a korabeli beszámolók ellentmondásai miatt részben rekonstrukcióra szorul; az esemény dokumentált ténye azonban nem kétséges.
A szövegben használt „forradalom” kifejezés időbeli jelentésváltozását is figyelembe kell venni. A 18. század végén a szó még nem feltétlenül jelentett radikális politikai átalakulást; a kortársak egy része a rendi alkotmányossághoz való visszatérést értette alatta. A fogalom mai értelmében vett használata ezért csak a későbbi események távlatából indokolt.