A mai Ausztria területének középkori története nem a mai államhatárok felől érthető meg, hanem egy hosszú, több évszázados folyamat eredményeként: a Duna menti keleti határvidékből a 13. század végére a Habsburg-dinasztia közép-európai hatalmi bázisa lett. Ez az alfejezet az Ostarrîchi név első ismert említésétől a Babenberg-ház felemelkedésén, Bécs hercegi székvárossá válásán, a dinasztia kihalásán és az interregnumon át a Habsburgok 1278-as hatalomra kerüléséig vezet. A régió ebben az időszakban nem alkotott egységes „osztrák” államot; sokkal inkább hercegségek, grófságok, püspökségek, kolostorok, városok és helyi uradalmak egymást átfedő hálózata volt, amelyet a dinasztikus öröklés, a hűbéri kapcsolatok és a Német-római Birodalom hatalmi keretei tartottak össze. A gyakran nemzeti mitológiává egyszerűsített Babenberg-történetet ezért a források és a modern történetírás vitái felől érdemes bemutatni.
A „keleti tartomány” értelmű Ostarrîchi (a mai „Österreich” nyelvi előzménye) első ismert okleveles előfordulása egy 996. november 1-jén kelt adománylevélben található, amelyben III. Ottó német-római császár (ur. 983–1002) a freisingi püspöknek adományozott egy Neuhofen an der Ybbs környéki birtokot, amelyet az oklevél a „népi nyelvben Ostarrîchinak nevezett vidéken” (regione vulgari vocabulo Ostarrîchi) helyez el. Ez a mondat hosszú ideig az osztrák történeti identitás egyik alapdokumentumává vált, és az oklevél ma is kiemelt helyet foglal el a bécsi intézmények emlékezetpolitikájában. Történetileg azonban a név nem egy kész államot jelölt; a 10. század végén az Ostmark vagy marcha orientalis – a bajor hercegség keleti, a magyar támadásoknak kitett határőrterülete – Rajta kívül eső, fokozatosan megszervezett tartomány volt, amelynek határai nem estek egybe a mai Ausztriával, és amelynek lakói sem alkottak egyetlen politikai vagy nyelvi közösséget.
A korabeli bizonytalanságot jól mutatja, hogy a forrásokban a keleti területet többféleképpen nevezték: előfordul Avaria, Pannonia, marcha orientalis és különböző körülírások. Az „Ostarrîchi” szó éppen ezért nem egy etnikai vagy nemzeti egység megnevezése volt, hanem egy nyelvi köznyelvi elnevezés, amely egy meghatározatlan keleti régiót jelölt. A 19. századi osztrák történetírás – részben a Habsburg Monarchia soknyelvű politikai keretén belül – szívesen emelte ki az 996-os oklevelet mint a „nemzeti kezdet” dokumentumát; ez az értelmezés azonban visszavetítés, mert a 10–11. századi emberek számára az Ostarrîchi név nem hordozott modern értelemben vett nemzeti jelentést. Az óvatos, forráskritikai álláspont szerint az oklevél azt dokumentálja, hogy egy helyi megnevezés a népi nyelvben élt, és hogy a terület a bajor befolyás keleti sávjában helyezkedett el.
A később Babenberg-házként emlegetett dinasztia eredete a bajor és frank nemesi családok 9–10. századi küzdelmeihez nyúlik vissza. A családot a szakirodalom hagyományosan az ifjabb Babenberg-ág tagjaiból eredezteti, akik a bajor északi határvidéken – a mai Frankföld és a bajor Nordgau térségében – birtokokkal és grófi tisztségekkel rendelkeztek. A 976-os esztendő a történeti hagyományban fordulópont: II. Ottó császár ekkor bízta meg Liutpoldot (a későbbi I. Lipótot) a keleti határőrgrófság irányításával. Az erről szóló források nem adnak részletes leírást a kinevezés körülményeiről; a 976-os dátum részben későbbi évkönyves hagyományon alapszik, és a korai Babenberg-birtokviszonyok rekonstrukciója okleveles és régészeti bizonytalanságokkal terhelt. Amit biztosan látni lehet: a Babenbergek a bajorországi hatalmi harcok vesztes oldaláról a 10. század végére fokozatosan a keleti határvidék irányítóivá váltak, és ezt a pozíciót a következő évszázadokban házassági, katonai és egyházpolitikai eszközökkel megerősítették.
A 11. században a Babenberg-őrgrófság nem volt kompakt terület, és hatalmuk nem a modern államhatalomhoz hasonló intézményeken, hanem a személyes hűségviszonyokon, a királyi adományokon, a kolostoralapításokon és a katonai védelem megszervezésén nyugodott. A keleti határvidék a Magyar Királysággal és a cseh területekkel volt szomszédos; a 11. század első felében a határ harcaiban a Babenbergek és szövetségeseik több katonai vereséget szenvedtek, majd I. István magyar király (ur. 1000/1001–1038) halálát követően a német-római és a magyar belháborúk időszakában ismét behatoltak a Dunától keletre eső sávba. A határ azonban a 11–12. században is mozgott; a mai Alsó-Ausztria és Bécs környéke hosszú időn át ütközőzóna és vegyes betelepülésű terület volt, ahol a dokumentált események és a régészeti anyag egymást egészítik ki, de a konkrét katonai események rekonstrukciója gyakran vitatott.
Fontos regionális tényező volt a cseh területek kapcsolata. A Przemyślidák uralta Morvaország és Csehország időnként szövetségesként, időnként ellenfélként jelent meg. A Duna menti kereskedelmi út és a Bécsi-medence ellenőrzése már ekkor is jelentős gazdasági és stratégiai tét volt: a Duna a kelet–nyugati áru- és embermozgás fő tengelyét alkotta, és a Bécsi-medence a Kárpát-medence, az Alpok és a cseh területek közötti átjáró volt. A mai osztrák terület ettől északra és délre eső hegyvidékei – az Alpok völgyei, Salzburg és a délkeleti tartományok – részben a bajor, részben a karintiai és az aquileiai egyházi hatalom befolyása alatt álltak, és a Babenbergek hatalma ott korlátozott volt.
Bécs (latinul Vienna, a római Vindobona utódaként) a középkor elején nem volt jelentős központ; a római katonai település maradványai mellett kora középkori településnyomok ismertek, de a városiasodás a 11–12. században gyorsult fel. A régészeti feltárások tanúsága szerint a Bécsi-medencében a kora középkori településhálózat ritkás volt, a művelés, a kézművesség és a kereskedelem méretei szerények maradtak a Duna-menti nagyobb bajor vagy itáliai városokhoz képest. A 12. század második felében azonban Bécs a Babenbergek gyakori tartózkodási helye, a későbbiekben pedig fő székhelyük lett, és ekkortól a régió gazdasági, egyházi és igazgatási központjaként is működött.
A fordulópont 1156. I. Frigyes (Barbarossa Frigyes) császár ekkor emelte az addigi őrgrófságot hercegséggé, és a Privilegium Minus nevet viselő oklevélben szabályozta a hercegi jogállást. Az oklevél a bajor hercegséggel való viszony rendezését és a császári hűbér kérdését egyaránt érintette; az osztrák herceg nőági öröklést is kapott, és több birodalmi kötelezettség alól mentességet, illetve korlátozott katonai szolgálatot írtak elő. A Privilegium Minus szövege hosszú évszázadokon át az osztrák tartományi közjog egyik alappillére lett, és a későbbi jogi vitákban – különösen a 14. században – újra és újra hivatkoztak rá. A történészi szakirodalomban azonban a minősítése vitatott: egyes szerzők szerint a hercegi cím kiemelését és az örökösödési rendet a bajor herceggel szembeni hatalmi egyensúly indokolta, mások szerint a Privilegium Minus a babenbergi tartományfői hatalom fokozatos intézményesülését tükrözi. Nem szerencsés ezt az 1156-os aktust „államalapításként” olvasni, mert a hercegség továbbra is a birodalmi hűbéri rendszer része maradt, és a tartomány területileg is sokféle, laza közösségből állt, amelyben a Babenbergek elsősorban a legnagyobb birtokosok és a helyi katonai parancsnokok voltak.
A Babenberg ház bécsi udvara a 12–13. század fordulóján a régió kulturális és dinasztikus életének fontos szereplője lett. VI. Lipót (ur. 1195–1230), akit a későbbi emlékezet „a dicsőséges” jelzővel illetett, a kora 13. században a Duna menti városok fejlődését és a kolostorok alapítását támogatta, valamint a kereskedelmi kapcsolatok bővítésén dolgozott. A róla szóló krónikás hagyomány részben a Babenberg család dicsőítésére született, így a „dicsőséges” megjelölés elsősorban emlékezetpolitikai konstrukció, nem pedig semleges történeti minősítés. Az udvar művelődési és vallási alapításai ugyanakkor dokumentáltak: a Heiligenkreuz, Klosterneuburg és más kolostorok alapítása, valamint az udvari oklevelek tanúsítják, hogy a Babenbergek a 13. század elején a régió egyik legjelentősebb egyházi birtokosai és patrónusai voltak. Ezzel együtt hatalmuk erősen személyes jellegű maradt: a hercegi jövedelmek nagyrészt a családi birtokokból, vámokból, bányákból, pénzverésből és adományokból származtak, nem pedig intézményes adórendszerből.
II. (Harcias) Frigyes herceg (ur. 1230–1246) uralkodása a tartomány gyors kiterjedése, de egyben a dinasztia vége volt. A herceg aktív terjeszkedő politikát folytatott: a magyar, bajor és cseh határterületeken egyaránt igyekezett befolyást szerezni, és a Kőszegi magyar család, illetve IV. Béla magyar király (ur. 1235–1270) vitatott határvidékén időnként fegyverrel lépett fel. A 13. század közepének magyarországi belviszályai és a tatárjárás (1241–1242) tovább bonyolították a keleti határ helyzetét: a dokumentált magyarországi pusztítás a szomszédos osztrák területek számára is fenyegetést jelentett, de a tatár hadak a mai Ausztria területét csak rövid időre és korlátozott mértékben érintették; a források hiányosak, és a becslések eltérnek.
A legerősebb jelölt II. Ottokár cseh király (ur. 1253–1278) lett. Az 1251-ben a tartomány élére álló Przemysł uralkodó a keleti határtól a mai osztrák területek nagy részéig kiterjesztette befolyását, és 1254-ben, majd 1260-ban békét, illetve katonai győzelmet ért el a magyar királysággal szemben. A kressenbrunni csata 1260-ban az ő katonai fölényét erősítette meg. II. Ottokár hatalmát a kortársak ugyanakkor nem „osztrák királyságként”, hanem a cseh király által uralt, lazán összekapcsolt tartományok együtteseként élték meg. Az ő uralma alatt tovább folytatódott a városiasodás és a bányavidékek fejlődése, de a helyi rendekkel való viszonya feszült maradt, mert a cseh király hivatalnokai és helyőrségei idegen hatalmat jelenítettek meg.
A Habsburg család felemelkedése szorosan összefüggött a Német-római Birodalom 13. századi válságával és a választófejedelmi politika átalakulásával. IV. Rudolf (Rudolf von Habsburg) sváb gróf családja a mai Svájc és Felső-Rajna vidékén rendelkezett birtokokkal; a család eredete a 10–11. századig követhető vissza, de a korai birtokviszonyok rekonstrukciója okleveles bizonytalanságokkal terhes. 1273-ban a választófejedelmek – részben éppen azért, mert a nagy dinasztiák közül senki sem akart túl erős királyt – Rudolfot választották német királlyá. Rudolf ezt követően II. Ottokár ellen fordult, mert a cseh király hatalmát a birodalmi jogrendre veszélyesnek tekintette, és a császári hűbérbirtokok közül többet is jogszerűtlenül tartott a kezében. A Habsburg–Przemysł-konfliktus tehát nem egyszerűen két család magánháborúja volt: a birodalmi hűbérjog és a királyi hatalom helyreállításának nyelvezetével folyt.
A döntő ütközetre 1278. augusztus 26-án, a dürnkruti csata néven ismert összecsapásban került sor, bár a pontos hely Dürnkrut és Jedenspeigen környéke, a megnevezés pedig a későbbi történeti hagyományból ered. A csatában II. Ottokár elesett; a kortárs források halálát többféleképpen beszélik el, és egyes változatok szerint a menekülő királyt a Habsburg-oldal harcosai ölték meg. A csata eseménytörténete csak részben dokumentált: a hadseregek mérete, a taktikai mozzanatok és a veszteségek számai a középkori hadtörténeti becslések bizonytalanságát hordozzák. A csata utáni béketárgyalásokon I. Rudolf (mint német király) megszerezte az irányítást a cseh király által korábban uralt osztrák tartományok felett, és 1282-ben fiait, Albertet és Rudolfot hűbérbe iktatta. Ettől az időponttól szokás a Habsburg-dinasztia osztrák hatalmának kezdetét számítani; ez a hagyomány azonban leegyszerűsíti a tényleges hatalmi állapotokat, mert a Habsburg uralom eleinte törékeny volt, a helyi rendek ellenállása és a dinasztikus osztozkodás pedig tovább tagolta a hatalmi teret.
Az „örökös tartományok” (Erblande) kifejezés a kora újkorban rögzült, és visszamenőleg gyakran alkalmazzák a középkori Habsburg-birtokokra is, ami félrevezető lehet. A 13–15. században a Habsburgok által irányított területek nem alkottak egységes államot: Ausztria az Enns alatt és Ausztria az Enns felett, Stájerország, Karintia, Krajna, a tiroli területek és a sváb birtokok külön-külön tartományi jogokkal, rendi gyűlésekkel és helyi szokásokkal rendelkeztek. A Habsburgok hatalma e tartományokban a hercegi/grófi tisztségek halmozásából és a birtokok családi kezeléséből eredt, nem pedig egy közös igazgatású „Ausztriából”. A tartományi gyűlések (Landtage) a helyi nemesség, a papság és a városok képviselőiből álltak, és az adómegajánlás, a fegyveres védelem és a helyi jogszabályok ügyében tárgyaltak; a 14. századtól ezek a rendi testületek a Habsburg hatalom tényleges partnereivé és ellensúlyaivá váltak.
A dinasztia 14. századi története a belső felosztások és az újraegyesítések ritmusát követte. III. Albert (ur. 1365–1395) alatt Bécs és a Duna-menti tartományok gazdasági és kulturális fellendülése folytatódott; ekkor alapították a bécsi egyetemet (1365), amelynek alapítása pápai és hercegi tárgyalásokhoz, majd utóbb megerősítéshez kötődött. Az egyetemalapítás a régiót a közép-európai tudáshálózatba kapcsolta, de nem jelentett azonnal széleskörű írásbeliséget vagy modern értelemben vett iskolázottságot. A családi hatalom fenntartása érdekében a Habsburgok házassági szövetségeket kötöttek a magyar, a cseh, a burgundiai és a dél-itáliai uralkodói családokkal; a hírhedté vált, későbbi emlékezetben idealizált házassági politika nem egyetlen mesterterv volt, hanem a dinasztikus fennmaradás és a területi növekedés esetleges lehetőségeivel való folyamatos lavírozás.
A 14–15. században a Habsburg tartományok társadalma erősen tagolt volt. A parasztság nagy része földesúri függésben élt, és a jobbágyi szolgáltatások terhei tájanként eltértek; a hegyvidéki völgyekben a kollektív használat, a szabadabb birtokformák és a korlátozott szántóföldi művelés sajátos életmódot alakítottak ki. A városok közül Bécs, Krems, Stein, Wiener Neustadt és Linz a kereskedelem, a kézművesség és a helyi piacok központjai voltak, de méretük a korabeli itáliai, flamand vagy rajnai városokhoz képest szerény maradt. A Szent Római Birodalom (Német-római Birodalom) keretei között a Habsburg hercegek fokozatosan a birodalmi politika főszereplői lettek: IV. Rudolf (ur. 1358–1365) oklevelet hamisíttatott, a híres Privilegium Maiust, hogy a Habsburg-ház számára a választófejedelmekkel egyenrangú jogokat teremtsen. Ez a hamisítás jól mutatja, hogy a középkori politikai nyelvezet már ekkor is használta a jogi dokumentumokat a hatalom legitimálására. Az így létrehozott főhercegi cím hosszú harc után, a 15. században vált be.
A zsidó közösségek jelenléte a Duna menti városokban már a 12–13. századtól adatolható. Bécsben és Alsó-Ausztria több városában a zsidó lakosok kereskedelemmel, pénzügyletekkel és kézművességgel foglalkoztak, de jogi helyzetük, adóterheik és védettségük a herceg személyes döntésétől függött. A 14. század végétől a zsidóellenes vádak és erőszakhullámok felerősödtek; 1420–1421-ben a bécsi zsidó közösséget a kortársak által geszera néven emlegetett üldözés sújtotta, amelynek során több tucat embert kivégeztek, másokat elűztek, vagyonukat pedig lefoglalták. Ezt az eseményt a kutatás dokumentált tényként kezeli, de az áldozatok pontos számát, a hercegi döntés indokait és a helyi lakosság szerepét illetően a források hiányosak. Az osztrák zsidó közösség emlékezete ezt az eseményt máig számon tartja; a történetírás pedig óva int attól, hogy a „középkori zsidóüldözések” képét egységes, vallásilag meghatározott jelenségként ábrázoljuk.
Az alfejezet kronológiája elsősorban okleveleken, évkönyveken, krónikákon és a növekvő városi levéltárak anyagán alapszik. A Babenberg-korszakra vonatkozóan a források eloszlása egyenetlen: a 10–11. századból kevés oklevél maradt fenn, ezért a birtokviszonyok és a határok rekonstrukciója feltevésekből és későbbi emlékekből dolgozik. Az Ostarrîchi-oklevél szövegét egy 996-os eredeti példányban ismerjük, de annak értelmezése vitatott: az „Ostarrîchi” kifejezés pontosan milyen területre utalt, és mennyire volt általánosan ismert, nem állapítható meg bizonyosan. A Privilegium Minus és a Privilegium Maius kapcsán a jogszövegek valódisága, keletkezési körülménye és alkalmazása a későbbi viták fontos témája; a Maius esetében a hamisítás ténye ma konszenzusos, de a hamisítás szerzői szándéka és utóélete értelmezésre szorul. A dürnkruti csata és az 1278-as hatalomváltás eseményei a kortárs elbeszélő forrásokban propagandisztikus színezetűek, ezért a hadtörténeti részleteknél a kutatók a bizonytalanságot jelzik. A 14–15. századi társadalmi adatok, például a bécsi és más városi zsidó közösségek létszáma, a pestisjárványok demográfiai következményei vagy a parasztság terhei esetében csak becslések lehetségesek, és a szakirodalom eltérő számokat ad.