Az itáliai népek és Róma kezdetei
A mai Olaszország területe az i. e. 1. évezredben korántsem alkotott egységes politikai vagy nyelvi egységet. Az Appenninek hegyvonulata, a Pó-síkság, a közép-itáliai dombvidék és a déli tengerpart különböző földrajzi feltételei számos, egymástól eltérő nyelvű és szerveződésű közösség otthonai voltak. Róma ebből a latin–etruszk–görög–hegyi találkozási zónából emelkedett ki, és a római történetírás később erősen utólagos, Róma-központú elbeszéléssé formálta ezt a sokféleséget. Az alfejezet célja, hogy bemutassa az itáliai népek régészeti és nyelvi képét, a görög gyarmatosítás és az etruszk városállamok szerepét, valamint Róma alapításának és korai intézményeinek forrásproblémáit. A későbbi római szerzők – Livius, Dionysius Halicarnassensis, Cicero vagy Plutarkhosz – a királykort és a korai köztársaságot saját koruk politikai vitáihoz igazítva ábrázolták, ezért a modern kutatás a régészeti leletek és a késői irodalmi források kritikai összevetésére épít.
Az itáliai történet a könyv egészén belül más módon tagolódik, mint a Brit-szigetek vagy a francia terület története: a klasszikus hagyomány, a városállami múlt, a pápaság és a tengeri birodalom eltérő korszakhatárokat jelölnek ki. Róma kezdetei nemcsak Itália későbbi államainak, hanem a Nyugat-Európa jogi, politikai és kulturális kereteinek is fontos előzményei. Az Ausztria az EU-ban (1995–2026) alfejezetben tárgyalt osztrák jelenkori folyamatok után itt a könyv visszalép az ókori Mediterráneum világába, hogy a regionális összehasonlítás egyik alaprétegét tárja fel.
Az itáliai félsziget a vaskorban (kb. i. e. 10–8. század) már sűrűn lakott volt, de a települések jellege és a közösségek szervezettsége nagy eltéréseket mutatott. A Tiberis folyótól északra és délre, valamint a hegyvidéken számos régészeti kultúra különíthető el. A közép-itáliai Villanova-kultúra (i. e. 10–8. század) elsősorban a későbbi etruszk területeken és a latin tájegység egy részén mutatható ki, hamvasztásos temetkezéseivel és fegyvermellékleteivel. A Pó-síkságon a Golasecca-kultúra és az Este-kultúra jelenik meg, a keleti partvidéken pedig a venétek és a picenumi közösségek hagytak hátra feliratos anyagot. A régészeti kultúrák nem azonosíthatók automatikusan „népekkel” vagy politikai egységekkel, csupán anyagi műveltségbeli és temetkezési hasonlóságokat jelölnek.
Nyelvileg az itáliai terület mozaikja is világos. Az indoeurópai nyelvcsalád italikus ágához tartozott a latin–faliscus csoport (a latinok, faliscusok és a közvetlen szomszédos közösségek nyelve) és az oszk–umber csoport (oszkok, szamniszok, campaniai hegyi közösségek, umbriaiak). Az adriai partvidéken a venét és a messapus nyelvek indoeurópai jellegűek voltak, de nem tartoztak az italikus ághoz. Nem indoeurópai nyelv volt az etruszk, amelyet a mai Toszkána és Észak-Latium területén élő városi közösségek beszéltek; az etruszk nyelv feliratai ugyan olvashatók, de a nyelv szerkezete és szókincse csak részben értelmezhető, mert nincs közeli rokona. A ligur és a raeti nyelvek besorolása bizonytalan, mert a források töredékesek.
A politikai szerveződés nem mindenütt érte el a városi szintet. A tengerparti síkságokon és a termékeny dombvidékeken kialakultak a falusias-urbánus központok, míg az Appenninek belső völgyeiben a hegyi közösségek törzsi keretekben, szétszórt településhálózatban éltek. A városállam (latin: civitas; görög: polis) mint politikai forma elsősorban a görög gyarmatvárosokban és az etruszk központokban szilárdult meg, Róma pedig a kettő között fejlődött ki.
A görög gyarmatosítás Itáliában és Szicíliában az i. e. 8. századtól bontakozott ki. A hagyományos kronológia szerint az első tartós görög telep a nápolyi-öbölbeli Pithekoussai (Ischia szigetén) volt, i. e. 770 körül; anyavárosa az euboiai Eretria és Khalkisz lehetett. Nem sokkal később, i. e. 750 körül alapították a szárazföldi Kyme (latinul Cumae) városát, amely a campaniai partvidék legkorábbi görög központja lett. Szicíliában az i. e. 735–730 körüli időszakban jelentek meg az első telepek (Naxos, Syrakousai), majd Dél-Itáliában Sybaris, Croton és Taras (Tarentum) a 8. század végén és a 7. század elején. A rómaiak később ezt a görögök lakta déli vidéket Nagy-Görögországnak (Magna Graecia) nevezték, ami azonban nem volt egységes politikai képződmény.
A gyarmatalapítás okai között a népesedési nyomás, a mezőgazdasági területek iránti igény és a hosszú távú kereskedelem egyaránt szerepelt. A korai telepek gyakran nem egyetlen anyaváros állami vállalkozásai voltak, hanem magánszervezésű vagy vegyes csoportok által létrehozott alapítások. A gyarmatvárosok politikailag önálló poliszok voltak, ugyanakkor vallási és kereskedelmi kapcsolatban maradtak anyavárosaikkal. A görög telepek szerepe az itáliai közösségek számára kettős volt: egyfelől kulturális transzfert közvetítettek (az ábécé átvétele, a városi intézmények, a panteon elemei, a kerámia és a művészet), másfelől katonai és gazdasági versenytársakat is jelentettek. Az etruszk városok és Róma a görög világgal való érintkezésen keresztül kapcsolódtak be a mediterrán hálózatokba, és ez a kapcsolat a későbbi intézményi fejlődésüket is befolyásolta.
Az etruszkok a mai Toszkána, Észak-Latium és Umbria egy részén élő, erősen városiasodott közösségek voltak. Eredetük kérdése már az ókorban vitatott volt: Hérodotosz lüdiai bevándorlást említ, Dionysius Halicarnassensis viszont őshonosnak tekintette őket. A mai tudományos konszenzus szerint a régészeti folytonosság a Villanova-kultúrával azt mutatja, hogy az etruszk társadalom és városi civilizáció Itáliában alakult ki, bár keleti (levantei és görög) hatások keveredtek benne. A lüdiai elméletet a legtöbb mai kutató legendásnak tartja, de a kérdés a genetikai és nyelvészeti vitákban továbbra is jelen van.
Az etruszk városok – Veii, Caere, Tarquinii, Vulci, Volsinii, Clusium, Rosellae, Populonia és mások – alkották a hagyomány szerint a tizenkét város vallási-katonai szövetségét (latinul duodecim populi Etruriae). Ennek működése nem volt állandó központi hatalom, inkább kultuszhelyek (különösen a Fanum Voltumnae) és háborús együttműködés köré szerveződött. A korai etruszk városokban királyok uralkodtak, később – hasonlóan a görög poliszokhoz – évente választott tisztségviselők vették át a hatalmat; a fő etruszk tisztségviselő neve a feliratokban zilath volt. Az etruszk társadalom elitje gazdag sírmellékletekkel, falfestményekkel és importált görög kerámiákkal jeleníti meg magát; a lakoma-ábrázolásokon a nők feltűnő szerepe számos vitát váltott ki a kutatók között. Egyesek szerint az etruszk nők nagyobb társadalmi mozgásteret élveztek, mint a korabeli görög nők, mások ezt a képi források idealizált vagy rituális jellegével magyarázzák. A források alapján ez a kérdés megnyugtatóan nem dönthető el.
Az etruszkok az i. e. 7–6. században kiterjesztették befolyásukat Campaniába és a Pó-síkságra, és a hagyományos római elbeszélés szerint Róma felett is etruszk királyok uralkodtak. A római királylista utolsó három szereplője – Tarquinius Priscus, Servius Tullius és Tarquinius Superbus – a hagyományban etruszk származású. Az etruszk Róma-képet azonban óvatosan kell kezelni: a későbbi római szerzők hajlamosak voltak a királykor utolsó szakaszát etruszk elnyomásként ábrázolni, hogy ezzel is igazolják a királyság eltörlését. A régészeti leletek (etruszk feliratok Rómában, a Forum Romanum korai építkezései) valóban mutatnak erős etruszk hatást, de annak pontos politikai természete vitatott.
A római hagyomány Róma alapítását i. e. 753-ra teszi. A legenda szerint Romulus és ikertestvére, Remus alapította a várost a Palatinus dombon, miután vitájukban Remust megölték. A rómaiak ezt az elbeszélést a trójai Aineiasz (latinul Aeneas) menekülésének történetével kötötték össze, aki a mítosz szerint Latinumba érkezett, és ősévé vált a római népnek. A királylista hagyományosan hét uralkodót tartalmaz: Romulus, Numa Pompilius, Tullus Hostilius, Ancus Marcius, Tarquinius Priscus, Servius Tullius és Tarquinius Superbus. A lista számai, hosszú uralkodási évei és a hozzájuk kapcsolt intézményi reformok (Numa vallási rendje, Servius Tullius cenzusrendszere) egyértelműen későbbi szerkesztés eredményei.
A régészeti kutatás ezzel szemben azt mutatja, hogy a Palatinus és a Forum Romanum területén már az i. e. 9–8. században léteztek kisebb települések. A Palatinus északkeleti lejtőjén feltárt kunyhóalapok, a Forum területén talált korai temetkezések és a pomerium – a város szent határa – később intézményesült fogalma arra utalnak, hogy Róma nem egyetlen alapítási aktussal jött létre, hanem több dombvidéki falu fokozatos összeolvadásával. A hagyományos alapítási évszám i. e. 753 a későbbi római történetírók számítása, nem régészeti tény. A római városi identitás kialakulását a latinok, a szabinok és az etruszkok közötti érintkezési zóna tette lehetővé; a hagyományban szereplő „szabin nők elrablása” elbeszélés például a latin–szabin együttélés mítoszi kódolása.
A királyság korai intézményei a hagyomány szerint a rex (király), a senatus (öregek tanácsa) és a comitia curiata (curiák szerinti gyűlés) voltak. A rex egyszerre töltött be katonai, vallási és bírói funkciót, de hatalma nem volt korlátlan: a senatus tanácsadó testületként működött, a curiagyűlés pedig a polgárok katonai és vallási közösségét jelenítette meg. A Servius Tulliusnak tulajdonított reformok – a census (vagyonbecslés) és a centuriabeosztás – a későbbi comitia centuriata alapját képezték, de a hagyományos elbeszélés ezt is visszavetíti a királykorra. A királyság bukását i. e. 509 körülre teszik; a hagyomány szerint Tarquinius Superbus fia megsértette Lucretia nemesasszonyt, aki öngyilkos lett, és ez a felháborodás vezetett a király elűzéséhez. Az elbeszélés moralizáló szerkezete és a késői források jellege miatt a bukás pontos körülményei dokumentált tényként nem rekonstruálhatók, csak hagyományként kezelhetők.
A királyság eltörlése után Róma politikai rendszerének alapelve a hatalom megosztása és időbeli korlátozása lett. A res publica kifejezés szó szerint „közügyet” jelent, és nem azonos a modern képviseleti demokráciával; a korai köztársaságban a hatalom a vagyonos és patrícius elit kezében összpontosult. A legfontosabb évente választott tisztségviselők a consulok voltak, akik ketten, egymás vétójogával ellensúlyozva gyakorolták a fő katonai és polgári hatalmat (imperium). A consulok mellett megjelent a praetor (jogszolgáltatásért felelős magistratus), a dictator (rendkívüli válsághelyzetben hat hónapra kinevezett, korlátlan hatalmú tisztségviselő), a censor (a polgárok vagyonösszeírásáért és az erkölcsi felügyeletért felelős tisztség) és a quaestor (pénzügyi feladatokat ellátó tisztség). A magistratusok hivatali ideje rövid volt, újraválasztásuk korlátozott, és a collegialitas elve szerint legalább két személy töltötte be a fontos pozíciókat.
A senatus a volt magistratusok tanácsa volt, amely az idők során nagy tekintélyre (auctoritas) tett szert, de formálisan nem hozott törvényeket. A törvényhozó és választó gyűlések közé tartozott a comitia curiata (a hagyományos curiák szerinti gyűlés), a comitia centuriata (a vagyonosztályok szerinti gyűlés, amely a főbb magistratusokat választotta, és a háborúról döntött), valamint a comitia tributa (a területi törzsek szerinti gyűlés). A centuriatus gyűlés szavazási rendje a vagyoni osztályoknak – a lovagoknak és a legvagyonosabb polgároknak – aránytalan előnyt biztosított, ezért a korai köztársaság nem tekinthető a mai értelemben népszuverén államnak. A források hiányosságai miatt a magistratusok korai számát és hatáskörét illetően a mai kutatók vitatkoznak; a fennmaradt leírások nagyrészt a későköztársasági rendszer visszavetítései.
A korai köztársaság társadalmi feszültségeinek hagyományos keretét a patríciusok (patricii) és a plebejusok (plebs) közötti konfliktus adta. A patríciusok a leggazdagabb és legtekintélyesebb nemzetségek tagjai voltak, akik kisajátították a papi tisztségeket, a senatus kulcspozícióit és a főbb magistratusokat. A plebs fogalma a nem patrícius római polgárokat jelölte; közéjük tartoztak kisbirtokos parasztok, kézművesek, kereskedők és szegényebb városi rétegek is, de a kategória nem feleltethető meg egyszerűen a „szegényeknek”. A plebejus mozgalom bázisát a tehetősebb, de a patrícius jogokból kizárt családok és a katonai szolgálatra kötelezett szegényebb parasztok közös érdekei alkották.
A hagyományos elbeszélés szerint a plebejusok első secessio plebise (kivonulása) i. e. 494-ben történt, amikor a fegyveres polgárság a közeli Mons Sacerre vonult ki, hogy nyomást gyakoroljon az adósrabszolgaság és a politikai kizárás ellen. A kivonulás eredményeként jött létre a néptribunus (latinul tribunus plebis) intézménye, amelynek tagjai személye szent és sérthetetlen (sacrosanctitas) volt, és vétójoggal (intercessio) akadályozhatták meg a magistratusok döntéseit. A plebs saját gyűlést is tartott, a concilium plebist, amely határozatokat (plebiscitum) hozott; ezek kezdetben csak a plebejusokra voltak kötelezők.
A jogbiztonság iránti igény vezetett a tizenkét táblás törvények (leges duodecim tabularum) megalkotásához, amelyet a hagyomány i. e. 451–450-re tesz. A törvények a szokásjog írásba foglalását jelentették, és bár tartalmuk csak töredékes idézetekből ismert, megjelenésük a patrícius jogértelmezés önkényének korlátozását célozta. A politikai egyenlőség felé vezető következő lépés a Licinius–Sextius-féle törvények (hagyományosan i. e. 367) volt: ezek megnyitották az egyik consuli helyet a plebejusok előtt, korlátozták a nagybirtok nagyságát, és adósságrendezési intézkedéseket tartalmaztak. A patrícius–plebejus küzdelem utolsó jelentős állomása a lex Hortensia (hagyományosan i. e. 287) volt, amely a plebiscitumokat minden római polgárra kötelezővé tette.
A modern kutatás óvatosságra int a hagyományos kronológiával és a konfliktus élességével kapcsolatban. A secessiók, a tribunus intézménye és a törvényhozási reformok elbeszélése legalább részben a későköztársasági politikai propaganda terméke, amely a saját korának rendi és vagyoni vitáit vetítette vissza. A küzdelem nem értelmezhető a mai értelemben vett osztályharcnak, mert a plebs vezetői gyakran módos családokból kerültek ki, és a folyamat végeredménye a patrícius–plebejus nemesség (nobilitas) kialakulása volt, amelybe a vagyonos plebejus családok is bekapcsolódtak. A vagyoni egyenlőtlenségek a későbbi évszázadokban is fennmaradtak, de a rendi alapú politikai kizárás jogi keretei fokozatosan lebomlottak.
Róma felemelkedése nem volt szükségszerű. A korai köztársaság évszázadaiban a város a latin szövetség (foedus Latinum) tagjaként, majd fokozatos vezetőjeként mozgott az etruszk városokkal, a hegyi szamnisz közösségekkel és a görög gyarmatvárosokkal folytatott versengésben. A Veii elleni háborúk, a latinokkal való szövetség átalakítása és a gall támadás (hagyományosan i. e. 390/387) mind ezt a versengést mutatják. Ezt a terjeszkedést azonban a következő alfejezet tárgyalja; itt elég annyit rögzíteni, hogy a római intézmények – a senatus, a consulok, a néptribunusok és a különböző gyűlések – abban a közegben alakultak ki, ahol a városállamok közötti szövetségek és háborúk állandó kényszere folyamatosan próbára tették a politikai közösség kohézióját.
Az itáliai népek és Róma kezdetei rekonstrukciója két, egymástól eltérő forrástípusra támaszkodik. Az irodalmi források közül a legfontosabbak: Livius, Ab urbe condita (i. e. 27 – i. sz. 14 körül), Dionysius Halicarnassensis, Rhōmaikē archaiologia (i. e. 1. század), Cicero államelméleti művei (i. e. 1. század), Plutarkhosz életrajzai (i. sz. 1–2. század) és Festus lexikona (i. sz. 2. század, korábbi szerzők kivonata). Ezek mind több évszázaddal a tárgyalt események után keletkeztek, és szerzőik a múltat saját politikai és erkölcsi céljaik szerint formálták. A régészeti források – a Palatinus kunyhómaradványai, a Forum Romanum korai rétegei, az etruszk sírok és feliratok, valamint a görög kerámiák – független ellenőrzési lehetőséget adnak, de ezek sem önmagukban beszélnek; értelmezésük szintén vita tárgya.
A legnagyobb bizonytalanságok a következők: (1) Róma alapításának pontos időpontja és körülményei; a hagyományos i. e. 753-as dátum későbbi számítás, a régészeti leletek ennél korábbi településeket mutatnak. (2) A hét király listája és a királykor intézményei; a Servius Tulliusnak tulajdonított reformok tartalma és kora bizonytalan. (3) A korai köztársaság magistratusainak száma, neve és hatásköre; az éves consuli rendszer bevezetésének időpontja vitatott, és a forrásokban későbbi visszavetítések nyomai mutathatók ki. (4) A patrícius–plebejus küzdelem egyes állomásainak, évszámainak és tartalmának hitelessége; a secessiók elbeszélése részben moralizáló irodalmi konstrukció. (5) Az etruszk Róma feletti uralmának jellege; a források az etruszk királyokat elnyomóként ábrázolják, de a régészeti anyag inkább folyamatos kulturális beágyazottságra utal.
A szakirodalomban a főbb munkák közé tartozik T. J. Cornell, The Beginnings of Rome: Italy and Rome from the Bronze Age to the Punic Wars (c. 1000–264 BC) (1995); Christopher Smith, Early Rome and Latium: Economy and Society c. 1000 to 500 BC (1996); Massimo Pallottino, A History of Earliest Italy (1991, angol fordítás); és Tim Cornell – Gary Forsythe vonatkozó fejezetei. Ezekre a tételekre a könyv a későbbi fejezetekben is támaszkodik, de a pontos kiadási adatok és oldalszámok ellenőrzést igényelnek, mivel jelen szöveg készítésekor a szerző nem közvetlenül olvasta valamennyi hivatkozott kötetet. A klasszikus szerzők szöveghelyeinek idézésekor is csak ellenőrzött kiadások alapján szabad hivatkozni.