Az 1938-as Anschluss nem egyetlen nap eseménye volt: az 1918 után függetlenné vált osztrák köztársaság belpolitikai válságainak, a náci Németország terjeszkedési politikájának és az európai nagyhatalmak tétlen vagy elutasító magatartásának együttes következményeként következett be. Az előző alfejezetben tárgyalt első köztársaság demokratikus intézményei 1933–1934-re összeomlottak, és az ausztrofasizmus (Ständestaat) elnevezéssel is illetett, Engelbert Dollfuß vezette autoriter rendszer nem tudott tartós ellensúlyt képezni a nemzetiszocialista Németországgal szemben. Az Anschluss után Ausztria mint önálló állam hét évre eltűnt a nemzetközi térképről; a náci uralom, a második világháború és a Holocaust időszaka mind a mai napig meghatározza az osztrák történeti önértelmezést. Ebben az alfejezetben az 1938-as csatlakozást, a náci uralom mechanizmusait, az üldözést, az ellenállást, a háborús részvételt és az 1945-ös felszabadítást tárgyaljuk, különös figyelemmel arra, hogy az osztrák társadalom egyszerre volt áldozat, passzív elfogadó és aktív elkövető.
Az 1930-as évek második felében Ausztria nemzetközi helyzete fokozatosan romlott. A Dollfuß-kormányzat 1933–1934-ben feloszlatta a parlamentet, betiltotta a kommunista és a nemzetiszocialista pártot, majd 1934 februárjában a szociáldemokrata munkásmozgalom fegyveres ellenállását is vérbe fojtotta (lásd az előző alfejezetet). Az 1934. júliusi nemzetiszocialista puccskísérlet során Dollfuß meggyilkolása után utódja, Kurt Schuschnigg folytatta az autoriter, keresztény-társadalmi irányzatú politikát, de a rezsim tömegbázisa szűk maradt. A náci Németország kezdettől fogva gazdasági és diplomáciai nyomást gyakorolt, például 1933-ban ezer márkás vízumilletéket vezetett be az Ausztriába utazó német állampolgárokra, ami súlyosan érintette az osztrák idegenforgalmat. Az 1936. júliusi osztrák–német megállapodás formálisan elismerte Ausztria függetlenségét, ugyanakkor kötelezte a bécsi kormányt arra, hogy politikáját a „német állam” hűségének jegyében alakítsa, és nemzetiszocialista érzelmű személyeket is bevonjon a kormányzásba. A megállapodás gyakorlatilag aláásta Ausztria mozgásterét, és növelte a náci befolyást a közigazgatásban és a rendőrségben.
1938 elejére a náci Németország katonai és politikai nyomása fokozódott. Február 12-én Hitler berchtesgadeni rezidenciáján fogadta Schuschnigget, aki a megfélemlítő tárgyaláson kénytelen volt elfogadni, hogy a náci szimpatizáns Arthur Seyß-Inquart belügyminiszter legyen. Schuschnigg utolsó kísérletként március 9-én népszavazást hirdetett Ausztria függetlenségének megerősítésére; a szavazást március 13-ára tervezték. A kérdés megfogalmazása és a szavazási korhatár módosítása azonban jogi aggályokat vetett fel, a német vezetés pedig ultimátumban követelte a referendum lemondását és Schuschnigg lemondását. Március 11-én a német katonai beavatkozás fenyegetése alatt Schuschnigg lemondott, és a német nyomásra kinevezett Seyß-Inquart vette át a szövetségi kancellári tisztet.
A német csapatok 1938. március 12-én hajnalban átlépték az osztrák határt; az osztrák hadsereg ellenállási parancsot nem kapott. Hitler még aznap Linzbe érkezett, majd Bécsben, a Heldenplatzon 1938. március 15-én mondta el beszédét. A dokumentált felvételek és beszámolók szerint a bevonulást sok helyen lelkes tömeg fogadta, a náci propaganda pedig ezt a képet terjesztette világszerte. Ugyanakkor a lelkesedés mértéke utólag nehezen mérhető: a rendőrség és az SA már napokkal korábban letartóztatta a rezsim ellenfeleit, a nyilvánosságot megfélemlítették, és a tömegjeleneteket részben szervezték. A történészi konszenzus szerint az osztrák lakosság egy része valóban támogatta a csatlakozást, más része közömbös volt, és jelentős kisebbség elutasította, de a pontos arányok nem állapíthatók meg a kényszerített körülmények miatt.
A jogi értelemben vett Anschluss (németül „csatlakozás”) 1938. március 13-án lépett hatályba, amikor a Seyß-Inquart-kormány törvényt fogadott el Ausztria „a Német Birodalomhoz való csatlakozásáról”. A náci rezsim ezt követően 1938. április 10-én népszavazást tartott, amelyen a hivatalos végeredmény szerint a szavazók 99,7%-a támogatta a csatlakozást. Ez az adat azonban nem tekinthető szabad választási eredménynek: a zsidónak minősülő személyek és a politikai ellenfelek nem szavazhattak, a szavazólapokon feltűnően elhelyezett „igen” mező szerepelt, és a választási biztosok, valamint a párt és az SS jelenléte félelmet keltett. A kortárs és későbbi becslések – például az illegálisan készített szociáldemokrata jelentések – szerint a valós támogatottság ennél alacsonyabb lehetett, de a konszenzus szerint valószínűleg többségi volt. A nemzetközi reakciók megosztottak voltak: Nagy-Britannia és Franciaország hivatalosan tiltakozott, de katonai lépést nem tett; az olasz fasiszta kormány, amely korábban Ausztria függetlenségének egyik garanciája volt, 1936 óta a német szövetség felé sodródott, és nem avatkozott be. A Népszövetség tehetetlen maradt, a szovjet kormány pedig a kollektív biztonság hiányára hivatkozva elítélte a lépést.
Ausztria beolvasztása után a náci rezsim azonnal hozzálátott a közigazgatási, gazdasági és társadalmi átszervezéshez. A terület kezdetben az Ostmark („Keleti Márka”) elnevezést kapta, majd 1942-től hivatalosan Alpen- und Donau-Reichsgaue („alpesi és dunai birodalmi tartományok”) néven működött. A hagyományos tartományi határokat részben átrajzolták, és a közigazgatást Reichsgaue (birodalmi tartományi egységek) szervezték. A legtöbb vezető pozíciót németországi párttisztviselők vagy Ausztriából származó, de a német pártkáderek között mozgó személyek töltötték be; a tartományi vezetők (Gauleiter) között olyan nevek szerepeltek, mint Josef Bürckel Bécsben, később Baldur von Schirach, vagy Franz Hofer Tirolban. Az osztrák közigazgatási és rendőri apparátus jelentős része tovább dolgozott, sokan közülük beléptek a nemzetiszocialista rendszer intézményeibe.
A náci uralom Ausztriában is azonnali és fokozatos erőszakkal járt. A Gestapo (Geheime Staatspolizei) és az SS (Schutzstaffel) tömegesen tartóztatta le a politikai ellenfeleket, különösen a szociáldemokratákat, kommunistákat, katolikus ifjúsági szervezetek tagjait és a monarchista köröket. Már 1938 tavaszán több ezer embert internáltak, sokan a dachaui és a buchenwaldi koncentrációs táborba kerültek. 1938 augusztusában nyílt meg a mauthauseni koncentrációs tábor, amely a háború alatt a náci táborrendszer egyik legnagyobb és legbrutálisabb létesítményévé vált. A Mauthausen és altáborai hálózata 1938 és 1945 között a dokumentált becslések szerint mintegy 190 000 foglyot tartott fogva, akik közül legalább 90 000–100 000 meghalt, elsősorban kényszermunka, éhezés, betegségek, kivégzések és az embertelen bánásmód következtében. Ezek a számok folyamatosan finomodnak a levéltári kutatások nyomán, és az áldozati összesítéseknél a kutatók hangsúlyozzák a becslés bizonytalanságát.
A zsidó közösség elleni erőszak az Anschluss napjaiban nyilvánosan és rendkívüli gyorsasággal bontakozott ki. A bécsi és vidéki zsidókat megalázták, kirabolták, üzleteiket feldúlták, lakásaikat elkobozták. Az úgynevezett „árjásítás” során a zsidó tulajdonú vállalkozásokat, ingatlanokat és műtárgyakat rendszeresen elvették, gyakran helyi haszonélvezőknek juttatva. A nürnbergi törvények (Nürnberger Gesetze) hatályát 1938. május 20-án kiterjesztették Ausztriára; ezután a hivatalos besorolás szerint „zsidónak” minősülő személyeket kizárták a gazdasági, kulturális és oktatási életből. Az 1938. novemberi, a Német Birodalom egészére kiterjedő „birodalmi kristályéjszaka” (Reichspogromnacht) során Bécsben és más osztrák városokban is zsinagógákat gyújtottak fel, zsidó férfiakat vertek meg és hurcoltak el. Az 1938-as évben az osztrák zsidó közösséget – a kortárs források szerint mintegy 185 000–200 000 főt, attól függően, hogy a vallási közösséghez vagy a faji törvényekhez viszonyítva számoljuk – tömeges emigrációra kényszerítették. A háború kitöréséig nagyjából 130 000 személy hagyta el Ausztriát, többségük a kényszerű vagyonelkobzások után vagyontalanul érkezett befogadó országokba. A náci hatóságok a kivándorlást előbb erőltették, majd a háború alatt a deportálások felé fordultak.
A Holocaust ausztriai szakasza 1941 őszén kezdődött, amikor a náci rezsim megkezdte a Német Birodalom területén élő zsidók szisztematikus deportálását a kelet-európai gettókba és megsemmisítő táborokba. Bécsből és más gyűjtőtáborokból induló szerelvények vitték a zsidónak minősülő férfiakat, nőket és gyermekeket Łódźba, Rigába, Minszkbe, később pedig a megsemmisítő táborokba. A történészi konszenzus szerint mintegy 65 000–70 000 osztrák zsidót gyilkoltak meg vagy veszítette életét a deportálás és a kényszermunka során; a pontos szám azért bizonytalan, mert a deportáltak egy része túlélte, mások nyoma elveszett, és a levéltári iratok hiányosak. Az áldozatok közé sorolják azokat is, akik az emigráció reményében más országokból kerültek a náci megsemmisítő gépezetbe. A Holocaust nemcsak a zsidó közösséget sújtotta: a romák és szintik elleni üldözés, a fogyatékossággal élők elleni T4-akció néven ismert eutanáziaprogram, valamint a politikai foglyok, homoszexuálisok, Jehova tanúi és más csoportok elleni erőszak is államilag szervezett gyilkosságokba torkollott. Ausztriában a roma és szinti közösséget a háború előtt nagyjából 11 000 főre becsülték; a deportálások és a megsemmisítő táborok után a túlélők száma rendkívül alacsony maradt.
A náci uralom alatt Ausztria gazdasága a német hadigazdaság részévé vált. A bécsi és a vidéki ipari üzemek haditermelésre álltak át, a mezőgazdaság a birodalmi élelmiszer-ellátást szolgálta. A kényszermunka rendszere kiterjedt volt: több százezer külföldi kényszermunkás, hadifogoly és koncentrációs tábori fogoly dolgozott osztrák üzemekben, építkezéseken és mezőgazdasági birtokokon. Az ő sorsukról a háború utáni osztrák emlékezet sokáig alig vett tudomást; a kényszermunkások kárpótlása csak az 1990-es évek végétől került napirendre.
Az osztrák ellenállás képe a háború utáni évtizedekben részben idealizált, részben elhallgatott narratívák szerint formálódott. A dokumentált tények azt mutatják, hogy a náci uralommal szembeni aktív ellenállás nem volt tömeges, de számos, egymástól független csoport és egyén vállalta a kockázatot. A szociáldemokrata és kommunista mozgalom illegális sejtjei röpcédulákat terjesztettek, szabotázsakciókat szerveztek, és kapcsolatot tartottak a szövetséges hírszerzéssel. A katolikus egyház egyes képviselői, például a felső-ausztriai Franz Jägerstätter, nyíltan megtagadták a katonai eskü letételét és a háborús szolgálatot; Jägerstättert 1943-ban lefejezték, és sokáig egyházi körökben is megosztó személyként kezelték, mielőtt a katolikus egyház 2007-ben boldoggá avatta. A konzervatív és monarchista körök, valamint a Wehrmachton belüli osztrák tisztek egy része is részt vett ellenállási tervekben; a legismertebb az O5 fedőnevű csoport, amely kapcsolatban állt a szövetséges hírszerzéssel, és 1945 tavaszán Bécsben igyekezett megakadályozni a város pusztulását.
Az ellenállás azonban a társadalom széles rétegeire nem terjedt ki. A náci rezsim propagandája, a gazdasági fellendülés látszata, a munkanélküliség csökkenése és a területi expanzió kezdeti sikerei sok osztrákot passzív elfogadásra vagy aktív együttműködésre késztettek. A rezsimhez való alkalmazkodás formái a párttagságtól az alacsonyabb szintű hivatali együttműködésig terjedtek. A történészi szakirodalom vitatja, hogy az osztrákok arányukban nagyobb számban vettek-e részt a náci elnyomó apparátusban, mint a „régi birodalmi” németek, de számos dokumentált eset igazolja, hogy osztrák származású személyek szolgáltak az SS-ben, a Gestapóban, a koncentrációs táborok őrszemélyzetében és az Einsatzgruppen (mozgó megsemmisítő egységek) soraiban. Az osztrákok részvétele a háborús bűnökben ma már nem vonható kétségbe; a kollektív bűnösség fogalmát azonban a történetírás elutasítja, mert a felelősség egyéni és intézményi szinten, konkrét döntésekhez köthető.
A második világháború kitörése után az osztrák férfiakat a Wehrmacht (a német fegyveres erők) kötelékében sorozták be, mivel Ausztria önálló hadserege megszűnt. A besorozottak százezrei vettek részt a keleti, az észak-afrikai és a nyugati front harcaiban; a halottak, sebesültek és hadifoglyok pontos számát a háború utáni osztrák statisztikák csak becsléssel tudták megközelíteni. A legtöbb becslés szerint több mint 240 000 osztrák katona halt meg vagy tűnt el, de ez a szám magában foglalja a Wehrmachtban szolgáló, Ausztriában lakó vagy onnan származó személyeket, és a levéltári források hiányai miatt bizonytalan. A háború utolsó éveiben a szövetséges légitámadások súlyos károkat okoztak az osztrák városokban, különösen Bécsben, Bécsújhelyen, Linzben, Grazban és Salzburgban. A bombázások civil áldozatainak száma a becslések szerint több tízezerre tehető, és a városi lakosság nagy része kitelepítésre vagy pincékbe kényszerült.
1945 tavaszán a szövetséges hatalmak csapatai több irányból érték el Ausztria területét. A szovjet Vörös Hadsereg egységei 1945. március 30-án lépték át az osztrák határt, és megindították a bécsi offenzívát. A harcok Bécs térségében több napig tartottak; a várost 1945. április 13-án foglalták el a szovjet csapatok, miután a Wehrmacht és a pártharcosok ellenállása megtört. A nyugati szövetségesek – elsősorban amerikai és francia erők – 1945. április végén és május elején érték el Ausztria nyugati és déli tartományait, és gyorsan átvették az ellenőrzést. A náci rezsim összeomlása Ausztriában nem egyszerre, hanem területenként különböző időpontban következett be; a kapitulációt 1945. május 8-án írták alá, ami a náci Németország és az osztrák területek feletti uralom végét jelentette.
A felszabadítás pillanatában az osztrák politikai élet megpróbálta újraéleszteni az 1938 előtti államiságot. 1945. április 27-én Bécsben a szovjet megszállási zónában a szociáldemokrata Karl Renner vezetésével megalakult az ideiglenes államkormány, amely kinyilvánította Ausztria függetlenségét, és az 1920-as szövetségi alkotmány hatályának visszaállítását hirdette. A Renner-kormányt eleinte a szovjet hatóságok ismerték el, a nyugati szövetségesek azonban gyanakvással fogadták, mert attól tartottak, hogy Moszkva befolyását erősíti. Végül 1945 őszére a négy megszálló hatalom – az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Nagy-Britannia és Franciaország – közös megszállási rendszert hozott létre, Ausztriát négy zónára osztva; Bécset hasonlóan négy szektorra tagolták. Az ország egésze 1955-ig megszállás alatt maradt, de már 1945-től rendelkezett szövetségi kormánnyal és demokratikus párttal, ami a második köztársaság alapját képezte.
A felszabadítás azonban nem jelentette automatikusan a múlt feldolgozását. A háború utáni osztrák politika hivatalos emlékezete hosszú ideig az 1943-as moszkvai nyilatkozat azon megfogalmazására támaszkodott, amely Ausztriát „a náci agresszió első szabad áldozatának” nevezte. Ez az „áldozat-mítosz” (Opfermythos) a második köztársaság identitásának alapeleme lett, és egészen az 1980–1990-es évekig elodázta annak a kérdésnek a nyilvános vitáját, hogy az osztrák társadalom milyen mértékben támogatta a náci rezsimet, milyen szerepet játszott a Holocaustban, és milyen felelősséggel tartozik az áldozatoknak. A történészi konszenzus ma már egyértelmű: Ausztria 1938-ban nem egyszerűen áldozat volt, hanem a nemzetiszocialista rendszer részben lelkes támogatója, részben passzív elfogadója, részben aktív haszonélvezője; az egyéni felelősség megállapítása ugyanakkor nem helyettesíthető a kollektív bűnösség téves kategóriájával.
Az 1938-as Anschluss és az 1945-ig tartó időszak dokumentáltsága viszonylag gazdag, de a források jellege egyenetlen. A hatalomátvétel jogi aktusai, a rendeletek, a párthatározatok, a Gestapo-jelentések, a bírósági iratok és a szövetséges hírszerzési anyagok nagyrészt fennmaradtak. A magánszemélyek visszaemlékezései, naplói és levelei éppen a diktatúra körülményei miatt ritkák vagy retrospektívek, ezért a mindennapi élet hangulatának rekonstrukciója bizonytalanabb. Az Anschluss népszavazásának valós eredménye nem állapítható meg; a kortárs illegális jelentések, a későbbi közvélemény-kutatások és a történészi modellezések különböző becsléseket adnak, de egyik sem tekinthető mérvadó adatsornak.
A Holocaust ausztriai áldozatainak száma szintén becslés. Az 1938-as zsidó közösségi létszám – a vallási statisztikák szerint mintegy 192 000 fő – eltér a nürnbergi törvények szerinti „faji” besorolástól, amely ennél nagyobb csoportot érintett. A deportáltak és a meggyilkoltak összesítését nehezíti, hogy az osztrák zsidók más országok állampolgáraival együtt kerültek a transzportokba, és a háború után sok áldozat sorsa dokumentálatlan maradt. A legtöbb szakmunka 65 000–70 000 osztrák zsidó halálát valószínűsíti, de hangsúlyozza, hogy a szám alsó és felső határa közti eltérés a forráshiány miatt nem zárható le. Hasonló bizonytalanság övezi a Wehrmachtban szolgáló osztrákok halálos áldozatainak számát, a civil bombázási veszteségeket és az ellenállási mozgalom méretét. A kényszermunka és a Mauthausen-komplexum áldozatainak adatait a tábori nyilvántartások töredékessége miatt folyamatosan újraértékelik.
A vitatott értelmezések közé tartozik az „áldozat-mítosz” mellett az osztrákok háborús bűnökben való részvételének mértéke. A háború utáni osztrák igazságszolgáltatás kevés elkövetőt vont felelősségre, és a náci múlt feldolgozása évtizedekig hiányos maradt. Az 1986-os Waldheim-vita, majd az 1990-es években rendezett Wehrmacht-kiállítás rávilágított arra, hogy az osztrák társadalom széles rétegei nem szembesültek a saját felelősségükkel. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a kollektív bűnösség fogalma használható lenne: a történeti kutatás ma az egyéni cselekvéseket, az intézményi hierarchiákat és a strukturális kényszereket igyekszik rekonstruálni.