A Habsburg Monarchia a kora újkorban az európai nagypolitika egyik meghatározó szereplőjeként formálódott. Az alábbi alfejezet azt vizsgálja, hogyan alakult át a középkor végén még laza, dinasztikus kötelékekkel összefűzött területi konglomerátum a 18. század elejére egy viszonylag egységesebb, bürokratikus nagyhatalommá. A folyamat szorosan összefügg a német-római császári címmel, a katolikus reformációval, a harmincéves háborúval és az oszmán terjeszkedéssel. A témakör az A Babenbergoktól a Habsburgokig alfejezetre épül: ott a Habsburgok középkori felemelkedését, az örökös tartományok (Erblande) megszerzését és a császári cím megszerzését tárgyaltuk. Itt most azt a kora újkori időszakot vizsgáljuk, amikor a Habsburg-hatalom egyszerre küzdött a felekezeti szétszakadással, a birodalmi rendek ellenállásával és az oszmán hadsereggel, miközben fokozatosan kiépítette a maga összetett uralmi szerkezetét.
A 16. század elején a Habsburg uralkodók – elsősorban I. Ferdinánd (1521–1564) – számára a legnagyobb kihívást a reformáció (németül Reformation) terjedése jelentette. A lutheri tanítások gyorsan találtak követőre a Habsburg örökös tartományokban, különösen a városokban, a nemesség körében és a bányavidékeken. Ausztriában, Csehországban és Morvaországban a huszita hagyományokkal is érintkező reformáció sajátos, többnyire lutheránus és részben később kálvinista jellegű egyházi struktúrákat hozott létre. Ferdinánd – aki testvére, V. Károly spanyol király és német-római császár nevében a keleti Habsburg területeket kormányozta – kezdetben pragmatikus politikát folytatott: a török fenyegetés miatt rászorult a rendek anyagi támogatására, ezért a protestáns rendekkel több alkalommal kompromisszumot kötött.
A katolikus reform (ellenreformáció) a tridenti zsinat (1545–1563) után vált rendszeres uralkodói programmá. A Habsburg uralkodók közül II. Miksa (1564–1576) még viszonylag türelmes volt, de fia, II. Rudolf (1576–1612) prágai udvarában már a katolikus udvari párt erősödött meg, a cseh rendek és a protestáns főurak viszont növelték autonómiájukat. A 17. század elejére a Habsburg tartományokban a felekezeti viszonyok rendkívül feszültté váltak. A dokumentált tények közé tartozik, hogy a bécsi udvar és a tartományi rendek között sorozatos konfliktusok robbantak ki a templomok, az iskolák és az egyházi birtokok hovatartozásáról; a források eltérő becsléseket adnak arról, hogy a lakosság mekkora hányada tért át a protestáns ágakra. A történészi konszenzus szerint a 16. század végén Csehország lakosságának többsége nem katolikus volt, de a számok – 60–80 százalék közötti becslések – mögött eltérő kritériumok állnak, és a hivatalos katolikus nyilvántartások torzíthatnak.
Az ellenreformáció a 17. században vált erőszakos állami projektté. A csehországi felkelés (1618) leverése után II. Ferdinánd (1619–1637) a fehérhegyi győzelem (1620) után rendeletileg indította el a rekatolizációt és a protestáns nemesség vagyonának elkobzását. A cseh rendi ellenállás bukása nem csupán a cseh korona országainak politikai súlyát törte meg, hanem a Habsburg-uralom alatt élő protestáns közösségek felszámolásának modelljévé vált. Az erőszak áldozatai között nemcsak a kivégzett felkelő vezetőket, hanem több ezer – becslések szerint néhány tízezer – kényszerűen emigrált, vagyonát vesztett embert kell számolnunk, a pontos számok a források szórtsága miatt vitatottak. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni: a rekatolizáció nem egyetlen etnikum vagy rend ellen irányult; a felelősség a döntést hozó uralkodói udvart, a jezsuita rendet mint intézményi szereplőt és a helyi katolikus hatóságokat terheli. A protestáns nemesség kollektív bűnösségének képzetét az utólagos emlékezetpolitikai elbeszélések alakították ki, és a könyv ezt nem erősíti meg.
A Habsburg tartományokban az ellenreformáció a 17–18. században párosult a barokk katolikus kultúra kiépülésével. A templomok, kolostorok, zarándokhelyek újjáépítése nemcsak vallási, hanem adminisztratív és reprezentációs célokat is szolgált. A paraszti közösségek számára a katolikus egyházi előírások (húsvéti gyónás, anyakönyvezés, iskoláztatás) mindennapi kontrollt jelentettek, de egyben a szociális fegyelmezés csatornái is voltak. A vitatott értelmezés itt az, hogy a rekatolizáció mennyiben volt pusztán erőszakos kényszer, és mennyiben támaszkodott belső, alulról jövő vallásos megújulási mozgalmakra; a történetírás a 20. század utolsó harmadától már nem kizárólag az erőszakra fókuszál, de nem is szépíti az üldözéseket.
A harmincéves háború (németül Dreißigjähriger Krieg) a kora újkori Habsburg Monarchia történetének egyik legsúlyosabb katasztrófája volt. A háború közvetlen kiváltó oka a cseh rendi felkelés volt: 1618-ban a prágai Hradzsinban a protestáns rendek képviselői – a dokumentált esemény szerint – a császári helytartókat kidobták az ablakon (a második prágai defenesztráció). A cseh rendek ezt követően detronizálták II. Ferdinándot, és a pfalzi választófejedelmet, V. Frigyest választották királlyá. A háború így gyorsan a Német-római Birodalom egészét érintő felekezeti és alkotmányos konfliktussá szélesedett.
A Habsburgok szempontjából a háború első szakasza (1618–1629) katonai sikereket hozott. A fehérhegyi csata (1620) után a császári és a Katolikus Liga hadai – köztük a bajor herceg csapatai – megszállták a cseh tartományokat, II. Ferdinánd pedig megkezdte a protestáns rendek kiiktatását. Az 1629-es restituciós ediktum visszakövetelte a protestánsok által 1552 után elfoglalt egyházi birtokokat, ami a birodalom északi protestáns rendjeit és külföldi szövetségeseit ismét háborúba sodorta. A dán és a svéd beavatkozás (1625–1635) után a háború egyre inkább a Habsburgok túlzott hatalmának megfékezéséről szólt, nem csupán a vallásról. A francia nyílt hadbalépés (1635) világossá tette, hogy a Habsburg–Bourbon szembenállás már a 17. század európai nagypolitikájának tengelyévé vált.
A harmincéves háború a Habsburg Monarchia számára katonailag vegyes eredményt hozott. A császári hadvezér, Albrecht von Wallenstein (1583–1634) ideiglenes győzelmei után meggyilkolása is a császári udvar és a katonai elit közötti bizalmatlanságot mutatja. A háború utolsó éveiben a Habsburgok elvesztették a kezdeményezést, és a vesztfáliai béke (1648) kimondta a birodalmi rendek szuverenitását vallási és külpolitikai ügyekben. A béke a Habsburg császári hatalom számára hosszú távú alkotmányos korlátot jelentett, bár a Habsburg örökös tartományokban – Csehország kivételével, ahol a rendi alkotmány felszámolódott – a dinasztia belső hatalma megmaradt.
A háború emberi és anyagi következményei a mai történeti kutatások szerint súlyosabbak voltak, mint amit a 19. századi nemzeti történetírás sokáig feltételezett. A lakosságveszteség a Birodalom egyes régióiban – így Csehországban, Morvaországban, Sziléziában és a német területek jelentős részén – a becslések szerint elérhette a 20–40 százalékot, de a számok erősen függnek a helyi forrásadottságoktól, és a járványok, éhínségek, a katonai beszállásolások és a menekültmozgások hatását nem mindig lehet elkülöníteni. A dokumentált kortárs beszámolók – például a svájci zsoldos katona, Peter Hagendorf naplója vagy a cseh protestáns emigránsok feljegyzései – a mindennapi erőszakot, a fosztogatást és a paraszti közösségek kiszolgáltatottságát mutatják. A háború alatti erőszakot nem lehet egyetlen hadsereghez vagy felekezethez kötni; a zsoldoshadseregek, a beszállásolt katonák és a fosztogató csoportok egyaránt követtek el atrocitásokat, a kollektív bűnösség fogalma itt sem alkalmazható.
A vesztfáliai béke a Habsburg Monarchia számára egy új típusú államépítés kezdetét is jelentette. A háború tapasztalatai arra késztették I. Lipótot (1658–1705) és udvarát, hogy az örökös tartományokban ne a rendi alkotmány megkerülésével, hanem a rendi intézményekkel együttműködve vagy azokat megkerülve építsen ki állandó hadsereget és adóztatást. A Habsburg Monarchia ebben az időszakban nem vált egységes nemzetállammá – ilyen fogalom a 17. században anakronizmus lenne –, hanem továbbra is dinasztikus, rendi és felekezeti jogrendek halmaza maradt. A történetírásban vitatott, hogy a vesztfáliai béke mennyiben hozott létre modern szuverén államokat, és mennyiben csupán a birodalmi alkotmányos egyensúly újrafogalmazását jelentette.
A Habsburg Monarchia kora újkori történetének másik meghatározó folyamata a oszmán–Habsburg háborúk sora volt, amely a 16. század elejétől a 18. század elejéig tartott. A középkor végi oszmán előrenyomulás (a Balkán, majd 1526-ban a mohácsi csata után a Magyar Királyság középső része) közvetlenül fenyegette a Habsburg örökös tartományokat és a császári székhelyet, Bécset. Az 1529. évi első oszmán ostrom Bécs alatt kudarcot vallott, de a fenyegetés állandó maradt. A 16–17. század során a két birodalom között hosszú, alacsony intenzitású határháború folyt: a végvárrendszer (németül Militärgrenze, később a horvát–szlavón határőrvidék) kiépülése, a rablóportyák, a falvak elpusztítása és a lakosság kényszerű migrációja mindennapi valóság volt a határvidéken. Az oszmán hódoltság és a Habsburg határvédelem egyaránt súlyos terheket rótt a helyi – magyar, horvát, szerb, román – közösségekre, és a konfliktus nem írható le egyszerűen a „keresztény Európa védelme” narratívájával, mert a határ menti urak és katonák gyakran saját érdekből is háborúztak, és a háborúk áldozatai elsősorban a parasztság soraiból kerültek ki.
A 17. század végi nagy oszmán háború fordulópontja Bécs 1683. évi ostroma volt. Az oszmán hadsereg Kara Musztafa nagyvezír vezetésével júliusban körülzárta a várost, amelyben a császár, I. Lipót már nem tartózkodott, mert udvarával Passauba menekült. A város védelmét Ernst Rüdiger von Starhemberg irányította, a felmentő sereget pedig a lengyel király, III. (Sobieski) János és a lotaringiai herceg, V. Károly vezette. A szeptember 12-i kahlenbergi csata (a 19. századi elnevezés szerint) az oszmán hadsereg visszavonulásával végződött. A csata dokumentált tényei között szerepel, hogy a keresztény koalíció – amelyben Habsburg csapatok, lengyel, birodalmi és más német segédcsapatok vettek részt – létszámfölényben volt, és az oszmán hadsereg utánpótlási vonalai megnyúltak. Az áldozatok számát illetően a becslések eltérők, és a kortárs jelentések gyakran túloznak; a történészi konszenzus szerint az ostrom és a csata több tízezer halottat követelt mindkét oldalon.
Az 1683-as esemény köré a későbbi emlékezetpolitika erőteljes mítoszt épített. A 19. századi osztrák és német nemzeti történetírás a „keresztény Európa megmentését” és a „kelet elleni védőbástya” (németül Schutzmauer des Abendlandes) szerepét hangsúlyozta, míg a magyar történeti emlékezetben a török kiűzése a Habsburg uralom alatti ország újraegyesítésének kezdetét jelöli. A 20–21. századi kritikai történetírás azonban árnyalja ezt a képet: a felmentő sereg nemcsak vallási, hanem dinasztikus és hatalmi érdekből harcolt, a háborúban részt vevő protestáns német fejedelmek és a katolikus Habsburgok közötti ellentét sem tűnt el, és a győzelem nem hozott békét a határvidéknek. Ráadásul az oszmán visszavonulást követő Habsburg hódítás a visszafoglalt területeken újabb erőszakot, járványt és kitelepítést idézett elő; a törökellenes felszabadító háború (1683–1699) a karlócai béke (1699) után sem szüntette meg a határ menti konfliktusokat, és a 18. század eleji Rákóczi-szabadságharc is mutatja, hogy a magyar rendek egy része a Habsburg uralmat nem felszabadításként élte meg.
Az oszmán háborúk tehát a Habsburg Monarchia számára egyszerre jelentettek katonai kihívást, területi nyereséget és nagyszabású adminisztratív feladatot. A Magyar Királyság visszafoglalt területeinek berendezése, a határőrvidékek katonai igazgatása és a betelepítések a 18. század folyamán a Habsburg-államépítés egyik legnagyobb vállalkozása lett.
A Habsburg Monarchia kora újkori történetének hosszú távú eredménye egy sajátos, összetett birodalmi állam (latinul Monarchia Austriaca, németül Habsburgermonarchie) kialakulása volt. Ez az állam nem volt egységes nemzetállam, és még a 18. században sem beszélhetünk a mai értelemben vett osztrák nemzetről. A Habsburg uralkodók – a császári cím birtokosai – a következő fő területi egységeket kormányozták:
A birodalomépítés legfontosabb eszköze a landesfürstliche Obrigkeit (tartományúri fennhatóság) és a Stände (rendek) közötti tárgyalásos hatalommegosztás volt. A 16–17. században a Habsburgok a rendi országgyűléseken keresztül szavaztatták meg az adókat és a katonaságot, de a harmincéves háború és az oszmán fenyegetés lehetővé tette, hogy az udvar egyre inkább központi szerveket – titkos tanács, udvari kamara, haditanács – építsen ki, és a rendi intézmények rovására növelje saját apparátusát. Ez a folyamat nem lineáris, és az egyes tartományok eltérő jogállása miatt nem vezetett egységes alkotmányhoz.
A kora újkori Habsburg Monarchia vallási házirendje a katolikus egyház kiváltságos helyzetén alapult. A pietas Austriaca (osztrák jámborság) a dinasztia katolikus identitásának és a barokk vallásosságnak a politikai reprezentációját jelentette. A Habsburgok ugyanakkor a birodalmi és magyarországi protestáns rendekkel időről időre kompromisszumra kényszerültek, mert a birodalmi béke (1555, 1648) és a magyar országgyűlési törvények a vallási türelmet bizonyos keretek között elismerték. A Habsburg Monarchia tehát egyszerre volt katolikus, de nem teokratikus állam; a vallási kisebbségek – protestánsok, ortodox szerbek és románok, zsidók, sőt az oszmán határ mentén muszlim közösségek – helyzete a helyi jogrendek szerint változott.
A gazdasági és demográfiai folyamatok a kora újkorban a Habsburg Monarchia számára lassú növekedést hoztak, de a háborúk és járványok időszakos visszaeséseket okoztak. A 17. század végi és 18. századi betelepítések – német telepesek a Bánságba és Bácskába, zsidó közösségek a városokba – a gazdasági aktivitás élénkítését szolgálták, de egyben új etnikai és vallási feszültségeket is teremtettek. A merkantilista gazdaságpolitika (főként a 18. században) az állami bevételek növelését és az ipar támogatását célozta, de a paraszti robotterhek és a céhes kötöttségek miatt a változások korlátozottak maradtak.
A Habsburg birodalomépítés értékelése a történetírásban vitatott. A 19. századi osztrák és közép-európai nemzeti történetírók részben negatívan ítélték meg a Habsburg-államot mint a nemzeti fejlődés kerékkötőjét, mások – különösen a 20. század végi birodalomtörténeti iskola – hangsúlyozták a többes identitásokat, a dinasztikus lojalitást és a felekezeti együttélést mint a modern állam és a regionális autonómiák sajátos keretét. A mai konszenzus szerint a kora újkori Habsburg Monarchia nem tekinthető sem a későbbi Osztrák–Magyar Monarchia előképének, sem a „népek börtönének” – ez utóbbi kifejezés a 19. századi politikai retorika terméke –, hanem egy olyan összetett dinasztikus államkomplexum volt, amelyben a hatalomgyakorlás, a rendi autonómia és a felekezeti sokszínűség együtt létezett.
A kora újkori Habsburg Monarchia történetére viszonylag gazdag írott forrás áll rendelkezésre: tartományi országgyűlési jegyzőkönyvek, uralkodói rendeletek, udvari kamarai iratok, egyházi vizitációs jegyzőkönyvek, adóösszeírások, követjelentések, krónikák és magánlevelezések. A Habsburg-udvar hivatalos iratanyaga a bécsi levéltárakban kutatható, de a magyar, cseh, horvát és más regionális levéltárak is fontos forrásokat őriznek. A források értelmezése ugyanakkor óvatosságot igényel: az udvari iratok gyakran a központi szándékokat tükrözik, a paraszti és városi alsó rétegek hangja főként panaszlevelekben, periratokban és kihallgatási jegyzőkönyvekben jelenik meg, amelyek torzíthatnak. A felekezeti összetételre vonatkozó adatok hiányosak; a katolikus plébániai anyakönyvek és a protestáns egyházi feljegyzések egyenetlenül maradtak fenn, ezért a vallási arányokra vonatkozó számok mind becslések. A harmincéves háború demográfiai veszteségeire vonatkozó becslések – amelyek a történetírásban nagy eltéréseket mutatnak – szintén bizonytalanok, mert a korszak anyakönyvi és adóösszeírási adatai hiányosak, és a járványok, valamint a migráció hatását nehéz elkülöníteni. Az 1683-as ostromra vonatkozó kortárs beszámolók részben propagandisztikus jellegűek, és a csata utólagos nemzeti emlékezete tovább színezte az eseményeket. A Habsburg birodalomépítés egyes aspektusai – például a rendi ellenállás mértéke vagy a rekatolizáció társadalmi hatása – a szakirodalomban ma is vitatottak. A jelen alfejezet a konszenzusos tényeket és a főbb eltérő értelmezéseket igyekszik szétválasztani; ahol a források nem tesznek lehetővé egyértelmű állítást, ott a bizonytalanságot jelölni kell.