A Római Köztársaság történetének központi kérdése, hogy egy közép-itáliai városállam miként vált a Földközi-tenger egész medencéjét uraló birodalommá, és eközben miért omlottak össze azok a politikai intézmények, amelyek ezt a terjeszkedést lehetővé tették. Az előző alfejezetben tárgyalt királyság bukása után kialakult köztársasági rendszer sajátos kettősséget hordozott: a külső hódítás sikerei folyamatosan belső válságokat szültek, miközben a politikai elit versengése a hadsereg, a népgyűlés és a provinciák erőforrásainak ellenőrzéséért egyre inkább erőszakos formákat öltött. Ebben az alfejezetben először a Karthágó elleni pun háborúkat és a mediterrán hódítást mutatjuk be, majd a köztársaság belső válságát, a polgárháborúk és Caesar korának eseményeit elemezzük, végül a köztársaság bukásának okait összegezzük. A hangsúly nem kizárólag a hadtörténetre esik: a terjeszkedés társadalmi, gazdasági és intézményi következményei legalább ilyen fontosak a későbbi fejezetek megértéséhez.
A köztársaság politikai berendezkedését a hagyományos, a későbbi görög és római történetírók által is idealizált kép szerint a senatus (a vének tanácsa), a magistratusok (évente választott tisztségviselők) és a népgyűlések alkották. Ez a leírás azonban a késő köztársaság korából származó, visszavetített normatív kép, nem pedig a korai állapot pontos leírása. A korai köztársaságban a hatalom a patrícius nemzetségek kezében összpontosult; a plebejusok politikai jogai csak a rendi küzdelmek során, fokozatosan bővültek (i. e. 5–4. század). A tribunus plebis hivatala, amely a plebejusok érdekeit védte, és vétójoggal rendelkezett a senatus és a magistratusok döntéseivel szemben, a köztársasági rendszer egyik legfontosabb feszültségforrása lett. A consulok évente váltották egymást, katonai és polgári főhatalommal bírtak, de a tényleges hatalom a gyakorlatban a senatori arisztokráciánál maradt, amely a patricius-plebejus nobilitas (a hivatalviselő családok új nemessége) formájában egyesítette a korábbi rendi eliteket.
A hódítások előtti Róma gazdasága alapvetően agrárszerkezetű volt, a földtulajdon és a katonai szolgálat szorosan összekapcsolódott. A polgárok vagyoni osztályok szerinti beosztása, a comitia centuriata szavazórendszere a tehetősebbeknek aránytalanul nagy befolyást biztosított. Ez a rendszer a hosszú, távoli hadjáratok korában került válságba, amikor a kisbirtokos parasztok – a hadsereg gerince – tönkrementek vagy évtizedekre távol voltak földjeiktől.
A Földközi-tenger nyugati medencéjének uralmáért folytatott római–karthágói konfliktus három nagy háborúban zajlott, amelyek a római történelem legfontosabb katonai és politikai fordulópontjai közé tartoznak. Karthágó (Karchedón) főníciai alapítású városállam volt a mai Tunézia területén, amely az i. e. 6. századtól kezdve tengeri kereskedőbirodalmat épített ki, befolyása kiterjedt Szicília nyugati részére, Szardíniára, Korzikára, a Baleár-szigetekre és Dél-Hispániára. A Karthágóval kapcsolatos források túlnyomó része római, illetve görög szerzőktől származik, ezért a karthágói politika és társadalom bemutatása gyakran ellenséges sztereotípiákon keresztül szűrődik le.
Az első pun háború közvetlen kiváltó oka a szicíliai Messana (Messina) városának ügye volt. A mamertinusok, itáliai zsoldosok, akik elfoglalták Messanát, előbb Karthágótól, majd Rómától kértek segítséget a fenyegető szürakuszai támadás ellen. A római beavatkozás Szicíliában Karthágó érdekszféráját sértette, így a konfliktus háborúvá szélesedett. A háború első szakaszában Róma szárazföldi hadserege jelentős sikereket ért el, de a karthágói flotta fölénye miatt a rómaiak kénytelenek voltak tengeri haderőt építeni. A források szerint a rómaiak i. e. 260-ban vetették be először a corvus nevű hídszerkezetet, amely lehetővé tette a közelharcra épülő taktikát a tengeri ütközetekben; a corvus leírása azonban részben későbbi, talán idealizált rekonstrukció, technikai kivitelezhetősége vitatott a modern történészek körében.
A háború több mint két évtizedig húzódott, hatalmas ember- és anyagi veszteséggel. A döntő ütközetre i. e. 241-ben az Aegates-szigeteknél került sor, ahol a római flotta győzelme után Karthágó békét kért. A békefeltételek értelmében Karthágó lemondott Szicíliáról, és nagy hadisarcot fizetett. A háború következményei: Róma megszerezte első tengerentúli provinciáját, Siciliat, amelyet a rómaiak a továbbiakban praetor irányítása alatt álló provinciaként szerveztek meg. Ez a lépés mérföldkő volt, mert először jelentett tartós, bürokratikus igazgatást egy korábban idegen terület fölött.
A második pun háború a legismertebb és legnagyobb hatású konfliktus a római történelemben. Karthágó a vesztes háború után Ibériában (Hispania) épített ki új hatalmi bázist; a Barcidák családja, különösen Hannibal (Hannibal Barkas) apja, Hamilkar, majd Hannibal maga, kiterjedt területeket vont ellenőrzés alá. A közvetlen ok a hispániai Saguntum városának ostroma volt, amely Róma szövetségesének számított. A háború kitörésekor Hannibal híres hadjárata az Alpokon át Itáliába (i. e. 218) rendkívül merész vállalkozás volt; a modern kutatás szerint az átkelés ténye dokumentált, de a pontos útvonal és a hadsereg létszáma bizonytalan. A források – elsősorban Polybios és Livius – 50 000–100 000 fős seregről írnak, de ezek a számok valószínűleg túlzóak; a hadsereg jelentős része a hegyi átkelésben elpusztult vagy dezertált.
Hannibal Itáliában több megsemmisítő vereséget mért a rómaiakra: a trebiai (i. e. 218), a trasimenusi (i. e. 217) és a cannaei (i. e. 216) csata a római hadtörténet legsúlyosabb katasztrófái közé tartoznak. A cannaei vereségben a római sereg talán 50 000–70 000 katonát veszített; a pontos szám vitatott, de minden becslés szerint a felnőtt férfi lakosság jelentős hányada esett el egyetlen napon. Hannibal azonban nem tudta kihasználni győzelmeit: nem vonult Róma ellen, és a dél-itáliai szövetségesei sem álltak mellé olyan mértékben, ahogy remélte. A római vezetés – Quintus Fabius Maximus halogató taktikája – elkerülte a döntő összecsapást, és fokozatosan visszanyerte az ellenőrzést.
A háború fordulópontját a rómaiak Hispaniában és Észak-Afrikában elért sikerei hozták. Publius Cornelius Scipio (a későbbi Scipio Africanus) i. e. 209-ben elfoglalta Carthago Novát, majd i. e. 202-ben a zamai csatában legyőzte Hannibalt. A béke feltételei szerint Karthágó elveszítette hispániai területeit, flottáját, hadseregét és önálló külpolitikáját; nagy hadisarcot kellett fizetnie. Hispania római provincia lett, bár a belső területek meghódítása még évszázadokig tartott.
A harmadik pun háborút a római politikai kultúrában máig erős hatású, Cato nevéhez kapcsolt mondás fémjelzi: „Ceterum censeo Carthaginem esse delendam” („Egyébként úgy vélem, Karthágót el kell pusztítani”). A háború közvetlen oka a Karthágó és a numida Masinissa közötti konfliktus volt, amelyben a római senatus Karthágót háborúra kényszerítette. A római hadsereg ostrom alá vette a várost, és i. e. 146-ban elfoglalta, lerombolta, lakosságának nagy részét megölte vagy rabszolgává tette. A város területét a hagyomány szerint felszántották és sóval hintették be; ez a részlet valószínűleg későbbi legendaképzés, de a pusztítás ténye dokumentált. Karthágó területe Africa provincia lett. Ugyanebben az évben Róma lerombolta Korinthoszt is, jelezve, hogy a mediterrán térségben a római hatalom nem tűr meg riválisokat.
A pun háborúkkal párhuzamosan, majd azokat követően Róma fokozatosan az egész Földközi-tenger medencéjét ellenőrzése alá vonta. A hódítások nem egy előre eltervezett birodalmi stratégia részei voltak, hanem gyakran eseti döntések, szövetségesi kötelezettségek, a senatori elit presztízsversengése és a zsákmányszerzés eredményei. A római terjeszkedést a modern történetírás egy része defenzív imperializmusként értelmezi, mások szerint a gazdasági haszonszerzés és a katonai arisztokrácia dicsőségvágya hajtotta. A két magyarázat nem zárja ki egymást.
Az i. e. 2. században Róma beavatkozott a hellenisztikus királyságok ügyeibe. A makedón háborúk (i. e. 214–205, 200–197, 171–168) eredményeként Makedónia i. e. 168-ban római fennhatóság alá került, majd i. e. 146-ban Macedonia provincia lett. A szeleukida birodalommal vívott háborúban (i. e. 192–188) Róma megtörte III. Antiokhosz hatalmát; a magnésziai csata (i. e. 190) után a Szeleukidák kiszorultak Kis-Ázsia nyugati részéről. Róma azonban ekkor még nem kebelezte be közvetlenül a keleti területeket, hanem szövetséges királyságokra és a „szabadság” jelszavára támaszkodott. Ez a politika a klienskirályságok rendszerét hozta létre, amelyben a helyi uralkodók névleg függetlenek maradtak, de gyakorlatilag Rómától függtek.
A pergamoni királyság uralkodója, III. Attalosz i. e. 133-ban végrendeletében Rómára hagyta királyságát; ebből született Asia provincia. Ez a precedens – az örökség útján való területszerzés – fontos jogi és politikai eszközzé vált. A római–szíriai háború és a makedón háborúk forrásai elsősorban görög történetíróktól származnak, akik a római hatalom felemelkedését gyakran az erkölcsi hanyatlás narratívájával kapcsolták össze.
Hispania meghódítása a pun háborúk után is folytatódott. A keltibér és luzitán törzsek ellen indított háborúk brutálisak voltak; a luzitán háború (i. e. 155–139) és a numantiai háború (i. e. 143–133) során a rómaiak tömeges erőszakot alkalmaztak. Scipio Aemilianus i. e. 133-ban foglalta el Numantia városát, amelynek lakóit a források szerint öngyilkosságba kényszerítették vagy rabszolgává tették. A hispániai harcok a római hadsereg számára hosszú, kimerítő, és a katonák számára csekély anyagi hasznot hozó konfliktusok voltak; ezért a sorozott polgárok körében erős ellenállás alakult ki a szolgálattal szemben.
Gallia meghódítása C. Iulius Caesar (magyarosan: Julius Caesar) nevéhez kötődik, aki i. e. 58 és 51 között hajtotta végre a hadjáratokat. Caesar saját feljegyzései, a Commentarii de bello Gallico (Feljegyzések a gall háborúról) az elsődleges forrás a hadjáratról; ezek azonban erősen propagandisztikus színezetűek, az eseményeket a szerző dicsőségére írta. A feljegyzések szerint a gall és germán törzsek közötti konfliktus, a helvétek vándorlása és a római szövetségesek fenyegetettsége indokolta a beavatkozást. A hadjárat során Caesar több nagy törzsi koalíciót győzött le, köztük a svebek és a belgák erőit, majd a Vercingetorix vezette felkelést i. e. 52-ben, az alesiai csatában verte le. Vercingetorix kivégzése Rómában, a diadalmenet után, a római hódítás kegyetlenségének szimbóluma lett; a modern francia nacionalizmus később nemzeti hőssé emelte, ami a történeti emlékezet politikai felhasználásának példája.
A galliai hódítás becslések szerint hatalmas emberveszteséggel járt; a források milliós nagyságrendű halottról és rabszolgáról írnak, de a számok nyilvánvalóan túlzóak és propagandisztikus célokat szolgáltak. A mai történészek szerint Gallia lakossága valószínűleg több százezer fővel csökkent a hadjáratok következtében, de a pontos adat nem állapítható meg. A hódítás hosszú távon a gall területek romanizációjához vezetett, ami a későbbi Franciaország történetének alapja lett.
A terjeszkedés mélyreható változásokat okozott a római társadalomban és gazdaságban. A hadizsákmány, a rabszolgák beáramlása és a provinciák adói hatalmas vagyonokat koncentráltak a senatori és lovagrendi elit kezében. A latifundiumok (nagybirtokok) kialakulása és a rabszolgamunkára való áttérés tönkretette a kisbirtokos paraszti réteget, amely a hadsereg alapját adta. A parasztok tömegesen vándoroltak a városba, különösen Rómába, ahol a proletariusok (vagyontalan, csak utódaikkal rendelkező polgárok) növekvő száma politikai feszültséget okozott.
A válságra adott első jelentős politikai válasz Tiberius Sempronius Gracchus néptribunus (i. e. 133) földreformja volt. A javaslat a közföld (ager publicus) birtoklásának korlátozását és a fölösleg szétosztását célozta a vagyontalan polgárok között. A reform ellen a senatori elit hevesen tiltakozott, mivel sokan évtizedek óta jogellenesen vagy vitatott jogcímen használták a közföldet. Tiberiust politikai ellenfelei a választási gyűlésen meggyilkolták; ez volt az első alkalom, hogy a köztársaság politikai konfliktusai nyílt erőszakba torkolltak. Testvére, Caius Sempronius Gracchus tíz évvel később újabb reformcsomagot terjesztett elő: gabonaár-szabályozást, coloniaalapítást, a lovagrend bírói hatalmának bővítését. Caiust is meggyilkolták (i. e. 121), híveit tömegesen végezték ki. A Gracchusok reformjainak forrásai elveszett kortárs beszédeken alapulnak, amelyeket későbbi szerzők idéznek; a reformok tartalmát és céljait a modern történetírásban is viták övezik.
A Gracchusok halála után a római politikában két, nem formális párt, hanem inkább politikai irányzat, a populares (néppártiak) és az optimates (a „legjobbak”, a senatori elit érdekeit védők) közötti feszültség határozta meg a konfliktusokat. A populares politikusok a népgyűlésre, a néptribunusokra és a földreformra támaszkodtak; az optimates a senatus hatalmát, a hagyományos rendet védték. Fontos hangsúlyozni, hogy mindkét irányzat a senatori arisztokráciából került ki; a viták nem a „nép” és a „nemesség” osztályharcát jelentették, hanem a hatalomgyakorlás módjáról és a válságkezelésről szóltak.
Caius Marius (i. e. 157–86) volt az első, aki a hadsereg toborzását alapjaiban reformálta meg. A iugurtha-háború (i. e. 112–105) Numidia ellen feltárta a római hadvezetés korrupcióját és tehetetlenségét. Marius consulként, a szokásos rendi cenzus mellőzésével, vagyontalan polgárokat is besoroztatott a hadseregbe; ezzel a katonai szolgálat a földtulajdonhoz kötött önkéntes milíciából hivatásos hadsereggé alakult. A reform következményei beláthatatlanok voltak: a katonák immár nem a saját földjük védelméért harcoltak, hanem zsoldért és a hadvezértől remélt földjuttatásért, ami lojalitásukat a hadvezérhez, nem a köztársasághoz kötötte. Ez a változás a későbbi polgárháborúk alapfeltétele lett.
Marius a kimber és teuton germán törzsek betörését verte vissza (i. e. 102–101), ami hatalmas népszerűséget hozott neki. A szövetségesháború (bellum sociale, i. e. 91–88) az itáliai szövetségesek (socii) római polgárjogért folytatott harca volt; a rómaiak végül engedményekkel, a polgárjog kiterjesztésével csillapították a lázadást. Ez a háború Itália politikai egységének fontos állomása volt, de a polgárjog kiterjesztése újabb feszültségeket szült a régi elit és az új polgárok között.
Lucius Cornelius Sulla (i. e. 138–78) volt az első, aki a hadsereget nyíltan Róma ellen vezette. A keleti Mithridatész elleni háború parancsnokságáért folyó vita i. e. 88-ban polgárháborúvá fajult; Sulla hadserege bevette Rómát, ami addig példátlan esemény volt. Miután keleten békét kényszerített ki, visszatért Itáliába, és i. e. 82-ben a collinai kapui csatában legyőzte a Marius hívei, a popularisok által vezetett erőket. Sulla ezután dictator lett, és széles körű proscriptios listákat hirdetett: politikai ellenfeleit törvényen kívül helyezték, vagyonukat elkobozták, sokakat kivégeztek. Ez a diktatúra a köztársasági intézmények formális megtartása mellett a senatus hatalmának visszaállítását célozta. Sulla i. e. 79-ben önként lemondott a diktatúráról, de a proscriptiók és a hadsereg politikai szerepének precedense a köztársaság végét vetítették előre.
A Sulla utáni időszakot a három nagy – Cnaeus Pompeius Magnus, Marcus Licinius Crassus és C. Iulius Caesar – informális politikai szövetsége, az úgynevezett első triumviratus (i. e. 60) uralta. Ez a szövetség nem hivatalos intézmény, hanem a három politikus magánmegállapodása volt, amelynek célja az egyes érdekek érvényesítése volt. Pompeius keleten szerzett dicsőséget, Crassus gazdagságot, Caesar pedig a galliai hódítások révén katonai hatalmat és hűséges hadsereget. Crassus halála a carrhaei csatában (i. e. 53) a parthusok ellen, valamint Pompeius és Caesar viszonyának megromlása a szövetség felbomlásához vezetett.
A polgárháború kitörésének közvetlen oka az volt, hogy a senatus és Pompeius követelte Caesar hatalmának feladását és hadseregének lemondását. Caesar i. e. 49-ben átlépte a Rubicon folyót, ami a köztársasági törvények szerint lázadásnak számított. A tettét a hagyomány szerint a „Alea iacta est” („A kocka el van vetve”) mondattal kommentálta; ez a szállóige későbbi hagyomány, de az átkelés ténye dokumentált. Caesar gyors hadjáratban elfoglalta Itáliát, Pompeius a keleti provinciákba menekült, ahol Caesar i. e. 48-ban a pharsalosi csatában döntő vereséget mért rá. Pompeius Egyiptomba menekült, ahol meggyilkolták.
Caesar ezt követően Egyiptomban, Kis-Ázsiában, Észak-Afrikában és Hispániában folytatta a háborút a Pompeius hívei ellen. Győzelme után kimeríthetetlen hatalmat szerzett: dictátor lett, először tíz évre, majd életre; consul, censor, néptribunus jogkörökkel. Reformjai közé tartozott a naptárreform (a Iulianus-naptár, i. e. 46-ban), a veteránok földhöz juttatása, a polgárjog kiterjesztése és a provinciák igazgatásának racionalizálása. A hagyományos senatori rend sok tagja számára Caesar hatalma a királyság visszaállításával fenyegetett. I. e. 44. március 15-én (idus Martiae) a senatusban több senator, köztük Marcus Iunius Brutus és Caius Cassius Longinus meggyilkolta Caesart. A gyilkosság célja a „szabadság” visszaállítása volt, de valójában újabb polgárháborúkhoz vezetett.
Caesar örökbe fogadta unokaöccsét, Caius Octavianust (a későbbi Augustus), aki Marcus Antoniusszal és Marcus Aemilius Lepidusszal megalakította a második triumviratust (i. e. 43), amely ezúttal hivatalos, törvényileg szentesített testület volt. A triumvirek proscriptiókkal számoltak le politikai ellenfeleikkel, és i. e. 42-ben a philippi csatában legyőzték Caesar gyilkosait. A hatalom ezt követően Octavianus és Antonius között oszlott meg: Antonius keleten, Octavianus nyugaton. A konfliktusuk i. e. 31-ben az actiumi csatában dőlt el, ahol Octavianus legyőzte Antonius és Kleopátra hajóhadát. Antonius és Kleopátra öngyilkossága után Egyiptom római provincia lett. Octavianus i. e. 27-ben a principatus rendszerének bevezetésével, Augustus néven a római császárság első uralkodója lett.
A köztársaság bukásának okait a történetírásban többféleképpen magyarázzák. A hagyományos, az ókori szerzőkre (Sallustius, Livius, Tacitus) visszanyúló értelmezés szerint a hódítások gazdagsága és a hagyományos erkölcsök hanyatlása bomlasztotta meg a rendet: a luxus, a kapzsiság és a becsvágy aláásta a közjó iránti elkötelezettséget. Ez a moralizáló magyarázat azonban önmagában nem elégséges; a modern kutatás hangsúlyozza az intézményi ellentmondásokat is. A köztársaság rendszere egy kis városállam igényeire épült, és nem tudta kezelni a hatalmas birodalom irányítását: a hadsereg lojalitása, a provinciák kormányzása, az adók és a vetélytársak erőszakkal való leszámolása mind a monarchikus hatalomgyakorlás felé mutatott. A földreform kudarca, a szövetségesek polgárjogi küzdelme, a rabszolgafelkelések (pl. a Spartacus-felkelés, i. e. 73–71) mind azt mutatták, hogy a senatori elit nem tudta a társadalmi konfliktusokat békés eszközökkel kezelni.
A „köztársaság válsága” fogalma maga is értelmezési keret: a kortársak nem feltétlenül látták egységes folyamatnak az i. e. 133 és 31 közötti eseményeket. A modern történészek egy része a „római forradalom” kifejezést használja (különösen Ronald Syme 1939-es munkája nyomán), mások inkább hosszú, strukturális átalakulást látnak, amelyben a köztársaság intézményei fokozatosan kiürültek, és a hadsereg, a pénz és a személyes hatalom vette át a helyüket. Az értelmezési különbségek a források természetéből is fakadnak: a korszakról szóló összefüggő elbeszélő források túlnyomó része sokkal később keletkezett, és a szerzők saját koruk politikai tapasztalatait vetítették vissza.
A Római Köztársaság történetének forrásai közé tartoznak a feliratok (például a Fasti Capitolini, a hivatalos tisztségviselők listája), a pénzérmék, a régészeti leletek, valamint a görög és római történetírók munkái. A legfontosabb elbeszélő források: Polybios (i. e. 2. század), aki a pun háborúk korában élt és sok eseményt saját tapasztalatból vagy kortárs szemtanúktól ismert; Livius (i. e. 1. század – i. sz. 1. század), akinek monumentális római története a kezdetektől Augustus koráig terjed, de csak részben maradt fenn; Cicero levelei és beszédei, amelyek a késő köztársaság politikai életének páratlan dokumentumai; Sallustius monográfiái, Appianos és Cassius Dio későbbi összefoglalásai; valamint Caesar saját feljegyzései.
A forrásokkal kapcsolatos bizonytalanságok jelentősek. A legtöbb elbeszélő forrás évszázadokkal az események után keletkezett, és szerzői a saját politikai álláspontjukat érvényesítették. A katonai és áldozati számok gyakran túlzóak vagy retorikai célúak; a modern történészek ezeket általában óvatosan kezelik, és régészeti, demográfiai, érem- és feliratos adatokkal próbálják ellenőrizni. A Karthágóval kapcsolatos kép szinte kizárólag ellenséges forrásokból származik, ezért a karthágói belpolitika, gazdaság és vallás rekonstrukciója korlátozott. A politikai válságok elemzésekor a „populares” és „optimates” kategóriák használata önmagában is vitatott: a kortárs források nem mindig használják következetesen ezeket a megjelöléseket, és a modern kutatás szerint a csoportok közötti határok átjárhatóak voltak. Caesar diktatúrájának értékelése, a Rubicon átlépésének jogi értelmezése, valamint a gracchusi reformok tartalma mindmáig élénk tudományos vita tárgya.
A római történetírás „nemzeti” és „birodalmi” narratívái a 19–20. századi európai történetírásban gyakran a modern nemzetállami vagy imperialista eszmék igazolására szolgáltak. A köztársaság „dicsőséges” hódításainak bemutatása ma már nem választható el a hódítások áldozatainak, a rabszolgáknak, a leigázott népeknek a szempontjaitól. A római birodalom nem „természetes” vagy „civilizációs” küldetést teljesített, hanem katonai erővel, gazdasági kizsákmányolással és intézményesített rabszolgasággal építette ki hatalmát; ugyanakkor a hódítások jogi, infrastrukturális és városiasodási hatásait sem szabad elhallgatni.