Ausztria 1945 utáni történetének legfontosabb belpolitikai és nemzetközi jogi fordulópontja az 1955-ös államszerződés megkötése és az ezt követő semlegességi nyilatkozat volt. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan alakult ki a második köztársaság politikai és gazdasági rendszere a négyhatalmi megszállás éveiben, miért tekinthető az államszerződés és a semlegesség az osztrák állami identitás egyik alapító mítoszának, és milyen feszültségek kísérték a múlttal való szembenézést az 1980-as évek végén. A fejezet szorosan kapcsolódik az előző alfejezethez, amely az Anschluss és a náci korszak következményeit tárgyalta, mivel az 1955 utáni osztrák politikai berendezkedés részben éppen arra a kérdésre adott választ, hogy miként lehet egykori náci résztvevőket is integráló, ugyanakkor demokratikus és stabil államot építeni. A téma egyszerre érinti a nemzetközi jog, a gazdaságtörténet, a politikatudomány és az emlékezetpolitika kérdéseit, ezért a következőkben a dokumentált tények, a statisztikai becslések, a tudományos konszenzus és a vitatott értelmezések közötti különbségtételre különös figyelmet fordítunk.
A második köztársaság intézményi és politikai keretei már a szövetséges megszállás időszakában, 1945 és 1955 között kialakultak. Ausztria területét 1945 tavaszán a szovjet, amerikai, brit és francia csapatok foglalták el; az országot négy megszállási övezetre osztották, Bécs pedig közös igazgatás alá került. Ez a helyzet hosszú távon bizonytalanná tette az osztrák állami szuverenitást, ugyanakkor a nyugati szövetségesek és a Szovjetunió közötti hidegháborús feszültség éppen azt eredményezte, hogy Ausztria – Németországtól eltérően – nem szakadt ketté tartósan. Az 1945. november 25-én megtartott első általános választásokon a Osztrák Néppárt (Österreichische Volkspartei, ÖVP) szerezte meg a szavazatok abszolút többségét, a Osztrák Szociáldemokrata Párt (Sozialdemokratische Partei Österreichs, SPÖ) és a Osztrák Kommunista Párt (Kommunistische Partei Österreichs, KPÖ) előtt. A választások óta a két nagy párt, az ÖVP és az SPÖ közötti versengés és együttműködés határozta meg az osztrák politika alapvonalait, bár az 1945 és 1947 közötti első kormányban még a kommunisták is részt vettek.
Az 1945–1947 közötti időszak a háború utáni újjáépítés, az élelmiszerhiány, a menekült- és kitelepítettkérdés, valamint a náci múlt kezelésének vitáival telt. A denacifikáció Ausztriában soha nem volt olyan következetes, mint a nyugat-németországi amerikai zónában, részben azért, mert a szövetségesek és az osztrák politikai elitek is tartottak attól, hogy a túl szigorú eljárások aláásnák az ország gazdasági újjáépítését és a társadalmi kohéziót. Az 1947-es első alszervezeti törvény (Verbotsgesetz) azonban kimondta a náci párt és szervezetei betiltását, és kötelezővé tette a volt tagok regisztrálását; a végrehajtás azonban arcok és intézmények szintjén rendkívül egyenetlen maradt. A történészi konszenzus szerint a második köztársaság politikai kultúrájában az 1940-es évek végétől az 1980-as évekig a „náci uralom első áldozata” narratíva dominált, amelyet a szövetséges hatalmak 1943-as moszkvai nyilatkozata is megerősített, de amely a valóságban elfedte az osztrák részvételt a nácizmus bűneiben. Ez a narratíva azonban nem volt kizárólagos; egyes értelmiségiek, zsidó túlélők és baloldali politikusok már az 1950-es években bírálták a múltfeldolgozás hiányát.
A gazdasági stabilitás szempontjából döntő volt a Marshall-terv és az abból származó amerikai segély, amelyhez Ausztria 1948-tól hozzáfért. A segély mértéke az osztrák gazdaságtörténeti irodalom szerint az egy főre jutó összegben a legmagasabbak közé tartozott Európában; ez hozzájárult az ipari termelés gyors helyreállításához, az infrastruktúra újjáépítéséhez, valamint a nyugati orientációjú gazdaságpolitika megerősödéséhez. A nemzeti bank 1946-os államosítása és az 1946–1947. évi valutareform (a schilling ismételt bevezetése) szintén a stabilizációt szolgálta. Az 1950-es évek elejére az osztrák gazdaság túllépett a közvetlen háborús károkon, de a növekedés üteme csak az államszerződés után vált tartóssá és látványossá.
Az 1955. május 15-i osztrák államszerződés (Österreichischer Staatsvertrag) aláírására a bécsi Belvedere-palotában került sor. A dokumentum aláírói a négy szövetséges nagyhatalom – az Egyesült Államok, a Szovjetunió, az Egyesült Királyság és Franciaország –, valamint az osztrák kormány képviselői voltak. A szerződés formálisan helyreállította a független, demokratikus Ausztria szuverenitását, megtiltotta a Németországgal való politikai vagy gazdasági uniót (az Anschluss tilalmát), és rendelkezett a megszálló csapatok kivonásáról. A szerződés tartalmazta továbbá a nemzeti kisebbségek védelmére vonatkozó rendelkezéseket, valamint a korábbi német tulajdon szovjet igényeinek rendezését. Az osztrák kormány jelentős, mintegy 150 millió dollár értékű ellentételezést vállalt a szovjet félnek, részben áru, részben készpénz formájában; ez az összeg a későbbi gazdasági fellendülésben arányosan kisebb teherré vált, de 1955-ben komoly költségvetési és diplomáciai vitát váltott ki.
Az államszerződés létrejöttének okai a történeti irodalomban eltérő hangsúllyal szerepelnek. A hagyományos osztrák emlékezetpolitikai elbeszélés szerint a szerződés az osztrák diplomácia – elsősorban Julius Raab szövetségi kancellár és Adolf Schärf alkancellár, valamint Leopold Figl külügyminiszter – kitartó tárgyalásainak eredménye volt. Ezt a képet a kortárs osztrák sajtó és a hivatalos állami ünnepségek erőteljesen terjesztették. A nemzetközi szakirodalom ezzel szemben nagyobb hangsúlyt helyez a hidegháborús konstelláció átalakulására: Sztálin 1953-as halála után a szovjet vezetés hajlandóbbá vált a kompromisszumra, részben azért, hogy semleges európai ütközőzónát alakítson ki, részben pedig mert a nyugati német újrafelfegyverzés vitája (az 1954-es párizsi szerződések és a NATO-bővítés előkészítése) miatt a Szovjetunió érdekelt volt a státus quo rugalmasabb kezelésében. Ezt a nézetet támasztja alá, hogy az 1955. áprilisi moszkvai tárgyalásokon a szovjet fél kifejezetten a semlegesség osztrák garanciáját kérte, és ezt a nyugati hatalmak is elfogadták. A dokumentált tény az, hogy a szerződés aláírására a szovjet–osztrák kétoldalú megállapodás után került sor, és a szovjet kormány részéről Vjacseszlav Molotov külügyminiszter írta alá.
A szerződés értelmezésében a mai történészi konszenzus árnyalt: az osztrák diplomácia nem volt passzív, de mozgástere alapvetően a nagyhatalmi érdekegyezésből fakadt. A semlegesség osztrák nyilatkozata – amely 1955. október 26-án, az osztrák parlament által elfogadott alkotmánytörvényben öltött formát – ezért részben szovjet feltétel volt, részben osztrák belpolitikai kompromisszum. A semlegesség a dokumentált szöveg szerint „örök időkre” szól, és kimondja, hogy Ausztria semmilyen katonai szövetséghez nem csatlakozik, idegen csapatokat nem tűr meg területén, és nem vesz részt más államok közötti háborúban. A semlegesség azonban nem volt az alkotmányos alaptörvény része, hanem törvényi szinten rögzített elv; ez a jogi karakter később az osztrák EU-csatlakozással kapcsolatos vitákban újabb értelmezési kérdéseket vetett fel.
Az 1955 utáni osztrák politikai élet legmeghatározóbb intézménye a nagykoalíció (Große Koalition) volt, amelyben az ÖVP és az SPÖ együtt kormányzott. Ez a modell nem pusztán taktikai választási szövetség volt, hanem a második köztársaság politikai identitásának egyik pillére. Az alapító nemzedék – például Julius Raab, Adolf Schärf, Leopold Figl, később Bruno Kreisky és Josef Klaus – politikai tapasztalata az 1934-es osztrák polgárháborúig nyúlt vissza, amikor a keresztényszociális és szociáldemokrata tábor közötti fegyveres konfliktus az első köztársaság kudarcát jelezte. A második köztársaság politikusai ezt a kudarcot tudatosan próbálták elkerülni azzal, hogy a döntéseket a két nagy párt közötti egyeztetéssel hozták meg, és a központi államhatalmat a társadalmi érdekcsoportokkal való folyamatos konzultációra építették.
A nagykoalíció azonban nem jelentette azt, hogy ne maradtak volna éles politikai viták. Az 1950-es és 1960-as években az iskolapolitika, a családjog, az állami és egyházi vagyon kérdése, valamint a média irányítása rendszeresen feszültséget keltett. A katolikus egyház befolyása elsősorban az ÖVP-n belül és a szociális partnerség (Sozialpartnerschaft) bizonyos intézményeiben érvényesült, míg az SPÖ a szekularizációt és a munkavállalók érdekképviseletét hangsúlyozta. A kormányzati rendszerben a társadalmi partnerség nem törvényben rögzített intézmény, hanem informális, nagyrészt a munkaadói és munkavállalói szövetségek – a Gazdasági Kamara (Wirtschaftskammer Österreich), a Munkáskamara (Arbeiterkammer), az Osztrák Szakszervezeti Szövetség (Österreichischer Gewerkschaftsbund, ÖGB) és a mezőgazdasági kamara – közötti egyeztetési mechanizmust jelöli. Ez a struktúra a bérmegállapodásokban, a szociálpolitikai döntésekben és a gazdaságpolitikai tervezésben játszott szerepet. A konszenzusos modell eredményeként a sztrájkok száma Ausztriában – nemzetközi összehasonlításban – alacsony maradt; a munkaügyi konfliktusokat jellemzően tárgyalásos úton rendezték.
A nagykoalíció korszaka 1945-től 1966-ig, majd 1986-tól újra 1999-ig tartott (bár megszakításokkal). Az 1966-os választások után az ÖVP abszolút többséget szerzett, és Josef Klaus kancellár egypárti kormányt alakított; az 1970-es években pedig Bruno Kreisky vezetésével az SPÖ kormányzott abszolút többséggel. Ez a váltakozás azonban nem szüntette meg a szociális partnerség alapintézményeit, amelyek a gazdaságpolitikai stabilitás és a társadalmi béke kereteit továbbra is biztosították. A demokrácia intézményei, a szövetségi elnök szerepe és a tartományok autonómiája is megszilárdult; Ausztria szövetségi államként kilenc tartománnyal működött, amelyek közül Bécs különleges státusszal bírt.
Az 1950-es évek végétől az 1970-es évek közepéig tartó időszakot az osztrák gazdaságtörténet-írás a gazdasági csoda (Wirtschaftswunder) korszakaként tartja számon. Az ipari termelés, a turizmus és az építőipar növekedése, valamint a Nyugat-Németországgal és Olaszországgal kialakított kereskedelmi kapcsolatok révén Ausztria gyors ütemben emelkedett fel a háború utáni nyomorból. A statisztikai becslések szerint a reál GDP éves növekedése az 1950-es és 1960-as években gyakran meghaladta az 5 százalékot, bár az egyes évek között jelentős ingadozás volt; a számok a korabeli nemzeti számlák módszertani eltérései miatt pontatlanok, ezért azokat becslésként kell kezelni. A foglalkoztatás szerkezete átalakult: a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya csökkent, a szolgáltató szektor és az ipar szerepe nőtt. A vendéglátás és a téli sportturizmus – különösen a tiroli, salzburgi és karintiai régiókban – a gazdasági növekedés egyik húzóágazatává vált.
A gazdasági fellendülés lehetővé tette a szociális jóléti állam kiépítését. Az osztrák szociálpolitika a háború előtti keresztényszociális és szociáldemokrata hagyományokra építve, de a második világháború utáni európai trendekhez illeszkedve, fokozatosan kiterjesztette a nyugdíj-, egészségbiztosítási és családtámogatási rendszereket. Az 1955-ös általános szociális biztosítási törvény (Allgemeines Sozialversicherungsgesetz, ASVG) egységesítette a szociális biztosítási rendszert, és kiterjesztette a biztosítotti kört a munkavállalók és családtagjaik széles rétegeire. Ez a jogszabály a második köztársaság szociális modelljének egyik alapeleme, bár megalkotása előtt éles viták folytak a finanszírozási formáról és a járulékfizetők köréről. A jóléti állam kiépülése egyúttal hozzájárult a politikai rendszer legitimitásához: a nagykoalíció a gazdasági növekedés eredményeit a társadalmi juttatások bővítésére fordította, ami csökkentette a társadalmi elégedetlenséget és a szélsőséges pártok befolyását.
Ugyanakkor a jóléti állam nem volt mentes a feszültségektől. A nők foglalkoztatása az 1960-as és 1970-es években növekedett, de a bérek és a férfiak közötti esélyegyenlőség terén tartós egyenlőtlenségek maradtak; a női fizetett munka ráadásul gyakran a nem fizetett háztartási és gondozási munkára rakódott rá. A hagyományos katolikus vidéki társadalom és a gyors urbanizáció ütközése szintén kulturális feszültségekhez vezetett. A vendégmunkások – elsősorban Törökországból és Jugoszláviából – 1960-as években kezdődő bevándorlása pedig új társadalmi sokszínűséget hozott, amelyet a politikai elitek kezdetben ideiglenesnek tekintettek, és a beilleszkedés hosszú távú politikáját csak az 1980-as évektől kezdték kialakítani. Ez a migrációs folyamat a későbbi fejezetekben Gazdaság, társadalom és migráció tárgyalandó összefüggésekhez is kapcsolódik.
Az 1955-ös semlegességi nyilatkozat jogi kötelezettséget írt elő, de a semlegesség gyakorlati értelmezése az évtizedek során folyamatosan változott. Ausztria nem csatlakozott a NATO-hoz, de az 1960-as évektől aktívan részt vett az ENSZ békefenntartó misszióiban, és Bécs nemzetközi konferenciahelyszínné vált. A bécsi Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (IAEA) székhelye 1957-ben, az OPEC székhelye pedig 1965-ben került az osztrák fővárosba; ez a tény a semleges státuszt diplomáciai tőkévé alakította, ugyanakkor a nyugati és keleti hatalmak közötti közvetítő szerep lehetőségét is felkínálta. A semlegesség nem jelentett elszigetelődést: Ausztria 1956-ban az Európa Tanács, 1960-ban az Európai Szabadkereskedelmi Társulás (EFTA) tagja lett, és 1961-től részt vett a nyugat-európai gazdasági együttműködésben. A hidegháború évtizedeiben a semlegesség emellett a keleti és nyugati diplomácia találkozópontjává tette Bécset; a város számos csúcstalálkozónak adott otthont, köztük az 1961-es Kennedy–Hruscsov találkozónak.
A semlegesség osztrák értelmezése a szovjet blokk összeomlása után új kihívásokkal szembesült. Az 1990-es években az osztrák kormányok a semlegesség fenntartása mellett közeledtek az európai integrációhoz, ami jogi és politikai vitákat váltott ki. A semlegesség hivatalos kormányzati álláspontja szerint a katonai szövetségektől való távolmaradás továbbra is érvényes, bár 1995 óta Ausztria az Európai Unió tagja, és a közös biztonság- és védelempolitika keretében egyes műveletekben szerepet vállal. A politikai gyakorlatban a semlegesség jelentése tehát nem statikus; a konkrét döntések – például a légtérzár, a katonai gyakorlatokon való részvétel, vagy a szankciós politika – mindig is alkotmányjogi és nemzetközi jogi vita tárgyát képezték. Ez a folyamat Ausztria külpolitikai identitásának fontos eleme, amelyet a későbbi alfejezet Ausztria az EU-ban (1995–2026) fejt ki részletesen.
A gazdasági növekedéssel párhuzamosan az osztrák társadalom kulturális és értékrendi átalakuláson ment keresztül. Az 1960-as évek végétől a nyugat-európai új baloldal, a diákmozgalmak és a feministakritika Ausztriában is megjelent. Az 1968-as események Bécsben az egyetemi reformokat és a tekintélyelvű hagyományok bírálatát erősítették. A művészeti életben a Bécsi Akcionizmus (Wiener Aktionismus) provokatív teljesítményei, valamint az irodalomban Thomas Bernhard, Elfriede Jelinek és Peter Handke munkái a múlt feldolgozatlanságát, a náci örökséget és a jóléti társadalom konformizmusát bírálták. A katolikus egyház társadalmi befolyása fokozatosan csökkent: a vasárnapi miselátogatók arányára vonatkozó egyházi és szociológiai felmérések az 1950-es évek óta folyamatos csökkenést jeleznek, bár az adatok módszertani bizonytalanságai miatt a pontos arányok vitatottak. A nők jogi helyzete az 1970-es években javult, a házasságon belüli egyenlőtlenségeket több törvénymódosítás csökkentette, és a felsőoktatásban a női hallgatók aránya növekedésnek indult. Mindezek a folyamatok a második köztársaság társadalmi alapjait modernizálták, miközben a vidéki, konzervatív régiók és a nagyvárosi, szekuláris kultúra közötti különbségek továbbra is fennmaradtak.
A második köztársaság emlékezetpolitikájában az 1980-as évek közepén robbanásszerű változást hozott a Waldheim-ügy. Kurt Waldheim, aki 1972 és 1981 között az ENSZ főtitkára volt, 1986-ban indult a szövetségi elnöki posztért az ÖVP jelöltjeként. Választási kampánya során a nemzetközi sajtóban és a zsidó szervezetek körében dokumentumok alapján kérdések merültek fel katonai múltjával kapcsolatban: Waldheim a második világháború idején a Wehrmacht tisztjeként szolgált, többek között a balkáni hadszíntéren, ahol a német hadsereg tömeges megtorlásokat hajtott végre. A dokumentált tények szerint Waldheim egységei olyan területeken állomásoztak, ahol háborús bűncselekményeket követtek el; azonban a tudományos vita arról, hogy Waldheim személyesen milyen mértékben tudott vagy vett részt konkrét bűncselekményekben, azóta is megoszlik, és a bizonyítékok nem támasztják alá közvetlen részvételét, de azt sem zárják ki, hogy tudomása volt a cselekményekről. Az Osztrák Történészbizottság 1987-es nemzetközi vizsgálata megállapította, hogy Waldheimnak tudomása lehetett a deportálásokról és megtorlásokról, de nem bizonyította személyes elkövetését; a jelentés egyes részeit a mai napig vitatják.
A Waldheim-ügy politikai következménye kettős volt. Egyfelől Waldheimet 1986-ban elnökké választották; másfelől a kampány során a nyilvános vitában először kérdőjeleződött meg tömegesen az osztrák „áldozat” narratíva. A „Waldheim-affér” kifejezést a nemzetközi sajtó és a tudományos irodalom egyaránt használja arra a folyamatra, amelyben az osztrák társadalom kénytelen volt szembesülni azzal, hogy a második világháború bűneiben osztrák állampolgárok is részt vettek, és hogy a háború utáni elit folytonossága ezt a részvételt elrejtette. A vita hatására a kormány 1992-ben felállította az Osztrák Történészbizottságot a zsidó vagyonok elrablásának és a kényszermunka történetének vizsgálatára; a bizottság 2003-ban közreadott jelentése részletesen dokumentálta az osztrák részvételt a náci vagyonelkobzásban, a zsidó közösségek kifosztásában és a kényszermunka-rendszerben. Ez a folyamat a második köztársaság hivatalos emlékezetpolitikájának egyik legjelentősebb fordulópontja volt, de nem szüntette meg a vitákat: az osztrák emlékezetpolitikában a 2000-es években is tovább éltek az áldozati és tettesi narratívák közötti feszültségek, amelyeket a későbbi fejezetek Ausztria az EU-ban (1995–2026) tárgyalnak.
A Waldheim-ügy nemcsak történeti vita volt, hanem belpolitikai küzdelem is. A szociáldemokrata ellenzék és a civil szervezetek egy része erkölcsi aggályokra hivatkozva felszólította Waldheimet a visszalépésre; az ÖVP és a konzervatív sajtó ezzel szemben „kívülről irányított kampányt” és „méltánytalan általánosítást” emlegetett. Ez a belpolitikai törésvonal előrevetítette a későbbi osztrák identitáspolitikai vitákat, és hozzájárult az 1986 utáni nagykoalíció, valamint a jobboldali-populista Osztrák Szabadságpárt (Freiheitliche Partei Österreichs, FPÖ) megerősödéséhez is, amelynek vezetője, Jörg Haider a bevándorlás- és EU-szkeptikus retorikát a nemzeti identitás kérdésével kapcsolta össze.
Az 1955-ös államszerződés és a semlegesség dokumentált tényei jól ismertek: a szerződés szövege, aláírási jegyzőkönyvei és a parlamenti viták levéltári anyagai hozzáférhetők. A gazdasági növekedésre vonatkozó adatok az 1950-es és 1960-as évekből elsősorban a hivatalos statisztikai hivatal, az Osztrák Statisztikai Központi Hivatal (ma: Statistik Austria) becslésein alapulnak; ezek módszertani okokból – például a nemzeti számlák utólagos revíziója, a feketegazdaság és a mezőgazdasági önfogyasztás becslése miatt – bizonytalanok. A jóléti állam kiépülésének időszakáról a kormányzati iratok és a szociálpolitikai törvénytervezetek a legfontosabb források; ezeket a szakirodalom kiegészíti a pártarchívumok és érdekképviseleti iratok elemzésével. A nagykoalíció működésének részleteiről a kortárs politikai emlékiratok – például Julius Raab, Adolf Schärf, Josef Klaus és Bruno Kreisky visszaemlékezései – bőséges, de elfogult beszámolókat kínálnak, ezért azokat más forrásokkal kell összevetni.
A Waldheim-ügy értékelése a legkevésbé konszenzusos rész. A dokumentált tények – a Wehrmacht-iratok, a balkáni hadszíntéren készült feljegyzések és a háborús bűnökre vonatkozó bizottsági jelentések – nem kérdőjelezhetők, de ezek elemzése eltérő következtetéseket tesz lehetővé. A történészi álláspontok aszerint különböznek, hogy ki milyen hangsúllyal kezeli a tudás és a közvetlen részvétel közötti különbséget, illetve mennyire tekinti a háború utáni osztrák elit egészét a náci rendszer cinkosának. A vitatott értelmezés kategóriájába tartozik továbbá az a kérdés, hogy a Waldheim-ügy valóban fordulópontot jelentett-e az osztrák múltfeldolgozásban, vagy csupán a nemzetközi nyomás politikai kényszerét tükrözte. A semlegesség gyakorlati tartalmáról szóló vita szintén nem lezárható: a nemzetközi jogi és politikatudományi irodalom eltérően ítéli meg, hogy a semlegesség az 1955-ös nyilatkozat óta mennyiben változott tartalmilag, és hogy az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikája milyen mértékben üresítette ki azt.