Az itáliai városállamok felemelkedése nem egyszerűen gazdaságtörténeti epizód, hanem a középkori Európa egyik legnagyobb hatású intézményi újítása. Míg a kontinens nagy részén a hűbéri láncolatok, a vidéki uradalmak és a monarchikus udvarok szervezték a politikai teret, az Appennini-félsziget északi és középső sávjában a római kori városhálózat maradványaira épülő, sűrűn lakott települések sajátos, kollektív kormányzati formákat hoztak létre. Ezek a kommünök (commune, latinul commune: „közösség”) és a tengerparti városokból kinövő tengeri köztársaságok (repubbliche marinare) a 11. századtól kezdve fokozatosan átvették a püspöki és a birodalmi hatalom helyi funkcióit, miközben a mediterrán kereskedelem és a korai bankrendszer csomópontjaivá váltak. Az alfejezet azt vizsgálja, hogyan működtek ezek az alakulatok, milyen társadalmi csoportok versengtek bennük a hatalomért, és milyen gazdasági-pénzügyi újításokkal kapcsolták össze Európát a levantei és észak-afrikai piacokkal. A témakör szorosan épít az előző alfejezetre (A barbár királyságok, Bizánc és a pápaság), amely bemutatta, miért maradt fenn Itáliában a városi élet kontinuitása, és miért nem tudott egyetlen hatalmi központ tartósan uralkodni a félsziget egésze felett.
A kommüne klasszikus formája a 11. század végén és a 12. században bontakozott ki Észak- és Közép-Itáliában, Milánótól Bolognán át Firenzéig. Kiindulópontja rendszerint az a város volt, ahol a püspök (vescovo, latinul episcopus) a kora középkor óta megőrizte a közhatalom bizonyos elemeit: bíráskodott, vásárokat engedélyezett, falakat tartott fenn, és a város környéki földekből származó jövedelmek felett rendelkezett. A 11. század folyamán azonban a püspök körül feltűnt egy szélesebb, világi elit: a városi nemesi családok, akiket a források capitanei és valvassores néven említenek, valamint a meggazdagodott kereskedők, jogászok és pénzváltók. Ez a heterogén csoport esküvel (coniuratio, „esküközösség”) fogadta el, hogy a város ügyeit közösen, választott tisztségviselők útján intézi.
A kommüne intézményének lényege tehát nem a demokrácia volt a mai értelemben, hanem egy olyan esküvel megerősített jogközösség, amely a résztvevőknek szabadságot, védelmet és önkormányzatot ígért. A városi autonómia kulcsfontosságú dokumentumait a császári és pápai kiváltságlevelek, illetve a városi statútumok (statuti) jelentik. A legkorábbi fennmaradt itáliai statútumok némelyike a 12. század közepére datálható, bár sok esetben csak későbbi másolatokból ismerjük őket. A kommüne élén eleinte konzulok (consules) álltak, akiket a fegyverviselő városi elit tagjai közül választottak, rendszerint évente, és akik a végrehajtó hatalmat, a hadvezetést és a bíráskodást egyaránt gyakorolták. A konzuli korszakot a 12. század végétől sok városban a podestà rendszere váltotta fel: idegenből hívott, hivatali idejére fizetett, szakértő jogász-végrehajtó, akinek éppen az volt a feladata, hogy a helyi családi viszályok fölé emelkedve pártatlanul kormányozzon. A podestà intézménye a kommüne belső feszültségeire adott válasz, hiszen a konzulok gyakran maguk is részesei voltak a városi nemzetségek közötti erőszakos konfliktusoknak.
A városi társadalom rendkívül tagolt volt. A forrásokban militesnek nevezett lovagi-nemesi réteg mellett a 12. század végétől önálló politikai tényezővé vált a popolo („nép”), amely korántsem jelentette a teljes lakosságot. A popolo magja a céhekbe (arti) tömörült kereskedő- és kézművesréteg volt, amely adót fizetett, fegyvert viselt a városi milíciában, és részt követelt a tanácsokban. A 13. században több városban (például Firenzében, Bolognában, Perugiában) a popolo saját intézményeket hozott létre: népkapitányt (capitano del popolo) választott, saját tanácsot működtetett, és statútumokkal próbálta korlátozni a nemesi családok erőszakcselekményeit. A politikai jogok azonban továbbra is szűk körre korlátozódtak: a nőket, a szegényeket, a városi szolgákat és a vidékről beköltözött, ingatlannal nem rendelkező munkásokat kizárták a hatalomból. A 13. század második felében a popolo felső rétege, a popolo grasso („kövér nép”: nagykereskedők, bankárok, nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező vállalkozók) sok helyen maga is oligarchiává zárkózott, és szembekerült a popolo minuto („kis nép”: mesterek, boltosok, bérmunkások) törekvéseivel.
A kommüne politikai rendje szorosan összefonódott a birodalmi és pápai hatalommal. A 12. században I. Frigyes császár (Barbarossa) megpróbálta visszaállítani a császári felségjogokat (regalia) a lombard városok felett, ami a városok szövetségéhez, a Lombard Liga (Lega Lombarda) megalakulásához vezetett. Az 1183-as konstanzi béke a császár és a városok közötti kompromisszumot rögzítette: a városok elismerték a császár formális főségét, cserébe megtarthatták belső önkormányzatukat, vásártartási és bíráskodási jogaikat. A dokumentum fontos mérföldkő, mert formálisan is elismerte a kommünák jogi személyiségét és belső törvényhozását. A konstanzi béke szövege fennmaradt, és a városi szabadságjogok hivatkozási alapjává vált; ugyanakkor a gyakorlatban a városok és a császári hatalom viszonya továbbra is ingadozott, ahogyan azt a későbbi alfejezet (A pápaság, a guelfek és a ghibellinek) részletesebben tárgyalja.
A kommüne fénykora a 13. század volt. Ekkor épültek a monumentális városházák (például a firenzei Palazzo Vecchio vagy a sienai Palazzo Pubblico), amelyek a városi kormányzat állandóságát és reprezentatív igényét hirdették. A városi tanácsok adót vetettek ki, közmunkákat szerveztek, gabonaraktárakat tartottak fenn, és szabályozták a céhek működését. A belső béke azonban törékeny volt: a nemesi családok, a popolo frakciói, illetve a pápai és császári hűség mentén szerveződő pártok (guelfek és ghibellinek) közötti konfliktusok gyakran polgárháborús állapotokat idéztek elő. A 13. század végétől számos kommünében a belső rend helyreállításának érdekében egy-egy erőskezű család vagy hadvezér ragadta magához a hatalmat: ebből nőtt ki a signoria (úri hatalom) intézménye, amely formálisan gyakran megtartotta a kommüne tanácsait, valójában azonban az uradalmi, örökletes uralom felé mutatott. A signoria felé való átmenet fokozatos és városonként eltérő ütemű volt; Milánóban a Viscontiak, Veronában a Della Scala család, Ferrarában az Este család emelkedett fel már a 13. század folyamán.
A tengerparti városok más utat jártak be, mint a szárazföldi kommünák. A négy klasszikus tengeri köztársaság – Amalfi, Pisa, Genova és Velence – olyan kereskedő- és hajósállam volt, amelynek politikai berendezkedése, gazdasági alapja és katonai kapacitása a tengeri kereskedelemből, a hajózásból és a gyarmati telepek fenntartásából származott. A kifejezés maga későbbi, emlékezetpolitikai konstrukció is: a 19. századi olasz nemzeti történetírás előszeretettel ábrázolta a négy várost az olasz tengeri dicsőség előfutáraként, és az olasz haditengerészet zászlóin ma is szerepelnek e városok címerei. A középkorban azonban a négy város egymással éppúgy versengett, sőt háborúzott, mint ahogyan kereskedett.
Amalfi a legkorábbi a négy közül. A Salernói-öböl partján fekvő, meredek hegyoldalak közé szorult város a 9–11. században élte virágkorát, amikor a bizánci és az észak-afrikai, szicíliai és egyiptomi iszlám világ közötti közvetítő kereskedelemből gazdagodott meg. Amalfi formálisan bizánci fennhatóság alatt állt, de a gyakorlatban saját hercegei és előkelői irányították. A város legismertebb jogi emléke a Tabula Amalphitana, a tengeri kereskedelem szokásjogát összegző gyűjtemény, amelynek fennmaradt szövege későbbi középkori másolat, de magva a 11–12. századra nyúlik vissza. Amalfi hanyatlását külső támadások és a normann hódítás okozták: 1073-ban a normannok elfoglalták a várost, 1135-ben és 1137-ben pedig a rivális Pisa flottája fosztotta ki. A város ezután többé nem nyerte vissza korábbi szerepét.
Pisa a 11–13. században emelkedett fel. Az Arno torkolatánál fekvő város flottája aktívan részt vett a nyugati mediterrán vizeken a muszlim hajók elleni támadásokban, amelyeket a korabeli keresztény források a hit védelmeként, a modern történetírás pedig részben vallási, részben kereskedelmi-politikai motivációjú akciókként értelmez. Pisa 1087-ben részt vett a tunéziai Mahdia elleni expedícióban, az első keresztes hadjárat (1096–1099) idején pedig hajókkal támogatta a kereszteseket, és cserébe kereskedelmi kiváltságokat szerzett a levantei kikötőkben. Pisa a 12. században Korzika és Szardínia felett is befolyást gyakorolt, és a Genovával vívott hosszú versengésben eleinte sikeresen tartotta pozícióit. A fordulópontot az 1284-es meloriai csata jelentette, amelyben Genova flottája döntő vereséget mért Pisára. Ezt követően Pisa tengeri hatalma összeomlott; a város 1406-ban Firenze uralma alá került, kikötőjét pedig fokozatosan feltöltötte az Arno hordaléka. Pisa példája jól mutatja, hogy a tengeri hatalom törékeny volt: a flotta elvesztése és a kikötő eliszaposodása egyszerre okozhatott visszafordíthatatlan hanyatlást.
Genova (latinul Genua) a Ligur-tenger partján épült ki, és a 12. századtól a 15. századig a Földközi-tenger egyik legjelentősebb kereskedővárosa volt. A genovai politikai rendszer sajátos oligarchia volt: a várost nem egyetlen uralkodócsalád, hanem a nagy kereskedő-nemesi klánok (például a Doria, a Spinola, a Grimaldi, a Fieschi) közötti, gyakran erőszakos egyensúly jellemezte. A város formálisan a Német-római Birodalom része volt, de gyakorlatilag független politikát folytatott. Genova kereskedelmi hálózata a 13. században a Fekete-tengerig nyúlt: a krími Caffa (ma Feodoszija) genovai telepén keresztül bonyolódott a kelet-európai gabona, prém és rabszolga-kereskedelem egy része. A genovai hajósok hajóztak az Atlanti-óceánon is; a 13. század végén a Vivaldi fivérek expedíciója nyugat felé indult, és eltűnt – a források hiányosak, de a vállalkozás jól mutatja a genovai tengerészet ambícióit. Genova belső instabilitását a középkor végén az 1407-ben alapított Casa di San Giorgio intézménye ellensúlyozta: ez a hitelezőkből álló, állami adósságot kezelő társaság idővel gyarmati területeket és vámjövedelmeket is igazgatott, így a modern állami hitelintézmények egyik előfutárának tekintik. A genovai államadósság kezelése rendkívül fejlett volt; a consoli vagy loca rendszer keretében a befektetők kamatot kaptak az állami bevételek terhére, ami a kockázatkezelés és a pénzügyi innováció dokumentált példája.
Velence (olaszul Venezia, latinul Venetiae) a négy tengeri köztársaság közül a legtartósabb és legsikeresebb volt. A lagúnák szigeteire települt város a kora középkorban bizánci fennhatóság alatt élt, és a 9. században már saját dózsét (doge, a latin dux „vezér” szóból) választott. Velence fokozatosan szakadt el Bizánctól, de mindvégig megőrizte intenzív kapcsolatait a keleti mediterránummal. A város mitikus alapítási története szerint 421-ben alapították, és Szent Márk ereklyéit 828-ban hozták el Alexandriából; ezek az elbeszélések részben legendásak, de fontos szerepet játszottak Velence önállóságának és szakrális legitimációjának megteremtésében. A történeti kutatás szerint a lagúna betelepülése fokozatos volt, és a város intézményei a 9–11. században szilárdultak meg.
Velence politikai rendszere a 13. század végétől formálódott azzá az oligarchikus köztársasággá, amely 1797-ig fennmaradt. Az 1297-es ún. Serrata del Maggior Consiglio (a Nagytanács „bezárása”) a tagságot azokra a családokra korlátozta, amelyek már korábban is részt vettek a tanács munkájában; így az uralkodó réteg formálisan is elzárkózott a kívülállók elől. A kormányzat csúcsán a dózse állt, akit életfogytig választottak, de hatalmát szigorúan korlátozták; a tényleges döntéshozatal a különböző tanácsok, a Quarantia (negyventagú bírói testület) és a Szenátus illetve a Tízek Tanácsa (Consiglio dei Dieci) kezében volt. A rendszer bonyolultsága – a választási eljárások többszörös sorsolásos és szavazásos rétegei – a hatalomkoncentráció megelőzését szolgálta, bár a gyakorlatban a nagy kereskedőcsaládok köre tartósan uralkodott. A mai demokráciafogalommal ezt a berendezkedést nem szabad összetéveszteni: a politikai részvétel a felnőtt férfilakosság töredékére, gyakorlatilag az arisztokrata családok tagjaira terjedt ki.
Velence tengeri hatalmának alapja az Arsenal (Arsenale) volt, az az állami hajóépítő és fegyverraktár-komplexum, amely a 12. századtól folyamatosan bővült, és a 14–15. században Európa talán legnagyobb ipari létesítményei közé tartozott. A források szerint itt szabványosított alkatrészekből, futószalagszerű munkamegosztásban építették a hadi- és kereskedelmi gályákat. A velencei állami hajókaravánok, a muda rendszere évente szervezett konvojokban indult a levantei, az égei-tengeri, az észak-afrikai és a flandriai kikötőkbe. Az 1204-es negyedik keresztes hadjárat során a keresztesek Velence hajóin és irányításával elfoglalták Konstantinápolyt; a Bizánci Birodalom rovására Velence hatalmas területi és kereskedelmi előnyökre tett szert, amelyeket a korabeli források és a modern történetírás egyaránt a keresztes eszme és a gyarmati terjeszkedés összefonódásának példájaként tárgyalnak. Velence ezt követően a „negyed és fél negyed birodalmának” (quartae et dimidiae pars imperii Romaniae) urainak nevezte magát, és Krétát, Euboia (Negroponte) egy részét, számos égei szigetet és a peloponnészoszi kikötők egy részét ellenőrizte. Ez a gyarmatbirodalom nem modern értelemben vett területi állam volt, hanem tengeri bázisokból, kikötőkből és kereskedelmi szerződésekből álló hálózat, amelyet a velencei hajóhad védett.
Az itáliai városállamok gazdasági felemelkedése a középkori Európa ún. kereskedelmi forradalmának (commercial revolution) központi elemét alkotta. A fogalom – amelyet a modern történetírás a 20. század közepén tett a korszak jellemzésének kulcsává – arra a folyamatra utal, amelynek során a 11–13. században a távolsági kereskedelem volumene, intézményei és földrajzi kiterjedése radikálisan megnőtt. A fogalom használata a szakirodalomban elfogadott, de vitatott is, mert egyes kutatók szerint a „forradalom” túl éles cezúrát feltételez, és a kereskedelem növekedése inkább folyamatos és regionálisan egyenetlen volt. Ami azonban dokumentált, az az itáliai városok szerepének gyors növekedése az európai és mediterrán árucsere hálózataiban.
A kereskedelem fő irányai a következők voltak: észak felé a Flandriába, Champagne-ba és a Rajna-vidékre vezető út, amelyen a levantei fűszerek, selymek és luxuscikkek cseréltek gazdát északi posztóért, gyapjúért és fémárukért; délkelet felé a Levante, Bizánc és Egyiptom, ahol a fűszer-, selyem- és gyapotkereskedelem bonyolódott; nyugat felé a Baleár-szigetek, a hispániai kikötők, valamint a Magreb, ahol az itáliai városok – főleg Genova és Pisa – aranyat, bőrt, viaszt és gabonát vásároltak. A kereskedelem motorja a kommenda (latinul commenda) szerződés volt: egy tőkés befektető a pénzét egy utazó kereskedőre bízta, aki az árut külföldön értékesítette; a nyereséget a szerződés szerint osztották el. A kommenda lehetővé tette, hogy a vagyonos üzletemberek – köztük olykor özvegyek, klerikusok vagy kolostori elöljárók is – tőkéjüket mozgósítsák anélkül, hogy maguknak kelljen útra kelniük. A forrásanyagban több ezer ilyen szerződés maradt fenn, különösen Genovából, Velencéből és Pisából; ezek a jegyzői oklevelek a korszak gazdaságtörténetének legfontosabb dokumentumai közé tartoznak.
A pénzügyi innovációk közül kiemelkedik a váltó (latinul cambium, olaszul cambiale), amely a 12. század végétől terjedt el. A váltó lényege az volt, hogy egy kereskedő az egyik városban befizetett egy összeget egy bankárnak, aki váltót állított ki, amelyet a kereskedő egy másik városban, másik pénznemben tudott beváltani. Ez csökkentette a készpénz szállításának kockázatát, és egyúttal jogi keretet adott az árfolyam- és kamatkülönbségek kihasználásának. Az egyházjog a kamatszedést (usura) tiltotta, ezért a váltó kamattartalmát árfolyamnyereségként, illetve késedelmi pótlékként rejtették el. A modern történetírás számára éppen ez a kettősség – a vallási normák és a gyakorlati üzleti logika feszültsége – az egyik leginkább kutatott terület.
A pénzverés terén is az itáliai városok jártak az élen. A 13. század közepén több város is kibocsátott nagy értékű ezüst-, majd aranypénzt, amelyek nemzetközi fizetőeszközzé váltak. Velence 1202 körül verette a grosso ezüstpénzt, Genova 1252-ben a genovino aranypénzt, Firenze ugyanebben az évben a fiorino d’oro (forint) aranypénzt, Velence 1284-ben pedig a ducato (dukát) aranypénzt. A firenzei forint és a velencei dukát a következő évszázadokban az európai kereskedelem standard valutái lettek; széleskörű elfogadottságuk miatt más államok is utánozták őket. Az aranypénzek veretése egyszerre jelzi a nemesfém-ellátás bővülését (részben a nyugat-afrikai arany közvetítésével a Magreben át) és a városi kormányzatok gazdaságpolitikai erejét.
A bankrendszer gyökerei szintén a 12–13. századi Itáliába nyúlnak vissza. A kezdeti pénzváltók (cambiatori) padokon (olaszul banco) ülve végezték tevékenységüket, innen ered a „bank” szó. A nagyobb családi társaságok – például a sienai Bonsignori, a firenzei Bardi, Peruzzi vagy Acciaiuoli – a 13. század végétől a pápai adók behajtásában, a királyi udvarok hitelezésében és a nemzetközi árukereskedelem finanszírozásában vállaltak kulcsszerepet. A firenzei nagybankok bukása az 1340-es években, amikor III. Eduárd angol király nem fizette vissza adósságát, jól mutatja a korabeli hitelrendszer kockázatait; a csődesetek a válság dokumentált, de a történészek között a pontos okokban és a kibontakozás mechanizmusában vitatott eseményei közé tartoznak.
A kereskedelem és a banküzem irányításához a városok fejlett írásbeliséget és könyvvitelt használtak. A 13–14. századból fennmaradt genovai, firenzei és velencei üzleti könyvekben már kettős könyvvitelre emlékeztető technikák tűnnek fel; a kettős könyvvitel matematikailag leírt rendszerét később, 1494-ben Luca Pacioli foglalta össze. A városi jegyzők (notai) által vezetett oklevelek, szerződések és hagyatéki leltárak nélkülözhetetlen forrásai a gazdaságtörténetnek, és egyúttal azt is bizonyítják, hogy a kommüne és a tengeri köztársaságok működése nagymértékben támaszkodott az írott jog és a közjegyzői hitelesítés rendszerére. A távolsági kereskedelemben részt vevő nők, kisebb kézművesek, zsidó és muszlim kereskedők szerepe a forrásokban alulreprezentált; jelenlétük azonban a vámtarifákban, peres iratokban és végrendeletekben időnként megragadható.
A városállamok történetének megismerése rendkívül gazdag, de egyenetlen forrásbázison nyugszik. Elsődleges forrásként szolgálnak a jegyzői oklevelek és szerződések (különösen Genova és Velence levéltáraiban), a városi statútumok, a kereskedelmi kézikönyvek – például a firenzei Francesco Balducci Pegolotti 14. századi Pratica della mercatura című munkája –, a krónikák (például a velencei Andrea Dandolo vagy a genovai Caffaro krónikái), valamint a régészeti anyag, így a kikötők, hajóroncsok és a városi épületek. A konstanzi béke, a Serrata del Maggior Consiglio határozatai és a Casa di San Giorgio iratai szövegszerűen fennmaradtak, így európai jelentőségű dokumentumok.
Ugyanakkor több ponton komoly forráskritikai óvatosságra van szükség. A városok lakosságszámára vonatkozó adatok a 13. század előttről igen bizonytalanok; a demográfiai becslések általában adóösszeírásokból, gabonafogyasztási adatokból és a kortárs krónikások gyakran túlzó számadataiból származnak. A velencei és genovai kereskedelmi forgalom értéke csak töredékesen rekonstruálható, mert a vámnyilvántartások és a kereskedői könyvek nagy része elveszett. A krónikák pártosak: a genovai források másképp írják le a Pisával vagy Velencével vívott konfliktusokat, mint a velencei vagy pisai elbeszélések. A „tengeri köztársaságok” kifejezés maga is visszavetítés: a középkori szereplők nem használták ezt a gyűjtőfogalmat, és a négy város politikai rendszere, társadalmi összetétele és gazdasági szerkezete jelentősen különbözött.
A modern történetírásban vita övezi a városi autonómia eredetét: egyes kutatók a püspöki hatalom fokozatos átalakulását, mások a nemesi családok közötti hatalommegosztást, megint mások a kereskedői szükségletek racionális válaszát hangsúlyozzák. A Henri Pirenne belga történész nevéhez kötött, a 20. század első felében nagy hatású tézis – miszerint az iszlám térhódítása szakította meg a mediterrán kereskedelem egységét, és a középkori városok felemelkedése a 11. századi újranyitás következménye – ma már erősen árnyalt: a régészeti és numizmatikai bizonyítékok a kereskedelem részleges folyamatosságát mutatják. A „kereskedelmi forradalom” fogalmának használata szintén vitatott a folyamatosság és a megszakítottság kérdése körül. Végül a városállamok demokratikus jellegének megítélése is emlékezetpolitikai vita tárgya: a 19. századi nacionalista és liberális történetírás szívesen látta a kommünákat a polgári szabadság bölcsőinek, míg a 20. század második felének társadalomtörténészei a belső kizárásokat, az oligarchikus tendenciákat és a városi elitek vidék feletti uralmát hangsúlyozzák.