A Római Birodalom nyugati felének összeomlása után a Rajnától nyugatra eső egykori provinciákban több germán királyság jött létre, amelyek közül a leghosszabb életűnek és a későbbi európai államfejlődés szempontjából a legnagyobb hatásúnak a frankok királysága bizonyult. Ez az alfejezet azt a folyamatot tárgyalja, amelynek során a frank királyságból előbb egy nagy kiterjedésű, a pápasággal szoros szövetségben álló birodalom született, majd annak belső megosztottsága következtében kialakult egy keleti, túlnyomórészt germán nyelvű politikai egység: a Keleti Frank Királyság. Ez a királyság képezi a későbbi Német-római Birodalom magját, ezért történetének pontos ismerete elengedhetetlen a német államiság gyökereinek megértéséhez. A korszakról szóló ismereteinket alapvetően meghatározza a források egyenetlensége: a Karoling-korból viszonylag gazdag okleveles és elbeszélő forrásanyag áll rendelkezésre, míg a korai Meroving-időszak eseményeit gyakran csak egyetlen, erősen elfogult krónikás elbeszéléséből rekonstruálhatjuk.
A frankok a 3. századtól kezdődően a Rajna alsó folyása mentén, a folyó mindkét partján élő, több törzset magában foglaló csoportot alkottak. A korabeli római források két nagyobb egységüket említik: a szál frankok (Salii) és a rajnai frankok (Ripuarii) csoportját. A frankok nem voltak egységes, szoros politikai keretek között élő „nép” a modern értelemben; identitásuk a közös származásról szóló, később írásban is rögzített hagyományok, a közös hadviselés és a római világgal fenntartott változó intenzitású kapcsolat révén formálódott. Az 5. század folyamán fokozatosan megszilárdult az a dinasztia, amelyet egy félig legendás ős, Merovech neve után a történetírás Merovingoknak nevez. A dinasztia első, vitán felül történeti személyisége I. Childerich (ur. kb. 458–481), akinek Tournai-ban feltárt sírjában római mintájú, de germán stílusú aranytárgyakat és méh formájú dísztűket találtak. A sírlelet arra utal, hogy a korai frank vezetőréteg tudatosan ötvözte a római hivatali reprezentáció és a saját harcos elit kultúrájának elemeit.
Childerich fia, I. Klodvig (ur. 481–511) a frank politika meghatározó alakjává vált. Uralkodása alatt a frankok kiterjesztették hatalmukat a volt római Gallia nagy részére. A modern történetírásban vitatott, hogy Klodvig uralkodása hódítások sorozata volt-e, vagy a római közigazgatás utolsó maradványainak átvétele és a helyi előkelőkkel kötött szövetségek hálózatának kiépítése. A legfontosabb katonai eseménynek a vouillé-i csatat (507) szokás tekinteni, amelyben a frankok legyőzték a vizigótokat, és megszerezték Gallia délnyugati részét. A csata jelentőségét azonban egyes kutatók kisebbnek látják, hangsúlyozva, hogy a vizigót hatalom összeomlása hosszabb folyamat volt, és a frank befolyás a térségben csak fokozatosan szilárdult meg.
Klodvig megtérése a katolikus kereszténységre – szemben a többi germán királyságban elterjedt ariánus irányzattal – a Tours-i Gergely 6. századi elbeszélése szerint a 490-es évek végén történt. Az erről szóló beszámoló a király megtérését isteni beavatkozással, a győztes csata után hozott döntésként ábrázolja, ami a szerző püspöki szempontjait tükrözi. A megtérés ténye dokumentáltnak tekinthető, de annak pontos időpontja és motivációja bizonytalan. A katolikus kereszténység felvétele hosszú távon lehetővé tette a frank uralkodóház és a galliai püspöki arisztokrácia közötti szoros együttműködést, ami megkülönböztette a frank királyságot a szomszédos ariánus királyságoktól.
A Meroving királyság nem a modern értelemben vett állam volt. A királyi hatalom alapját a király személyes kísérete, a királyi kincstár és a királyi birtokok, valamint a püspökökkel és a helyi előkelőkkel fenntartott személyes hűségkapcsolatok jelentették. A királyság nem volt egységes, központilag kormányzott terület; a királyi család tagjai a királyság részeit – Austrasia, Neustria, Burgundia és Aquitania – gyakran önálló uralkodókként kormányozták. A 6. és 7. században ismétlődő polgárháborúk és királygyilkosságok rázták meg a dinasztiát. A források – elsősorban Tours-i Gergely Tíz könyv a történelemről (Decem libri historiarum) című munkája – ezt a korszakot gyakran erőszakos, zűrzavaros időszakként mutatják be. Gergely püspökként és a frank elit tagjaként erkölcsi és politikai szándékkal írt; beszámolóját nem szabad a korabeli valóság közvetlen, elfogulatlan tükrözésének tekinteni. A modern kutatás kimutatta, hogy a „hosszú hajú királyok” kora az erőszak ellenére a római közigazgatási és a germán szokásjogi elemek kreatív együttélésének időszaka volt. Ebből a korszakból származik a Száli törvénykönyv (Lex Salica), amely a latin nyelvű, római mintát követő törvényírás és a germán szokásjog sajátos keveréke; a szöveg a korai frank társadalom működésének pótolhatatlan forrása, bár nem a mindennapi gyakorlat pontos leírása.
A 7. század folyamán a királyi hatalom gyengült, miközben az udvari tisztségek birtokosai, különösen a majordomusok (háznagyok) befolyása nőtt. A majordomusok eredetileg a királyi háztartás vezetői voltak, de a 7. századra a királyság egyes részeiben – főként Austrasiában és Neustriában – tényleges hatalmi tényezővé váltak. Ez a folyamat a Meroving királyok szerepének formálissá válásához vezetett. A történetírás – a Karoling-kori szerzők nyomán – ezt a korszakot gyakran „lustáknak” nevezett királyok koraként ábrázolja, ami pejoratív és félrevezető címke. A királyi hatalom csökkenése inkább a királyi birtokok eladományozásának, a helyi elitek megerősödésének és a dinasztia belső harcainak következménye volt, nem pedig a királyok személyes „lustaságáé”.
A 7. század végén az austrasiai majordomusi család, amelyet a 8. századtól Karolingoknak nevezünk, megszerezte a frank királyság tényleges irányítását. A család hatalmának alapját az Austrasiában birtokolt hatalmas földvagyon, a keleti határvidék erőforrásai és a helyi előkelőkkel kiépített kiterjedt kapcsolati háló jelentette. Martell Károly (ur. 714–741) majordomusként a frank politikát meghatározó vezetővé vált. Neve, a „Martell” (kalapács) későbbi, hősies ábrázolásokat tükröző ragadványnév, amelyet nem a kortárs források használtak. Károly 732-ben a tours-i (vagy poitiers-i) csatában legyőzött egy muszlim sereget, amely az Ibériai-félszigetről indult északi irányba. A csata jelentőségét a hagyományos nemzeti történetírás gyakran világtörténelmi eseményként, a „keresztény Európa” megmentéseként ábrázolja. A mai történészi konszenzus szerint a csata nem volt fordulópont: a muszlim sereg valószínűleg fosztogató hadjáratot vezetett, nem hódító szándékkal, az iszlám jelenlét a frank területeken korlátozott maradt, és a frank hatalmi fölény nem ezen az egyetlen összecsapáson múlt. A csata emlékezete a későbbi európai – és különösen a modern nemzeti – történeti gondolkodásban kapott kiemelt szerepet.
Martell Károly fia, III. Pipin (ur. 741–768) 751-ben a baumi zsinaton és a frank előkelők gyűlésén a Meroving király, III. Childerich leváltásáról döntött, és magát a frankok királyává választatta. A hatalomátvétel legitimitását a pápa jóváhagyása biztosította. A pápaság ekkor a longobárdok itáliai nyomása és a Bizánci Birodalom itáliai hatalmának hanyatlása közepette keresett új szövetségest. Pipin és utódai a római pápa védelmezőiként léptek fel. 754-ben II. István pápa a frank királyi család tagjait római patriciusokká nevezte ki, és a középkori források szerint megkente őket királlyá. Ez az esemény a római pápaság és a frank királyság közötti szövetség intézményesítésének kezdetét jelzi. A kapcsolat kölcsönös volt: a király katonai védelmet nyújtott a pápának, a pápa pedig szakrális legitimációt a királynak. A felkenés teszi egyértelművé, hogy a frank királyi hatalom egyre erősebben kapcsolódott a keresztény egyház intézményéhez.
774-ben Nagy Károly legyőzte a longobárd királyt, Desideriust, és felvette a „longobárdok királya” címet. Ez a hódítás tette a frank uralkodót Itália jelentős részének urává, és biztosította a pápának szánt frank védelmet. A 790-es években Károly hadjáratokat vezetett kelet felé, a mai Ausztria és Magyarország területén élő avarok ellen. Az avarok elleni háború eredményeként gyengült a Kárpát-medence kora középkori nomád hatalmi központja, és a frank befolyás a keleti határvidékre is kiterjedt. Az avarokkal kapcsolatos frank források a hódítást szintén a pogányok elleni keresztény hadviselésként ábrázolják, amihez a kutatás kritikusan viszonyul.
Nagy Károly uralkodásának egyik legismertebb eseménye a császárrá koronázás 800 karácsonyán, Rómában. A koronázás pontos körülményei, Károly szándéka és a pápa szerepe a történettudomány egyik klasszikus vitája. A kortárs források – különösen a frank udvari évkönyvek – szerint Károlyt III. Leó pápa koronázta meg császárrá, amit a frank udvari ideológia a római császárság felújításaként értelmezett. A bizánci udvar nem ismerte el azonnal a császári címet, és a két udvar közötti vita a 10. századig elhúzódott. A modern történetírásban a császárrá koronázás értékelése megosztott: egyes kutatók a pápaság és a frank királyság szövetségének betetőzéseként, mások a Bizánccal szembeni nyugati hatalmi igény kifejeződéseként, megint mások a frank királyi ideológia római mintájú, szakrális megerősítéseként értelmezik. A császári cím felvétele mindazonáltal tartósan átalakította a frank udvar önértelmezését és a keleti, szláv és skandináv szomszédokkal fenntartott kapcsolatait.
A Karoling-kor a frank egyházszervezet és a latin írásbeliség átfogó megújulásának időszaka volt. Az udvarhoz kapcsolódó tudósok – köztük Alkuin, aki Angliából, és Theodulf, aki a vizigót Hispániából érkezett – a latin nyelvű liturgia, a bibliai szövegek és a világi jog egységesítésén dolgoztak. Az írásreform eredményeként jött létre a karoling minuszkula, a mai latin betűs írás közvetlen őse, amely a 9. századtól a középkori írásbeliség standard formájává vált. Ez a kulturális és intézményi megújulás nemcsak a királyi udvart, hanem a kolostorokat, a katedrálisokat és a regionális központokat is érintette. A modern kutatás azonban hangsúlyozza, hogy a korábban „karoling reneszánsznak” nevezett jelenség nem volt általános társadalmi megújulás; a társadalom többsége írástudatlan maradt, és a kulturális virágzás főként a klerikus elit szűk köreire terjedt ki.
Nagy Károly fia, Jámbor Lajos (ur. 814–840) uralkodása alatt a birodalom egysége megrendült. A kutatás hagyományosan Lajos fiai – I. Lothár, II. Lajos és II. Károly – közötti örökösödési háborúkra vezeti vissza a birodalom felbomlását. A mai megközelítés inkább a birodalmi struktúra belső feszültségeire hívja fel a figyelmet: a hatalmas területű birodalom irányítása a rendelkezésre álló kommunikációs és igazgatási eszközökkel nehézkes volt, a helyi elitek lojalitása ingadozott, és a birodalom határain folyamatos, költséges hadviselésre volt szükség. A testvérek közötti konfliktusok több évig tartó nyílt hadviselésben és tárgyalásokban öltöttek testet.
A Jámbor Lajos halála utáni polgárháború a verduni szerződésben (843) átmenetileg lezárult. A szerződés a birodalmat három részre osztotta fel a három fivér között: Lothár kapta a középső sávot, amely a Frízföldtől Itálián át Rómáig terjedt, és magában foglalta a császári címet; II. (Kopasz) Károly kapta a nyugati, túlnyomórészt romanizált nyelvű területeket; II. Lajos (akit a magyar történetírói hagyomány Német Lajosként is ismer) kapta a keleti, túlnyomórészt germán nyelvű területeket. A verduni szerződés szövege nem maradt fenn, tartalmát egykorú évkönyvek és a későbbi események alapján rekonstruáljuk. A felosztás elveinek pontos meghatározása – nyelvi, gazdasági vagy dinasztikus szempontok – vitatott. A modern kutatás óv attól, hogy a verduni felosztást a „német” és a „francia” nemzeti állam születéseként értelmezzük, ahogyan azt a 19–20. századi nemzeti történetírások gyakran tették. A 843-as szerződés nem a mai Németország és Franciaország határát jelölte ki, hanem a Karoling dinasztia belső örökösödési konfliktusainak egy adott pillanatbeli megoldását. A felosztott területek nem voltak homogén nyelvi vagy etnikai egységek; a határok mentén kevert lakosságú, átmeneti zónák húzódtak.
A Keleti Frank Királyság (* regnum Francorum orientalium*) a verduni felosztásból született keleti rész volt. Területéhez tartozott a mai Németország nyugati és déli része, valamint a mai Svájc egy része. A királyság magva a korábbi Austrasia, valamint a frank befolyás alá került területek: Bajorország, Svábföld, Türingia, Szászország és Frankföld alkotta. A 9. század második felében a Keleti Frank Királyság belső szerkezete megegyezett a nyugati frank királyságéval: a királyi hatalom alapját a királyi birtokok, a királyi egyházak (a király által alapított vagy ellenőrzött püspökségek és kolostorok) és a helyi előkelők rendszere képezte. A királyi hatalom regionálisan változott, egyes törzsi területek – mindenekelőtt Bajorország és Szászország – erős külön identitással és saját elitcsoportokkal rendelkeztek. A „német” vagy „germán” identitás a Keleti Frank Királyság lakóinak többsége számára nem volt elsődleges; a helyi, törzsi és vallási kötődések erősebbek voltak a birodalmi vagy „országhatárokon átívelő” identitásoknál. A 10. század közepéig a keleti frank királyság saját megnevezése is többnyire „Frank Királyság” maradt.
A nyugati frank területhez hasonlóan a Keleti Frank Királyságot is a Karoling dinasztia tagjai uralták. A 9. század utolsó negyedében a dinasztia hatalma mindkét királyságban meggyengült, és a királyi hatalom a regionális elitek – a törzsi hercegségek – kezébe került át. A Keleti Frank Királyságban a törzsi hercegségek (hercegségek: Bajorország, Svábföld, Frankföld, Szászország, később Lotaringia) a királyi központi hatalommal szemben önálló hatalmi központokként működtek. Az ún. „fiatalabb törzsi hercegségek” kialakulása a 10. század elején vitatott folyamat: a régi nemzeti történetírás a törzsi identitások ősi, változatlan továbbélését látta bennük, a modern kutatás viszont inkább a Karoling igazgatási keretek és a helyi elitcsoportok hatalmának összefonódására vezeti vissza kialakulásukat.
A keleti frank Karoling-ág utolsó uralkodója, Gyermek Lajos (ur. 900–911) 911-ben gyermektelenül halt meg. A halálát követő uralkodóválság dokumentált tény, de a források értelmezése vitatott. A keleti frank előkelők 911-ben I. Konrádot, Frankföld hercegét választották királlyá. A történetírás hagyományosan ezt az eseményt a „német királyválasztás” kezdeteként értelmezte, és Konrádot az első „német” királynak tekintette. A modern kutatás szerint a 911-es választás nem jelentett nemzeti fordulópontot, hanem a dinasztikus folytonosság megszakadására adott, a korabeli uralkodói legitimitás keretei között mozgó válasz volt. Konrád uralkodása alatt a törzsi hercegségekkel folytatott konfliktusok és a magyar kalandozó csapatok jelentette fenyegetés folyamatosan jelen voltak.
Konrád halála (918) után a források szerint a kijelölt utód, I. Henrik (ur. 919–936), a szász herceg került a keleti frank trónra. A 10. századi források, elsősorban a wipo életrajzok és a későbbi szász dinasztiához lojális történetírók, Henrik uralkodását a királyi hatalom megerősítéseként, a magyarok elleni sikeres védekezésként és a királyi tekintély helyreállításaként mutatják be. Henrik 933-ban a ulsa melletti csatában legyőzött egy magyar sereget; a győzelem tényét korabeli források rögzítik, de a csata pontos helye és lefolyása bizonytalan. Henrik hatalmának alapját a szász hercegség erőforrásai, a keleti szláv törzsek feletti vazallusi hálózat kiépítése és a királyi birtokok gondos kezelése jelentette.
Henrik fia, I. Ottó (ur. 936–973) a szász dinasztia – a Liudolf-ház, magyar történeti hagyományban gyakran Ottó-ház – legjelentősebb alakja volt. Uralkodásának első éveit a királyi családon belüli és a törzsi hercegségekkel folytatott harcok kísérték. Ottónak sikerült a hercegségeket részben a királyi család tagjaira bíznia, részben a hercegek hatalmát a királyi egyházak (birodalmi püspökségek) megerősítésével ellensúlyoznia. A királyi egyházaknak való kiterjedt adományozás és a püspökök világi hatalommal való felruházása – amelyet a modern történetírás Ottó-féle birodalmi egyházi rendszernek nevez – a királyi hatalom egyik alappillére volt. Ez a rendszer a püspököket a király iránt hű, világi javakkal is rendelkező hivatalnokokká tette, ami hosszú távon komoly feszültségeket okozott az egyházi és a világi hatalom viszonyában.
I. Ottó 955-ben a Lech-mezei csatában Augsburg mellett megsemmisítő vereséget mért egy nagyobb magyar seregre. A csata időpontja és lefolyása a forrásokban nagyjából dokumentált, de a győzelem hosszú távú jelentőségét a nemzeti történetírások évszázadokon át eltúlzották. A modern kutatás a csatát fontos, de nem korszakzáró eseménynek tekinti: a magyar kalandozó hadjáratok fokozatosan szűntek meg, amiben a belső hatalmi változások és a gazdasági átalakulások is szerepet játszottak. A csata emlékezete a 19–20. századi német és magyar nemzeti történetírásban különösen terhelt: a német oldalon a „nemzetvédelem” hősi epizódjaként, a magyar oldalon a fejlődés visszavetéseként ábrázolták.
A Lech-mezei győzelem után Ottó hatalma a keleti frank királyságon belül megszilárdult. 962-ben III. János pápa Rómában császárrá koronázta. A császári cím felvétele a frank hagyomány felújításaként értelmezhető, és a 9. századi Karoling-császárság utáni töredezettséget követően a nyugati császári eszme intézményesült. A modern történetírásban vitatott, hogy 962-et a Német-római Birodalom (Sacrum Romanum Imperium) születési évének tekintsük-e. A „német” és „római” jelzők a birodalom nevében csak évszázadokkal később, fokozatosan jelentek meg. Ottó kortársai „római császárnak” vagy „a frankok császárának” nevezték. A császári koronázás mindazonáltal tartósan összekapcsolta a keleti frank királyi méltóságot az itáliai királysággal és a római császári hagyománnyal. Ez a kapcsolat meghatározta a középkori német történelem alapstruktúráját.
A 10. század második felére így kialakult egy olyan politikai központ, amelynek tengelye a Rajna–Majna vidék, a szász törzsterület és az itáliai királyság volt. Ez a központ nem tekinthető modern értelemben vett „német” államnak, hiszen sem a lakosság nyelvi-identitásbeli egysége, sem a territoriális zártság, sem a jogi homogenitás nem állt fenn. Az Ottó-kori birodalom olyan, személyes kötelékeken és egyházi intézményeken alapuló politikai képződmény volt, amelyben a király hatalma elsősorban saját törzsi hátországában volt erős. A következő alfejezetben tárgyalt Német-római Birodalom intézményesülése és a középkori német társadalom szerkezete ezekre az alapokra épült.
A Meroving-korszakra vonatkozó egyetlen, folyamatos elbeszélő forrás Tours-i Gergely történeti munkája, amelyet a 6. század végén írt. Gergely püspökként és a galliai elit tagjaként saját politikai és erkölcsi céljait követte; beszámolóját nem lehet a frank királyság semleges dokumentációjaként kezelni. A Meroving-kor további forrásai – törvények, oklevelek, sírleletek és zsinati határozatok – szórványosak, földrajzilag egyenetlenül oszlanak el, és gyakran nehezen datálhatók. A Karoling-korból származó forrásanyag lényegesen gazdagabb: királyi oklevelek, birodalmi gyűlések határozatai (capitularia), évkönyvek, püspöki életrajzok és törvénygyűjtemények. Ezek a források azonban döntően az uralkodó elit szempontjait tükrözik; a parasztok, a városi lakosság és a kisebb közösségek hangja alig szólal meg. A régészet – különösen a sírleletek és a települések – nélkülözhetetlen kiegészítő forrás, de a tárgyi anyag értelmezése önmagában nem alkalmas törzsi vagy etnikai identitások rekonstruálására. A verduni szerződés szövege nem maradt fenn; tartalmát körülvevő rekonstrukciók eltérő hangsúlyokat helyeznek a felosztás elveire. A 10. századi Ottó-kori források már részben a szász dinasztia udvari propagandaigényét szolgálták, ezért az Ottó-kori hatalmi vákuumból való felemelkedés ábrázolása erősen retrospektív.
A szóban forgó korszak legfontosabb vitái a következők: mikor és milyen mértékben beszélhetünk a frankok, illetve a keleti frank területek lakóinak „etnikus” identitásáról; a verduni felosztás milyen elvek szerint történt; a 911-es és 919-es királyválasztások mennyiben tekinthetők a „német” királyság kezdetének; az Ottó-féle egyházi politika mennyiben volt tudatos rendszerépítés; és a Lech-mezei csata milyen hosszú távú hatást gyakorolt a Kárpát-medence és a keleti frank területek kapcsolatára. A forrásokban szereplő számadatok – különösen a hadseregek létszáma és a verdeni vérengzés áldozatainak száma – semmiképpen sem tekinthetők pontos statisztikának; ezek retorikai vagy hagiográfiai célú közlések, amelyeket a kutatás nem tud független forrásokkal ellenőrizni.