A 18. század végi Svájc a régi konföderáció válságát élte. Az A régi rend és a francia forradalom alfejezetben tárgyalt feszültségek – a kantonok közötti jogi és gazdasági egyenlőtlenségek, a városi patríciusok uralma, a vidéki alattvaló területek elégedetlensége – a francia forradalom eszméivel és katonai nyomásával együtt oda vezettek, hogy 1798-ban a laza, soknyelvű, felekezetileg is tagolt régi Tagsatzung (szövetségi gyűlés) rendszere összeomlott. Az 1798–1848 közötti hat évtizedben Svájc először egy központosított, unitárius köztársaság kísérletét élte át, majd egy napóleoni kompromisszumot, a bécsi kongresszus által szentesített restaurációt, végül egy rövid belső fegyveres konfliktust, a Sonderbund-háborút követően megalkotta 1848-as szövetségi alkotmányát. Ez az út egyszerre mutatja a francia forradalmi kormányzat által erőltetett modernizáció kudarcát, a föderatív hagyományok erejét, valamint a vallási és politikai megosztottság kezelésének nehézségeit. Az alfejezet azt vizsgálja, hogyan lett a régi, szerződéses alapú konföderációból modern szövetségi állam, és milyen kompromisszumok árán sikerült megszilárdítani egy olyan államszervezetet, amely a mai napig Svájc politikai kerete.
A francia Direktórium számára Svájc kettős okból vált fontossá: egyrészt a forradalmi Franciaország biztonsági zónáját akarta kiterjeszteni az Alpok térségére, másrészt a svájci területek gazdasági és katonai erőforrásai – különösen a zsoldosok és az átjárók – stratégiai jelentőséggel bírtak. 1798 januárjában a francia csapatok bevonultak a Vaud-régióba, ahol a berni uralom elleni elégedetlenség forradalmi mozgalmat szült. A bázeli, majd más kantonok felkelései után a francia hadsereg 1798. március 5-én elfoglalta Bernt, a régi konföderáció legerősebb városi kantonját. A régi Tagsatzung feloszlott, és 1798. április 12-én a francia mintára megszervezett Helvét Köztársaság (franciául République Helvétique, németül Helvetische Republik) kikiáltására került sor.
A Helvét Köztársaság alkotmánya szakított a régi föderatív renddel. A kantonok helyett egységes, központosított államszervezetet hozott létre: a korábbi tizenhárom kanton és alattvaló területek közigazgatási egységekké alakultak, a helyi kiváltságokat és a belső vámhatárokat eltörölték, a polgári jogegyenlőséget és a sajtószabadságot elvben kihirdették. A törvényhozás a Nagy Tanács és a Szenátus kezébe került, a végrehajtó hatalmat pedig egy öttagú Direktórium gyakorolta. Az új rend azonban alapvetően idegen volt a svájci társadalom többsége számára: a föderatív önállósághoz szokott kantonok, a vidéki közösségek és a katolikus egyházhoz kötődő rétegek ellenszenvvel fogadták a központosítást, a francia megszálló csapatok jelenlétét, valamint az egyházi javak szekularizálására tett lépéseket.
A Helvét Köztársaság rövid fennállása alatt folyamatos belső válságokkal küzdött. Az unitáriusok – akik az egységes, központosított állam hívei voltak – és a föderalisták – akik a kantonok önállóságát akarták visszaállítani – közötti küzdelem többször puccsokhoz és kormányválságokhoz vezetett. A legsúlyosabb fegyveres ellenállás 1798 szeptemberében Nidwalden kantonban tört ki, ahol a francia és helvét csapatok véresen leverték a felkelést; a kortárs és későbbi becslések több száz halottról szólnak, de a pontos áldozatszám forrásoktól függően vitatott. A megszálló francia hatóságok rekvirálásai, a hadsereg fenntartására kivetett adók és a svájci zsoldos szolgálat felfüggesztése tovább növelte a gazdasági nehézségeket és a lakosság ellenállását.
Napóleon hatalomra jutása után a francia politika számára is világossá vált, hogy a helvét unitárius állam fenntarthatatlan. 1802-ben belső polgárháborús állapot alakult ki, és a helvét kormány csak francia katonai segítséggel tudott talpon maradni. Napóleon – aki stabil ütközőállamot akart Franciaország keleti határán – 1803-ban közvetítőként lépett fel, és a svájci küldöttekkel folytatott egyeztetések után új alkotmányt adott az országnak.
A Napóleon által 1803. február 19-én kihirdetett Acte de Médiation (mediációs okmány) a Helvét Köztársaság kudarcára adott válasz volt. Lényege a központosítás visszaszorítása és a föderatív szerkezet helyreállítása. A mediációs okmány a korábbi tizenhárom kantonhoz hat újat csatolt, így a szövetség tizenkilenc kantonból állt. Az új kantonok – Aargau, Graubünden, St. Gallen, Thurgau, Ticino és Vaud – korábban részben alattvaló területek, részben szövetséges államok voltak; felvételük a régi egyenlőtlenségek felszámolását szolgálta, és tartósan megváltoztatta a svájci térképet.
A mediációs okmány visszaállította a Tagsatzungot, amelyben a kantonok képviselői tanácskoztak, de a kantonok széles önkormányzati jogokat kaptak. A helvét köztársaság központi intézményei megszűntek, a katonai és külpolitikai kérdésekben azonban a Tagsatzung gyenge koordinációs szerepet kapott. A mediációs időszak (1803–1813) viszonylagos stabilitást hozott: a belső fegyveres konfliktusok elcsitultak, és a gazdasági élet fokozatosan helyreállt. A svájci történetírás egy része ezt az időszakot a régi föderalizmus és a modern állam közötti kompromisszumként értékeli; mások szerint viszont az Acte de Médiation elsősorban Napóleon politikai eszköze volt, amely Svájcot francia befolyás alatt tartotta, és a kantonok formális önállósága ellenére a valódi szuverenitás korlátozott maradt.
Napóleon bukásával a mediációs rend is megrendült. A szövetségi gyűlés 1813 decemberében Svájc semlegességét deklarálta, de a győztes hatalmak a bécsi kongresszuson döntöttek az ország jövőjéről.
A bécsi kongresszus (1814–1815) Európa átfogó rendezésére törekedett, és ebben Svájc különleges helyet kapott. A nagyhatalmak – elsősorban Ausztria, Poroszország, Oroszország és Nagy-Britannia – számára fontos volt, hogy az Alpok térségében egy stabil, semleges állam jöjjön létre, amely elválasztja egymástól a vetélkedő hatalmi zónákat, és nem válik újabb francia terjeszkedés ugródeszkájává. A svájci küldöttek, köztük a genfi Charles Pictet de Rochemont, aktívan lobbiztak a határok megerősítéséért és a semlegesség nemzetközi elismeréséért.
A kongresszus résztvevői 1815. március 20-án nyilatkozatot adtak ki, amelyben elismerték Svájc semlegességét és területi sérthetetlenségét. Ezt a nyilatkozatot a bécsi záróokmány (1815. június 9.) megerősítette, és Svájc határait a 22 kanton rendszerében rögzítette. Az 1815-ös rendezés három új kantont adott a szövetséghez: Wallis (Valais), Genf és Neuchâtel csatlakozott. Neuchâtel sajátos kettős státuszt kapott: egyszerre volt svájci kanton és a porosz király hercegsége, ami a későbbi évtizedekben feszültségek forrása lett. A bázeli püspökség területének nagy része Bernhez került, ami a Jura-vidék katolikus lakossága és a protestáns Bern közötti konfliktusok alapját vetette meg.
A bécsi rendezés részben restaurációs jellegű volt. A konzervatív kantonokban – különösen a katolikus belső kantonokban – a régi patrícius és oligarchikus elitek visszaszerezték hatalmukat, eltörölték a Helvét Köztársaság számos reformját, és visszaállították a korábbi társadalmi rendet. Ugyanakkor a bécsi semlegességi nyilatkozat nem határozta meg pontosan, mit jelent a svájci semlegesség a gyakorlatban: nem írta elő, hogy Svájcnak tilos nemzetközi szerződéseket kötnie, és nem tisztázta a semleges állam katonai kötelezettségeit. Ez a pontatlanság a 19. és 20. században számos vita alapja lett; a svájci politikai elit a semlegességet fokozatosan fegyveres semlegességként értelmezte, de annak tartalma minden korszakban politikai alkudozás tárgyát képezte.
A restauráció évtizedeiben Svájc nem vált teljesen mozdulatlanná. Az 1820-as évektől – részben az európai liberalizmus és a görög, lengyel és belga szabadságmozgalmak hatására – több kantonban ismét megjelentek a liberális és radikális reformkövetelések. A politikai feszültségek az 1830-as években éleződtek ki, amikor a franciaországi júliusi forradalom hullámai Svájcba is elértek.
Az 1830-as évek liberális mozgalmait a svájci történetírás gyakran regenerációként emlegeti. Több kantonban – például Zürichben, Bernben, Luzernben, Aargau-ban és Thurgau-ban – népi mozgalmak kényszerítették ki az alkotmányos reformokat: a népképviselet kiszélesítését, a sajtószabadságot, a népoktatás fejlesztését és a gazdasági kiváltságok eltörlését. A reformok azonban nem voltak egységesek, és a katolikus konzervatív kantonok – különösen a belső svájci területek és Fribourg, Wallis – ellenálltak a modernizációnak. A konfliktus vallási és politikai dimenziója összekapcsolódott: a liberális, túlnyomórészt protestáns kantonok a központi államhatalom megerősítését, a konzervatív katolikus kantonok a kantonális önállóság és az egyházi befolyás védelmét hangsúlyozták.
A feszültség konkrét gyújtópontjai a következők voltak: Aargau kanton 1841-ben felszámolta a katolikus kolostorokat, amit a katolikus kantonok vallási üldözésként értékeltek. A jezsuiták kérdése még súlyosabb vitát váltott ki: Luzern 1844-ben behívta a jezsuita rendet a felsőoktatás irányítására, amit a liberális protestáns oldal a pápai befolyás terjesztéseként és a reformációellenes offenzívaként értelmezett. A katolikus konzervatív kantonok 1845 decemberében titkos megállapodást kötöttek, és létrehozták a Sonderbund (külön szövetség) nevet viselő katonai-politikai szövetséget. Hét kanton – Luzern, Uri, Schwyz, Unterwalden, Zug, Fribourg és Wallis – csatlakozott, céljuk a szövetségi centralizáció megakadályozása, a kantonális szuverenitás és a katolikus egyház pozícióinak védelme volt.
A Sonderbund létezése alkotmányos válságot idézett elő. A Tagsatzungban a liberális többség 1847 júliusában határozatot hozott a külön szövetség feloszlatásáról, mondván, hogy az sérti az 1815-ös szövetségi szerződést. A hét kanton ezt elutasította, és a szövetségi végrehajtás hiányában a konfliktus fegyveres összecsapásba torkollott. A Sonderbund-háború (1847. november 3–29.) rövid volt, és a szövetségi csapatok győzelmével végződött. A szövetségi haderőt Guillaume Henri Dufour tábornok vezette, aki mérsékelt hadviselésre törekedett: a polgári lakosság kímélése és a kantonok elleni megtorlás elkerülése érdekében. A halálos áldozatok száma a kortárs és későbbi becslések szerint néhány tucat és nagyjából száz között mozgott; a pontos szám bizonytalan, mert a források eltérnek, és a háborús egészségügyi veszteségeket nem mindig rögzítették. A Sonderbund veresége nem jelentette a katolikus kantonok megsemmisítését; a szövetségi győzelem politikai következménye az alkotmányos rendezés felgyorsítása lett.
A konfliktus értelmezése a mai napig vitatott. A liberális-radikális hagyomány a Sonderbund-háborút elsősorban szövetségi végrehajtási aktusként, a modern állam szükségszerű győzelmeként ábrázolja a partikularizmus és a klerikalizmus felett. A katolikus konzervatív emlékezet ezzel szemben polgárháborúként és vallási-kulturális elnyomásként írja le az eseményeket, hangsúlyozva, hogy a hét kanton a régi szövetségi szabadságot védte a többségi protestáns kantonok túlerejével szemben. A mai történetírás általában mindkét dimenziót elismeri: a Sonderbund-háború egyszerre volt alkotmányos végrehajtás, belső fegyveres konfliktus és felekezeti feszültség, de a felekezeti szembenállás nem redukálható kizárólag vallási okokra; a kantonális politikai érdekek és a 19. századi államfelfogás különbségei legalább annyira fontosak.
A Sonderbund-háborút követően a Tagsatzung alkotmányozó bizottságot állított fel, amelynek feladata egy új, tartós államszervezet kidolgozása volt. A bizottság munkáját a liberális-radikális többség határozta meg, de a katolikus kantonokkal való kiegyezés igénye is jelen volt. Az új alkotmánytervezetet a Tagsatzung 1848. június 27-én fogadta el, majd a kantonok – eltérő eljárási rendben – népszavazáson hagyták jóvá. Az alkotmányt 1848. szeptember 12-én hirdették ki; a legtöbb kanton támogatta, de Fribourg és Wallis ellene szavazott, ami jelezte, hogy a katolikus konzervatív régiók egy része továbbra is fenntartásokkal viszonyult az új államhoz.
Az 1848-as szövetségi alkotmány a modern Svájc alapdokumentuma. A régi Tagsatzung laza, diplomatikus konferenciáját felváltotta egy valódi szövetségi törvényhozó és végrehajtó szerv. A törvényhozás a Bundesversammlung (szövetségi gyűlés) lett, amely két kamarából állt: a Nationalrat (Nemzeti Tanács) a lakosságszám arányában választott képviselőkből állt, míg a Ständerat (Államtanács) minden kantonból azonos számú képviselőt küldött, így a kis kantonok érdekei is védelmet kaptak. A végrehajtó hatalom a héttagú Bundesrat (szövetségi tanács) kezébe került, amelynek tagjait a törvényhozás választotta, és kollektív döntéshozatalra rendezkedett be; az államfői tisztség évente rotáló Bundespräsident (szövetségi elnök) formájában jelent meg. Az új alkotmány létrehozta a Bundesgericht (szövetségi bíróság) alapjait is, bár annak hatásköre ekkor még korlátozott volt.
A szövetségi állam hatásköre a külpolitika, a hadügy, a vámszabályozás, a szövetségi adók és a postal rendszer területén erősödött meg, míg a kantonok továbbra is megtartották az oktatás, az egyházügy, a rendőrség és a helyi közigazgatás nagy részét. Ez a föderatív kompromisszum egyszerre tett eleget a liberálisok centralizációs igényeinek és a katolikus konzervatív kantonok önállósági követeléseinek. Az alkotmány a felekezeti békét úgy próbálta szolgálni, hogy a vallásszabadságot elvben kimondta, de a jezsuita rend működését kifejezetten betiltotta, ami a katolikus kantonok számára sérelmes volt, és a későbbi évtizedekben többször is konfliktusforrássá vált. A nők politikai jogai nem szerepeltek az alkotmányban; a választójogot szövetségi szinten csak 1971-ben terjesztették ki a nőkre, ami jól mutatja az 1848-as kompromisszum korlátait.
Az 1848-as alkotmány a svájci történelem egyik legfontosabb cezúrája. Nem számolta fel a kantonok sokféleségét, de közös intézményi keretet adott nekik. A későbbi reformok – az 1874-es részleges centralizáció, az 1891-es népi kezdeményezés bevezetése, az 1999-es teljes alkotmányrevízió – az 1848-ban lerakott alapokra épültek. A szövetségi állam létrejötte után Svájc fokozatosan iparosodott, vasúthálózatot épített, és a 19. század második felében a semlegesség politikáját fegyveres, de aktív gazdasági és humanitárius szerepvállalással párosította.
Az 1798–1848 közötti svájci történelem forrásbázisa viszonylag gazdag, de egyenlőtlen. A Helvét Köztársaság időszakából fennmaradtak a központi kormányzati iratok, törvénytervezetek, jegyzőkönyvek, valamint a francia megszálló hatóságok levelezései; ezeket a svájci szövetségi levéltár és a kantonális levéltárak őrzik. A mediációs okmány és a bécsi kongresszus aktái nyomtatott forráskiadványokban hozzáférhetők. A Sonderbund korszakáról bőségesen maradtak fenn kortárs röpiratok, sajtóbeszámolók, katonai jelentések és a Tagsatzung jegyzőkönyvei. Az 1848-as alkotmány szövege pontos, annak parlamenti vitái azonban csak részben rekonstruálhatók, mert a bizottsági tárgyalásokról nem minden esetben vezettek részletes jegyzőkönyvet.
A legfontosabb bizonytalanságok a következők:
A jelen alfejezetben közölt dátumok és intézményi tények a fennmaradt hivatalos iratokon alapulnak; ahol becslések vagy értelmezések szerepelnek, ott ez jelölve van. A szöveg nem támaszkodik új kutatási eredményekre, és ahol a források hiányosak – például a Sonderbund-háború helyi eseményeinek részletei –, ott ez nyitott kérdés marad.