Az 1848-as szövetségi alkotmány nem csupán politikai keretet adott a modern Svájcnak, hanem egy olyan intézményi és jogi teret is, amelyben a 19. század második felének gazdasági és társadalmi átalakulása lejátszódhatott. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan vált a szegény, erőforrás-szegény, kivándorlókat kibocsátó alpesi államszövetség Európa egyik legdinamikusabb ipari és pénzügyi központjává, miközben megőrizte sajátos föderalista és közvetlen demokratikus intézményeit. A folyamat nem volt lineáris: regionális egyenlőtlenségek, társadalmi feszültségek és politikai konfliktusok kísérték. Az iparosodás története Svájcban elválaszthatatlan a vasútépítés, a bankrendszer, az óraipar és a szövetségi szociálpolitika párhuzamos történetétől.
A 19. század első felében Svájc közlekedési helyzete rossz volt. A szövetségi állam létrejötte előtt a kantonok külön-külön, gyakran egymással versengve szabályozták az utakat és a vámokat. Az Alpok átjárói – a Splügen, a Szent Gotthárd, a Simplon – stratégiai jelentőségűek voltak, de a rajtuk átvezető utak minősége és fenntartása változó volt. A folyami hajózás a Rajnán és a Rhône-on csak korlátozottan tudta kiszolgálni a növekvő ipari igényeket. A vasút megjelenése előtt a svájci gazdaság nagy része helyi piacokra termelt, és a belső vámhatárok emelték a szállítási költségeket.
Az első svájci vasútvonalak tervezése az 1830-as években kezdődött, de a politikai széttagoltság és a tőkehiány hátráltatta a megvalósítást. Az 1847-es Sonderbund-háború után azonban az új szövetségi állam keretei között felgyorsult a tervezés. Az 1848-as alkotmány a vasútügyet nem kizárólagos szövetségi hatáskörbe utalta, de lehetővé tette a szövetségi szintű koordinációt. A vasútépítés kezdetben magánvállalatok kezében volt, amelyek koncessziókat kaptak a kantonoktól. Ez a rendszer gyorsan a vonalak egyenlőtlen fejlődéséhez vezetett: a sűrűn lakott, iparosodó északkeleti kantonok – Zürich, St. Gallen, Aargau – hamarabb jutottak vasúthoz, mint az alpesi vidékek.
A korai svájci vasúttársaságok közül kiemelkedett a Schweizerische Nordbahn (Svájci Északi Vasút), amely 1847-ben nyitotta meg az első svájci vasútvonalat Zürich és Baden között, „Spanisch-Brötli-Bahn” néven is ismertté válva. Ez a rövid, mintegy 23 kilométeres vonal elsősorban a badeni fürdőváros és Zürich közötti személyforgalmat szolgálta, és demonstrálta a vasút lehetőségeit. Az 1850-es évektől a vasútépítés üteme felgyorsult. Az 1852-es szövetségi vasúti törvény a vasútépítést továbbra is magánvállalatokra bízta, de egységes műszaki és jogi kereteket határozott meg. A törvény vitája megmutatta a kor politikai törésvonalait: egyes radikálisok állami vasútépítést követeltek, míg a liberálisok a magántőkét részesítették előnyben. Végül a magánvasúti modell győzött, ami Svájcban a vasúthálózat gyors, de egyenlőtlen kiépüléséhez vezetett.
Az 1850-es és 1860-as években a svájci vasúthálózat gyorsan bővült. A főbb városok – Zürich, Bern, Bázel, Genf, Lausanne – összekötése után a vasútvonalak fokozatosan elérték az iparvidékeket és az alpesi völgyeket. A vasútépítés finanszírozásában kulcsszerepet játszottak az újonnan alapított bankok, különösen a Schweizerische Kreditanstalt (Svájci Hitelintézet, alapítva 1856-ban), amely a vasúttársaságok részvényeit forgalmazta és a tőkét közvetítette. A külföldi – elsősorban francia és német – tőke is jelentős volt, ami sebezhetővé tette a svájci vasúttársaságokat a nemzetközi pénzpiaci válságokkal szemben.
Az 1870-es években a svájci vasúthálózat elérte a 2500 kilométert, de a társaságok pénzügyi helyzete romlott. A túlzott optimizmus, a párhuzamos vonalak építése és a magas építési költségek több társaságot csődbe vittek. Az 1870-es porosz–francia háború és az azt követő nemzetközi pénzügyi válság rávilágított a magánvasúti modell gyengeségeire. A svájci politikai elitben felerősödött az állami vasút gondolata: a vasutat közszolgáltatásként kezdték értelmezni, amelynek nem kizárólag a részvényesek profitját kell szolgálnia.
Az 1872-es és 1874-es alkotmányrevíziók megerősítették a szövetségi állam szerepét a vasútügyben. Az 1872-es revízió lehetővé tette a szövetségi szintű vasúti szabályozás kiterjesztését, az 1874-es pedig a szövetségi állam vasútépítési és -üzemeltetési jogát is elismerte. Az 1898-as népszavazás döntött arról, hogy a fő vasútvonalakat államosítsák. Ennek eredményeként jött létre 1902-ben a Schweizerische Bundesbahnen (Svájci Szövetségi Vasutak, SBB/CFF/FFS), amely a legfontosabb magánvasutak állami tulajdonba vételével alakult meg. Az SBB nem volt teljesen állami vállalat a későbbi értelemben: közjogi intézményként működött, de feladata a szövetségi közlekedéspolitika végrehajtása volt. Az államosítás után a vasúthálózat egységesítése, a menetrendek összehangolása és a tarifarendszer egységesítése felgyorsult.
A svájci vasúthálózat nemzetközi jelentőségét az Alpok átjáróinak kiépítése adta. A Gotthard-vasút (Gotthardbahn) megnyitása 1882-ben mérföldkő volt: a 15 kilométeres Gotthárd-alagút akkoriban a világ leghosszabb vasúti alagútja volt, és Svájcot bekapcsolta az észak–déli európai tranzitforgalomba. A Gotthard-vasút építése nemzetközi vállalkozás volt: svájci, olasz és német tőke mellett több ezer olasz vendégmunkás dolgozott az építkezésen. Az építkezés munkakörülményei rendkívül kemények voltak; az alagútépítés során több mint 170 munkás halt meg, a pontos szám a források eltérő adatai miatt becslés. A Gotthard-vasút megnyitása után az alpesi tranzitforgalom gyorsan növekedett, és Svájc kulcsszerepet kapott az európai áru- és személyszállításban.
A Simplon-alagút (1906) és a Lötschberg-vasút (1913) tovább bővítette a tranzitútvonalakat. A Simplon-alagút építése az olaszországi emigráció és a svájci munkaerőpiac összefüggésében is jelentős volt: az építkezésen dolgozó olasz munkások létszámát a kortárs becslések több ezerre tették, de a pontos adatok hiányosak. Az alpesi vasúti alagutak nem csupán műszaki teljesítmények voltak, hanem a svájci gazdaság és politika stratégiai eszközei is: Svájc tranzitdíjakból származó bevétele nőtt, és az ország semlegessége a nemzetközi közlekedési hálózatban is megmutatkozott.
Svájc iparosodása nem a nehéziparon, hanem a könnyűiparon, elsősorban a textiliparon alapult. A 18. század végétől a kelet-svájci kantonokban – Zürich, St. Gallen, Appenzell, Glarus – a pamutszövés és a selyemfonás protoindusztriális formában, otthon végzett bérmunka keretében fejlődött. A protoindusztrializáció kifejezés a történettudományban vitatott, de a svájci gazdaságtörténet-írásban széles körben használják arra a jelenségre, amikor a vidéki háztartások piacra termeltek, de a termelés szervezése még nem gyáripari keretekben történt. A textilipari bérmunka különösen a hegyvidéki és előalpesi régiókban volt elterjedt, ahol a mezőgazdasági jövedelmek alacsonyak voltak, és a családok kiegészítő bevételre szorultak.
A 19. század első felében a svájci textilipar gépesítése fokozatosan haladt. A pamutszövés gépesítésében a Zürich melletti Uster vált az egyik központtá. 1832-ben az usteri textilgyár felgyújtása – az úgynevezett usteri gyárfelgyújtás (Usterbrand) – a gépesítés elleni tiltakozás jelképévé vált. Az esemény dokumentált: a munkások és kézművesek egy csoportja felgyújtotta a gyárat, mert a gépek bevezetése fenyegette a megélhetésüket. Az usteri esemény rámutatott arra, hogy az iparosodás nem csupán haladás, hanem társadalmi konfliktus is. A svájci történetírásban az usteri gyárfelgyújtást a munkásmozgalom korai előzményeként, de a kézműves ellenállás példájaként is értelmezik; a két értelmezés között a hangsúlyok eltérnek.
A textilipar mellett a 19. század második felében a gépipar vált a svájci exportgazdaság második pillérévé. A svájci gépgyártás specializált, magas hozzáadott értékű termékekre összpontosított: textilgépek, szerszámgépek, mozdonyok, majd később turbinák és elektromos berendezések. Az 1853-ban Winterthurban alapított Sulzer és az 1871-ben alapított Brown, Boveri & Cie. (BBC) a svájci gépipar meghatározó szereplőivé váltak. A svájci gépipar felemelkedését a szakképzett munkaerő, a magas műszaki színvonal és a külföldi piacokra való termelés magyarázza. A svájci ipar nem rendelkezett jelentős nyersanyagkészletekkel, ezért a magas feldolgozottsági fokú termékekre és a minőségre épített. Ezt a stratégiát a gazdaságtörténészek exportorientált, nyersanyagszegény iparosodásnak nevezik.
A 19. század második felében a svájci vegyipar is kiépült. A textilipar színezékigénye ösztönözte a szintetikus festékanyagok gyártását. Bázel vált a svájci vegyipar központjává: az 1859-ben alapított Ciba és az 1886-ban alapított Sandoz a festékgyártásból nőttek ki. A bázeli vegyipari cégek a 20. század elejére gyógyszeripari vállalatokká alakultak, és a svájci gazdaság meghatározó exportőreivé váltak. A vegyipar fejlődése szoros összefüggésben állt a svájci egyetemi kutatással és a szabadalmi joggal, amely 1888-ban szövetségi szinten szabályozottá vált.
Az élelmiszeripar területén a Nestlé alapítása (1866) a svájci iparosodás egy másik jellegzetességét mutatja: a tejgazdaság és a tartósított élelmiszerek exportját. A Nestlé a sűrített tej és a csecsemőtápszer gyártásával vált nemzetközi vállalattá. A svájci tejgazdaság a 19. század második felében szerveződött szövetkezetekbe; a sajtgyártás – különösen az Emmentaler és a Gruyère – exportcikké vált. A tejgazdaság szövetkezeti szervezése a svájci agrárpolitika és a vidéki társadalom átalakulásának egyik fontos eleme volt.
A svájci óraipar gyökerei a 16. századra nyúlnak vissza, amikor Genfben a kálvinista reformáció után a hugenotta menekültek órásmestersége elterjedt. A genfi óraipar a 18. században már nemzetközi hírű volt. A 19. században azonban az óraipar súlypontja a Jura-hegység vidékére – Neuchâtel, Berni Jura, Vaud – helyeződött át, ahol a établissage rendszer alakult ki. Az établissage olyan termelési forma volt, amelyben a vállalkozó a munkafolyamatokat kiadta a vidéki háztartásokban dolgozó, részfeladatokra szakosodott munkásoknak, majd a kész órákat összeszerelte és értékesítette. Ez a rendszer a protoindusztriális hagyományokra épült, és lehetővé tette a nagy mennyiségű, alacsony bérű munkaerő bevonását.
Az óraipar a 19. század második felében a svájci export egyik legfontosabb ágazata lett. A svájci órák világpiaci részesedése a 19. század végén becslések szerint meghaladta a 70 százalékot; a pontos adatok a korabeli statisztikák hiányosságai miatt bizonytalanok. Az óraipar regionális koncentrációja erős volt: a Jura-vidék falvaiban és kisvárosaiban a lakosság jelentős része óraipari munkából élt. A nők és gyermekek munkája az óraiparban elterjedt volt, és a korabeli társadalmi vitákban a gyermekmunka és a női bérmunka kérdése kiemelten szerepelt. Az 1877-es szövetségi gyártörvény (Fabrikgesetz) korlátozta a gyermekmunkát és szabályozta a munkaidőt, de a háziiparra és az établissage-rendszerre csak részben vonatkozott. Az óraipar szerkezete a 20. század elején kezdett átalakulni, amikor a nagyobb gyárak – például a Longines vagy a Omega – a termelés egy részét központosították.
A svájci bankrendszer a 19. század közepén kezdett modern formát ölteni. A szövetségi állam létrejötte után a kantonok bankjai mellett megjelentek a részvénytársasági formában működő kereskedelmi bankok. A Schweizerische Kreditanstalt (1856) volt az első nagy svájci kereskedelmi bank, amely elsősorban a vasútépítés és a nagyipar finanszírozására szakosodott. A bank alapítása és korai működése szorosan összefonódott a német bankári hagyományokkal és a nemzetközi tőkepiaccal. A svájci bankrendszer fejlődését a 19. század második felében a nagybankok, a kantonális bankok és a takarékpénztárak hármas szerkezete jellemezte.
A kantonális bankok (Kantonalbanken) a 19. század második felében jöttek létre azzal a céllal, hogy a helyi gazdaságot és a jelzáloghitelezést támogassák. A kantonális bankok állami garanciával működtek, és a svájci föderalista hagyományhoz igazodva kantononként külön intézményként szerveződtek. A takarékpénztárak a vidéki és városi kistakarékosságot gyűjtötték, és a helyi hiteligényeket szolgálták. A svájci bankrendszer decentralizált szerkezete a 20. század elejéig fennmaradt, és csak a nagybankok fúziói után koncentrálódott erősebben.
A svájci tőkepiac fejlődését az 1874-es szövetségi alkotmány által bevezetett egységes kereskedelmi jog és a szövetségi bíróság létrehozása is támogatta. A részvénytársaságok jogi szabályozása 1881-ben szövetségi szintre került. A bankrendszer és a tőkepiac fejlődése lehetővé tette, hogy a svájci iparvállalatok hosszú távú tőkét vonjanak be, és hogy a vasútállamosítás után a szövetségi kötvények piaca kiépüljön.
A modern svájci bankrendszer mellett a magánbankárok – elsősorban genfi, bázeli és zürichi családi bankházak – a 18. század óta jelen voltak. A genfi magánbankárok a francia hugenotta menekültek leszármazottaiként a francia államadósság finanszírozásában és a nemzetközi arisztokrácia vagyonkezelésében szereztek tapasztalatot. A 19. század második felében a svájci magánbankok fokozatosan a nemzetközi vagyonkezelésre és a devizakereskedelemre specializálódtak. A svájci banktitok intézményesülése a 20. század elején kezdődött, de a svájci pénzügyi központ nemzetközi szerepe már a 19. század végén növekedett. A svájci bankrendszer nemzetközi vonzerejét a politikai stabilitás, a semlegesség és a svájci frank stabilitása adta. A svájci frank az 1850-es szövetségi pénztörvény óta az ország egységes fizetőeszköze volt, de a nemzetközi pénzpiacokon csak a 20. században vált menedékvalutává.
A svájci bankrendszer 19. századi történetének értelmezése vitatott. A hagyományos gazdaságtörténet a bankrendszer modernizáló szerepét hangsúlyozza, míg a kritikai történetírás a bankok és a gyarmati kereskedelem, valamint a későbbi adóelkerülési gyakorlatok összefüggéseit is vizsgálja. A 19. században a svájci bankok szerepe a gyarmati kereskedelem finanszírozásában nem volt olyan jelentős, mint a brit vagy francia bankoké, de a svájci textilipar és óraipar exportja közvetve kapcsolódott a gyarmati piacokhoz. A vasútépítés finanszírozásában a külföldi tőke szerepe is vitatott: egyes történészek a külföldi függőséget, mások a nemzetközi integráció sikerét emelik ki.
A svájci biztosítási szektor a 19. század második felében alakult ki. A Schweizerische Rentenanstalt (1857) az első nagy svájci életbiztosító volt, amely a polgári középosztály megtakarításait és kockázatkezelését szolgálta. A tűzbiztosítás és a szállítmánybiztosítás a vasút és a kereskedelem növekedésével párhuzamosan fejlődött. A Schweizerische Rückversicherungs-Gesellschaft (Swiss Re, 1863) a viszontbiztosítás területén vált nemzetközi jelentőségűvé. A viszontbiztosítás lényege, hogy a biztosítótársaságok egymás között osztják meg a kockázatokat; a Swiss Re ebben a piaci szegmensben a 19. század végére világelsővé vált. A biztosítási szektor fejlődése a svájci pénzügyi központ kialakulásának egyik pillére volt, és a 20. században a bankrendszerrel együtt a svájci gazdaság meghatározó szolgáltató ágazatává nőtt.
A biztosítási intézmények történetében a társadalmi kérdés is megjelent. A magánbiztosítás elsősorban a tehetősebb rétegeket érte el, a munkások és a vidéki szegények kockázatait nem fedte. A 19. század végén a munkáskérdés és a szegénység kezelése politikai vitákat váltott ki, amelyek a társadalombiztosítás kiépüléséhez vezettek.
A 19. század második felében a svájci iparvidékeken a munkásosztály növekedett, bár Svájcban a nagyüzemi munkásság aránya alacsonyabb maradt, mint Angliában vagy Németországban. A textil-, óra- és gépipari munkások munkakörülményei változóak voltak: a gyáripari munkaidő gyakran napi 12–14 óra volt, a bérek alacsonyak, a lakhatási körülmények pedig a gyorsan növekvő városokban rosszak. A gyermekmunka a textil- és óraiparban elterjedt volt, és a korabeli társadalomkritika – például a svájci orvosok és pedagógusok jelentései – dokumentálta a gyermekek egészségkárosodását. A svájci munkáskérdés sajátossága volt, hogy a munkások egy része külföldi – főként olasz és német – bevándorló volt, ami a nemzeti és nyelvi feszültségeket is felerősítette.
Az 1870-es években a svájci munkásmozgalom szerveződni kezdett. Az Arbeiterbund (Munkásszövetség) és később a Sozialdemokratische Partei der Schweiz (Svájci Szociáldemokrata Párt, alapítva 1888) a munkások politikai képviseletét tűzte ki célul. A szakszervezetek a 19. század végén erősödtek meg, különösen a gépiparban és a textiliparban. A munkásmozgalom és a polgári pártok közötti konfliktusok a sztrájkokban és a politikai vitákban csúcsosodtak ki. Az 1877-es gyártörvény volt az első szövetségi szintű munkásvédelmi jogszabály, amely a gyáripari munkaidőt napi 11 órában maximálta, és korlátozta a 14 év alattiak gyáripari foglalkoztatását. A törvény hatálya azonban nem terjedt ki a háziiparra, ahol a gyermekmunka továbbra is gyakori maradt. Az 1877-es törvény elfogadása népszavazáson történt, és a szavazók többsége támogatta; ez a svájci közvetlen demokrácia egyik korai példája volt a szociálpolitikában.
A társadalombiztosítás svájci kiépülése lassúbb volt, mint a szomszédos Németországban, ahol Bismarck 1883 és 1889 között bevezette a beteg-, baleset- és öregségi biztosítást. Svájcban a föderalista szerkezet és a liberális államfelfogás hátráltatta a kötelező szövetségi biztosítás bevezetését. A betegségbiztosítás terén a kantonok és az önkéntes pénztárak játszottak szerepet. A balesetbiztosítás kérdése a vasútépítés és az ipari balesetek növekedésével vált sürgetővé. Az 1880-as években több népszavazási kezdeményezés próbálta bevezetni a kötelező baleset- és betegségbiztosítást, de a szavazók elutasították őket. Az 1890-es években a szövetségi parlament újabb törvényjavaslatokat tárgyalt, de a kötelező biztosítás hívei és ellenzői közötti vita elhúzódott.
Az 1911-es beteg- és balesetbiztosítási törvény (Kranken- und Unfallversicherungsgesetz, KUVG) volt az első átfogó szövetségi társadalombiztosítási jogszabály. A törvény a betegségbiztosítást részben önkéntes, részben kantonális alapon szervezte, a balesetbiztosítást viszont kötelezővé tette a veszélyes üzemekben dolgozók számára. A KUVG kompromisszum volt a föderalista és a centralista elképzelések között, és a svájci szociálpolitika lassú, lépésenkénti fejlődését mutatja. Az öregségi és rokkantsági biztosítás (AHV/IV) bevezetésére csak 1948-ban került sor, ami azt jelzi, hogy a svájci társadalombiztosítás kiépülése a 20. század közepéig elhúzódott. A társadalombiztosítás története a svájci történetírásban vitatott terület: egyesek a svájci késlekedést a föderalizmus és a liberalizmus sikeres védelmeként, mások a munkásosztály érdekei elleni ellenállásként értelmezik. A kompromisszumos modell a szociálpolitikában a svájci politikai kultúra jellegzetessége lett.
Az 1848-as alkotmány által létrehozott szövetségi állam intézményei a 19. század második felében fokozatosan bővültek. A Bundesrat (Szövetségi Tanács) mint héttagú kormány, a Bundesversammlung (Szövetségi Gyűlés) két kamarája – a Nationalrat (Nemzeti Tanács) és a Ständerat (Államtanács) –, valamint a Bundesgericht (Szövetségi Bíróság, 1874-től állandó intézményként) alkották a szövetségi állam gerincét. A szövetségi közigazgatás kezdetben kicsi volt, de a vasút, a posta, a távíró, a vámok és a pénzügyek területén bővült.
A posta és a távíró szövetségi monopóliummá vált, ami a kommunikációs infrastruktúra egységesítését szolgálta. Az 1850-es években a posta és a távíróhálózat gyorsan bővült, és a szövetségi állam egyik legláthatóbb intézményévé vált. A posta nem csupán leveleket szállított, hanem a vidéki pénzforgalomban is szerepet játszott: a postai takarékpénztár a kistakarékosság intézménye lett.
A vámrendszer egységesítése 1848-ban megszüntette a belső vámhatárokat, és szövetségi vámhatárt hozott létre. A vámbevételek a szövetségi költségvetés fontos forrásai voltak, és a vámrendszer a svájci ipar védelmében is szerepet játszott. A szabadkereskedelem és a protekcionizmus közötti vita a 19. század végén éles volt: az ipari exportőrök a szabadkereskedelmet, a mezőgazdasági termelők a védővámokat támogatták. A svájci vámrendszer a kompromisszumok sorozataként alakult, és a 20. század elején már inkább a mezőgazdasági védelem felé tolódott.
A szövetségi hadsereg megszervezése az 1848 utáni államépítés egyik legfontosabb feladata volt. A kantonális milíciák helyett szövetségi hadsereget kellett létrehozni, amely a milíciaelvre épült: a férfi állampolgárok rövid alapkiképzést kaptak, majd ismétlőgyakorlatokon vettek részt. A milíciarendszer a svájci állampolgári kötelesség és a közvetlen demokrácia eszméjével kapcsolódott össze. A hadsereg szövetségi irányítását az 1874-es alkotmányreform erősítette. A hadsereg nem csupán katonai intézmény volt, hanem a nemzeti identitás formálásának eszköze is: a többnyelvű országban a hadsereg a közös svájci identitás egyik szimbólumává vált. A katonai szolgálat a német, francia, olasz és rétoromán nyelvű férfiakat közös intézménybe terelte, és a svájci nemzetépítés fontos pillére volt.
A hadsereg történetének értelmezése vitatott. A hagyományos nemzeti történetírás a hadsereget a svájci semlegesség és függetlenség biztosítékaként mutatja be, míg a kritikai történetírás a hadsereg társadalmi szerepét, a tisztikar konzervatív politikai befolyását és a katonai fegyelem társadalmi hatásait is vizsgálja. Az 1870-es években a hadsereg szervezése körüli viták a radikális és a konzervatív erők közötti küzdelmet tükrözték.
A svájci politikai intézmények kiépülésének sajátossága a közvetlen demokrácia fokozatos kiterjesztése volt. Az 1874-es alkotmányreform bevezette az opcionális népszavazást (fakultatives Referendum), amely lehetővé tette, hogy bizonyos számú választópolgár kérje a szövetségi törvények népszavazásra bocsátását. Az 1891-es alkotmányreform pedig bevezette a népi kezdeményezést (Volksinitiative), amely lehetővé tette, hogy a választópolgárok alkotmánymódosítást javasoljanak. Ezek az eszközök a svájci politikai rendszer meghatározó elemeivé váltak, és a 20. században a svájci demokrácia nemzetközi ismertetőjegyei lettek.
A közvetlen demokrácia eszközeinek bevezetése nem volt lineáris folyamat. A népszavazási jog kiterjesztése a radikálisok, a katolikus konzervatívok és a szociáldemokraták közötti alkuk eredménye volt. A nők szavazati joga szövetségi szinten csak 1971-ben valósult meg, ami azt mutatja, hogy a svájci demokrácia fejlődése a politikai jogok kiterjesztésében késlekedett a nemek közötti egyenlőség terén. A közvetlen demokrácia történetének értelmezése vitatott: egyesek a svájci politikai kultúra sikerének, mások a kisebbségi jogok és a nemzetközi kötelezettségek szempontjából problematikus intézménynek tekintik. Az 1890-es években a népi kezdeményezést például a zsidó vallási szertartások tilalmára is használták, ami a közvetlen demokrácia és a kisebbségi jogok közötti feszültséget mutatja; az 1893-as úgynevezett Schächtverbot (a kóser vágás tilalma) népszavazáson elfogadott alkotmánymódosítás volt, és a svájci antiszemitizmus történetének dokumentált eseménye. Az esemény értelmezése a svájci történetírásban vitatott: egyesek a közvetlen demokrácia veszélyeinek, mások a korabeli antiszemita mozgalmak megerősödésének példájaként tárgyalják.
Az iparosodás és a szövetségi intézmények kiépülése átalakította a svájci településszerkezetet. A városi lakosság aránya a 19. század közepétől a század végéig folyamatosan nőtt, de Svájcban a városiasodás mértéke alacsonyabb volt, mint Angliában vagy Németországban. A szövetségi főváros kérdése 1848-ban politikai kompromisszummal oldódott meg: nem a legnagyobb város, Zürich, hanem a kisebb, föderalista szempontból semlegesebb Bern lett a szövetségi főváros. Bern nem lett hivatalos értelemben vett főváros – a svájci jogi nyelvben a „Bundesstadt” (szövetségi város) kifejezést használják –, ami a svájci föderalizmus jellegzetessége. A szövetségi intézmények Bernben koncentrálódtak, de a svájci állam tudatosan elkerülte a központosított fővárosi modellt.
A városiasodás társadalmi következményei közé tartozott a lakásínség, a közegészségügyi problémák és a közművek kiépítésének szükségessége. A városi közművek – vízellátás, csatornázás, gázvilágítás, majd villamosítás – a 19. század végén kiépültek, és a városi önkormányzatok szerepe megnőtt. A városi közlekedés fejlődése – a villamosvonalak kiépítése – a munkások ingázását tette lehetővé, és a városi tér átalakulását kísérte.
Az iparosodás és a modern Svájc történetének forrásai változatosak, de egyenlőtlenek. A vasútépítés és a bankrendszer történetéhez bőségesen állnak rendelkezésre elsődleges források: társasági alapszabályok, részvényjegyzési felhívások, kormányzati jelentések, parlamenti jegyzőkönyvek és népszavazási eredmények. A szövetségi statisztika a 19. század második felében fokozatosan intézményesült, de a korabeli népszámlálások és ipari felmérések kategóriái eltérnek a maiaktól, ezért a foglalkoztatási és termelési adatok összehasonlítása óvatosságot igényel. Az óraipar és a háziipar termelési adatai különösen bizonytalanok, mert a termelés egy része nem regisztrált formában zajlott, és a korabeli exportstatisztikák nem mindig különítették el az óraalkatrészeket és a kész órákat.
A gazdaságtörténeti értelmezések vitatottak. A svájci iparosodás modelljének leírása a 20. századi gazdaságtörténetben több irányzatot szült. A hagyományos felfogás a svájci iparosodást a politikai stabilitás, a szakképzés és a magas minőségű export sikertörténeteként mutatja be. A kritikai társadalomtörténet ezzel szemben a munkások életkörülményeit, a gyermekmunkát, a nők kiszolgáltatottságát és a regionális egyenlőtlenségeket hangsúlyozza. Az 1970-es évektől a svájci történetírásban a Sonderfall (különleges eset) tézisét is kritizálták: eszerint a svájci fejlődés nem volt annyira különleges, mint ahogy a nemzeti önértelmezés állította, hanem a nyugat-európai iparosodás általános mintáiba illeszkedett. Ez a vita a mai napig tart, és a svájci történészek a kivételesség és a normalitás közötti egyensúlyt keresik.
A társadalombiztosítás történetének forrásai közé tartoznak a szövetségi parlamenti jegyzőkönyvek, a népszavazási kampányok anyagai és a munkásszervezetek iratai. A svájci szociálpolitika lassú fejlődésének okai vitatottak: a föderalizmus intézményi akadályai, a liberális államfelfogás és a polgári pártok ellenállása egyaránt szerepet játszott, de az okok súlyozása történészi vita tárgya. A szociálpolitikai törvények hatásainak mérése a korabeli statisztikák hiányosságai miatt bizonytalan.
A bankrendszer és a pénzügyi központ történetének forrásai között a banki levéltárak anyagai részben nyilvánosak, részben zártak. A svájci bankrendszer 19. századi nemzetközi szerepének pontos mértéke a források zárt jellege miatt nehezen becsülhető. A svájci banktitok történetének kutatása a 20. század végétől intenzívebbé vált, de a 19. századi előzmények feltárása még hiányos. A svájci pénzügyi központ kialakulásának értelmezése a gazdaságtörténet és a kritikai történetírás között vitatott.
A szövetségi intézmények kiépülésének forrásai jól dokumentáltak: az alkotmányszövegek, a szövetségi törvénytár és a népszavazási eredmények pontosak. A közvetlen demokrácia társadalmi hatásainak értékelése azonban vitatott, és a történészi értékelések a politikai hovatartozástól függően eltérnek. Az 1893-as Schächtverbot és a hasonló népszavazási döntések értelmezése a svájci közvetlen demokrácia történetének legneuralgikusabb pontjai közé tartozik.