A második világháború utáni Franciaország történetének talán legellentmondásosabb fejezete a gyarmatbirodalom felbomlása. A folyamat nem csupán külpolitikai válság volt, hanem mélyen áthatotta a francia belpolitikát, és kétszer is a rendszer összeomlásához vezetett: előbb a Harmadik Köztársaság bukott bele a német megszállásba 1940-ben, majd a felszabadulás után létrehozott Negyedik Köztársaság (Quatrième République) struktúráit is szétfeszítette az algériai függetlenségi háború. Ez a fejezet a háború utáni francia állam két periódusát mutatja be 1946-tól az 1969-es korszakváltásig: a parlamentáris köztársaság működését és válságait, a dekolonizáció véres szakaszait, Charles de Gaulle hatalomra való visszatérését, az új alkotmányos rendet, valamint az 1968-as társadalmi robbanást, amely a gaulle-i „erős állam” modelljének kereteit is megkérdőjelezte.
Franciaország a felszabadulás után kétszeresen is örökséget kellett, hogy vállaljon. Egyrészt az előző alfejezet tárgyalta Vichy-rendszer örökségét, a kollaboráció elszámoltatását és az alkotmányos újjáépítés igényét. Másrészt az országnak újra kellett pozicionálnia magát a kibontakozó hidegháborúban, miközben a gyarmatbirodalom fenntartását vagy átalakítását is meg kellett oldania. Az 1946. áprilisi alkotmányozó gyűlés elutasította az elnöki rendszerű elképzelést, és ingatag, de a francia köztársasági hagyományba jól illeszkedő parlamentáris rendszert hozott létre. Az új alkotmányt 1946. október 27-én fogadták el népszavazáson, alacsony részvétel és viszonylag alacsony, kb. 53 %-os támogatottság mellett.
A rendszer fő gyengesége a politikai erőviszonyok töredezettségéből és a választási rendszer arányosságából fakadt. A kormányzást a hárompárti rendszer (tripartisme), a Francia Kommunista Párt (Parti communiste français, PCF), a Francia Szocialista Párt (Section française de l’Internationale ouvrière, SFIO) és a kereszténydemokrata Népi Köztársasági Mozgalom (Mouvement républicain populaire, MRP) koalíciója kezdte meg, de az együttműködés 1947 májusában, a kommunista miniszterek leváltásával összeomlott. Ettől kezdve a kormányok rövid életű, gyakran jobb- és baloldali csoportokat is magukba foglaló centrumkoalíciók voltak. 1946 és 1958 között a pontos szám forrásonként kissé eltér, a szakirodalom tartós közkeletű adata szerint huszonegynéhány kormány alakult; ez az állandósult instabilitást azonban aligha vitatja bárki. A kabinet bukásához elég volt a miniszterelnök-jelöltek kinevezésének abszolút többségi procedúrája és a bizalmi szavazás szigorú szabálya.
A politikai forgóajtó ellenére a korszak gazdaságilag rendkívül sikeres volt. A Jean Monnet nevéhez fűződő modernizációs terv, a Marshall-terv fogadása (Franciaország az egyik legnagyobb kedvezményezett volt) és az 1950-es évekre kialakuló közös piaci kezdeményezések, így a Montánunió majd a Római Szerződés (1957) instrumentumai az országot a gyors növekedés pályájára állították. A GDP éves növekedése az 1950-es években gyakran meghaladta az 5 %-ot. Ezzel párhuzamosan a francia népesedéspolitika is fordulatot vett: a bevándorlás mellett a születésszám is emelkedett, ami a „baby boom” időszakot hozta el. Ez a makrogazdasági siker azonban nem tükröződött a köztársaság intézményi elfogadottságában, mert a pártrendszer konfliktusai és a tengerentúli háborúk állandó legitimitásválságban tartották a rezsimet.
A Vichy alatt megingott gyarmati tekintélyt a háború utáni francia kormányok a Francia Unió (Union française) keretében kívánták konzerválni. Ez az 1946-os alkotmány intézménye volt, amely a gyarmatbirodalmat elvileg szövetségi struktúrává alakította, ám a francia kormány továbbra is fenntartotta a tényleges irányítást.
Indokínában ez a szándék fegyveres konfliktusba torkollott. A Ho Si Minh vezette, kommunista dominanciájú Việt Minh 1945. szeptember 2-án kikiáltotta a független Vietnámi Demokratikus Köztársaságot. A francia kormány ezt nem fogadta el, és 1946 végén, a hanoi és haifongi incidenseket követően megkezdődött az első indokínai háború (1946–1954). A háború fontos jegye, hogy 1949-től, a kínai kommunista fordulat után fokozatosan hidegháborús proxyháborúvá is vált: a Viet Minh kínai, a francia expedíciós hadsereg pedig egyre nagyobb arányban amerikai támogatást kapott.
A konfliktus katonai és politikai fordulópontja a Điện Biên Phủ-i ütközet volt 1954 tavaszán. A francia stratégia egy távoli völgyben létesített erődített támaszponttal akarta a Viet Minh logisztikáját megsemmisíteni; ehelyett a tábornoki kar által alábecsült tüzérségi képességű ellenség két hónap alatt bekerítette és 1954. május 7-én elfoglalta a bázist. Ez a vereség dokumentált tény; a francia hadifoglyok pontos száma és későbbi sorsa azonban máig vitatott, mert a túlélők arányára vonatkozó francia és vietnámi adatok jelentősen eltérnek. A genfi konferencián (1954. július) Pierre Mendès France miniszterelnök tárgyalásos rendezést ért el. Az egyezmény ideiglenesen a 17. szélességi körnél kettéosztotta Vietnámot, és előirányozta az 1956-os választásokat, amelyekre végül nem került sor. Kambodzsa és Laosz függetlenségét szintén elismerték.
Az indokínai háború fontos tanulság volt a francia hadsereg számára. Számos tiszt a vereséget nem katonai, hanem politikai okokra vezette vissza: a „hátországi” pártpolitika és a francia közvélemény érdektelensége az ő értelmezésük szerint árulás volt a vérüket adó katonákkal szemben. Ez a tisztek egy részénél később az algériai konfliktusban is erős radikalizálódáshoz vezetett, és a civil kormányzattól való elidegenedés fontos előzménye lett.
A francia dekolonizáció brutális csúcspontja az algériai háború (Guerre d’Algérie) volt. Algéria jogi helyzete eltért a többi gyarmatétól: a francia alkotmányos rend szerint nem gyarmat, hanem Franciaország három „tengerentúli departement”-ja volt. A kb. egymilliós európai származású lakosság, az úgynevezett pieds-noirs (feketelábúak) és a zsidó közösség francia állampolgár volt, míg a muszlim többség legnagyobb része nem rendelkezett ugyanolyan állampolgári jogokkal, hanem sajátos, vallásjogi alapú személyi státusszal. A két csoport közötti gazdasági és politikai egyenlőtlenség dokumentált, a társadalmi mutatók (iskolázottság, földtulajdon, bérek) szisztematikus különbséget mutatnak.
A fegyveres felkelés 1954. november 1-jén, „Mindenszentek napján” robbant ki, amikor a Nemzeti Felszabadítási Front (Front de libération nationale, FLN) összehangolt támadásokat intézett katonai és civil célpontok ellen. A francia kormány kezdetben „rendfenntartó műveletként” kezelte az eseményeket, és a katonai igazgatás alá vonta az országot. A konfliktus fokozatosan totális háborúvá vált, amelyben az FLN gerillaháborút és terrorakciókat, a francia hadsereg pedig tömeges megtorlásokat, falvak ellenőrzését és kínzást alkalmazott. Az algériai áldozatok számát illetően nincs tudományos konszenzus: a francia kormányzati becslések jóval alacsonyabbak, az algériai emlékezetpolitikai számok pedig jóval magasabbak; a szakirodalom óvatos becslései a háború közvetlen halottjait százezres nagyságrendűre teszik. A kínzás alkalmazása a mai történettudományban dokumentált tény, amit a 2000-es évek óta fokozatosan a hivatalos francia politika is elismert.
A háború döntő mozzanata az algíri csata (1957) volt. Jacques Massu tábornok ejtőernyősei házról házra haladva, hálózati úton próbálták felszámolni az FLN algíri sejtjeit. A siker katonai értelemben átmeneti volt, de a módszerek – a tömeges internálás, a kínzás rendszerszerű alkalmazása – hosszú távon erkölcsileg és politikailag kontraproduktívnak bizonyultak. A baloldali értelmiség egy része és a katolikus körök hangos tiltakozásba kezdtek, miközben a francia kormány a rendet és az integrációt hangoztatta.
A Negyedik Köztársaság végső válságát az 1958. május 13-i algíri puccskísérlet idézte elő. Az algériai francia telepesek és a velük szimpatizáló katonai körök, attól tartva, hogy a párizsi kormány tárgyalásos rendezésre készül, bizottságot alakítottak, és elfoglalták a kormányzati épületeket. A hadsereg egy részének lojalitása bizonytalanná vált. A válság közepette a köztársasági elnök, René Coty Charles de Gaulle-t kérte fel kormányalakításra. De Gaulle ezt a visszatérést ahhoz kötötte, hogy új alkotmányt dolgozhasson ki. A Nemzetgyűlés 1958. június 1-jén bizalmat szavazott neki, és felhatalmazta az alkotmányozásra. A Negyedik Köztársaság tehát nem egy csatát, hanem a saját intézményi tehetetlenségét és a hadsereg politikai nyomását veszítette el.
Az 1958-as alkotmány, amelynek szövegét Michel Debré és a de Gaulle által felkért jogászok dolgozták ki, alapvetően átalakította a francia államszervezetet. A népszavazáson 1958. szeptember 28-án az alkotmányt a leadott szavazatok kb. 82 %-a támogatta, ami a rendszer széles körű, bár részben a de Gaulle személyéhez kötődő legitimitását mutatja. Az Ötödik Köztársaság (Cinquième République) félprezidenciális jellegű berendezkedést hozott létre. A köztársasági elnök jogosítványai megerősödtek: ő lett a végrehajtó hatalom valódi feje, kinevezte a miniszterelnököt, feloszlathatta a Nemzetgyűlést, és rendkívüli állapot esetén a 16. cikkely alapján különleges jogkörökkel élhetett. A kormányzat stabilitását a bizalmatlansági indítvány szigorúbb szabályai és a választási rendszer többségi elvre való átállítása biztosította. Fontos megjegyezni, hogy a „félprezidenciális” jelző a politikatudomány későbbi kategóriája, amelyet ma is széles körben használnak, de az 1958-as alkotók elsősorban egy erős nemzeti végrehajtó hatalmat kívántak létrehozni.
A gaulle-i rendszer kiépülésével párhuzamosan, 1959-től kezdve de Gaulle fokozatosan elfogadta, hogy Algéria megtartása nem lehetséges. Ezt a felismerést 1960-tól a „algériai Algéria” és az „öndöntés” jelszavainak bevezetése kísérte. A folyamat ellen a francia hadsereg egy része nyíltan fellázadt. Az 1961. áprilisi tábornokok puccsa (putsch des généraux) azonban a sorozott állomány ellenállásán és de Gaulle televíziós beszédének hatására összeomlott. A telepesek és a hadsereg radikálisai ekkor alapították meg a Titkos Hadsereg Szervezetét (Organisation de l’armée secrète, OAS), amely terrorakciókat hajtott végre Algériában és Franciaországban egyaránt, többek között de Gaulle ellen is merényleteket kísérelt meg.
Az algériai háborút lezáró Évian-i egyezményt 1962. március 18-án írták alá. Az ezt megerősítő áprilisi népszavazáson a francia választók elsöprő többséggel (kb. 91 %) támogatták a függetlenséget. Algéria 1962. július 5-én vált függetlenné. A háború lezárása ugyanakkor újabb tragédiát hozott: a francia fegyveres csapatok oldalán harcoló, úgynevezett harkik (harkis) tömegesen estek megtorlás áldozatául Algériában, vagy menekültek Franciaországba, ahol gyakran nyomorúságos körülmények között, táborokban helyezték el őket. A harkik sorsának feldolgozása a francia nemzeti emlékezet egyik legsúlyosabb, sokáig elhallgatott adóssága; az ő tömeges meggyilkolásuk minősítését, a „népirtás” fogalmának alkalmazhatóságát a történészek csak részben fogadják el, de a tömeggyilkosság ténye dokumentált. Az európai telepesek szintén tömegesen, mintegy 800 000 fővel, hagyták el Algériát, és Franciaországba települtek át. A gyarmati adminisztráció és a gazdaság kivonása az egész társadalmat megrázta, és hosszú távon formálta a francia városiasodást és az emlékezetpolitikát.
Algéria mellett a francia gyarmatbirodalom többi része is átalakult. 1958-ban az úgynevezett Francia Közösség (Communauté française) váltotta fel az Uniót, de a függetlenségi törekvéseket ez sem állította meg. 1960-ban, a „fekete Afrika évében” a szubszaharai francia gyarmatok zöme békés úton nyerte el függetlenségét. A folyamat mégsem volt teljesen békés: Kamerunban a függetlenség előtti évtizedben fegyveres konfliktus zajlott, Madagaszkáron 1947-ben tömeges felkelést vertek le, és Dzsibuti, illetve a Comore-szigetek esetében a dekolonizáció későbbre tolódott. A gyarmatbirodalom megszűnésének pontos áldozatszáma, a gazdasági kivonás hatása és a posztkoloniális intézményi függőség mértéke mindmáig a történészi viták tárgya.
A dekolonizációból kiindulva de Gaulle külpolitikájának központi elemévé a függetlenség, a grandeur, azaz a nemzeti nagyság politikája vált. Ennek keretében Franciaország kilépett a NATO integrált katonai parancsnokságából (1966), ugyanakkor a szövetség politikai tagja maradt. Fokozta a nukleáris fegyverkezést (a francia elrettentő erő, a force de frappe kiépítése), és elutasította a brit csatlakozást az Európai Gazdasági Közösséghez (1963-ban és 1967-ben is). Az 1963-as Élysée-szerződés az NSZK-val a történelmi megbékélést intézményesítette, ami a későbbi európai integráció egyik legfontosabb pillére lett.
A gaulle-i politika hátterét a példátlan gazdasági növekedés adta. A Jean Fourastié által a korszak lezárulta után népszerűsített kifejezéssel a „dicsőséges harminc év” (Trente Glorieuses, kb. 1945–1975) a teljes foglalkoztatottságon, a tervezett modernizáción és a tömegfogyasztás kiteljesedésén alapult. Az állami tervgazdaság és a piac vegyes rendszere jelentős infrastrukturális fejlesztéseket, lakásépítéseket és az energiarendszer korszerűsítését eredményezte. A mezőgazdasági foglalkoztatottak aránya drámaian csökkent, a diákok és a városi középrétegek száma ugrásszerűen megnőtt.
A növekedés munkaerőigényét a tömeges bevándorlás elégítette ki. Elsősorban dél-európai (olasz, spanyol, portugál), majd az 1960-as évektől fokozottan észak-afrikai (algériai, marokkói, tunéziai) munkavállalók érkeztek. Ez a demográfiai és kulturális változás hosszú távú következményekkel járt a francia társadalomra nézve. A korszak a női foglalkoztatás lassú bővülését és a fogyasztói szokások átalakulását is magával hozta, de a fogyasztói társadalom bírálata és a hagyományos erkölcs fellazulása iránti igény is ezekben az években erősödött meg.
A gazdasági siker ellenére 1968 májusában Franciaország a modern kori egyik legnagyobb társadalmi mozgalmát élte át. A válság az egyetemeken kezdődött: a nanterre-i campuson már 1968. márciusában tiltakozó akciók voltak, amelyek elsősorban az elidegenedett, tömegesített felsőoktatás, a hatalmi hierarchiák és a fogyasztói társadalom ellen irányultak. A diákmozgalom vezéralakjai közé tartozott Daniel Cohn-Bendit, és a mozgalom a korabeli új baloldal eszmeiségéből táplálkozott.
A gaulle-i hatalom először megrendült. De Gaulle 1968. május 29-én rövid időre titokban Baden-Badenbe utazott, hogy Jacques Massu tábornokkal tárgyaljon, ami a hadsereg és az államhatalom szétválasztásának válságát jelezte. A fordulatot az hozta el, hogy a kormányzat az 1968. május 27-i Grenelle-i egyezményben jelentős béremeléseket és munkajogi engedményeket ígért, majd a kommunista és szocialista szakszervezetek, tartva attól, hogy egy általános politikai forradalomban elveszítik befolyásukat, a tárgyalásos lezárás felé terelték a mozgalmat. De Gaulle ezután feloszlatta a Nemzetgyűlést, és a jobboldali választók mozgósításával az 1968. júniusi választásokon a gaulle-ista párt abszolút parlamenti többséget szerzett.
Az 1968-as események értelmezése máig megosztja a történészeket és a közvéleményt. A konzervatív olvasat a rend felbomlásának kísérleteként, a baloldali olvasat a modern fogyasztói kapitalizmus elleni felszabadítási kísérletként, a szociológiai olvasat pedig a posztindusztriális társadalom és az új, posztmateriális értékrendszer kialakulásának tüneteként írja le. A mozgalom rövid távon politikai vereséggel zárult, hosszú távon azonban hozzájárult a francia egyetemek decentralizált reformjához, a munkaügyi kapcsolatok átalakulásához és a fogyasztói, nemi és kulturális normák lassú liberalizálásához.
Az 1968-as válságot de Gaulle győztesen kezelte, de a tekintélye megrendült. Az utolsó, a szenátusi és regionális reformra irányuló 1969. áprilisi népszavazáson a „nem” szavazatok kerültek többségbe, ami után de Gaulle azonnal lemondott. Utódja Georges Pompidou lett. Az Ötödik Köztársaság azonban túlélte az alapító halálát és az őt követő évtizedeket, ami azt mutatta, hogy az 1958-as alkotmányos rendszer nem csupán egy karizmatikus személyiség függvénye, hanem a francia politikai rendszer tartós kerete lett. A gaulle-ista alkotmány által biztosított stabilitás ára ugyanakkor a hatalom központosítása és egy olyan elnöki intézmény létrehozása volt, amelyet a bírálók szerint kevés fék és ellensúly korlátoz. Ezt a vitát a későbbi köztársasági elnökök, François Mitterrand és Emmanuel Macron időszakában is újra és újra megnyitották.
A Negyedik és Ötödik Köztársaság történetének rekonstrukciója bőséges elsődleges forrásra támaszkodhat: az 1946-os és 1958-as alkotmányok szövegei, parlamenti jegyzőkönyvek, kormányzati statisztikák, hadsereg-jelentések, a genfi és az Évian-i egyezmények, valamint a korszak bőséges memoárirodalma (például Charles de Gaulle Mémoires d’espoir című munkája, Jacques Massu tábornok írásai, és a gyarmati háborúk résztvevőinek visszaemlékezései). A dekolonizációról a francia gyarmati levéltárak anyaga jelentős részben kutatható, bár sokáig titkosítás gátolta az algériai háború feldolgozását.
A legfontosabb bizonytalanságok és vitatott kérdések: - Az algériai háború áldozatainak száma: a francia kormányzati becslések, az algériai nemzeti emlékezet és a demográfiai kutatások élesen eltérnek. A történészek ma is vitatják a háborús halottak teljes körének rekonstruálhatóságát. - A kínzás alkalmazása: a kínzás ténye dokumentált, de annak elterjedtsége, jogi minősítése és a felelősségi hierarchia (meddig ért fel a politikai felelősség) mai napig a francia emlékezetpolitika egyik legkényesebb kérdése. - A Negyedik Köztársaság instabilitása: a gyakori kormányválságok száma közkeletű, de az instabilitás okainak (választási rendszer, pártstruktúra, gyarmati háborúk) súlyozása a szakirodalomban vitatott. - 1968 májusa: a mozgalom jellege és hosszú távú következményei erősen vitatottak. A sztrájkolók pontos száma forrásonként eltérő, és a rendőri erőszak mértékének megítélése is részben elfogult forrásokra támaszkodik. - A harkik sorsa: a tömeggyilkosság ténye bizonyított, de az áldozatok számának becslése és a francia állam felelősségének mértéke (különösen a hátrahagyásukért) mindmáig történészi és jogi vita tárgya.
A fenti tények azt mutatják, hogy a gaulle-i köztársaság a gyarmatbirodalom terhét egy erősen centralizált, a végrehajtó hatalmat előtérbe állító rendszerrel cserélte fel. Ez a csere nemcsak a külpolitikai cselekvőképességet állította helyre, hanem új típusú társadalmi konfliktusok és demokráciaviták alapjait is lefektette a következő évtizedekre.