Svájc a 19. század végére iparosodott, polgári alkotmányos államként tekintett magára, amelynek semlegességét az 1815-ös bécsi kongresszus után a nagyhatalmak elismerték. Az 1848-as szövetségi alkotmány a semlegességet nem rögzítette alkotmányos alapelvként, de az ország külpolitikai gyakorlata a 19. század második felében a fegyveres semlegesség és a jószolgálati tevékenység köré szerveződött. Az első világháború azonban új kihívások elé állította a fiatal szövetségi államot: a háború nem csupán katonai fenyegetést jelentett, hanem gazdasági függőséget, belső nyelvi feszültségeket és szociális válságot is. A második világháború idején a semlegesség megőrzése a túlélés kérdésévé vált, és olyan döntéseket hozott a svájci vezetés, amelyeket a háború után – különösen az 1990-es évektől – éles történészi és erkölcsi vita övezett. Ez az alfejezet a svájci semlegesség 1914 és 1989 közötti történetét tárgyalja, kiemelve a menekültpolitikát, a gazdasági kapcsolatokat és a hidegháborús nemzetközi szerepet.
Az első világháború kitörésekor a svájci Szövetségi Tanács 1914. augusztus 1-jén elrendelte a hadsereg mozgósítását, és augusztus 4-én megerősítette az ország semlegességét. A mozgósítás mintegy 220 000 főt érintett, ami a korszak svájci haderő-szervezése szerint a milícia-rendszerű hadsereg jelentős részét jelentette; a pontos létszám a hadműveleti jelentésekben némileg eltérő adatokkal szerepel. A svájci hadsereg fő feladata a határok védelme volt, nem pedig támadó hadműveletekben való részvétel. A háború alatt a hadsereg többször is készültségben állt, különösen 1916–1917 fordulóján, amikor a központi hatalmak és az antant hadműveletei időnként a svájci határ közelében zajlottak.
A semlegesség katonai értelemben sikeres volt: Svájc területét a háború alatt nem érte jelentős idegen katonai behatolás. A gazdasági semlegesség azonban illúziónak bizonyult. Svájc ipara és mezőgazdasága erősen importfüggő volt: a szén, a nyersanyagok és az élelmiszerek jelentős része külföldről érkezett. A hadviselő felek tengeri blokádjai és a szárazföldi szállítási nehézségek miatt az ország ellátása folyamatosan romlott. A kormány 1915-től jegyrendszert vezetett be, és állami ellenőrzés alá vonta a kenyérgabona, a cukor és más alapvető cikkek forgalmazását. A háborús infláció és a reálbérek csökkenése különösen a városi munkásságot sújtotta; a paraszti termelők viszont részben hasznot húztak az emelkedő élelmiszerárakból, ami társadalmi feszültséget szült.
A háború a nyelvi és regionális identitásokat is próbára tette. A németajkú svájci közvélemény egy része – sajtó, értelmiségi körök, katonai vezetők – rokonszenvezett a Német Birodalommal, míg a franciaajkú Svájc, különösen Genf és Vaud kanton, erősen antantbarát érzelmeket táplált. Az 1914 őszén a német hadsereg belgiumi bevonulásáról szóló hírek után a nyelvi határ mentén nyílt sajtóvita robbant ki, amelyet a korabeli publicisztika „árok a nemzetben” (Graben) néven emlegetett. A Szövetségi Tanács igyekezett semleges nyelvezetet használni, és betiltotta a háborús propagandát, de a feszültség csak fokozatosan enyhült. A hadsereg vezérkara, amelynek élén Ulrich Wille tábornok állt, a német hadvezetéssel fenntartott szoros kapcsolatai miatt a franciaajkú kantonokban bizalmatlanságot keltett.
A háború utolsó éve a svájci szociális válság csúcspontja volt. 1918 novemberében, pár nappal a németországi forradalom kitörése után, az országos szakszervezeti szövetség és a Szociáldemokrata Párt általános sztrájkot hirdetett. A követelések között szerepelt a választójog kiterjesztése, a heti 48 órás munkaidő, a hadsereg demokratizálása és az élelmiszerellátás javítása. A sztrájkban becslések szerint mintegy 250 000 munkás vett részt, elsősorban a nagyvárosokban és az ipari központokban. A Szövetségi Tanács a hadsereg bevetésével válaszolt: katonai egységeket vezényeltek Zürichbe, Bernbe és más városokba. Az összecsapásokban három munkás életét vesztette Zürichben; a halálos áldozatok száma összesen három fő volt, ami a későbbi emlékezetben erősen szimbolikus jelentőséget kapott. A sztrájk három nap után, november 14-én véget ért, miután a kormány ígéretet tett a választójogi reformra és a szociális törvényhozás felgyorsítására. Az 1919-es választásokon a szociáldemokraták megerősödtek, de a polgári többség megmaradt. A történészi értelmezés megoszlik abban, hogy az általános sztrájk forradalmi fenyegetés volt-e, vagy elsősorban szociális követeléseket fogalmazott meg. A kortárs polgári sajtó és a kormányzati jelentések forradalmi kísérletként mutatták be; a munkásmozgalmi források a szociális elkeseredésre helyezték a hangsúlyt.
Az első világháború után Svájc csatlakozott a Népszövetséghez, amelynek székhelye Genfben kapott helyet. A tagság azonban feszültséget teremtett a hagyományos semlegességfelfogással: a Népszövetség alapokmánya kollektív biztonsági kötelezettségeket írt elő, amelyek elvileg ellentétesek lehettek a semleges állam tartózkodásával. A svájci kormány 1920-ban úgy csatlakozott, hogy a nagyhatalmak elfogadták a svájci „differenciált semlegesség” értelmezését: Svájc részt vesz a gazdasági szankciókban, de katonai szankciókban nem. Ez a kompromisszum a gyakorlatban ritkán került próbára, mert a Népszövetség szankciórendszere amúgy is gyenge volt. Genf nemzetközi központtá válása ugyanakkor jelentősen növelte Svájc diplomáciai presztízsét, és a humanitárius szervezetek – mindenekelőtt a Nemzetközi Vöröskereszt – jelenléte megerősítette az ország jószolgálati identitását.
Az 1930-as években a gazdasági világválság és a szomszédos diktatúrák felemelkedése a svájci politikai elitben a védekezés igényét erősítette. A „szellemi honvédelem” (geistige Landesverteidigung) fogalma az 1930-as évek második felében vált hivatalos nyelvvé: olyan kulturális és oktatási programot jelentett, amely a svájci soknyelvűségre, a föderalizmusra és a közvetlen demokráciára hivatkozva próbálta elhatárolni az országot a nemzetiszocialista Németországtól és a fasiszta Olaszországtól. Ugyanakkor a svájci kormány – hasonlóan más európai államokhoz – szigorú bevándorlási és menekültpolitikát folytatott. Az 1930-as években a zsidó menekültek befogadását szabályozó rendelkezések már korlátozó jellegűek voltak; a svájci idegenrendészet az „átutazó” és a „letelepedni szándékozó” kategóriák megkülönböztetésével igyekezett minimalizálni a tartós bevándorlást. Ennek hátterében részben munkaerőpiaci félelmek, részben idegengyűlölő és antiszomita attitűdök álltak, amelyeket a korabeli sajtó és egyes politikai csoportok erősítettek.
A hadsereg modernizálása is napirendre került. Az 1936-os válság után a szövetségi parlament jelentős hitelt szavazott meg a határerődítések és a légvédelem fejlesztésére. A svájci katonai doktrína fokozatosan elmozdult a határvédelemtől a mélységi védelem felé: a tervezők arra készültek, hogy egy esetleges támadás esetén a hadsereg visszavonul az Alpok erődítményeibe, és onnan folytat ellenállást. Ez a reduit-koncepció a második világháború alatt vált meghatározóvá.
A második világháború kitörésekor, 1939. szeptember 1-jén a svájci Szövetségi Tanács ismét elrendelte a mozgósítást, és Henri Guisant választotta a hadsereg főparancsnokává. A mozgósítottak száma az 1939–1945 közötti időszakban változó volt, csúcsidőszakban megközelítette a félmillió főt, bár a pontos számok a hadműveleti naplókban és a későbbi statisztikai feldolgozásokban némileg eltérnek. A svájci hadsereg a háború alatt nem vett részt harci cselekményekben, de többször is készültségbe helyezték: 1940 májusában, Franciaország összeomlása idején, és 1943-ban, Olaszország kapitulációja után, amikor a német csapatok Észak-Olaszországot szállták meg.
A svájci semlegesség megőrzése szorosan összefüggött a gazdasági és pénzügyi kapcsolatokkal. Svájc a háború alatt mind a tengelyhatalmakkal, mind a szövetségesekkel kereskedett; a német reláció különösen érzékeny volt, mivel a Német Birodalom fontos felvevőpiaca volt a svájci iparnak, és Svájc német szénre szorult. A svájci jegybank aranyat vásárolt a német birodalmi banktól, amely arany egy része a későbbi kutatások szerint megszállt országokból származott. Az 1990-es években létrehozott, Jean-François Bergier történész által vezetett független bizottság 2002-ben közzétett jelentése megállapította, hogy a svájci pénzügyi és ipari szereplők hozzájárultak a német háborús gazdaság működéséhez, és hogy a svájci menekültpolitika súlyos emberi következményekkel járt. A jelentés dokumentálta, hogy a svájci hatóságok tudtak a náci üldözésről, de a háború éveiben a menekültek befogadását továbbra is korlátozták. Ezt a történészi konszenzust azóta széles körben elfogadják, bár a felelősség mértékéről és a gazdasági együttműködés alternatíváiról vita folyik.
A menekültpolitika a svájci második világháborús emlékezet egyik legvitatottabb fejezete. 1942 augusztusában a svájci hatóságok lezárták a határt a zsidó menekültek előtt, arra hivatkozva, hogy az ország befogadóképessége kimerült. A svájci idegenrendészet vezetője, Heinrich Rothmund rendőrfőnök az „a csónak tele van” kifejezést használta, amely később a politika szimbólumává vált. A döntés értelmében a határra érkező, zsidónak minősülő menekülteket visszafordították, és ezzel sokukat a megsemmisítő táborokba való deportálás veszélyének tették ki. A Bergier-bizottság becslése szerint a háború alatt mintegy 24 500 embert utasítottak vissza a svájci határon, bár a pontos szám a források hiányosságai miatt nem ismert, és más kutatók ettől eltérő becsléseket közölnek. Ugyanakkor a háború teljes időszakában Svájc mintegy 60 000 polgári menekültet fogadott be, köztük körülbelül 20 000 zsidó származású személyt, akiknek egy része a háború előtt érkezett, más része pedig a határlezárás ellenére illegálisan jutott be, vagy később, 1944–1945-ben kapott menedéket. A számok értelmezése körül éles vita folyik: egyes történészek a svájci politika embertelenségét hangsúlyozzák, mások a korabeli európai kontextusban, a többi semleges vagy szövetséges ország befogadási gyakorlatával összehasonlítva vizsgálják.
A hivatalos politika mellett léteztek egyéni és intézményes mentési kezdeményezések is. Carl Lutz svájci diplomata Budapesten 1944-ben svájci védlevelekkel és védett házak létrehozásával több ezer magyarországi zsidó életét mentette meg; a pontos számot 30 000 és 60 000 közé teszik, de a dokumentumok hiányosak. Hasonlóan fontos volt a Nemzetközi Vöröskereszt tevékenysége, amely Genfből koordinálta a hadifoglyok és a civil lakosság megsegítését. Ezek az erőfeszítések azonban nem változtatták meg a svájci állam hivatalos menekültpolitikájának megítélését a háború utáni történészi irodalomban. A svájci kormány 1995-ben hivatalosan bocsánatot kért a második világháború alatti menekültpolitikáért, és elismerte, hogy az ország a határok lezárásával embereket taszított vissza a biztos halálba. Ez a nyilatkozat emlékezetpolitikai fordulatot jelzett, bár a történészi viták a pontos felelősségi körökről – a Szövetségi Tanács, a katonai vezetés, a kantonok és az idegenrendészet szerepéről – azóta is folynak.
A második világháború után Svájc nemzetközi helyzete kettős volt: gazdaságilag erős, politikailag azonban elszigetelt. A szövetséges hatalmak a háború alatt kritizálták a svájci gazdasági együttműködést a Német Birodalommal, és a háború utáni években tárgyalások folytak a svájci bankokban őrzött német vagyonról és a megszállt országokból származó aranyról. Az 1946-os washingtoni megállapodás keretében Svájc kártérítést fizetett a szövetségeseknek, de a vagyonjogi kérdések egy része évtizedekre lezáratlan maradt. Az 1990-es években újra fellángoló vita a holokauszt áldozatainak svájci bankszámláiról arra késztette a svájci bankokat, hogy 1998-ban globális kárpótlási alapot hozzanak létre; a lépés hátterében amerikai bírósági eljárások és nemzetközi nyomás állt.
A hidegháború alatt Svájc nem csatlakozott egyik katonai tömbhöz sem, és 2002-ig az ENSZ-nek sem volt tagja, bár megfigyelői státusszal rendelkezett, és Genfben működött az ENSZ európai központja. A svájci politikai elit a semlegességet a hidegháborús szembenállásból való kimaradás eszközeként határozta meg, ugyanakkor az ország gazdasági és kulturális értelemben egyértelműen a nyugati blokkhoz kötődött. A svájci hadsereg a keleti fenyegetésre készült, és a lakosság körében a fegyveres semlegesség támogatottsága magas volt. Az 1950-es évektől a polgári védelem, az óvóhelyek építése és a kötelező katonai szolgálat a svájci identitás szerves részévé vált.
A hidegháború évtizedeiben Svájc humanitárius és diplomáciai szerepe megerősödött. Genf adott otthont a Nemzetközi Vöröskeresztnek, az ENSZ menekültügyi és emberi jogi szervezeteinek, valamint számos nemzetközi konferenciának. A svájci jószolgálati hagyomány – a „jó irodák” (Gute Dienste) gyakorlata – lehetővé tette, hogy az ország közvetítő szerepet vállaljon konfliktusokban, például az 1954-es indokínai békekonferencia vagy az 1962-es algériai függetlenségi tárgyalások idején. Ugyanakkor a svájci semlegesség értelmezése a hidegháború alatt sem volt egységes: a baloldali és pacifista csoportok bírálták a hadsereg költségvetését és a polgári védelmi intézkedéseket, míg a jobboldali erők a nyugati integráció elmélyítését szorgalmazták volna.
Az 1980-as évek végén a svájci semlegesség értelmezése ismét viták kereszttüzébe került. 1989-ben népszavazást tartottak a hadsereg eltörléséről, amelyet a választók mintegy 64 százaléka elutasított; ugyanakkor a hadsereg modernizálása és a semlegesség jövője nyílt társadalmi vita tárgyává vált. A hidegháború végével a svájci kormányzatnak újra kellett gondolnia, hogy a semlegesség milyen formában egyeztethető össze az európai integrációval és az ENSZ kollektív biztonsági rendszerével. Az 1992-es népszavazáson a választók elutasították az Európai Gazdasági Térséghez való csatlakozást, ami jelezte, hogy a svájci szavazópolgárok jelentős része ragaszkodik a politikai távolságtartáshoz. Az ENSZ-tagságot csak 2002-ben fogadták el népszavazáson, miután a kormány és a parlamenti többség meggyőzte a választókat, hogy a tagság nem fenyegeti a semlegességet. Ez a döntés a hidegháború utáni svájci külpolitika egyik legfontosabb fordulópontja volt, és átvezet a jelenkori fejleményekhez.
Az első világháború svájci történetére vonatkozóan a szövetségi levéltár hadműveleti iratai, a Szövetségi Tanács jegyzőkönyvei és a katonai parancsnokok visszaemlékezései a legfontosabb elsődleges források. A mozgósítottak és a háborús áldozatok számai a hivatalos statisztikákban is eltérnek, mivel a milícia-rendszerű hadseregben a behívottak és a ténylegesen szolgálatot teljesítők köre nem mindig azonos. Az 1918-as általános sztrájk értelmezése körül a források erősen elfogultak: a kormányzati jelentések és a munkásmozgalmi sajtó egymásnak ellentmondó képet festenek a sztrájk céljáról és a hadsereg bevetésének indokoltságáról. A történészi konszenzus ma már elismeri, hogy a sztrájk szociális követelései valósak voltak, de a forradalmi fenyegetettség mértéke vitatott.
A második világháborús svájci menekültpolitika és gazdasági kapcsolatok kutatásában az 1990-es években bekövetkezett levéltári nyitás döntő változást hozott. A Bergier-bizottság 25 kötetes jelentése (2002) átfogó forrásbázisra támaszkodott, és máig a legfontosabb másodlagos kiindulópont. A bizottság által közölt visszafordítási becslések – mintegy 24 500 fő – a svájci idegenrendészet nyilvántartásain alapulnak, de ezek a nyilvántartások nem teljesek, és a határincidensek egy része nem dokumentált. A menekültek befogadásának teljes számáról (60 000 fő, ebből mintegy 20 000 zsidó) szintén eltérő becslések léteznek. A svájci aranyvásárlások és a német háborús gazdasághoz való hozzájárulás pontos mértéke továbbra is vita tárgya, mivel a banki iratok egy része megsemmisült vagy csak részben hozzáférhető.
A hidegháborús svájci semlegesség értékelésénél meg kell különböztetni a hivatalos külpolitikai retorikát a tényleges gyakorlattól. A svájci hadsereg titkos tervei, például az 1990-ben nyilvánosságra került P-26 szervezet, azt mutatják, hogy a semlegesség mögött részben titkos együttműködés és felkészülés állt; ezeknek a dokumentumoknak a teljes feltárása máig nem zárult le. A P-26 ügyét vizsgáló parlamenti bizottság 1990-es jelentése szerint a szervezet a nyugati hírszerzéssel is kapcsolatban állt, de a részletek egy része titkosítás alatt maradt. A svájci ENSZ-tagság 2002-es népszavazásának eredménye és a kampány érvei jól dokumentáltak, de a semlegesség és a kollektív biztonság összeegyeztethetőségéről folyó vita a 2020-as években is tart.