A 16. század első felében a latin kereszténység nyugati része olyan törést szenvedett, amelynek intézményi, politikai és kulturális következményei a mai napig meghatározzák a német nyelvű területek, valamint Európa vallási térképét. A reformáció nem egyszerűen „Luther fellépése” volt, hanem egyszerre teológiai vita, rendi-kommunális tiltakozás, uralkodói egyházpolitika és tömegmozgalom. A fejezet a Német-római Birodalomban a késő középkor és a kora újkor határán született reformációt a német birodalom késő középkori válságát és a Habsburgok szerepét tárgyaló fejezetre épülő folyamatként mutatja be. A középpontban Luther Márton 1517-es tételei, a mozgalom társadalmi radikalizálódása, az 1524–1525-ös parasztháború, az 1555-ös augsburgi vallásbéke, valamint a kálvinizmus megjelenése és a konfesszionális korszak állnak. A reformációt nem egyetlen hős vagy egyetlen felekezet történeteként tárgyaljuk: a katolikus reform, a radikális reformáció és a mindennapi vallásgyakorlat változásai ugyanúgy a képhez tartoznak.
A reformációt megelőző évszázadban a pápaság tekintélye a nyugati egyházon belül többször is megingott. A 14. századi avignoni pápaság (1309–1377), majd az 1378-ban kitört nyugati egyházszakadás (skizma) két, időlegesen három, egymással versengő pápai igényt eredményezett. A konstanzi zsinat (1414–1418) ugyan helyreállította az egységet, ám a zsinati mozgalom (konciliarizmus) által felvetett kérdés – vajon a zsinat vagy a pápa birtokolja-e a legfőbb egyházi hatalmat – megoldatlan maradt. A 15. század második felében a reneszánsz pápaság itáliai fejedelemségként is működött, és a búcsúk, egyházi javadalmak, püspöki kinevezések rendszerét részben pénzügyi és dinasztikus célokra használta. A kortársak közül sokan ezt nem a tanítás eltévelyedéseként, hanem az egyházi intézmények romlásaként élték meg.
A Német-római Birodalomban a 15. században felerősödött a „reformáció” igénye – a szó ekkor még elsősorban a keresztény élet és az egyházi rend megújítását jelentette, nem feltétlenül az egyházszakadást. A császári reformtörekvések, a birodalmi gyűléseken megfogalmazott gravamina (a német nemzet sérelmei Rómával szemben), a városi prédikátorok kritikája és a humanisták bibliafilológiai munkája együttesen készítették elő a talajt. Rotterdami Erasmus görög Újszövetség-kiadása (1516) lehetővé tette, hogy a teológusok a Vulgata latin szövege mögé lépve vizsgálják az újszövetségi görög szöveget. Ez azonban még nem reformáció, hanem annak egyik szellemi feltétele volt.
Luther Márton (Martin Luther, 1483–1546) szerzetes, teológiai doktor, a wittenbergi egyetem bibliai professzora volt. Dokumentált életpályájának fő pontjai jól ismertek: 1505-ben belépett az ágostonrendi remeték közé; 1512-től Wittenbergben tanított. Teológiai fejlődésének pontos rekonstrukciója vitatott – a későbbi „toronyélmény” elbeszélése és a hozzárendelt dátum az önéletrajzi visszaemlékezés és a történeti rekonstrukció keveréke –, ám az 1510-es évek végére teológiájának fő elemei kirajzolódtak: az ember megigazulása kizárólag kegyelemből, hit által történik, nem emberi érdemek vagy egyházi közvetítés révén.
A 95 tétel közvetlen kiváltó oka a búcsúhirdetés volt. Albert brandenburgi érsek (Albrecht von Brandenburg) halmozott egyházi javadalmait pápai felmentéssel akarta rendezni, amit részben a búcsúhirdetés bevételeiből finanszírozott. A hirdetést a mainzi érsekség területén, többek között Johann Tetzel domonkos szerzetes végezte. Luther 1517. október 31-én kelt levelében elküldte tételeit Albert érseknek és más egyházi elöljáróknak. A tételek elsősorban a búcsúgyakorlat teológiai és lelkipásztori kritikáját fogalmazták meg, nem pedig egy új egyház programját. Azt a hagyományos állítást, hogy a tételeket Luther e napon a wittenbergi vártemplom ajtajára szögezte, először Philipp Melanchthon rögzítette jóval később; a kortárs források nem erősítik meg egyértelműen, ezért ma a történészi konszenzus szerint a jelenet vagy megtörtént, vagy a wittenbergi egyetemi vita meghirdetésének emlékezetéből formálódott. A tételek 1517 végén nyomtatásban terjedni kezdtek, és 1518-ban már több német városban ismerték őket.
A pápai és birodalmi eljárás fokozatosan eszkalálódott. 1518-ban Luther kihallgatáson vett részt Caietan bíboros előtt Augsburgban; 1519-ben a lipcsei vitában Johannes Eckkel szemben kijelentette, hogy a zsinatok is tévedhetnek, amivel a konstanzi zsinat tekintélyét is kérdésessé tette. 1520-ban jelent meg három fontos programirata: A német nemzet keresztény nemességéhez, Az egyház babiloni fogságáról és A keresztény ember szabadságáról. Ugyanebben az évben a pápai bulla (Exsurge Domine) az egyház tanításával való szakítás vádjával fenyegette; Luther nyilvános akcióval elégette a bullát és a kánonjogi gyűjteményt. Az 1521-es wormsi birodalmi gyűlésen a császár, V. Károly a birodalmi átok (Reichsacht) alá vetette. A birodalmi rendek egy része azonban már ekkor sem volt hajlandó maradéktalanul végrehajtani a rendeletet.
Luther teológiájának szíve a megigazulás kérdése volt: az ember nem tehet jótettet, amelyből lelki érdemet halmozna fel Isten előtt; a megigazulás ajándék, amelyet a hit fogad el. Ebből következett a hagyományos szentségi rend részleges átalakítása: Luther a keresztséget és az úrvacsorát tartotta meg biztos szentségként, az egyházi tekintélyt a Szentírás alá rendelte, és a világi felsőbbségnek önálló, Istentől rendelt feladatot tulajdonított a külső rend fenntartásában. A pápaságot nem egyszerűen rossz kormányzású intézménynek, hanem a bibliai kritika alapján az Antikrisztus hatalmának minősítette – ez a beszédmód a korabeli apokaliptikus gondolkodás része volt, és a későbbi konfesszionális ellenségkép egyik forrásává vált.
Luther fellépése néhány éven belül túlnőtt a teológiai vitán. A nyomtatott röpiratok, prédikációk, fametszetek és énekes füzetek új nyilvánosságot teremtettek; a reformáció a német nyelvű nyomtatványtermelést is jelentősen megnövelte. A mozgalmat különböző szereplők eltérő okokból támogatták: egyes fejedelmek és városi tanácsok az egyházi javadalmak és joghatóságok ellenőrzését, a papság megadóztatását és a pápai appará tus visszaszorítását akarták; a polgárok egy része a prédikátorokban, a városi iskolákban és a szegénygondozásban látta a reform gyakorlatát; a parasztok és a kézművesek egy része a „evangéliumi szabadság” jelszavát társadalmi és jogi követelésekkel kötötte össze.
1521 után a reformáció több irányra vált szét. A wittenbergi mozgalom mellett megerősödtek a svájci és dél-német reformátorok: Huldrych Zwingli Zürichben a városi tanáccsal együttműködve szervezte az egyházi reformot. Közöttük és Luther között az úrvacsora értelmezésében nyílt szakadás alakult ki; az 1529-es marburgi vallási vitán a lutheri és zwingliánus álláspont nem békült össze, ami a protestáns tábor későbbi intézményi megosztottságát is előrevetítette. A radikális reformáció – anabaptisták, spiritualisták, apokaliptikus próféták – a keresztség gyakorlatát, a gyülekezet és a világi hatóság viszonyát, valamint a tulajdon és az eskü kérdéseit tette vita tárgyává. A kortársak és a későbbi felekezeti történetírás gyakran „újrakeresztelőknek” (Wiedertäufer) nevezték őket; ez a kifejezés magában hordozza a többségi egyházak elítélő perspektíváját, ezért a mai szakirodalom gyakran anabaptista vagy radikális reformációs mozgalmakról beszél.
A hatóságok és a teológusok között a legélesebb fordulatot a parasztháború hozta el.
Az 1524-ben felerősödő, 1525-ben kiterjedt fegyveres felkeléssorozat a Német-római Birodalom délnyugati, középső és részben közép-keleti területein bontakozott ki. Az elnevezés – „parasztháború” (Bauernkrieg) – a 19. századi történetírásban rögzült; a résztvevők között parasztok mellett bányászok, városi alsó rétegek, falusi kézművesek, sőt alacsonyabb papság és kisnemesek is voltak. A felkelők követelései nem egységesek voltak: a híres Tizenkét cikk (1525) a jobbágyi terhek, a dézsma, a halászati-vadászati jogok és a közösségi autonómia kérdéseit fogalmazta meg, és a „jog” alapját kifejezetten az evangéliumra vezette vissza. Más csoportok radikálisabb, apokaliptikus vagy teokratikus programokat hirdettek.
A kérdés, hogy a parasztháború „a reformáció következménye” volt-e, a szakirodalomban vitatott. A dokumentált tény: a felkelők a lutheri prédikáció nyelvezetét, a keresztény szabadság és az evangélium fogalmait használták, és több helyi vezető a reformáció prédikátoraival állt kapcsolatban. Ugyanakkor a felkelés okai részben a késő középkori agrárkonjunktúra, a földesúri terhek növekedése, a jogbiztonság romlása és a területi államok adóterheinek emelkedése voltak. A lutheri teológia nem társadalmi forradalmat hirdetett; a reformátor a világi felsőbbség iránti engedelmességet tanította, és a felkelők követeléseit a „spirituális” szabadság félreértéseként értelmezte.
Luther 1525-ben megjelent irata, A gyilkos és rabló parasztbandák ellen, rendkívül nyers nyelvezetű, erőszakra felszólító szöveg. A kiadvány megjelenésének pontos időpontja és Luther utólagos viszonya a szöveghez vitatott: egyes kutatók szerint akkor írta, amikor a felkelők erőszakos cselekményeiről és a győzelmi hullámról értesült; mások hangsúlyozzák, hogy a szöveg a kortárs háborús propagandanyelv része, amelynek mértékletességét utólag maga Luther is problematikusnak látta. A dokumentált tény az, hogy a szöveg a világi hatóságok gyilkos fellépésére szólított fel, és a későbbi konfesszionális, majd a 20. századi történeti emlékezetben is központi szerepet kapott a Luther és a társadalmi radikalizmus közötti viszony értékelésében.
A felkelést a területi fejedelmek és a sváb szövetség katonai erővel, 1525–1526-ban verték le. Az áldozatok száma a kortárs becslésekben több tízezer, a történeti kutatás azonban régiónként erősen eltérő, bizonytalan adatokat tud csak valószínűsíteni; a gyakran idézett összeg, mintegy 70 000–100 000 halott, a kortárs és későbbi becslések keveredése, nem megbízható statisztikai adat. A vereség következményei tartósak voltak: a felkelésben részt vevő közösségek jogai gyakran tovább szűkültek, a paraszti politikai érdekképviselet a birodalmi gyűlésekből és a területi rendekből is háttérbe szorult, és a délnémet területek reformációja a fejedelmi-városi irányítás alá került. A parasztháború emléke a 19. századi német liberális és szociáldemokrata történetírásban, majd az NDK hivatalos emlékezetpolitikájában is újraértelmeződött: hol a korai polgári forradalom, hol a nemzeti szabadságmozgalom előzményeként tekintettek rá. A mai szakirodalom ezeket a visszavetítéseket vitatja.
A parasztháború után a reformáció súlypontja a területi egyházszervezés felé tolódott. A birodalmi gyűlések 1526 és 1530 között átmeneti, hallgatólagos vagy vitatott vallási rendezést kíséreltek meg. Az 1526-os speyeri birodalmi gyűlés a wormsi ediktum végrehajtását a rendek lelkiismeretére bízta; az 1529-es második speyeri gyűlés megpróbálta szigorítani a végrehajtást, mire a protestáló rendek tiltakozást nyújtottak be – innen ered a „protestáns” elnevezés. Az 1530-as augsburgi birodalmi gyűlésen Melanchthon fogalmazta meg az Ágostai hitvallást (Confessio Augustana), amely a lutheri reformáció tanítását rendi-országgyűlési dokumentumba foglalta. A császár elutasította, és határidőt szabott a katolikus egyházi rend helyreállítására.
V. Károly császár azonban birodalmi valláspolitikáját hosszú időn át alárendelte a Habsburg–Valois konfliktusnak és az oszmán fenyegetésnek. A protestáns rendek 1531-ben Schmalkaldenben katonai-vallási szövetséget kötöttek, amelyhez Észak- és Közép-Németország több fejedelme és birodalmi városa csatlakozott. A schmalkaldeni szövetség a protestáns rendek politikai fellépésének kerete lett, de nem volt egységes: a lutheri tanítású szász és hesseni irány, valamint a délnémet városok zwingliánus hagyománya között feszültség maradt. A szövetség a császári hatalommal szembeni alkukban is fellépett, például 1532-ben Nürnbergben ideiglenes vallásbékét ért el.
Az 1540-es években V. Károly kísérletet tett a vallási rendezés katonai kikényszerítésére. Az 1546–1547-es schmalkaldeni háborúban a császár legyőzte a szövetség fő erőit. Az 1548-as augsburgi interim a katolikus rítust visszaállítani próbálta, a protestáns területeken csak kisebb engedményeket téve. A rendeletet sem a katolikus, sem a protestáns oldal nem fogadta el egyöntetűen; a szász és később a német fejedelmek egy része a császár ellen fordult. A fejedelmi ellenállás, II. Henrik francia király támogatása és a Ferdinánd főherceg által közvetített tárgyalások 1552-ben a passaui szerződéshez vezettek, amely a vallási rendezés alapjait áthelyezte a birodalmi gyűlés elé.
Az 1555. szeptember 25-én elfogadott augsburgi vallásbéke a birodalmi jog dokumentuma, nem pedig modern vallásszabadsági nyilatkozat. Fő eleme a „akié a föld, azé a vallás” később rögzült elve (cuius regio, eius religio), amely a területi fejedelmek és birodalmi városok számára tette lehetővé, hogy az ágostai hitvallású (lutheri) vagy a régi (katolikus) vallást kövessék. A katolikus egyházi rend fenntartására az „egyházi fenntartás” (Reservatum ecclesiasticum) rendelkezett: ha egy egyházi fejedelem a lutheri hitre tért, elvesztette javadalmát és területét. Ezt a protestáns rendek csak korlátozottan ismerték el. A birodalmi városokban mindkét vallás gyakorolható volt. A béke vallási menekülési jogot (ius emigrandi) biztosított az alattvalóknak: aki nem kívánta követni a terület vallását, javait értékesítve elköltözhetett. A béke a kálvinizmust és a radikális reformáció irányait nem ismerte el, ami a következő évtizedek konfliktusainak egyik forrása lett.
A vallásbéke értékelése a történetírásban kettős. Egyfelől dokumentált tény, hogy a birodalmi jogban először rögzítették a két fő vallási irányzat egyenjogú létezésének kereteit, és ez több mint fél évszázadon át, egészen 1618-ig korlátozta a vallásháborút a birodalomban. Másfelől a béke nem teremtett egyéni lelkiismereti szabadságot, hanem a területi uralkodók egyházfelségiségét erősítette; a vallási kisebbségek, a kálvinisták és az anabaptisták védtelenek maradtak. A „tolerancia” modern fogalmát tehát nem szabad visszavetíteni 1555-re. A katolikus reform és az új rendek (jezsuiták, kapucinusok) kibontakozása a katolikus területeken a birodalmi gyűlések jogértelmezési vitáival párhuzamosan haladt; a későbbi konfesszionális korszak ezért 1555 után sem jelentett stabil vallási békét.
A kálvinizmus a birodalomban a század közepétől terjedt, elsősorban nyugatról és délnyugatról. Kálvin János (Jean Calvin, 1509–1564) genfi munkássága, az 1536-tól folyamatosan bővített Institutio és a Genfben kiépített egyházfegyelem a reformáció második nagyvárosi modelljét alkotta. A teológia fő elemei – a kettős predestináció, a gyülekezeti egyházfegyelem, a négy tisztség (lelkipásztor, tanító, vének, diakónusok) – a lutheránus tartományi egyházakkal szemben önálló intézményes mintát jelentettek. A német kálvinizmus azonban nem Genf egyszerű másolata volt: a Rajna-vidék, Pfalz, Hessen egyes részei, Kelet-Frízföld, Emden és a Németalföldről érkező menekült gyülekezetek saját hitvallásokat alkottak. Az 1563-ban kiadott Heidelbergi Káté a pfalzi református egyház meghatározó hitvallása lett.
A kálvinizmus politikai jelentősége abban állt, hogy az 1555-ös béke nem ismerte el, így a református rendek jogállása bizonytalan maradt. III. Frigyes pfalzi választófejedelem (1559–1576) áttérése a kálvinizmusra a választói méltóság és a vallási jog viszonyát tette próbára. A református fejedelmek a lutheránus rendekkel együtt ugyan részt vettek a protestáns szolidaritás politikájában, de a lutheránus ortodoxia és a református hitvallás közötti úrvacsorai és predestinációs viták megosztották a tábort. A kálvinizmus nemzetközi kapcsolatai – a franciaországi hugenották, a németalföldi felkelés, majd a skót és angol reformáció – a birodalmi kálvinistákat a 16–17. századi európai konfliktusok hálójába kapcsolták.
A kálvinizmus terjedésének társadalmi hordozói gyakran a városi elit, a nemesi udvarok és az egyetemek voltak. Herborn, Heidelberg, majd a 17. században a marburgi és a németalföldi egyetemek a református lelkészképzés központjaivá váltak. A gyülekezeti fegyelem és a presbitériumok gyakorlata a városi önkormányzatiság hagyományaival kapcsolódott össze, de a református egyházszervezet fejedelmi területeken is alkalmazkodott a tartományi igazgatáshoz.
A történettudomány a 16. század második felét és a 17. század elejét gyakran „konfesszionális korszaknak” (Konfessionszeitalter) nevezi. A fogalom azt jelöli, hogy a lutheránus, a katolikus és a református egyházak párhuzamosan, egymással versengve építették ki hitvallásaikat, oktatási intézményeiket, egyházigazgatásukat és a mindennapi vallásgyakorlat normáit. A konfesszionálódás (Konfessionalisierung) kategóriája a német történetírásban az 1980-as évek óta központi szerepet kapott, de értékelése vitatott. A fogalom hívei szerint a felekezeti intézményépítés a modern állam fegyelmező társadalompolitikájának egyik motorja volt; kritikusai szerint a fogalom túlságosan a fejedelmi és lelkészi elit nézőpontját tükrözi, és elhomályosítja a helyi vallásgyakorlat, a nemi szerepek, a gazdasági érdekek és a népi vallás sokféleségét.
Kétségtelen, hogy a 16. század második felében mindhárom felekezeti táborban megszaporodtak a hitvallások, a katekizmusok, a tanítási normák és a vitairatok. A lutheri oldalon a Luther és Melanchthon halála utáni nemzedékek az ún. lutheri ortodoxiát építették ki; az 1577-es Egyezségi irat (Formula Concordiae) a lutheránus irányzatok közötti vitákat próbálta lezárni. A katolikus megújulás a trienti zsinat (1545–1563) határozatai nyomán a püspöki egyházszervezetet, a papság képzését (szemináriumok), a hitoktatást és a liturgiát szabályozta. A jezsuita rend iskolahálózata a katolikus elitek képzésében játszott szerepet, és gyakran a fejedelmi udvarok közelében működött. A református területeken a Heidelbergi Káté és a gyülekezeti egyházfegyelem adott keretet. A konfesszionális kultúra a bűnbánat, a házasság, a nevelés, a szegénygondozás és a halál rítusait is átalakította; a templomi vizitációk, anyakönyvek és egyházi bíróságok a területi államok igazgatásának kiterjesztésével jártak együtt.
A konfesszionális korszak azonban nem pusztán „felekezeti küzdelem” volt, amely szükségszerűen a harmincéves háborúba torkollott. A szakirodalom kiemeli a mindennapi együttélés formáit is: a két- és többfelekezetű városokban, a szimultán templomokban, a vegyes házasságokban és a határvidékeken a hétköznapi tolerancia pragmatikus gyakorlata élt, még ha intézményi jogbiztonság ritkán kísérte is. A modern „tolerancia” és a kora újkori „türelmesség” közötti különbséget azonban fenn kell tartani: a 16. század végi vallási együttélés gyakran hierarchikus, aszimmetrikus és bármikor politikai célra mobilizálható volt.
A reformáció a birodalomban nem egységesen, hanem területenként eltérő úton haladt. A városi reformáció a dél- és délnyugat-német birodalmi városokban (Nürnberg, Strasbourg, Augsburg, Ulm) gyakran a tanács által irányított, prédikátorok és polgári bizottságok együttműködésén alapuló egyházreform volt. Nürnberg 1525-ben, Strasbourg fokozatosan vezette be a reformációt; Augsburgban a két felekezet együttélése a békekötés után is különleges jogi helyzetet tartott fenn. Az észak-német területeken a fejedelmi vagy királyi adminisztráció kiterjesztése játszott döntő szerepet; Dánia és a birodalom északi pereme külön folyamat, de a lutheri egyházszervezet mintaként hatott. A Habsburg örökös tartományokban a reformáció erős tömegbázisra tett szert, ám az ellenreformáció a 16. század második felében fokozatosan visszaszorította; a cseh és morva területeken a huszita örökség és a Luther, majd a református irányzatok sajátos keveredése a 17. századi konfliktusok egyik előzménye lett.
A parasztháború, a városi reformáció és a fejedelmi egyházszervezet mellett a reformáció a nők vallásgyakorlatában is következményekkel járt. A kolostorok bezárása vagy átalakítása a szerzetesnők egy részét családi-világi életpályára kényszerítette; mások, mint például a wittenbergi és nürnbergi volt apácák, a protestáns lelkészcsaládok és a kora újkori protestáns női jámborság meghatározó alakjaivá váltak. Ugyanakkor a protestáns papság házasságának engedélyezése a lelkészcsalád új modelljét hozta létre, amely a nők számára háztartási és gyülekezeti feladatokat egyaránt jelentett, anélkül hogy formális egyházi hivatalt kaptak volna. A források – levelezések, anyakönyvek, egyházi vizitációs jegyzőkönyvek – egyenetlenül őrizték meg a női tapasztalatokat; a kutatás ezért itt különösen óvatos következtetésekre kényszerül.
A reformáció eseménytörténetének fő forrásai: Luther és kortársainak levelei és iratai, birodalmi gyűlési határozatok, hitvallások, városi tanácsi jegyzőkönyvek, vizitációs feljegyzések, periratok, röpiratok, nyomtatott prédikációk, fametszetek és a később keletkezett egyháztörténeti krónikák. A 95 tétel és a wormsi ediktum szövege dokumentált; a tételek kiszögezéséről szóló hagyomány viszont kései elbeszélésen alapul, ezért emlékezetpolitikai állításként kell kezelni. A parasztháború áldozatszámai kortárs becslésekből származnak; ezeket csak bizonytalan nagyságrendként szabad megadni. Az 1555-ös vallásbéke jogi szövege dokumentált, de a rendelkezések érvényesítése és értelmezése a későbbi évtizedekben vita tárgya lett. A „konfesszionális korszak” fogalma a modern történettudomány értelmező kategóriája, nem korabeli önelnevezés. A trienti zsinat határozatainak hatása a birodalomban egyenetlen ütemű volt; a katolikus reform és az ellenreformáció elkülönítése a mai kutatásban gyakran vitatott.
A felekezeti történetírás, különösen a 16–17. századi katolikus és protestáns vitairatok, erősen polemikus. A történeti rekonstrukció során el kell különíteni a résztvevők önértelmezését a későbbi nemzeti és egyházi emlékezet rétegeitől. A reformáció modern nemzeti értelmezései – például a „német nemzeti reformáció” eszméje a 19. századból – maguk is történeti konstrukciók, amelyek a 16. századi birodalmi-politikai viszonyokat gyakran leegyszerűsítik.