A Köztársaság utolsó évszázadának polgárháborúi nyomán Augustus által létrehozott rendszert a rómaiak köztársaságnak (res publica) nevezték, gyakorlata azonban monarchikus hatalomgyakorlás volt. Ez a kettősség alapvető a császárkor megértéséhez. A Római Köztársaság és a mediterrán hatalom című alfejezetben láttuk, hogy a provinciaigazgatás, a hadsereg és a társadalmi konfliktusok hogyan terhelték túl a köztársasági kereteket. Az itt tárgyalt időszak, nagyjából i. e. 27-től az i. sz. késő 2. századig, a principatus (principatus) korai szakasza, amelyet a Pax Romana (Pax Romana) ideológiája és a birodalom területi, gazdasági és intézményi integrációja jellemzett.
A polgárháborúkat lezáró actiumi győzelem (i. e. 31) után Octavianus fokozatosan alakította ki új helyzetét. Az i. e. 27. évi rendezés során formálisan visszaadta hatalmát a senatusnak, amely viszonzásul az Augustus nevet és kiemelt közjogi felhatalmazásokat adott neki. Ettől kezdve a római állam hivatalos nyelvezetében a köztársaság helyreállításáról (res publica restituta) beszéltek, noha a döntő katonai és pénzügyi eszközök Augustus kezében maradtak. A modern történetírás konszenzusa szerint a principatus nem a régi köztársaság folytatása, hanem egy új, monarchikus berendezkedés volt, amely tudatosan őrizte a köztársasági formákat.
A princeps (princeps) – „első polgár” vagy „a senatus első tagja” – hatalmának két fő pillére volt. Az i. e. 23. évi rendezéssel Augustus lemondott a folyamatos consuli tisztségről, cserébe megkapta a tribunicia potestas (tribunicia potestas) élethosszig tartó jogát, amely a néptribunusok hagyományos védőhatalmából származott, és szentnek, sérthetetlennek minősült. Emellett proconsulare imperium maius (proconsulare imperium maius) felhatalmazást kapott, amely a provinciák feletti főparancsnokságot és a többi helytartó utasításának jogát jelentette. Ez a két jogcím elegendő volt ahhoz, hogy a hadsereg, a külpolitika és a törvénykezdeményezés terén meghatározó szerepet töltsön be.
A hadsereg átszervezése a rendszer stabilitásának alapja volt. A polgárháborúk alatt hatalmasra duzzadt legiók számát csökkentették, és a katonáskodás fokozatosan hivatásszerű, hosszú szolgálati idejű tevékenységgé vált. A legiók a határprovinciákban állomásoztak, Rómában pedig a császár testőrsége, a praetorianus gárda (cohortes praetoriae) jött létre, amelynek politikai súlya később többször is megmutatkozott. A veteránok letelepítésére és a hadsereg fizetésére külön katonai kincstárat, az aerarium militare (aerarium militare) hoztak létre, amelynek bevételeit részben új adók biztosították. Ezzel a katonai erő a princeps személyes irányítása alá került.
A provinciák igazgatását is kettéosztották. A korábban meghódított, belső, békés területekből senatusi provinciák lettek, amelyeket a senatus által kiválasztott proconsulok kormányoztak. A határ menti, katonailag fontos vagy frissen megszerzett területek császári provinciaként a princeps legatusainak irányítása alá kerültek. Egyiptom különleges, a császár személyes birtokához hasonló területnek számított, ahová senatori rendű római polgár engedély nélkül nem léphetett. Ezzel a felosztással Augustus formálisan tiszteletben tartotta a senatus tekintélyét, miközben a katonai és pénzügyi kulcspozíciókat a maga emberei töltötték be.
A császárkultusz, vagyis az uralkodó és családja isteni tisztelete a birodalmi lojalitás kifejeződése volt. Augustus nem engedte, hogy Rómában élő polgárként istenként tiszteljék, de a provinciákban – különösen a keleti területeken – a helyi hagyományokhoz igazodva gyakran isteni tiszteletben részesült. A tartományi császárkultusz központjai, például Galliában Lugdunum (ma Lyon) oltára, a közösségi ünnepek és a papi testületek a helyi elitek számára a birodalmi hatalomhoz való kapcsolódás lehetőségét kínálták. A modern történetírás ezt nem elsősorban őszinte vallásos meggyőződésként, hanem politikai rítusként és a hatalomhoz való lojalitás nyilvános kinyilvánításaként értelmezi.
A dinasztikus utódlás kérdése a principatus gyenge pontja maradt. Augustus hosszú uralkodása alatt (i. e. 27 – i. sz. 14) többször is változtatta örökösjelöltjeit, végül mostohafia, Tiberius követte. A korai császárkor dinasztiái – a Iulius–Claudiusok (i. sz. 14–68), a Flaviusok (69–96) és a Nerva–Antoninusok (96–192) – nem alkotmányos öröklési rend szerint váltották egymást, hanem a családi kapcsolatok, az adoptio és a hadsereg támogatása együttesen döntötte el a hatalom átadását. A 2. században az ún. adoptiós császárok – Nerva, Traianus, Hadrianus, Antoninus Pius, Marcus Aurelius – időszakát a birodalmi kormányzás viszonylagos stabilitása jellemezte, de ez a stabilitás nagyrészt a hadsereg lojalitásán és a határvédelem sikerén múlt.
A császárkori gazdaság alapja továbbra is a mezőgazdaság volt. A termelés legnagyobb részét a gabona, a szőlő és az olajbogyó adta, a nagybirtokok és a kisparaszti gazdaságok egyaránt jelen voltak. A latifundium (latifundium) típusú nagybirtokok főként Itáliában és a provinciák egyes vidékein terjedtek el, amelyeken rabszolgákat és bérlőket alkalmaztak. A mezőgazdasági technikák a korábbi évszázadokhoz képest lassan fejlődtek: a vaseszközök, a trágyázás, a vetésforgó és a mediterrán öntözési rendszerek terjedése regionálisan eltérő volt. A régészeti leletek – például malomkövek, olajprések és tárolóedények – azt mutatják, hogy a termelés növekedése a császárkor első két évszázadában több térségben is kimutatható.
A földközi-tengeri kereskedelem a birodalom belső piacát kötötte össze. A tengeri szállítás a szárazföldinél jóval olcsóbb volt, ezért a nagyvárosok, mindenekelőtt Róma, ellátása alapvetően tengeri útvonalakra épült. A Rómába irányuló gabonaszállítás, az annona (annona) rendszere a provinciák – főként Egyiptom, Africa és Sicilia – adójából és állami felvásárlásaiból biztosította a főváros lakosságának élelmiszer-ellátását. A tengeri kereskedelem régészeti nyomai, például az elsüllyedt hajóroncsok és a bor, olaj, halszósz szállítására használt amphorák tömeges előfordulása a Földközi-tenger medencéjében, a császárkor első századaira mutatnak intenzív áruforgalmat.
A társadalom rendi hierarchiája a köztársaságból öröklődött, de a császárkorban némileg átalakult. A legfelső réteget a senatori rend (ordo senatorius) alkotta, amelynek tagjai a legmagasabb állami tisztségeket és a senatusi provinciák kormányzóságait tölthették be. A második rend, a lovagrend (ordo equester) a vagyonos, de nem senatori származású réteg volt, amelyből a császári adminisztráció, a pénzügyi igazgatás és a hadsereg közbülső tisztjei kerültek ki. A városi elit, a decuriók (decuriones) a helyi önkormányzatok vezető rétege volt: ők irányították a városi tanácsokat, adót szedtek, középületeket emeltettek, és személyes vagyonukkal feleltek a közterhek behajtásáért.
A városi és vidéki szegények, valamint a rabszolgák helyzete nagyban különbözött. A plebs urbana (plebs urbana) Rómában és más nagyvárosokban a közellátás és a császári adományok függvényében élt, de munkalehetőségei bizonytalanok voltak. A vidéki lakosság, a plebs rustica (plebs rustica) túlnyomó része földművelő, bérlő vagy napszámos volt. A rabszolgák (servi) jogilag dologi státusú személyek voltak, akiknek munkaerejét a háztartásokban, a mezőgazdaságban, a bányákban és a kézműiparban egyaránt felhasználták. A rabszolgák száma a császárkorban is jelentős volt, bár a pontos arány becslése nehéz. A felszabadítás gyakorlata széles körben elterjedt; a felszabadítottak (liberti) jogilag szabad polgárok lettek, de korlátozott politikai jogaik és patronusuk iránti kötelezettségeik megmaradtak. A felszabadítottak egyes esetekben – például a császári adminisztrációban – jelentős vagyonra és befolyásra tettek szert, ami a hagyományos elit szemében társadalmi feszültséget okozott.
A nők jogi helyzete a császárkorban is alárendelt volt, de a vagyonos rétegekben a nők gazdasági szerepe számottevő lehetett. A házasságkötés és a vagyonkezelés szabályai Augustus idején szigorodtak, majd fokozatosan lazultak. A császári család nőtagjai – például Livia, Agrippina vagy Plotina – a hatalom közelében informális befolyást gyakorolhattak, de formális állami tisztséget nem viseltek. A feliratok és a papiruszok tanúsága szerint nők tulajdonosként, kereskedőként, adományozóként és vallási közösségek tagjaként is megjelentek a birodalom városaiban.
A római béke tehát nem jelentett társadalmi egyenlőséget vagy feszültségmentességet. A rabszolgaság intézménye, a rendi különbségek, a városi szegénység és a provinciák adóterhei a birodalmi rend állandó kísérőjelenségei voltak. A császárkor első két évszázadának viszonylagos stabilitása nem a harmonikus együttélésen, hanem a katonai elnyomás, a jogi hierarchia és a helyi elitek együttműködésének kényszerén nyugodott.
A római úthálózat a birodalom egyik legmaradandóbb infrastrukturális teljesítménye volt. A borított, kőburkolatú utak elsősorban katonai célokat szolgáltak: a legiók gyors átcsoportosítását, a hírek és parancsok továbbítását, valamint a császári futárszolgálat, a cursus publicus (cursus publicus) működését. Az utak mentén mérföldkövek jelölték a távolságot, a csomópontokban váltóállomások és fogadók épültek. A szárazföldi szállítás ugyan drága volt, de a katonai jelenlét, a hivatalnokok utazása és a helyi kereskedelem így is élénkült. Az úthálózat a mai Nyugat-Európa területén is sűrűn behálózta Galliát, Hispaniát, Britanniát, a rajnai határvidéket és a dunai provinciákat.
A városok terjedése a császárkor egyik legszembetűnőbb jelensége volt. A rómaiak a várost tekintették a civilizált élet keretének, ezért a meghódított területeken új városokat alapítottak, vagy a meglévő településeket római jogi keretek közé emelték. A colonia (colonia) római polgárokból vagy veteránokból létrehozott település volt, míg a municipium (municipium) meglévő közösség, amely részleges vagy teljes római polgárjogot kapott. A városok központjában fórum, bazilika, fürdők, színházak, amphiteátrumok, könyvtárak és császárkultusz-szentélyek épültek. A városi önkormányzatot a decuriók tanácsa irányította, a polgárok pedig helyi tisztségeket viselhettek.
A provinciák integrációja nem egyirányú folyamat volt, hanem a római hatalom és a helyi közösségek közötti kölcsönhatás. A rómaiak a helyi eliteket bevonták a kormányzásba: a települések vezető rétege romanizált életmódot vett fel, latinul tanult, római ruhát viselt, fiaikat Rómába vagy a provinciális iskolákba küldte, és idővel részt vehetett a birodalmi adminisztrációban. A senatusba az 1. század végétől galliai, hispániai, később afrikai és keleti származású előkelők is bekerülhettek. A császárkor első két évszázadában a római polgárjog fokozatosan bővült: a latin jog intézménye lehetővé tette, hogy a helyi tisztségviselők hivatali szolgálatuk révén római polgárokká váljanak. A teljes körű polgárjog-kiterjesztést, a Constitutio Antoniniana (Constitutio Antoniniana) i. sz. 212-ben adta ki Caracalla császár, bár ennek pontos szándéka és hatálya a történészi kutatásban vitatott.
A „romanizáció” fogalma a modern történetírásban kritika tárgya lett. A 20. századi kutatás gyakran egyoldalú folyamatként írta le, amelyben a római kultúra felváltotta a helyi hagyományokat. A 21. századi szakirodalom ezzel szemben hangsúlyozza, hogy a helyi közösségek aktívan alakították a római mintákat, és hibrid kulturális formák jöttek létre. Galliában például a kelta isteneket római neveken tisztelték, a helyi nyelvek és szokások pedig sokáig fennmaradtak. A nyelvi helyzet sem volt egységes: a latin a hatalom és a kereskedelem nyelve lett, de a provinciákban tovább éltek a helyi nyelvek, különösen a vidéki területeken.
A provinciák integrációjának fontos eszköze volt a hadsereg. A legiókban szolgáló segédcsapatok, az auxilia (auxilia) tagjai a szolgálati idő letelte után római polgárjogot kaptak, amit katonai diploma formájában rögzítettek. A határ menti táborok körül polgári települések, ún. canabae (canabae) vagy vicus (vicus) alakultak ki, amelyek a helyi kereskedelem és a katonai utánpótlás központjai lettek. A mai Nyugat-Európa területén a rajnai és dunai határ mentén – például Colonia Claudia Ara Agrippinensium (Köln), Augusta Raurica (Augst), Vindobona (Bécs) vagy Aquincum (Budapest a szomszédságban) – a katonai jelenlét a településhálózat tartós átalakulását hozta.
A Pax Romana tehát a provinciák számára nem egyszerűen békét, hanem a római hatalom által meghatározott rendet jelentett. A meghódított népek számára ez adófizetéssel, katonai beszolgáltatással és a helyi elitek együttműködésének kényszerével járt. A birodalom belső területein a béke valóban csökkentette a nagyobb háborúk gyakoriságát, de a határokon rendszeresek voltak a konfliktusok, és egyes provinciákban súlyos felkelések törtek ki – például I. századi Britanniában Boudica felkelése (i. sz. 60–61) vagy a zsidó háborúk (i. sz. 66–74, 132–135). A „virágkor” tehát elsősorban a birodalmi elit és a provinciális városi rétegek nézőpontjából volt virágkor.
A császárkor első két évszázadában a birodalom területe nagyjából elérte legnagyobb kiterjedését. Traianus uralkodása alatt (i. sz. 98–117) a római hadsereg elfoglalta Daciát, és rövid időre Mezopotámia egyes részeit, de a birodalom súlypontja a Földközi-tenger medencéje maradt. Hadrianus (i. sz. 117–138) a határok megszilárdítására törekedett: Britanniában a Hadrianus-fal, Germaniában a limes erődítményei, Afrikában a fossatum rendszer jelölte a római ellenőrzés határát. A birodalom lakosságának becslése a történészi szakirodalomban 50 és 80 millió fő között mozog, de ez a szám nem mért adat, hanem a korabeli feliratok, papiruszok, adójegyzékek és régészeti településsűrűség alapján végzett modellbecslés. Róma városának lakosságát a 2. században hozzávetőleg 0,8–1,2 millióra becsülik, ami a korabeli világban rendkívüli koncentrációt jelentett, de a pontos szám vitatott.
A gazdasági növekedés és az életszínvonal alakulása a császárkorban élénk történészi vita tárgya. Egyes gazdaságtörténészek szerint a birodalom első két évszázadában szerény növekedés és a piaci integráció erősödése figyelhető meg, amit a hajóroncsok, az amphorák elterjedése és a városi építkezések jeleznek. Mások szerint a növekedés lassú volt, és a technikai újítások korlátozottak maradtak; a jövedelmek nagy része a földbirtokos elit és a császári kincstár kezében összpontosult. A csontvázak elemzése, a táplálkozási hiánybetegségek és a várható élettartam becslései arra utalnak, hogy a lakosság többsége számára a mindennapi élet nélkülözésekkel járt. A régészeti adatok ugyanakkor arra is felhívják a figyelmet, hogy egyes provinciákban a római hódítás után a városiasodás, a vízvezetékek és a közfürdők terjedése javíthatta a helyi elitek és a városi lakosság egy részének életkörülményeit.
A császárkori „virágkor” tehát nem mérhető egységes mutatókkal. A római elit irodalmi szövegeiben – például Idősebb Plinius vagy Aelius Aristides írásaiban – a birodalom békéjét és jólétét dicsőítő kép jelenik meg, de ezek a források a hatalom önértelmezését tükrözik, nem a teljes társadalom tapasztalatát. A modern történetírásnak egyszerre kell számolnia a birodalmi adminisztráció teljesítményével és az alávetett népek, a rabszolgák, a szegények és a határ menti közösségek szenvedéseivel.
A császárkor első két évszázadának eseménytörténete elsősorban irodalmi forrásokból ismert. Tacitus Annales és Historiae című művei a Iulius–Claudius- és Flavius-korszakra, Suetonius De vita Caesarum című életrajzgyűjteménye a császárok személyes vonásaira, Cassius Dio Historia Romana című munkája pedig a teljes korszakra ad narratívát. Augustus saját politikai önéletrajza, a Res Gestae Divi Augusti feliratokon fennmaradt változata a princeps önértelmezésének kulcsdokumentuma. Ezek a források azonban nem semlegesek: Tacitus például kritikusan viszonyult a császári hatalomhoz, Suetonius pedig a botrányokra és a személyes jellemrajzokra koncentrált.
A birodalom igazgatásáról, társadalmáról és gazdaságáról a feliratok, a katonai diplomák, a papiruszok és a jogi szövegek adnak részletesebb képet. A feliratok tömeges gyűjteménye, a Corpus Inscriptionum Latinarum (CIL) több százezer szöveget foglal magában, amelyek a helyi elitek karrierjét, a városi építkezéseket, a felszabadítottak és a nők szerepét is dokumentálják. A papiruszok, főként Egyiptomból, az adóbehajtás, a földbérletek és a mindennapi jogügyletek gyakorlatát mutatják be. A pénzérmék veretei a császári ideológiát terjesztették, és a gazdasági folyamatok időrendjéhez is támpontot adnak.
A régészeti bizonyítékok – városi ásatások, úthálózatok, hajóroncsok, amphorák, csontleletek – a gazdaság, a kereskedelem és az életmód rekonstrukciójában nélkülözhetetlenek. Ugyanakkor a régészeti adatok értelmezése is vitákkal terhelt. A demográfiai becslések, a városi lakosság számára, a kereskedelmi forgalom mértéke és a jövedelmi egyenlőtlenség alakulása mind modellalapú, és a szakirodalomban eltérő eredményekkel találkozunk. A „romanizáció” fogalma korábban a modern gyarmati tapasztalatokat vetítette vissza az ókori birodalomra; ma a kutatók nagy része ezt a fogalmat problematikusnak tartja, és inkább a helyi identitások, a tárgyalásos hatalomgyakorlás és a kulturális keveredés fogalmait használja.