A 962. évi római császárkoronázás nem előzmény nélküli esemény volt, hanem a Keleti Frank Királyság elmúlt fél évszázadának politikai fejleményeit összegezte. A karoling örökség felbomlása után a keleti frank területeken a 10. század első felében a szász származású Liudolf-ház szerezte meg a királyi hatalmat; az ő uralkodásuk alatt vált a keleti frank királyságból olyan hatalmi képződmény, amely igényt tartott a római császári címre. Ebben az alfejezetben először I. Ottó uralkodását és a császárkoronázás körülményeit mutatjuk be, majd a birodalmi egyház rendszerét, az invesztitúraharcot, végül a Hohenstaufen-dinasztia időszakát. A hangsúly a császárság és a pápaság viszonyának folyamatos újratárgyalásán van, mert a két univerzális hatalom közötti versengés alakította a birodalom politikai szerkezetét, és évszázadokra meghatározta a német nyelvű területek és Itália kapcsolatát is.
A 962. évi császárkoronázást megelőző évtizedekben a Keleti Frank Királyság uralkodói fokozatosan megerősítették hatalmukat a hercegségek felett. I. Henrik (uralkodott 919–936) a törzsi hercegségekkel kötött egyezségekkel biztosította trónját, és keleti irányban a szláv területek, valamint a magyarok ellen is aktív politikát folytatott. Fia, I. Ottó (uralkodott 936–973) már apja életében kijelölt utódként lépett örökébe, de uralkodása első felében több lázadással kellett szembenéznie, amelyekben saját családtagjai és a törzsi hercegek is részt vettek. Ottó ezek leverése után a hatalmi szerkezetet újszerű módon alakította át: a törzsi hercegi hatalom ellensúlyozására egyre inkább a püspökökre és apátokra támaszkodott, akiket királyi kinevezés révén helyezett pozícióba, és akiknek világi javadalmakat, vámjogokat, vásárjogokat adományozott. Ez a gyakorlat nem volt teljesen új – már a Karolingok is igyekeztek a főpapságot uralmuk alá vonni –, de az Ottó-korban vált rendszeressé és politikailag meghatározóvá.
Ottó katonai sikerei közül kiemelkedik az 955-ös augsburgi csata, amelyben a magyarok felett aratott győzelme hosszú időre megszilárdította a keleti frank uralom katonai tekintélyét a szomszédos népek körében. A győzelem következtében a magyar kalandozások fokozatosan visszaszorultak, ami a keleti határvidék gazdasági és politikai konszolidációját is elősegítette. A csata emléke később a nemzeti történetírás egyik központi eleme lett, de a kortárs források elsősorban a keresztény uralkodónak tulajdonított isteni segítség képét hangsúlyozták; a mai történészi értelmezések vitatják, mekkora volt a magyarok vereségének hosszú távú jelentősége, és mennyire tulajdonítható kizárólag Ottó katonai tehetségének.
A császárkoronázás közvetlen előzményeit az itáliai politikai bizonytalanság adta. Itáliában a 9. század óta külön királyság létezett, amelyben a helyi főurak és a pápaság között állandó hatalmi viták zajlottak. Ottó 951-ben először vonult Itáliába, és megszerezte az itáliai királyi címet, feleségül véve a korábbi itáliai király özvegyét, Burgundiai Adelheidet. Ezzel a lépéssel a keleti frank uralkodó bekerült az itáliai hatalmi versengés közepébe. 961-ben, amikor a pápai államban a helyi római nemesség és a pápák közötti konfliktusok ismét kiéleződtek, XII. János pápa Ottót hívta segítségül. Ottó második itáliai hadjárata eredményeként 962. február 2-án Rómában császárrá koronázták. A koronázás szimbolikus jelentősége abban állt, hogy a keleti frank király immár a római császári címet viselte, és ezzel a kortársak szemében a Karolingok által újjáélesztett nyugati császárság örökösévé vált.
Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a „Német-római Birodalom” megnevezés utólagos, a kortársak nem így nevezték. A birodalom a 10–11. században hivatalosan Imperium Romanum vagy egyszerűen regnum/imperium néven jelent meg; a „német” jelző csak a 15. században, a „Szent Római Birodalom” (Sacrum Romanum Imperium) elnevezéshez tapadt. A történettudomány számára ez arra figyelmeztet, hogy a 962-ben létrejött politikai alakulatot nem szabad a későbbi német nemzetállam előzményeként, még kevésbé „német nemzeti államként” értelmezni. A birodalom univerzális igényű, keresztény politikai közösség volt, amelynek uralkodója egyszerre volt a keleti frank/német területek királya, Itália királya, és a római császári méltóság birtokosa. A császári címhez nem társult egységes jogrend, közös adórendszer vagy központi hadsereg; a hatalmat a királyi vándorlás, a hűbéri kötelékek, a birodalmi egyház és a törzsi hercegségekkel való folyamatos egyeztetés tartotta fenn.
A birodalmi egyház (németül Reichskirche) olyan rendszer volt, amelyben a püspökök és apátok nemcsak egyházi, hanem világi uralmi feladatokat is elláttak, és jelentős földbirtokot, uralmi jogokat kaptak a királytól. A királyok azért építették ki ezt a rendszert, mert a püspökök – elvben – cölibátusban éltek, így nem örökíthették hivatalukat saját fiaikra, ami elejét vette a hercegi dinasztiák megerősödésének. Ugyanakkor a püspöki székek betöltése a király beleszólásától függött: a 10–11. században az uralkodó gyakran maga nevezte ki a püspököket, adta át nekik a pásztorbotot és a gyűrűt, azaz nemcsak a világi javadalmakat, hanem a lelki hivatal jelvényeit is. Ezt a gyakorlatot nevezték invesztitúrának, és ez vált a későbbi konfliktus egyik fő tárgyává.
A császári hatalom csúcsán, a 11. század első felében, a Száli-ház uralkodói – különösen III. Henrik (uralkodott 1039–1056) – a birodalmi egyházat tudatosan használták a hercegi ellenzék ellen. III. Henrik a pápaság feletti ellenőrzést is gyakorolta: több alkalommal beavatkozott a pápaválasztásba, és reformpárti, de császárhű pápákat ültetett a trónra. Ez a gyakorlat azonban hosszú távon ellenhatást váltott ki, mert éppen a reformpápaság kezdte el a pápai hatalom megerősítését és a világi befolyástól való függetlenség programját hirdetni.
Az invesztitúraharc (latinul controversia investiturae) kifejezés a 11. század végétől a 12. század elejéig tartó császár–pápa konfliktust jelöli, de maga a fogalom modern történészi kategória, amely a vitát a püspökök kinevezésének kérdése köré csoportosítja. A konfliktus gyökerei ennél mélyebbek: arról is szólt, mi a helyes rend a keresztény világ kormányzásában, és ki rendelkezik a legfőbb hatalommal. A reformpápaság képviselői – közülük is kiemelkedett VII. Gergely pápa (1073–1085) – a papi hivatás tisztaságát, a szimónia (egyházi hivatalok pénzért vagy világi kegyből való adásvétele) elleni küzdelmet és a papi nőtlenséget szorgalmazták. Gergely szerint az egyházi hivatalok betöltése kizárólag az egyház jogköre, a világi uralkodó nem adhat püspöki gyűrűt és pásztorbotot. Az 1075-ben kiadott Dictatus papae című iratban Gergely a pápai hatalom felsőbbségét fogalmazta meg, beleértve azt a jogot is, hogy a császárt leteheti. A Dictatus papae azonban nem hivatalos törvény volt, hanem egy belső regiszterbe írt követeléslista; ennek ellenére jól mutatja a reformpápaság radikális igényét.
A konfliktus 1076-ban éleződött ki, amikor IV. Henrik német király (uralkodott 1056–1106) zsinatot hívott össze Wormsba, és a püspökökkel kimondatta VII. Gergely leváltását. Gergely erre azzal válaszolt, hogy kiátkozta és trónjától megfosztotta Henriket. A király helyzete ekkor törékeny volt, mert a német hercegek egy része a pápa oldalán állt, és azzal fenyegetőzött, hogy új királyt választ, ha Henrik egy éven belül nem oldoztatik fel. Ebben a szorult helyzetben került sor az egyik leghíresebb jelenetre: IV. Henrik 1077 januárjában a Canossa várában tartózkodó pápához ment, és vezeklésként három napon át bűnbánó ruhában várakozott, amíg Gergely feloldozta. A canossai járás a kortársak és az utókor szemében a pápai hatalom győzelmét jelképezte, de mai értékelések szerint egyszerre volt stratégiai megfontolás Henrik részéről – így elkerülte a hercegek azonnali támadását – és valódi, bár kényszerű, kiengesztelődés. A jelenet értelmezése mindmáig vita tárgya a történetírásban: egyesek a világi hatalom megaláztatását, mások a király politikai túlélésének ügyes taktikáját hangsúlyozzák.
A feloldozás nem vetett véget a harcnak, mert a hercegek még ugyanabban az évben ellenkirályt választottak, és a német királyság belháborúba süllyedt. A hosszú küzdelem végül az 1122-es wormsi konkordátummal zárult le, amely kompromisszumos megoldást hozott. A konkordátum kettéválasztotta a püspöki beiktatás lelki és világi elemeit: a püspökválasztást a kánoni szabályok szerint kellett megtartani, a császár vagy képviselője jelen lehetett, de a lelki megerősítést (gyűrű és pásztorbot) már az egyházi felsőbbség végezte, míg a világi javadalmakat a császár adta át jogarral. A konkordátum szövege csak a birodalomra vonatkozott, és a gyakorlatban területenként eltérően hajtották végre. A megegyezés véget vetett a pápaság és a császárság közötti közvetlen háborús szakasznak, de a későbbiekben is gyakran felmerült a két hatalom viszonyának kérdése.
A Száli-ház kihalása (1125) után a német trónközösségben a választófejedelmek – a gyakorlatban a legfontosabb hercegek és egyházi előkelőségek – új királyt választottak. A királyválasztás szabályai még nem voltak rögzítettek; az Aranybulla csak 1356-ban kodifikálta a választófejedelmek körét. A 12. század első felében több dinasztia vetélkedett a királyi címért, míg végül 1138-ban a Hohenstaufen (Stauf) családból származó III. Konrád szerezte meg a trónt. A Hohenstaufenek hatalmi bázisa elsősorban Svábföldön és a Rajna-vidéken volt, de uralmukat nem a törzsi hercegségek megszüntetésére, hanem a császári javak és a birodalmi egyház fölötti ellenőrzésre építették.
A dinasztia leghíresebb uralkodója I. Frigyes, akit utóbb Barbarossának (Rőtszakállúnak) neveztek, 1152-től 1190-ig uralkodott. Frigyes a császári hatalom megerősítését tűzte ki célul, és ennek érdekében több fronton lépett fel. Német területeken a hercegekkel alkudozott, a Welf családdal pedig hosszú, szakaszos viszályba keveredett, amely a birodalmi politika egyik állandó elemévé vált. Itáliában igyekezett visszaállítani a császári jogokat a városok felett, amelyek a 11–12. században önálló városi közösségekké (kommuna, comune) alakultak. Az észak-itáliai városok – Milánó vezetésével – ellenálltak a császári adók és hivatalnokok bevezetésének, és a pápaság is fenyegetve érezte magát, mivel Frigyes a pápai állam területére is igényt tartott. A városokkal és a pápával kialakult konfliktus során Frigyes 1158-ban a roncagliai országgyűlésen jogtudósokkal erősíttette meg a császári felségjogokat, és ostrom alá vette a lázadó városokat. 1162-ben Milánót leromboltatta, ami a kortársak körében nagy felháborodást keltett, és megerősítette a városok közötti szövetségkötési szándékot.
A városok 1167-ben megalakították a Lombard Ligát, amelyhez a pápa is csatlakozott. A hosszú háborúskodás csúcspontját az 1176-os legnanói csata jelentette, amelyben a szövetséges városok gyalogsága legyőzte a császár lovagi seregét. A csata dokumentált tény, de résztvevőinek számát és a harc lefolyásának részleteit a kortárs krónikák eltérően adják elő; a modern történetírás szerint a győzelem inkább a városi szövetség szervezettségének, mint a katonai fölénynek volt köszönhető. A konfliktus lezárásaként az 1183-as konstanzi béke a városok autonómiáját formálisan elismerte, miközben a császári hűbéri fennhatóságot is fenntartotta – tehát kompromisszum született, amely a gyakorlatban a városok önállóságát erősítette.
Frigyes ezzel párhuzamosan a dinasztia hatalmi bázisának bővítésére törekedett: fia, VI. Henrik feleségül vette a szicíliai normann királyság örökösnőjét, így Dél-Itália és Szicília a császári család birtokába került. Ez a politika hosszú távon súlyos konfliktust hozott, mert a pápaság nem nézte jó szemmel, hogy a császári hatalom délről és északról is körülfogja a pápai államot. Frigyes 1189-ben indult a harmadik keresztes hadjáratra, de 1190-ben Kis-Ázsiában vízbe fulladt. Halálának körülményei azonnal legendák forrásává váltak; a késő középkori német emlékezetben Barbarossa alakja a császári hatalom újjászületésének ígéretévé alakult.
Fia, VI. Henrik (uralkodott 1190–1197) rövid uralkodása alatt a birodalom a Hohenstaufenek hatalmának csúcsát érte el: Szicília birtokbavételével, a normann királyság örökségének megszerzésével a császári család a legjelentősebb földesúrrá vált Itáliában, és igényt tartott a normann királyok földközi-tengeri pozíciójára is. Henrik tervei között szerepelt a birodalom örökletes monarchiává alakítása, de váratlan halála után kiskorú fia, II. Frigyes trónigénye ellenében a birodalomban kettős királyválasztásra került sor. A trónharcok csak 1215 után ültek el, amikor II. Frigyes – akit anyai ágon a normann örökség és apai ágon a Hohenstaufenek leszármazottjaként ismertek el – érvényesítette királyi, majd 1220-ban császári címét.
Frigyest a kortársak és az utókor egyaránt kivételes személyiségnek tartotta; kortársai „a világ csodájának” (stupor mundi) nevezték. Uralkodása alatt a birodalom súlypontja egyértelműen Itáliába, különösen Szicíliába helyeződött át. II. Frigyes szicíliai királyságában központosított, írásbeliségen alapuló közigazgatást épített ki, amit a modern történészek egy része a későbbi európai államépítés előfutáraként értékel, mások viszont óvnak attól, hogy túlbecsüljük a modernizáció mértékét. Német területeken uralmát a hercegekkel kötött kiváltságlevelekkel biztosította: az 1220-as Confoederatio cum principibus ecclesiasticis (egyezség az egyházi fejedelmekkel) és az 1232-es Statutum in favorem principum (a világi fejedelmek javára hozott határozat) jelentős jogokat adott a fejedelmeknek a pénzverés, a vámok és az ítélkezés terén. Ezek a rendelkezések a császári hatalom hosszú távú gyengülését készítették elő, mert a fejedelmi önállóságot rögzítették.
Frigyes és a pápaság viszonya az egyik legösszetettebb fejezete a középkori egyház–állam konfliktusnak. A pápa – elsősorban IX. Gergely, majd IV. Ince – a Hohenstaufenek dél-itáliai hatalmát tekintette fő veszélynek, és a császár személyét is támadta, aki több alkalommal nem teljesítette a keresztes hadjáratra tett ígéretét, majd 1228–29-ben a pápai kiátkozás ellenére indult el a Szentföldre, és tárgyalásos úton szerezte vissza Jeruzsálemet. A keresztes hadjáratnak ez a formája – tárgyalás a muszlim uralkodóval – a kortársak egy része számára botrányt jelentett, mert nem felelt meg a szent háború eszményének. A pápaság és a császár közötti nyílt háború az 1230-as években kezdődött, és II. Frigyes haláláig tartott. A harcban mindkét fél a másik ellen irányuló propagandát használt; egymást eretnekséggel, zsarnoksággal, törvénytiprással vádolták. A történész számára ez a konfliktus arra is példa, hogy a „pápaság” és a „császárság” nem monolitikus szereplők voltak, mert a pápai udvaron belül, a bíborosi kollégiumban és a császári udvarban is különböző irányzatok ütköztek.
Frigyes 1250-ben halt meg; halálával a Hohenstaufenek hatalmi állása gyorsan összeomlott. Fia, IV. Konrád rövid uralkodás után meghalt, a pápaság pedig a család dél-itáliai és szicíliai birtokait francia dinasztia (Anjou) kezébe juttatta. A német királyi trón 1254 után évtizedekre bizonytalanná vált, mert több választófejedelem nem tudott egységes, általánosan elismert királyt választani. Ezt a korszakot a történetírás hagyományosan interregnumnak (király nélküli idő, 1254/1257–1273) nevezi; az elnevezés azonban félrevezető, mert formálisan voltak királyjelöltek, de a birodalmi hatalom gyakorlása alig működött. Az interregnum lezárása, a Habsburg Rudolf 1273-as megválasztása már a következő fejezet témája.
A Német-római Birodalom politikai rendszerét a középkori gondolkodás univerzális, keresztény császáreszménnyel kapcsolta össze. A császár nem egyszerűen a német területek királya volt, hanem a római császárok örökösének, illetve a keresztény világ világi védelmezőjének számított. Ez az eszme azonban a 12–13. századra egyre inkább elszakadt a tényleges hatalmi viszonyoktól: a királyok hatalmát a hercegekkel és a városokkal való egyezkedés, a választási kapitulációk és a pápai megerősítés igénye korlátozta. A birodalom soha nem vált egységes jogterületté vagy állandó fővárosú adminisztratív monarchiává; a császár udvara vándorolt, és a hatalmat a személyes jelenlét közvetítette.
A modern német történetírásban hosszú ideig vita folyt arról, hogyan kell értékelni a középkori birodalom politikai fejlődését. A 19. századi nemzeti-liberális történetírás – például Heinrich von Sybel és Georg Waitz – a középkori császárok itáliai politikáját károsnak tartotta, mert szerintük a német erőket Itáliára pazarolták, és a nemzeti egység kialakulását késleltették. Ezzel szemben a birodalomtörténet védői, mint Julius Ficker, az itáliai császárpolitikát a birodalom univerzális hivatásának szükségszerű részeként értékelték. Ez a vita a 19. század második felében a Sybel–Ficker-vita néven vált ismertté, és jól mutatja, hogy a középkori múlt értelmezését mennyire meghatározták a kor nemzeti és politikai kérdései. A 20. század második felétől a történettudomány inkább arra törekszik, hogy a birodalmat saját korának fogalmaival, a hűbéri, egyházi és városi intézmények összjátékában értelmezze, anélkül hogy a nemzetállami elvárásokat rá vetítené.
A pápasággal folytatott harc is többféle értelmezést kapott. A katolikus egyháztörténetírás hagyományosan a reformpápaság egyházi megújulását hangsúlyozza, míg a világi történetírás egy része a hatalompolitikai konfliktust emeli ki. A mai tudományos konszenzus szerint az invesztitúraharc nem egyszerűen két személy, IV. Henrik és VII. Gergely összecsapása volt, hanem a világi és egyházi hatalom viszonyának alapvető újradefiniálása, amely mind a pápaság, mind a császárság intézményi fejlődését hosszú távon befolyásolta. A wormsi konkordátum ebben az értelemben nem a vita „vége”, hanem egy állomás volt, amely után a pápaság a 13. században tovább erősödhetett, míg a császárság politikai lehetőségei fokozatosan szűkültek.
A 10–13. századi birodalomtörténet forrásai elsősorban elbeszélő krónikák, oklevelek, pápai bullák, zsinati határozatok és – a korszak végétől – egyre több városi, kereskedelmi irat. A legfontosabb elbeszélő források közé tartozik Widukind von Corvey Res gestae Saxonicae című munkája, amely a szász dinasztia tetteit beszéli el, és I. Ottó uralkodásának kulcsfontosságú, de nem pártatlan forrása. A Canossa-jelenetet több kortárs elbeszélő forrás is említi, például Lampert von Hersfeld krónikája, de az esemény leírása eltérő részletekkel szolgál, ezért a pontos körülmények rekonstrukciója vitatott. A wormsi konkordátum szövege fennmaradt, így annak jogi rendelkezései dokumentáltak; a végrehajtás módja azonban regionálisan eltért, és a források hiányossága miatt nehezen követhető.
A Hohenstaufen-korszakra vonatkozóan a forrásanyag gazdagabb: császári oklevelek, pápai regisztrumok, városi krónikák és jogi iratok. Barbarossa Milánó elleni hadjáratát és a legnanói csata kimenetelét több krónikás is megörökítette, de a hadseregek mérete és a veszteségek száma bizonytalan, ezért az ilyen adatokat becslésként kell kezelni. II. Frigyes udvarából származó iratok – például a Liber Augustalis törvénygyűjtemény – a központi igazgatás meglétét dokumentálják, de a gyakorlati érvényesülés mértékét a modern kutatás vitatja. A régészeti források – várak, paloták, pénzleletek – kiegészítik az írott anyagot, különösen a gazdasági és mindennapi élet vonatkozásában.
A fő bizonytalansági tényezők a következők: (1) a korai Ottó-kori események elbeszélő forrásai egyoldalúak, gyakran az uralkodóház érdekeit szolgálják; (2) a „császári hatalom” fogalma a forrásokban változó jelentésű, ezért a mai történésznek óvatosan kell bánnia az általánosításokkal; (3) a pápaság és a császárság konfliktusáról szóló elbeszélések erősen propagandisztikusak, így a felek tényleges szándékait nehéz rekonstruálni. Ebből következik, hogy a korszak politikatörténetét folyamatosan ellenőrizni kell a források kritikai összevetésével; az alfejezetben közölt állítások közül a kronológiai tények – például a koronázás éve, a konkordátum megkötése, a császár halála – dokumentáltak, míg a hatalmi mozgatórugók értelmezése tudományos vita tárgyát képezi.