Az előző alfejezetben bemutatott középkori német társadalom és gazdaság átalakulását a 14. század közepétől két, egymással összefüggő folyamat törte meg. A pestisjárványok demográfiai és gazdasági sokkja, valamint a birodalmi rend jogi rögzítése olyan új kereteket teremtett, amelyekben a tartományi fejedelmek hatalma megerősödött, a császári hatalom pedig végleg a rendi kompromisszumok függvényévé vált. Ebben a szerkezetben emelkedett fel a Habsburg-dinasztia, amely a 14. század végére nemcsak a keleti Alpok örökös tartományaiban épített ki erős területi bázist, hanem a 15. század közepétől tartósan magához kötötte a Német-római Birodalom (Sacrum Romanum Imperium) trónját is. A késő középkori válság tehát nem egyszerű hanyatlástörténet: a demográfiai visszaesés és a politikai széttagolódás ellenére a tartományi államiság megerősödött, és a dinasztikus hatalom új formái jelentek meg.
A 13. század második felének trónvitái és az interregnum évei után a Német-római Birodalomban a királyválasztás jogát egyre inkább a legfontosabb egyházi és világi fejedelmek gyakorolták. A választók köre azonban nem volt pontosan rögzítve, ami ismétlődő vitákhoz és kettős királyválasztásokhoz vezetett. A Luxemburg-házból származó IV. Károly (Karl IV., uralk. 1346–1378) – akit 1346-ban ellenkirályként, majd 1349-től szélesebb elismeréssel uralkodóként ismertek el – felismerte, hogy a birodalom stabilitásához szükséges a választási eljárás jogi rögzítése. Ennek eredménye lett az 1356-ban kibocsátott aranybulla (Goldene Bulle, latinul Bulla aurea), amely a Német-római Birodalom egyik legfontosabb, tartósan érvényesülő alaptörvénye lett.
A dokumentált oklevél – amelynek több eredeti példánya is fennmaradt – hét választófejedelmet (Kurfürst, latinul princeps elector) nevesített: három egyházi választót, a mainzi (Mainz), a kölni (Köln) és a trieri (Trier) érseket, valamint négy világi választót, a cseh királyt (rex Bohemiae), a rajnai palotagrófot (comes palatinus Rheni), a szász herceget (dux Saxoniae) és a brandenburgi őrgrófot (marchio Brandenburgensis). A bulla rögzítette, hogy a királyválasztás a hét fejedelem többségi szavazatával történjen, és a megválasztott személyt – aki ettől kezdve a római király (rex Romanorum) címet viselte, amíg császárrá nem koronázták – a frankfurti választási gyűlésen kell megválasztani. Fontos volt az a rendelkezés is, hogy a választófejedelemségek területe oszthatatlan, és a világi választófejedelmi cím elsőszülöttségi öröklés alá esik; ezzel a választófejedelmek tartományai kikerültek a királyi joghatóság alól, és a fejedelmek szinte szuverén jogokat kaptak.
Az aranybulla rendelkezései a császári városokat és a kisebb fejedelmeket hátrányosan érintették: a városok képviselői nem vehettek részt a választáson, és a bulla tiltotta a városok közötti szövetségeket is – ez a gyakorlatban a Rajnai Városszövetség és más városi ligák ellen irányult. A birodalom hatalmi szerkezete így nem a központosítás, hanem a fejedelmi autonómia irányába tolódott el. Ezt a folyamatot a kortársak részben tudatosan, részben kényszerűen fogadták el: IV. Károly mint cseh király maga is a választófejedelmek közé tartozott, és saját dinasztikus hatalmának központját Prágában építette ki, nem pedig a birodalmi intézmények megerősítésére törekedett.
Fontos hangsúlyozni, hogy az aranybullát a későbbi nemzeti történetírás gyakran a „német széttagoltság” okleveleként értelmezte. Ez a kép azonban visszavetíti a 19. századi nemzetállami elvárást a középkori viszonyokra. A 14. században a birodalom nem nemzetállam volt, hanem olyan rendi szövetség, amelyben a tartományi fejedelmek tényleges hatalma és a császári cím szimbolikus elsőbbsége egyszerre érvényesült. Az aranybulla ezt a tényt rögzítette, nem pedig „okozta” a széttagoltságot. A választófejedelmek rendje a későbbi évszázadokban is fennmaradt, bár a választók köre a 17–18. században bővült, és a bulla szövegét a westfáliai béke (1648) is megerősítette.
A 14. század közepén a birodalom területét – mint Európa nagy részét – súlyos demográfiai és gazdasági megrázkódtatások érték. A nagy éhínség (1315–1317) már a század elején meggyengítette a lakosság ellenálló képességét, majd 1347-től a fekete halál (pestis, latinul pestis, angolul Black Death) egyes becslések szerint a lakosság 30–50 százalékának halálát okozta a járvány első hulláma során. A demográfiai becslések azonban jelentős bizonytalansággal terheltek: a korabeli okleveles és adójegyzéki források hiányosak, a halálozási arányok pedig régiónként, sőt településtípusonként erősen eltértek. Egyes városokban – például a nagyobb kereskedővárosokban – a halálozás magasabb lehetett, míg a hegyvidéki és elszigetelt területeken alacsonyabb. A tudományos konszenzus szerint a járvány következtében a középkori Európa lakossága körülbelül harmadával csökkent, de ez a szám nem statisztikai pontosságú mérés, hanem a fennmaradt források extrapolálásán alapuló becslés.
A pestisjárványok – mert a 14–15. században több hullám is követte az elsőt – mélyreható gazdasági következményekkel jártak. A munkaerő hirtelen megfogyatkozása a mezőgazdasági bérek emelkedéséhez vezetett, míg a gabonaárak egyes régiókban visszaestek, ami a földesúri jövedelmeket csökkentette. A paraszti terhek egyes helyeken enyhültek, mert a földesurak kénytelenek voltak kedvezőbb feltételekkel megtartani a munkaerőt; máshol viszont a földesúri szolgáltatások megmerevedtek, és a paraszti ellenállás növekedett. A birodalom nyugati és déli részein a városi céhek (Zünfte) a szűkülő munkaerőpiac miatt megerősödtek, és sok helyen részt követeltek a városi tanácsban. A gazdasági átrendeződés regionálisan eltérő volt: a Hanza-városok és a dél-német birodalmi városok – például Augsburg, Nürnberg, Ulm – a 15. században tovább virágoztak, míg sok vidéki település hosszú távon zsugorodott.
A járvány társadalmi következményei közé tartoztak a zsidó közösségek elleni erőszakhullámok is. A pestis okát nem ismerő kortársak egy része a zsidókat vádolta a kutak megmérgezésével, és számos városban pogromokra, kiűzetésekre került sor. Ezek a cselekmények a helyi hatóságok, céhek és egyházi intézmények egyedi döntéseihez köthetők, nem pedig a keresztény közösségek egészének tulajdoníthatók; a források alapján egyes városi tanácsok igyekeztek is megvédeni a zsidó lakosságot, másutt viszont maguk is részt vettek az üldözésben. A zsidó közösségek elpusztítása vagy elűzése hosszú távon a pénzügyi és kereskedelmi hálózatok átrendeződéséhez is hozzájárult.
A gazdasági válság és a járványok együttesen hozzájárultak a rendi társadalom átalakulásához. A nemesség és a papság mellett a városi polgárság súlya nőtt, a parasztságon belül pedig növekedtek a vagyoni különbségek. A 15. században több lokális parasztfelkelés is kitört – például a Rajna-vidéken és Svábországban –, de az átfogó parasztháború csak a reformáció korában, az 1520-as években robbant ki. A késő középkori válság tehát nem egységes hanyatlást jelentett: a demográfiai katasztrófa után a túlélők egy része kedvezőbb feltételeket tudott kiharcolni, míg más csoportok tartósan leszakadtak. A történészi viták arról szólnak, hogy a válság inkább a feudalizmus bomlását jelezte-e, vagy csupán egy alkalmazkodási ciklust, amelynek során a gazdaság új egyensúlyt talált.
A Habsburgok (Habsburger) a 10–11. századtól a mai Svájc területén, az Aare folyó vidékén birtokoltak földeket, és a család a Habsburg-vár (Habichtsburg) után kapta nevét. A dinasztia első kiemelkedő alakja I. Rudolf (uralk. 1273–1291) volt, akit 1273-ban a választófejedelmek német királlyá választottak, éppen azért, mert ereje nem fenyegette a nagyobb fejedelmeket. Rudolf azonban kihasználta a királyi hatalom lehetőségeit: a cseh király, II. Přemysl Ottokár elleni győzelme után 1282-ben fiait, Albertet és Rudolfot, az osztrák hercegségekkel – Ausztriával, Stájerországgal és Krajnával – hűbéresítette (latinul confirmatio), ami a Habsburgok keleti-alpesi hatalmának alapját vetette meg. Ezt a területi nyereséget a kortársak nem feltétlenül tartották tartósnak, de a Habsburgok a következő évszázadokban fokozatosan kiépítették ott uralmukat.
A 14. században a Habsburgok háttérbe szorultak a Luxemburgok és a Wittelsbachok mögött, de az osztrák ág tagjai tudatosan erősítették tartományi hatalmukat. IV. Rudolf (uralk. 1358–1365) – akit „Alapító”-ként is emlegetnek – 1365-ben megalapította a bécsi egyetemet, és a híres Privilegium maius néven ismert hamis oklevélcsomaggal próbálta a Habsburgokat a birodalmi választófejedelmekkel egyenrangúvá tenni. Ez a hamisítás – amely az uralkodói jogokat feltűnően kiszélesítette – dokumentált példa arra, hogy a középkori politikai hatalom legitimálásához nemcsak kard, hanem oklevél-hamisítás is szükséges volt. A Privilegium maiust IV. Károly császár nem ismerte el, és a Habsburgok választófejedelmi jogát csak a 17. században, részben más politikai összefüggésben ismerték el.
A 15. század elején a Habsburgok birtokai tovább nőttek, de a család több ágra szakadt, és a belső viták időnként gyengítették a dinasztia egységét. A döntő fordulatot a 15. század közepén az hozta, hogy V. Albert (II. Albert német király, uralk. 1438–1439) – aki az osztrák örökös tartományokon kívül Csehország és Magyarország királyi címeit is megszerezte – 1438-ban a választófejedelmek királlyá választották. Halála után a választók ismét egy Habsburgot, III. Frigyest (Friedrich III., uralk. 1440–1493) választották, aki 1452-ben Rómában császárrá koronáztatta magát – ez volt az utolsó császárkoronázás Rómában. Frigyes hosszú, sokszor erélytelen uralkodása alatt a birodalmi ügyek iránti figyelme korlátozott maradt, de a dinasztia tartományi hatalmát szívósan gyarapította. A Habsburgok ettől kezdve – egy rövid megszakítástól eltekintve – a birodalom végéig adták a császárokat.
A dinasztia felemelkedésének másik pillére a házassági politika volt. I. Miksa (Maximilian I., uralk. 1493–1519) 1477-ben feleségül vette Burgundi Máriát, ezzel megszerezte a burgundi hercegség gazdag, bár vitatott örökségét – ez hosszú francia–Habsburg ellentétek forrása lett. Fia, Szép Fülöp 1496-ban Kasztíliai Johannával kötött házassága révén a Habsburgok később a spanyol koronához is eljutottak. A „szerencsés Habsburgok” kép, amelyet a későbbi emlékezetpolitika gyakran idealizált, a kortársak számára korántsem volt magától értetődő: a házassági szerződések mögött katonai konfliktusok, pénzügyi kockázatok és diplomáciai alkuk sora állt. A dinasztia hatalma nem a birodalmi intézmények megerősítésén alapult, hanem a saját örökös tartományok, a választófejedelmekkel kötött kompromisszumok és a nemzetközi házassági szövetségek bonyolult hálóján.
I. Miksa uralkodása a birodalmi reformkísérletek időszaka volt. Az 1495. évi wormsi birodalmi gyűlés (Reichstag zu Worms) hozta létre az örökös tartományi békét (Ewiger Landfriede), amely megtiltotta a magánháborúkat, és a viták rendezésére a birodalmi kamarai bíróságot (Reichskammergericht). A rendek hozzájárultak egy birodalmi adó (Gemeiner Pfennig) kivetéséhez is, amelyből a birodalom katonai kiadásait kívánták fedezni. Ezek az intézkedések azonban csak részben valósultak meg: a fejedelmek továbbra is féltékenyen őrizték önállóságukat, a birodalmi adó beszedése akadozott, és a bíróság működését a tartományi hatóságok gyakran akadályozták. A reformkísérletek eredménye nem a központi állam kiépülése, hanem a birodalmi rendi alkotmány (Reichsverfassung) további intézményesülése lett: a birodalmi gyűlés – amely a választófejedelmekből, a birodalmi fejedelmekből és a birodalmi városokból állt – rendszeres politikai fórummá vált.
A késő középkor végére a Német-római Birodalom politikai térképe rendkívül töredezett volt: a választófejedelemségek mellett több tucat hercegség, grófság, püspökség és birodalmi város alkotta. A császári cím a Habsburgok kezében ugyan tartósan egy családhoz kötődött, de a császár tényleges hatalma a saját örökös tartományaiban volt erős, a birodalom egészére csak a rendekkel együttműködve tudott befolyást gyakorolni. Ez a helyzet nem a „német különút” (Sonderweg) elkerülhetetlen kezdete volt – ezt a narratívát a 20. századi történészek utólag konstruálták –, hanem a középkori rendi államiság egyik sajátos formája, amelyben a hatalom megosztása és a dinasztikus politika egymásra épült.
A korszak öröksége kettős: a pestis és a gazdasági válság hosszú távon átrendezte a társadalmat, míg az aranybulla és a birodalmi reformok a rendi kereteket stabilizálták. A Habsburgok felemelkedése ebben a keretben nem a császári centralizációt, hanem a tartományi hatalom és a nemzetközi dinasztikus politika összekapcsolódását hozta. A következő alfejezetben tárgyalt reformáció éppen erre a rendi és tartományi szerkezetre épült, amikor a vallási megújulás a fejedelmi autonómiával és a birodalmi rendi viszonyokkal ütközött.
A korszak forrásai elsősorban oklevelek, birodalmi gyűlési jegyzőkönyvek, városi könyvek és krónikák. Az 1356-os aranybulla szövege több eredeti példányban fennmaradt, így a rendelkezései pontosan dokumentáltak; a jogszabály gyakorlati végrehajtása azonban a helyi levéltárakban megőrzött peres iratok és városi határozatok alapján csak részben követhető. A pestisjárvány demográfiai hatására vonatkozó adatok becslések: a korabeli adóösszeírások hiányosak, és a halálozási arányok helyi szinten erősen szórnak. A történészi szakirodalomban a 30–50 százalékos összlakosság-csökkenés tartományán belül több különböző rekonstrukció létezik; ezek eltérése a források eltérő értelmezéséből fakad. A gazdasági válság mértéke és tartóssága is vitatott: egyes kutatók a bér- és áradatokból a parasztság helyzetének javulására következtetnek, mások szerint a földesúri visszafogás inkább csak a 15. század második felében, regionálisan korlátozottan érvényesült.
A Habsburgok felemelkedésének forrásbázisa a családi levéltárak, házassági szerződések, hűbéri oklevelek és a birodalmi gyűlések iratai. A Privilegium maius hamis jellege a 19. századi oklevéltani kutatások óta bizonyított, de a hamisítás szándékairól és rövid távú hatásáról eltérő értelmezések vannak. A Habsburgok házassági politikájának sikerét a kortársak nem láthatták előre, ezért a „szerencse” narratívája a későbbi visszavetítés terméke. A birodalmi reformkísérletek megítélésénél a források azt mutatják, hogy az 1495-ös wormsi határozatok egy részét a gyakorlatban alig hajtották végre; arról, hogy ez a kudarc a fejedelmi ellenállásnak, a császári erőforráshiánynak vagy a rendi rendszer természetes működésének tudható-e be, a szakirodalomban máig viták folynak.