A 16. században a reformáció vallási és politikai törésvonalakat hozott létre a Svájci Államszövetségen belül, de a későbbi fejezetekben tárgyalt intenzív konfliktusokhoz képest a 17–18. század a régi rend megszilárdulásának időszaka volt. A kantonok ekkor már nem pusztán szövetséges területek laza halmazát alkották, hanem olyan, egymástól élesen eltérő belső berendezkedésű politikai egységeket, amelyeket a háború elkerülése, a zsoldosszolgálatból származó jövedelem és a konzervatív hatalmi elit érdeke fűzött össze. Ez a világ a 18. század második felében már komoly belső feszültségekkel küzdött: a vidéki alattvalói területek és a privilegizált városi központok között nőtt a szakadék, miközben a felvilágosodás eszméi a helyi olvasótársaságokban és a kantonokon átívelő gazdasági hálózatokban is terjedtek. A francia forradalom és az 1798-as francia invázió ezért nem légüres térben találta az Államszövetséget: a Helvét Köztársaság létrejötte egyszerre volt külső katonai beavatkozás és belső társadalmi elégedetlenségre adott – vitatott – válasz. Az alfejezet a régi rend intézményeit, a zsoldos szolgálat gazdasági és politikai szerepét, valamint a forradalmi átalakulás folyamatát tárgyalja; mindez a későbbi svájci identitáshoz és a 19. századi szövetségi állam kialakulásához vezető út előzménye.
A vesztfáliai béke (1648) után az Ósvájci Konföderáció nemzetközi jogilag elismert, független államalakulat volt, de belső szerkezete a középkori szövetségi hagyományt őrizte. A 18. században a konföderáció tizenhárom teljes jogú kantonból, valamint az ezekhez társult, eltérő jogállású szövetséges területekből és alattvalói régiókból állt. A szuverén kantonok közé tartozott Zürich, Bern, Luzern, Uri, Schwyz, Unterwalden, Zug, Glarus, Bázel, Fribourg, Solothurn, Schaffhausen és Appenzell – utóbbi 1597 óta két félkantonra oszlott –, de ezek a fogalmak a 18. századi jogi nyelvben nem a mai demokratikus államot jelölték.
A legfontosabb szerkezeti sajátosság a patrícius oligarchia megerősödése volt. A 16–17. század folyamán a nagyobb városi kantonokban – elsősorban Bernben, Zürichben, Luzernben, Fribourgban és Solothurnban – a politikai hatalom fokozatosan a városi tanácsot uraló, vagyonos családok kezébe került. Ezt a történetírás arisztokratizálódásként írja le, megkülönböztetve a kora újkori városi „céhes” hatalommegosztástól. Bernben például a 17. század végétől a politikai jogokat gyakorló polgárok csoportja egyre szűkebb lett; a vidéki lakosság és a városi kézművesek nagy része kimaradt a döntéshozatalból. A patrícius réteg nem nemesi származása, hanem a városi hivatalok, a földbirtok és a zsoldosszolgálat jövedelme révén különült el. A francia Ancien Régime kifejezést a svájci történetírás analógiaként használja erre az időszakra, de a könyv itt is jelzi: a svájci régi rend nem királyi abszolutizmust jelentett, hanem kantononként eltérő, rendi és oligarchikus formákat.
A vidéki kantonokban – Uri, Schwyz, Unterwalden, Zug, Glarus és Appenzell – ezzel párhuzamosan a korábbi gyűlések, a Landsgemeinde intézményei maradtak fenn, de ott is egy szűkebb, helyi vagyonos réteg befolyása érvényesült. A Landsgemeinde a szabad férfiak évenkénti szabadtéri gyűlése volt, amelyen nyílt szavazással döntöttek a helyi adókról, háborúról és tisztségviselőkről. A 18. századi utazók és felvilágosult megfigyelők – köztük a francia filozófus, Jean-Jacques Rousseau – ezt a „szabad paraszti” hagyományt idealizálták, ám a kutatás szerint a részvétel szintén vagyoni feltételekhez kötődött, és a közösségi földek ellenőrzése a tehetős parasztoknak kedvezett. A vidéki kantonok és a városi oligarchiák közötti ellentét tehát nem „demokrácia” és „zsarnokság” mai értelmű szembenállása volt, hanem a hatalom helyi, rendi keretekben újraelosztott formája.
Az alattvalói területek – például a berni fennhatóság alatt álló Waadt (Vaud), a zürichi területek, Thurgau, a Ticino völgyei, valamint a közös kormányzás alatt álló olasz nyelvű régiók – a teljes jogú kantonoktól függtek. Ezek a területek adót fizettek, katonákat adtak, de képviseletet nem kaptak a döntéshozó gyűléseken. Ez a függőségi viszony a 18. század végére a feszültségek elsődleges forrásává vált. A Waadt például Bernhez képest alárendelt helyzetben volt, noha lakossága és gazdasági súlya jelentős volt. Az 1723-as Wädenswil-felkelés és a 18. század eleji vidéki mozgalmak dokumentáltan a helyi autonómia korlátozása ellen irányultak. A felkelések lefolyását a fennmaradt kantonális jegyzőkönyvek alapján ismerjük; az áldozatok száma becslés, amelyet a forráshiány miatt a történészek óvatosan kezelnek.
A 17–18. századi Svájci Államszövetség gazdasági és társadalmi rendjének egyik legvitatottabb intézménye a zsoldos szolgálat volt. A gyakorlat nem a kora újkorban kezdődött, de ekkor vált iparággá. A kantonok és a környező európai monarchiák – Franciaország, Spanyolország, a Habsburg Monarchia, a holland tartományok, a 18. században pedig a Brit Birodalom is – rendszeres szerződéseket, úgynevezett kapitulációkat kötöttek, amelyekben meghatározott számú svájci katonát béreltek. A zsoldosok parancsnokai gyakran a patrícius elit tagjai voltak, akik a szerződésekből személyesen is jövedelmet húztak. A kantonok kincstárai pedig a kapitulációk után fizetett pénzekből, valamint a külföldi hatalmak által fizetett nyugdíjakból és „segélyekből” gyarapodtak.
A jelenséget a korabeli források eltérően ítélték meg. A patrícius hivatali elit a zsoldosszolgálatot a szegénység enyhítésének és a katonai tapasztalat megszerzésének eszközeként mutatta be. A svájci hegyvidéki kantonokban az iparszerű katonaállítás valóban sok családnak biztosított jövedelmet. A felvilágosodás kritikusai – például a zürichi orvos és író Johann Kaspar Lavater, vagy későbbi értelmezések szerint Rousseau – viszont a gyakorlatot az emberkereskedelem egy formájának, a kantonok „vérexportjának” nevezték, és azt állították, hogy a külföldi pénzek korrumpálják a helyi elit. A történetírás a zsoldos szolgálatot ma elsősorban a kora újkori államépítés, a katonai forradalom és a szegényebb régiók megélhetési stratégiáinak összefüggésében tárgyalja. A zsoldosok létszámáról szóló adatok bizonytalanok: a 18. századi becslések szerint a svájci csapatok létszáma a különböző európai hadseregekben néhány tízezer és százezer fő között mozgott, de a pontos éves ingadozásokat a fennmaradt szerződések és toborzási listák alapján nehéz rekonstruálni. A gyakorlat emberi költsége dokumentált: a svájci ezredek részt vettek az európai dinasztikus háborúk szinte valamennyi jelentős hadjáratában, így a spanyol örökösödési háborúban (1701–1714), a lengyel örökösödési háborúban (1733–1738) és az osztrák örökösödési háborúban (1740–1748). Az elesettek és a rokkantak hazatérésének pontos statisztikája azonban ritkán áll rendelkezésre, mert a kantonális katonai iratok nem egységes rendszerben készültek.
Franciaország kiemelt szerepet játszott: a francia királyi udvar hosszú időn át a legnagyobb megrendelő volt. Az 1516-os békekötés óta fennálló francia–svájci szövetségi viszony a 18. században is meghatározó maradt; a francia forradalom kitörése után azonban éppen ez a kapcsolat vált politikai törésvonallá. A forradalmi párizsi kormányzat a korábbi királyi szerződéseket nem újította meg feltétel nélkül, és a kantonokban élő, franciaországi jövedelmektől függő elit egyszerre szembesült a jövedelemkieséssel és a forradalmi eszmék terjedésével.
A 18. század második felében a konföderáció nem volt egységes politikai közösség, de az elit és az alattvalói régiók közötti konfliktusok egyre inkább regionális és társadalmi jellegűvé váltak. Az 1770-es és 1780-as években Zürichben és Bernben is dokumentáltak olyan mozgalmakat, amelyek a városi oligarchia ellen, részben a céhek és a vidéki közösségek összefogásával szerveződtek. Bernben az 1782-es Kölle-féle felkelés a városi tanács hatalmát kérdőjelezte meg; a mozgalom vezetőit letartóztatták, a kivégzések és száműzetések a fennmaradt bírósági iratokban követhetők. A kantonális levéltárakban őrzött panaszlevelek és beadványok azt mutatják, hogy a vidéki lakosok elsősorban a földterhek, az egyházi tized, a kereskedelmi monopóliumok és a városi bíráskodás ellen tiltakoztak.
A felvilágosodás svájci recepciója összetett. A nagyobb városokban – Zürichben, Bernben, Bázelben, Genfben – olvasótársaságok, tudományos akadémiák és nyomdák működtek. A genfi filozófus, Jean-Jacques Rousseau – aki maga is Genf polgáraként született – az 1762-es Társadalmi szerződés című művében a szuverenitás és a közakarat fogalmát a kisebb, erényes köztársaságok hagyományához kötötte. A mű hatása a svájci vitákban ellentmondásos volt: a konzervatív városi elit veszélyesnek tartotta, míg a vidéki és városi elégedetlenek egy része hivatkozási pontként használta. A történeti kutatás azonban óva int attól, hogy a svájci lázadásokat egyszerűen a „felvilágosodás eszméinek” tulajdonítsuk: a panaszok nagy része régebbi, rendi jogi sérelmeken alapult.
A kantonok közötti feszültségek is növekedtek. A városi és vidéki kantonok közötti gazdasági érdekkülönbségek – például a só- és gabonakereskedelmi monopóliumok, az útvámok, a közös alattvalói területek jövedelmeinek elosztása – a rendi gyűléseken és a közös igazgatású területek vitáiban csapódtak le. A konföderáció diétája, a Tagsatzung továbbra is a kantonok küldötteinek gyűlése volt, de nem rendelkezett állandó végrehajtó hatalommal; döntéseit a kantonokban külön-külön kellett jóváhagyni. Ez a rendszer a 18. század végére alkalmatlannak bizonyult a gyors politikai és katonai válságok kezelésére.
Amikor 1789-ben Franciaországban kitört a forradalom, a Svájci Államszövetség helyzete kettős volt. Egyrészt a konföderáció a 17. század óta de facto semlegességre törekedett, és a vesztfáliai béke óta nem vett részt nagy európai háborúban. Másrészt a kantonok elitjei gazdaságilag és kulturálisan szorosan kötődtek a francia királysághoz és az európai monarchiákhoz. A franciaországi emigráns arisztokrácia egy része éppen Svájcban telepedett le, ami tovább növelte a politikai feszültséget.
Az 1792-es francia forradalmi háborúk kitörésekor a konföderáció megpróbálta fenntartani semlegességét, de a forradalmi hadsereg hamarosan elérte a határait. A francia kormányzat a semlegesség elismerése helyett egyre inkább a „felszabadítás” és a forradalmi terjeszkedés logikáját követte. A korabeli francia hadijelentések és követi levelek szerint Párizsban a konföderációt gyenge, belső ellentétekkel terhelt államalakulatnak tekintették, amely alkalmas a forradalmi tér nyugati irányú kiterjesztésére. A valóságban a francia kormányzat katonai és stratégiai érdekei – az itáliai és a délnémet hadműveleti útvonalak ellenőrzése – elsődlegesek voltak.
A konföderáció 1792-ben még el tudta kerülni a közvetlen francia inváziót. A belső válság azonban gyorsult. A francia forradalmi háborúk során a zsoldosszolgálat rendre összeütközésbe került a forradalmi Franciaországgal. 1792. augusztus 10-én a párizsi Tuileriák palotáját védő svájci gárdisták nagy részét a forradalmi tömeg lemészárolta; a túlélők egy részét kivégezték. A svájci gárdisták szerepe a király védelmében a későbbi svájci emlékezetben kiemelt helyet kapott, de a kortárs kantonális politika számára az eset a zsoldos szolgálat kockázatát és a forradalmi Franciaországgal való szembekerülést tette nyilvánvalóvá. A történetírás az eseménysort dokumentált tényként kezeli; az áldozatok pontos számát a fennmaradt francia és svájci források eltérően adják meg.
A döntő fordulat 1798 elején következett be. A francia Direktórium egy svájci hadjárattal kívánta biztosítani a keleti határt és megtörni a monarchikus befolyást. A francia csapatok 1798 januárjában vonultak be a Waadtba, majd a konföderáció különböző területein. A hadműveletek során néhány kanton erős ellenállást tanúsított – elsősorban a katolikus vidéki kantonok, köztük Schwyz és Nidwalden. Az ellenállás véres megtorláshoz vezetett: a francia csapatok 1798 tavaszán számos falut felégettek, és a polgári lakosság soraiban is áldozatokat követeltek. A felkelések dokumentáltak, de a civil áldozatok összlétszámának becslései forráshiány miatt bizonytalanok.
A francia katonai siker után 1798. április 12-én, Aarau városában kikiáltották a Helvét Köztársaságot (Helvetische Republik). Az új állam neve a római kori Helvétiára utalt, és a korábbi kantonális szuverenitás helyett egységes, centralizált köztársasági alkotmányt vezetett be. Az alkotmányt a francia Direktórium mintájára dolgozták ki, és a kantonok helyett egységes államterületet, központi végrehajtó hatalmat, valamint a kantonok puszta közigazgatási egységekké alakítását írta elő. Az egyházi földek egy részét szekularizálták, megszüntették a patrícius városi kiváltságokat, és kinyilvánították a törvény előtti egyenlőséget. Az új rend egyszersmind a korábbi alattvalói területek felszabadítását is jelentette: a Waadt, Thurgau, Ticino és más régiók elvileg egyenrangú részeivé váltak a köztársaságnak.
A Helvét Köztársaság legitimitása azonban kezdettől fogva vitatott volt. A korábbi kantonális elit és a vidéki konzervatív közösségek egy része a francia megszállást és a központosítást idegen uralomként élte meg. A katolikus vidéki kantonokban – különösen Nidwaldenben – 1798 őszén fegyveres felkelések törtek ki, amelyeket a francia csapatok kíméletlenül levertek. A nidwaldeni mészárlás – ahogyan a helyi emlékezet nevezi – a korabeli francia katonai jelentésekben is szerepel; a polgári áldozatok száma kapcsán a történeti szakirodalom becslései széles skálán mozognak, és a helyi emlékezetpolitikában mindmáig vitatott. A Helvét Köztársaság időszakát (1798–1803) a svájci történetírás kettős megítéléssel tárgyalja: egyrészt a modern polgári jogegyenlőség és a központi állam kísérlete, másrészt a francia katonai megszállás, a fosztogatások és a helyi ellenállás leverésének időszaka.
Az alfejezet fő forrásai három csoportba sorolhatók. Elsődleges források: a kantonális tanácsok jegyzőkönyvei, a Tagsatzung határozatai, a zsoldos-kapitulációk szerződései, az 1798-as francia katonai jelentések és a Helvét Köztársaság alkotmányszövege. Másodlagos szakirodalom: a svájci kora újkori történetírás kézikönyvei, a Helvét Köztársaságról szóló monográfiák, valamint a zsoldos szolgálat gazdaságtörténeti elemzései. A korszakra vonatkozó statisztikai adatok – a zsoldosok összlétszáma, az 1798-as felkelések áldozatai, a Helvét Köztársaság költségvetési mutatói – forrástípusonként és becslésenként eltérnek; a könyv ezeket a bizonytalanságokat minden esetben jelzi.
Vitatott pont a Helvét Köztársaság értékelése. A 19. századi svájci nemzeti történetírás az 1798-as eseményeket gyakran idegen megszállásként és a svájci szabadság megtöréseként ábrázolta, míg a liberális hagyomány a köztársaságot a modern jogegyenlőség és a nemzeti egység első kísérleteként ünnepelte. A 20. századi kutatás már inkább a francia expanziós érdekek, a belső elit harcok és az alattvalói régiók emancipációs törekvéseinek együttes hatásaként írja le a folyamatot. A zsoldos szolgálat megítélése szintén vitatott: a gazdaságtörténeti kutatás szerint a kapitulációkból származó jövedelem a kantonok bevételeinek jelentős részét adta, ugyanakkor a rendszer hosszú távon konzerválta a szegénységet és a kivándorlást. A források hiányosságai miatt nem tudjuk pontosan rekonstruálni sem a zsoldosok motivációit, sem a Helvét Köztársaság alatti regionális elégedetlenség minden formáját: a vidéki lakosság tapasztalatairól elsősorban a katonai és bírósági iratokból, illetve későbbi visszaemlékezésekből alkothatunk képet, amelyek azonban az utólagos emlékezetpolitika torzításait is tartalmazhatják.