Az 1981-es év Franciaországban nem egyszerűen kormányváltást hozott, hanem az Ötödik Köztársaság intézményi és ideológiai próbáját: először nyerte el baloldali jelölt az elnöki tisztséget. François Mitterrand (François Mitterrand) elnöksége felszínre hozta az 1958-as alkotmányos rend rugalmasságát, a szocialista gazdaságpolitika korlátait és az európai integrációból fakadó szuverenitásvitát. Ehhez a korszakhoz három tartós feszültség kapcsolódik: a baloldali átalakítás kísérlete és visszafordulása, a kohabitáció intézményi működése, valamint a köztársasági azonosság és a bevándorlás ügye. Az események az előző alfejezethez képest abban jelentenek fordulatot, hogy a háború utáni gaullista–kommunista törésvonalak részben átalakulnak, de az ötödik köztársasági keret tartós marad. Lásd: A negyedik és ötödik köztársaság.
Az 1973 utáni olajválságokat követően a Giscard d’Estaing elnökség idején a munkanélküliség emelkedett, a hagyományos iparvidékek hanyatlani kezdtek, a társadalmi elégedetlenség pedig a baloldal felé terelte a szavazókat. Az 1981-es elnökválasztáson a Szocialista Párt (Parti socialiste, PS) jelöltje, Mitterrand a második fordulóban a hivatalos adatok szerint a szavazatok 51,8%-át szerezte meg a leköszönő centrista-jobboldali Valéry Giscard d’Estaing ellenében, aki 48,2%-ot kapott. A júniusi nemzetgyűlési választások szocialista–kommunista többséget hoztak; a kormányban a Francia Kommunista Párt (Parti communiste français, PCF) miniszterei is helyet kaptak.
Az első Pierre Mauroy (Pierre Mauroy) vezette kormány a keresletélénkítés (relance) keynesiánus programját hirdette. Emelte a minimálbért, a családi és lakhatási támogatásokat, ötödik heti fizetett szabadságot vezetett be, és 1982-re 39 órára csökkentette a heti munkaidőt. A munkaügyi reformok – az úgynevezett Auroux-törvények – megerősítették a szakszervezeti jogokat a vállalatokon belül. Dokumentált tény, hogy 1981-ben a parlament elfogadta a halálbüntetés eltörlését Robert Badinter (Robert Badinter) igazságügy-miniszter előterjesztésében; Franciaország ezzel csatlakozott a nyugat-európai eltörlő államok sorához. Ugyancsak 1982-ben a decentralizációs törvények (lois Defferre) a megyei és regionális önkormányzatok hatáskörét bővítették, ami a központosított francia állam hagyományának lassú lazítását kezdte el.
Az 1981–82-es államosítási hullám a francia törvényhozás által elfogadott mértékben 39 bankot, két pénzügyi társaságot és több nagy ipari csoportot érintett. A kormány azzal érvelt, hogy a stratégiai ágazatok állami irányításával modernizálja az ipart; a bírálók szerint a tulajdonosok kompenzációja és a nemzetközi tőkepiacok bizalmatlansága a költségvetésre nehezedett. Az első két év tapasztalatai ellentmondásosak voltak: a frank árfolyama nyomás alá került, a fizetési mérleg romlott, a munkanélküliség nem csökkent.
1983 márciusában a kormány a szigor politikája (tournant de la rigueur) mellett döntött. Jacques Delors (Jacques Delors) pénzügyminiszter irányvonala szerint Franciaország megőrizte tagságát az európai árfolyam-mechanizmusban (ERM), kiadáscsökkentést és bérfegyelmet hirdetett. Ezt a fordulatot a kortárs baloldali értelmezés egy része az „európai megszorítás” elfogadásának tartotta, míg az integrációpárti történetírás a francia gazdaság nyitott szerkezetéből következő kényszerpályaként írja le. Az értékelés tehát máig vitatott; annyi bizonyos, hogy a szocialista kormányzás és az európai integráció gyakorlati összekapcsolódása ekkor vált visszafordíthatatlanná.
1988-ban Mitterrand-t újraválasztották, ezúttal a jobboldali Jacques Chirac (Jacques Chirac) ellen; a hivatalos eredmény mintegy 54% volt. A „nyitás” politikája mérsékelt baloldali kormányokat hozott: Michel Rocard (Michel Rocard), majd Édith Cresson (Édith Cresson) és Pierre Bérégovoy (Pierre Bérégovoy) kormányait. A korszakot a szociális igazságosság retorikája és a költségvetési korlátok feszültsége, valamint a korrupciós ügyekbe torkolló pártfinanszírozási viták kísérték. Bérégovoy 1993-as tragikus halála a politikai közélet válságérzetét erősítette, bár a konkrét ügyek megítélése ma is érzékeny.
A kohabitáció (cohabitation) az Ötödik Köztársaság sajátos helyzetét jelöli: az elnök és a nemzetgyűlési többség eltérő politikai táborhoz tartozik, de az 1958-as alkotmány nem kényszeríti egyiküket lemondásra. Az első kohabitációra 1986-ban került sor, amikor a jobboldali ellenzék parlamenti többséget szerzett, és Mitterrand kénytelen volt Jacques Chiracet miniszterelnökké kinevezni. A gyakorlat megmutatta, hogy a végrehajtó hatalomban kettősség jön létre: a miniszterelnök a belső politikát irányítja, az elnök a külügyi és védelmi „fenntartott területen” (domaine réservé) erős befolyást tartott meg. Ez utóbbi nem alkotmányos fogalom, hanem politikai konvenció; megléte és határai máig vita tárgya.
Az 1986–88-as időszakban a Chirac-kormány privatizációs programot indított, szigorított a bevándorlási szabályokon és biztonságpolitikát hirdetett. Mitterrand többször nyilvánosan is bírálta a kormányt, de aláírta a törvényeket; az elnöki és kormányfői szerep ütközése nem vezetett alkotmányos válsághoz. 1993-ban a jobboldal ismét nagy többséget szerzett, így a második kohabitáció Édouard Balladur (Édouard Balladur) kormányával zajlott, ám Mitterrand lejáróban lévő mandátuma miatt az intenzitás kisebb volt.
1995-ben a gaullista Tömörülés a Köztársaságért (Rassemblement pour la République, RPR) jelöltje, Chirac nyerte az elnökválasztást Lionel Jospin (Lionel Jospin) szocialista ellenében; a hivatalos második fordulós arány 52,6% – 47,4% volt. Chirac 1997-ben feloszlatta a nemzetgyűlést, abból a feltételezésből, hogy megerősítheti többségét; a választás azonban a szocialisták, kommunisták, zöldek vezette pluralista baloldal (gauche plurielle) győzelmét hozta. A harmadik kohabitációban Jospin lett a miniszterelnök, és 1997–2002 között olyan intézkedéseket hozott, mint a 35 órás munkahét, a kollektív egészségbiztosítás kiterjesztése (a CMU, Couverture maladie universelle) és a regisztrált élettársi kapcsolat, a PACS (pacte civil de solidarité) bevezetése. A Jospin-kormány európai szinten is aktív volt, de a belpolitikai verseny nem szüntette meg az elnöki hatalom szimbolikus fölényét.
A 2000. szeptemberi népszavazáson a választók mintegy 73%-a támogatta az elnöki mandátum hét évről öt évre csökkentését (quinquennat). A reform csökkentette az elnöki és parlamenti ciklus elcsúszásából fakadó kohabitáció valószínűségét, de nem szüntette meg. A gaullista intézményi örökség abban is megmutatkozott, hogy a baloldali elnökjelöltek és miniszterelnökök sem számolták fel az erős végrehajtó hatalmat, sőt a 2008-as alkotmányos módosítások – amelyeket Nicolas Sarkozy (Nicolas Sarkozy) elnöksége idején fogadtak el – részben tovább erősítették a parlamenti ellenőrzés és az elnöki felelősség szabályait, de az alapstruktúrát érintetlenül hagyták.
A gaullizmus (gaullisme) fogalma tehát itt nem elsősorban egy pártot, hanem az 1958 utáni államfelfogást jelöli: az állandó nemzeti végrehajtó hatalom, a nemzetközi önállóság keresése és a társadalmi modernizáció állam általi irányításának keverékét. Ezt a baloldal a maga módján használta: Mitterrand önmagát a nemzeti egység elnökeként jelenítette meg, és az európai politikában a francia–német kiegyensúlyozást kereste.
A Mitterrand-korszak gazdasági fordulata szorosan összefüggött az európai integrációval. Az 1985 utáni egységes piac programjának és a Maastrichti Szerződésnek (Traité de Maastricht) az előkészítésében Franciaország kulcsszerepet játszott; a szerződés a gazdasági és monetáris unió mellett a közös kül- és biztonságpolitika irányába tett lépéseket is intézményesítette. Az 1992. szeptember 20-i francia népszavazáson a választók szűk többséggel, a hivatalos adatok szerint mintegy 51,0%-kal hagyták jóvá a ratifikációt. A csekély különbség megmutatta, hogy a „több Európa” nem rendelkezett automatikus társadalmi többséggel: az igen mellett a mérsékelt és integrációpárti baloldal és jobboldal, a nem mellett a kommunisták, a szuverenista gaullisták és a Nemzeti Front állt, miközben a szavazók egy része a szociális Európa hiányát kérte számon.
A monetáris unió bevezetése az euró (euro) 1999-es számlapénzkénti indulásával, majd 2002-es készpénzre váltásával a francia gazdaságpolitika számára azt jelentette, hogy a nemzeti árfolyam-politika helyét az Európai Központi Bank és a közös monetáris politika vette át. Ez nem szüntette meg a vitát a közös valuta inflációs és foglalkoztatási hatásairól; a kritikusok szerint a stabilitási feltételek a szociális kiadások csökkentésére kényszerítettek, a támogatók szerint a közös valuta védelmet nyújtott a valutaárfolyam-válságokkal szemben.
A 2000-es évek elején az Európai Unió keleti bővítése ismét felerősítette a francia szuverenitásvitát. 2005. május 29-én a francia választók elutasították az Európai Alkotmányos Szerződés tervezetét: a hivatalos eredmény szerint 54,7% szavazott nemmel. Az elutasítás okainak magyarázata vitatott: a munkavédelmi aggályok, a szolgáltatási liberalizációtól való félelem, a bővítésből fakadó bizonytalanság és a belpolitikai elégedetlenség egyaránt szerepet játszhatott. A 2008-as Lisszaboni Szerződést nem népszavazásra, hanem parlamenti úton ratifikálták; a döntés rámutatott arra, hogy az európai alkotmányozás útjai nem semlegesek: a közvetlen népszavazás és a parlamenti megerősítés közötti választás politikai vita tárgya.
Franciaország és Németország kapcsolata továbbra is az EU motorjának számított, de a 2008-as pénzügyi válság és a 2010-es évek euróválsága idején a két ország válságkezelési modelljei eltérő hangsúlyt kaptak. A 2016-os brit kilépés (Brexit) után Franciaország a legnagyobb katonai képességű EU-tagállamként erősítette a biztonságpolitikai és védelmi együttműködést. A 2022-ben kezdődött orosz–ukrán háború idején a francia kormány az ukrán védelem támogatását és az európai energiafüggőség csökkentését hangsúlyozta; az energiaárak emelkedése miatt 2022–2023-ban lakossági és vállalati támogatásokat vezettek be. A 2025–2026-os időszakban az európai védelmi autonómia és a francia nukleáris elrettentés esetleges európaizálása élő vitatéma; ennek konkrét kimenetele a kézirat lezárásáig nem zárult le.
A francia köztársasági integrációs modell hagyományosan az állampolgári egyenlőséget és a közszférában a vallási semlegességet hangsúlyozza. A laïcité fogalma az 1905-ös egyház–állam szétválasztási törvényből örökölt elv; a mai vitákban azonban jelentése vitatott: egyesek az állam világnézeti semlegességét, mások a vallási szimbólumok közszférából való kiszorítását értik rajta.
A második világháború utáni újjáépítés időszakában Franciaország előbb dél-európai, majd az 1960-as évektől egyre inkább észak-afrikai és szubszaharai afrikai munkavállalókat fogadott be; az 1974-es bevándorlási korlátozás után a családegyesítés vált a bevándorlás fő formájává. A posztkoloniális háttér nem csupán gazdasági, hanem emlékezetpolitikai kérdés is: az algériai háború öröksége, a harkik (az algériai oldalon francia szolgálatban állt algériaiak) és a volt gyarmatokról érkezők helyzete évtizedekig alig szerepelt a hivatalos francia emlékezetben. Ez a témakör szorosan kapcsolódik a Birodalmak, gyarmatosítás és dekolonizáció című részhez. Az 1980-as években az úgynevezett beur mozgalom (a második generációs észak-afrikai fiatalok önelnevezése) a diszkrimináció ellen tüntetett; az 1983-as „menet az egyenlőségért” a rendőri erőszak és a lakótelepi szegregáció elleni tiltakozás dokumentált eseménye volt.
1989-ben egy Creil városi iskolában történt fejkendővita indította el azt a jogi-politikai vitát, amelynek eredményeként a 2004-es törvény megtiltotta a feltűnő vallási jelképek viselését az állami iskolákban, 2010-ben pedig a nyilvános térben tilos lett az arcot elfedő fátyol viselése. E törvényeket a francia törvényhozás a laïcité elvére hivatkozva fogadta el; az Emberi Jogok Európai Bírósága 2014-ben a 2010-es szabályt nem találta ellentétesnek az Emberi Jogok Európai Egyezményével, de a döntés és a mögötte álló társadalmi hatások megítélése erősen vitatott. Az iskolai és munkaerőpiaci diszkrimináció statisztikai becslései módszertanilag nehezek; az INSEE és más kutatóintézetek vizsgálatai eltérő mértéket mutatnak.
A 2005. október–novemberi külvárosi zavargások Clichy-sous-Bois-ban kezdődtek, és a nagyvárosi peremkerületek, a banlieue-k lakhatási szegregációjára, munkanélküliségére és a rendőri igazoltatásokkal kapcsolatos feszültségekre hívták fel a figyelmet. A résztvevők egy része a bevándorlók leszármazottai közül került ki, de a társadalmi-gazdasági és területi egyenlőtlenségek nem vezethetők le etnikai vagy vallási hovatartozásból.
A 2015-ös erőszakhullám – a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni január 7-i támadás, a november 13-i párizsi merényletsorozat és a későbbi támadások – dokumentált események, amelyeket a francia bíróságok és a nemzetközi szervezetek terrortámadásként kezeltek. Az elkövetők egy része az al-Káida, illetve az Iszlám Állam nevű dzsihadista szervezethez kapcsolódott; a merényletek után a kormány rendkívüli állapotot vezetett be. A támadások elítélése a muszlim civil szervezetek részéről széles körű volt. A „radikalizálódás” magyarázatai között a börtönviszonyok, az internetes propaganda, a társadalmi kirekesztettség és a geopolitikai motivációk egyaránt szerepelnek; nincs tudományos konszenzus egyetlen okról.
A 2020. októberi Samuel Paty-tanár meggyilkolása a laïcité és a véleményszabadság körüli vitákat újra kiélezte. 2021-ben a francia parlament elfogadta a kormány által köztársasági elveket erősítő törvényként emlegetett, kritikusai szerint azonban a muszlim közösségeket aránytalanul érintő úgynevezett „szeparatizmus-törvényt”. A jogszabály az egyesületek tevékenységének ellenőrzését, az imahelyek finanszírozásának átláthatóságát és az iskolai oktatás felügyeletét szélesítette ki; a törvény megítélése a politikai táborok szerint élesen megoszlik. A jelen alfejezet a fogalmat idézőjelben, a kormányzati diskurzus részeként tárgyalja, nem pedig semleges leíró kategóriaként. 2024 januárjában az Alkotmánytanács a 2023 végén elfogadott bevándorlási törvény több vitatott rendelkezését megsemmisítette; ez is mutatja, hogy a bevándorlási szabályozás alkotmányos határai folyamatos vita tárgyát képezik.
Emmanuel Macron (Emmanuel Macron) 2017-es megválasztása a hagyományos bal- és jobboldali pártok gyengülésével párhuzamosan ment végbe. Az En Marche (később La République en marche, majd Renaissance) által képviselt centrista, Európa-párti és gazdaságilag liberális irányvonal a politikatudományi leírások szerint a korábbi jobb- és baloldali mezőket metszette; Macron támogatói a „blokkok közötti közép” kiépítését hangoztatták, míg bírálói szerint a korábbi jobbközép és a szocialista reformerek összeolvadásáról volt szó. 2017-ben Macron a második fordulóban a Nemzeti Front (Front National, 2018-tól Nemzeti Tömörülés, Rassemblement National, RN) jelöltjét, Marine Le Pent (Marine Le Pen) győzte le a hivatalos adat szerint mintegy 66%–34%-kal.
A 2000-es ötéves ciklusra való áttérés óta az elnökválasztást közvetlenül követi a nemzetgyűlési választás, ami általában csökkenti a kohabitáció esélyét. 2017-ben Macron többséget szerzett, de a második ciklusára, 2022-ben a parlamenti választáson koalíciója elvesztette az abszolút többséget. A 2018–2019-es sárga mellényes mozgalom (mouvement des Gilets jaunes) elsősorban a vidéki és kisvárosi, autóval közlekedő lakosság üzemanyagadó-emeléséből indult ki, majd szélesebb szociális követelésekké, egyes esetekben alkotmányos népszavazási igényekké alakult. A tiltakozás erőszakos összecsapásokkal járt; a rendőri intézkedések és a tüntetői eszközök arányossága körül máig tart a jogi és szakértői vita.
A Covid-19-járvány idején a kormány rendkívüli intézkedéseket hozott; a járványügyi korlátozások és az oltási igazolvány vitái ismét a személyes szabadság és az állami beavatkozás közötti feszültséget tették láthatóvá. 2023 elején a kormány az alkotmány 49. cikk (3) bekezdése alapján, parlamenti végszavazás nélkül fogadta el a nyugdíjkorhatár fokozatos emelését 62-ről 64 évre 2030-ig; a döntés hónapos sztrájkokat és tiltakozásokat váltott ki. A nyugdíjreformot a kormány a nyugdíjrendszer fenntarthatóságával indokolta, a bírálók a munkavállalói terhek aránytalan növekedésére hivatkoztak.
A 2024. júniusi európai parlamenti választáson a hivatalos eredmények szerint a Nemzeti Tömörülés a francia pártok közül az első helyen végzett, mintegy 31%-ot szerezve; a macronista lista mintegy 14%-ot kapott. Macron erre feloszlatta a nemzetgyűlést. A nyári előrehozott választásokon a baloldal széles koalíciója, az Új Népfront (Nouveau Front populaire, NFP) szerezte a legtöbb mandátumot, de abszolút többséget senki sem szerzett; a választói tömbök három, egymással nehezen összeegyeztethető pólusra oszlottak. 2024 szeptemberében a jobboldali Michel Barnier (Michel Barnier) alakított kisebbségi kormányt, amelyet decemberben bizalmatlansági indítvánnyal megbuktattak; ezt François Bayrou (François Bayrou) centrista kormánya követte. A kormányalakítások és a költségvetési viták során az elnöki hatalom korlátai, a parlamenti fragmentáció és a szélsőjobb, illetve a radikális baloldal közötti stratégiai manőverek váltak meghatározóvá.
Marine Le Pen 2025 tavaszán elsőfokú ítéletet kapott az Európai Parlament képviselői asszisztensei fiktív alkalmazásával kapcsolatos büntetőügyben; a bíróság azonnali hatályú közjogi eltiltást is kimondott. Az ítélet ellen fellebbezés van folyamatban; a francia jogban ártatlansági vélelem illeti a vádlottat. Az ügy politikai következménye a 2020-as évek közepén bizonytalan, és a közbeszédben egymással ellentétes értelmezések keringenek arról, hogy az igazságszolgáltatás eljárása milyen viszonyban áll a választási versennyel.
A 2026-os állapot rögzítésekor a könyv nem tudja előre megírni a 2027-es elnökválasztást. A 2024–2025-ös törvényhozási patthelyzet, a költségvetési hiány és az európai uniós túlzottdeficit-eljárás, valamint a folyamatos kormányzati instabilitás azt jelzik, hogy az Ötödik Köztársaság intézményei a többségi elv és a többpárti összetétel feszültségébe kerültek. A jövőre vonatkozó állítások – például, hogy a Nemzeti Tömörülés elnöki hatalomra kerül-e, vagy hogy a centrum új koalíciót épít – nem bizonyítható állítások, hanem elemzői forgatókönyvek.
Az 1981 és 2017 közötti választási eredmények, törvények és szerződések hivatalos dokumentumokon alapulnak: a francia Alkotmánytanács (Conseil constitutionnel), a Nemzetgyűlés és a Szenátus jegyzőkönyvei, a belügyminisztérium, az INSEE és a Journal officiel kiadványai. Az adatok közlésénél a fenti szöveg helyenként hivatalos százalékos arányokat ad meg, máshol kerekít; a pontos adatokat az olvasónak az adott jogszabályhoz vagy választási jegyzőkönyvhöz kell visszavezetnie. A gazdaságpolitikai döntések értelmezése – különösen az 1983-as fordulat értékelése – a francia és nemzetközi szakirodalomban vitatott.
A 2015 utáni terrorcselekmények tényei bírósági ítéletek és parlamenti vizsgálóbizottsági jelentések által dokumentáltak, de a társadalmi magyarázatok és az integrációs kudarc súlya vitatott. A bevándorlási és diszkriminációs statisztikák módszertani korlátja, hogy a francia állam hivatalosan nem gyűjt etnikai alapú adatokat, ezért a kutatók gyakran a szülők születési országa, a név vagy a lakóhelyi szegregáció alapján becsülnek; ezek a becslések eltérő eredményre vezethetnek.
A legutolsó, 2024–2026 közötti politikai események gyorsan változnak; a jelen alfejezet a stabil kronológiát és a fő szereplők mozgásterét ismerteti, de a legfrissebb kormányzati intézkedéseket és szavazási arányokat ellenőrzött sajtó- és levéltári közleményekből kell frissíteni. A 2026-os lezárás nem jelenti a folyamatok végét: Marine Le Pen fellebbezésének kimenetele, a 2027-es elnökválasztás és az ukrajnai háborúhoz kapcsolódó francia biztonságpolitikai lépések a kézirat lezárásakor nyitottak. A szöveg emiatt tartózkodik attól, hogy ezekben a kérdésekben végleges minősítést adjon.
Vitatott kifejezések: a kormányzati oldal által használt „szeparatizmus” és „köztársasági elvek” megnevezések politikai jellegűek; a bírálók a vallásszabadság korlátozását hangsúlyozzák. A Nemzeti Tömörülés esetében a „szélsőjobb” minősítést a francia közéletben és a nemzetközi sajtóban széles körben használják, a párt magát nemzeti-konzervatívnak nevezi. Az alfejezet e megnevezéseket attribúcióval alkalmazza.