A városállamok katonai és pénzügyi megerősödése nem légüres térben zajlott: az Itáliát formailag a Német-római Birodalomhoz kötő császári hatalom és az egyetemes igényt megfogalmazó pápaság ütközése adta a középkori itáliai politika legtartósabb konfliktuskeretét. Ebből az összeütközésből születtek a guelf és ghibellin pártcímkék, amelyek a 13. század második felétől már nem egyszerűen a pápa vagy a császár híveit jelölték, hanem a városok belső, sokszor családi és helyi érdekű szembenállásait is. A fejezet az invesztitúraharc kialakulásától az Anjou-ház dél-itáliai uralmának megszilárdulásáig követi ezt a folyamatot, és közben megkülönbözteti a forrásokból jól dokumentált politikai-katonai eseményeket a pártcímkék későbbi, gyakran leegyszerűsítő használatától.
Az invesztitúraharc (Investiturstreit / lotta per le investiture) az 1070-es évektől a 12. század elejéig tartó küzdelem volt a pápaság és a világi uralkodók között, elsősorban a püspökök és apátok kinevezésének joga körül. A Német-római Birodalom korábbi, Ottó-kori egyházpolitikája a püspököket birodalmi tisztségviselőkként is használta: az uralkodó ruházta fel őket egyházi hivatalukkal, gyűrűvel és pásztorbottal, cserébe pedig hűbéri katonai és pénzügyi szolgálatot várt el tőlük. Ez a gyakorlat Észak- és Közép-Itáliában különösen fontos volt, mert a városi püspökök gyakran földesúri, piaci és bírói hatalmat is birtokoltak.
A gregorián reform néven ismert egyházi mozgalom ezzel szemben az egyház szabadságát (libertas ecclesiae) követelte: a szimónia, vagyis az egyházi hivatalok pénzért vagy világi szolgálatért való megszerzése és a papi házasság ellen lépett fel, a püspökválasztást pedig az egyházi kánoni rendbe akarta visszahelyezni. Ennek a programnak a leghatározottabb képviselője VII. Gergely pápa (1073–1085) volt. Az 1075-ös Dictatus papae néven ismert, a pápai regisztrumban fennmaradt tételsor (nem feltétlenül kihirdetett dekrétum, hanem a pápai igények összefoglalása) kimondta a pápa jogát a császár letevésére, a pápai legátusok elsőbbségét és a római egyház tévedhetetlenségének igényét. A dokumentum jogi érvénye a kutatásban vitatott, de jól mutatja a pápaság új, monarchikus igényét.
A konfliktus IV. Henrik német király és német-római császár (1056–1106) ellenállásán élesedett ki. Henrik 1076-ban a wormsi zsinaton kimondatta Gergely letételét, mire a pápa kiközösítette és felmentette alattvalóit a hűségeskü alól. A híres canossai jelenet (1077. január) politikai rituálé volt: Henrik a Matilda toszkán őrgrófnő várában vezekelve kért feloldozást, amit Gergely lelkipásztori kényszerből megadott, de ezzel a német belpolitikai válság nem zárult le. A küzdelem katonai fordulatai közé tartozott, hogy Henrik 1084-ben elfoglalta Rómát, ellenpápát állíttatott, és császárrá koronáztatta magát; Gergely a normann Robert Guiscard segítségével menekült el, de Róma közben súlyos pusztítást szenvedett.
A kompromisszum az 1122-es wormsi konkordátumban (Concordatum Wormatiense) született meg, V. Henrik császár és II. Kallixtusz pápa között. A megegyezés megkülönböztette a lelki hivatal átadását, amely az egyház joga maradt, a világi javak, az úgynevezett regálék átadásától, amelyben a császár részt kapott. A megállapodás nem szüntette meg a pápaság és a birodalom közötti összes vitát, viszont meggyengítette a császár itáliai püspökökre támaszkodó hatalmát. Az észak-itáliai városok ezt a helyzetet kihasználva egyre inkább saját kommunális intézményeiket építették ki, ahogyan arról az előző alfejezetben, A városállamok felemelkedése kapcsán volt szó.
A pápai hatalom intézményesülése a reformmal párhuzamosan zajlott. Az 1059-es lateráni zsinat a pápaválasztást a bíborosok kezébe tette, csökkentve a római nemesség és a császár befolyását; az 1179-es III. lateráni zsinat a kétharmados többség elvét rögzítette; az 1274-es második lyoni zsinat pedig a konklávé szabályait pontosította. A pápai legátusok, a rendszeres zsinatok és a dekrétumjog fejlődése a pápaságot a latin kereszténység központi vallási-jogi intézményévé tette. Ez azonban nem jelentett korlátlan tényleges hatalmat: a pápai rendelkezések végrehajtása mindig a helyi uralkodók, városok és egyházi intézmények együttműködésén múlt.
A pápaság és a birodalom közötti küzdelem a 13. század első felében II. Frigyes (Federico II di Svevia, Friedrich II.) személyében érte el a leglátványosabb szakaszát. Frigyes egy személyben volt szicíliai király, német király és német-római császár. Anyja, Hauteville-i Konstancia révén a normann Szicíliai Királyság örököse volt, és 1198-ban, apja halála után előbb pápai gyámság alatt lett Szicília királya, majd 1212-től német király, 1220-tól pedig császár. A pápaság attól tartott, hogy ha Frigyes a dél-itáliai királyságot és a birodalmi hatalmat egy kézben egyesíti, az egyházi államot északról és délről is körbezárja.
Frigyes szicíliai uralma kora egyik leginkább központosított monarchiája volt. Az 1231-ben kiadott melFi alkotmányok (Liber Augustalis) a királyi hivatalokat, a bíráskodást, az adóztatást és a katonai kötelezettségeket igyekeztek egységesíteni, és csökkentették a főurak és városok kiváltságait. A kortárs és későbbi megítélés élesen eltér: támogatói „a világ csodájának” (stupor mundi) nevezték, pápai ellenfelei pedig vallási és erkölcsi fenyegetésként, sőt apokaliptikus ellenségként ábrázolták. Ez utóbbi minősítés a konfliktus propagandájához tartozott, és nem tekinthető semleges jellemzésnek.
A pápasággal való viszonya kezdetben együttműködő volt, ám a keresztes hadjárat halogatása miatt 1227-ben IX. Gergely pápa kiközösítette. Frigyes ennek ellenére 1228-ban a Szentföldre hajózott, és 1229-ben az al-Kámil szultánnal kötött fegyverszünettel – nem pedig teljes katonai győzelemmel – visszaszerezte Jeruzsálem városát a keresztények számára. Az eredményt a pápai udvar részben elismerte, részben elégtelennek tartotta, mert a kiközösített császár nélkülözte az egyházi jóváhagyást.
Az igazi törés az észak-itáliai városok feletti császári fennhatóság kérdésében következett be. A Lombard Liga városai már a 12. században szembeszálltak I. Frigyes (Barbarossa) császárral, és a konstanzi békében (1183) jelentős autonómiát szereztek. II. Frigyes ezt a birodalmi jogokat sértő állapotnak tekintette. 1237-ben a cortenuovai csatában a császári erők legyőzték a liga hadát, de Frigyes nem fogadta el a mérsékelt kiegyezést, hanem feltétlen behódolást követelt. A városok többsége ezért tovább ellenállt. IX. Gergely 1239-ben ismét kiközösítette Frigyest, és mindkét fél hatalmas propagandaháborút indított.
A döntő pápai lépés IV. Ince pápához kötődik, aki 1245-ben, az első lyoni zsinaton Frigyest letettnek nyilvánította császári és királyi méltóságából, alattvalóit pedig felmentette esküjük alól. A császári méltóságtól való pápai megfosztás kánonjogi szempontból és a világi hatalmi gyakorlatban is vitatott maradt: a kortárs uralkodók egy része nem ismerte el, és a pápa rendelkezésének végrehajtása fegyveres küzdelmet igényelt. A császár hatalma azonban fokozatosan erodálódott. 1248-ban Parma fellázadt, és a császári tábor készleteit megszerezte; 1249-ben Frigyes fia, Enzio király fogságba esett Bolognában. II. Frigyes 1250-ben bekövetkezett halála után a Stauf-ház helyzete gyorsan összeomlott.
A dél-itáliai Stauf-uralom Frigyes fia, IV. Konrád (1250–1254), majd annak féltestvére, Manfred alatt folytatódott. Manfred előbb régensként, 1258-tól királyként uralkodott Szicíliában, de a pápaság nem fogadta el a Stauf-öröklést. A pápák előbb angol, majd francia jelöltet kerestek, végül IV. Orbán, majd IV. Kelemen Anjou Károlyt hívták Itáliába. A döntés hátterében az állt, hogy a pápaság a veszélyes császári-dél-itáliai egyesítés helyett egy kisebb, pápai hűbérnek elismert, harcias és mégis ellenőrizhető uralkodót kívánt a déli királyságba.
A guelf (guelfi) és ghibellin (ghibellini) elnevezés dinasztikus-német eredettel rendelkezik: a guelf a Welf-házra, a ghibellin pedig a Hohenstaufenek Waiblingen nevű birtokára utal. A kifejezések itáliai politikai használata a 13. század közepén vált általánossá, tehát nem szabad a 11. századi invesztitúraharc egészére visszavetíteni. A pártcímkék kezdetben a pápai és császári tábor híveit jelölték, de már a 13. század második felében is rendkívül rugalmasan működtek: a városok saját belső csoportjai, szomszédvárosi ellenségei és száműzött frakciói használták őket egymás megbélyegzésére vagy éppen legitimálására.
A legismertebb példa Firenze. A városban a 13. század közepén a guelf és ghibellin csoportosulások már dokumentálhatók, de az ezt megelőző híres Buondelmonte-gyilkosság (1216) elsősorban későbbi városi elbeszélő hagyományban lett a pártok eredettörténete, nem pedig tényszerű kezdőpont. 1260-ban a montaperti csatában a Siena és más ghibellin közösségek mellett harcoló firenzei ghibellin száműzöttek legyőzték a firenzei guelfeket, és néhány évre ghibellin vezetés alakult. A Beneventónál 1266-ban aratott Anjou-győzelem után a guelfek tértek vissza, a ghibellineket pedig tömegesen száműzték, vagyonukat elkobozták. A firenzei guelf párt (Parte Guelfa) ekkor intézményesült: birtokkezelő és politikai ellenőrző szerv lett, nem csupán egy véleménycsoport.
A guelf táboron belüli további hasadás bizonyítja, hogy a pártcímkék nem felelnek meg egyetlen tartós ideológiai törésvonalnak. Az 1300-as évek elején a firenzei guelfek fehér és fekete guelfekre váltak szét. A fekete guelfek szorosabban kötődtek a pápai politikához, és 1301–1302-ben Valois Károly francia herceg beavatkozásával kiszorították a fehéreket. Dante Alighieri, aki ekkor firenzei politikai tisztséget viselt, fehér guelfként került száműzetésbe, noha guelf városából és guelf csoportjából jött. A példa arra figyelmeztet, hogy a „guelf” és „ghibellin” kategória önmagában nem magyarázza az egyéni és családi döntéseket.
A városok közötti eltérések is jelentősek voltak. Siena és Pisa gyakran ghibellin álláspontot foglalt el, részben firenzei és genovai guelf vetélytársaikkal szemben. Milánóban a Della Torre család guelf, a Visconti család ghibellin beállítottságúként jelent meg, ám a Viscontiak később császári helynöki címet szereztek, és signoriaszerű hatalmat építettek ki. Ez is mutatja a címkék átjárhatóságát: a császári-pápai hivatkozás helyi hatalmi legitimációvá alakult, amelyet a szereplők érdekeik szerint váltogathattak.
A társadalmi hátteret illetően a kutatás vitatja azt a korábbi leegyszerűsítést, amely a guelfeket a polgársághoz, a ghibellineket pedig a nemességhez kötötte. Firenzében mindkét párton belül voltak magnás családok és popolóhoz tartozó szereplők is. A 13. század végének úgynevezett popolo-kormányzatai éppen ezért nem egy párt nevében hozták meg a magnások elleni törvényeket, hanem rendi alapon, pártállástól függetlenül korlátozták a nagycsaládok hivatalviselését és magánhadseregeit. A guelf–ghibellin konfliktus tehát nem azonos a társadalmi osztályharccal, és a pápai–császári szembenállás megszűnése után sem tűnt el: a helyi politikai nyelvben tovább élt, és a száműzöttek, szövetségesek és bosszúk logikája újratermelte.
A Hohenstaufenekkel szemben a pápaság Anjou Károlyt (Charles d’Anjou / Carlo I d’Angiò) választotta. Anjou Károly IX. Lajos francia király öccse és Provence grófja volt; katonai kapacitása, francia kapcsolatai és pápai hűbérként kezelhető pozíciója miatt tűnt alkalmasnak a déli királyság megszerzésére. IV. Orbán és IV. Kelemen tárgyalásai után Anjou Károly Rómában vette át a Szicíliai Királyság királyi méltóságát. A pápai feltételek közé tartozott, hogy a szicíliai koronát nem egyesítheti a birodalommal, a pápaságnak évi hűbéri adót fizet, és tiszteletben tartja az egyház jogait.
A katonai döntést két csata hozta el. Az 1266-os beneventói csatában Manfred király elesett, az 1268-as tagliacozzói csatában pedig a Stauf-örökséget képviselő Konradint győzték le, akit Nápolyban ki is végeztek. Ezzel a Hohenstaufen férfiága gyakorlatilag megszűnt, és a dél-itáliai királyság Anjou-uralom alá került. A források a csaták lefolyását és a főbb szereplők sorsát viszonylag jól dokumentálják, de a résztvevők számára és a veszteségekre vonatkozó adatok krónikánként erősen eltérők, ezért biztos statisztikát nem lehet megadni.
Anjou Károly uralma alatt a királyság súlypontja Palermóból Nápolyba helyeződött át. A közigazgatás francia és dél-itáliai hivatalnokok keverékére épült, a főúri birtokok egy részét francia hívek kapták, a katonai és bírói szervezet pedig erősen központosított maradt. A központosítás és a pápai, itáliai és mediterrán háborúk költségei azonban magas adóterheket jelentettek, különösen Szicília szigetén. Emellett az Anjou-udvar francia tisztségviselőivel szemben helyi ellenérzés alakult ki. Ez a feszültség vezetett az 1282-es szicíliai vecsernyéhez (Vespri siciliani), amely Palermóban, húsvéthétfőn, a vecsernye idején tört ki, és gyorsan szétterjedt a szigeten.
A felkelés nem volt előzmény nélküli, és nem értelmezhető egységes „szicíliai nemzeti” mozgalomként. A kortárs elbeszélések kiemelik a francia katonák elleni támadásokat, a terheket, valamint egyes helyi elitek és az Aragóniai-ház kapcsolatát. A bizánci diplomácia és aragóniai előkészületek szerepe vitatott: egyes források tudni vélnek titkos kapcsolatokról, de az erről szóló iratok hézagosak, és a későbbi elbeszélések politikai érdekei is alakították az emlékezetet. A felkelők III. Péter aragóniai királynak ajánlották fel a szicíliai koronát, aki felesége, Manfred lánya, Constanza révén tartott igényt a Stauf-örökségre.
Az ezt követő háború nem csupán dél-itáliai belügy volt. IV. Márton pápa Anjou Károly oldalán avatkozott be, kiközösítette III. Pétert, sőt keresztes hadjáratot hirdetett ellene; a konfliktus így bekapcsolódott a francia, aragóniai, pápai és bizánci nagyhatalmi versengésbe. Anjou Károly nem tudta visszaszerezni a szigetet, és 1285-ben bekövetkezett halála után az Anjou-ág erőforrásai megoszlottak a dél-itáliai szárazföld és a francia- mediterrán vállalkozások között. Az 1302-es caltabellottai béke (Pace di Caltabellotta) végül megosztotta a királyságot: a sziget Aragóniai kézre került, ahol III. Frigyes (Federico III di Sicilia) királyként uralkodott, a szárazföldi rész pedig II. Károly Anjou királysága lett, központjával Nápolyban.
A Nápolyi Királyság (Regnum Neapolitanum) a 14. században sajátos, pápai hűbéri keretbe ágyazott monarchia maradt. Az Anjou-ház legerősebb nápolyi uralkodója, Bölcs Róbert (Roberto il Saggio, 1309–1343) itáliai guelf vezetőként lépett fel, pártfogolta a művészeteket és a jogtudományt, és igyekezett befolyást szerezni az észak- és közép-itáliai városokban. Halála után azonban a dinasztia belső utódlási harcokba bonyolódott. I. Johanna (Giovanna I, 1343–1382) uralkodása alatt a nápolyi Anjouk rivális ágai, a magyar Anjoukkal is összefonódó trónviszályok és a pápai elismerés kérdései folyamatosan gyengítették a királyságot. A középkor vége felé az Anjou-ág hatalma kifulladt, és 1442-ben aragóniai V. Alfonz elfoglalta Nápolyt, ezzel – ha nem is tartósan – újra egy kézben egyesült a szigeti és a szárazföldi dél-itáliai királyság.
A dél-itáliai események tárgyalásánál különösen fontos, hogy a királyságot nem szabad mai nemzetállami kategóriákkal leírni. A Regnum Siciliae lakossága nyelvileg, vallásilag és szokásaiban rendkívül sokszínű volt: a normann, bizánci, lombard, zsidó, muszlim, francia és katalán kötődések egymás mellett éltek, és a politikai hűség elsősorban a dinasztiához, a városhoz vagy a hűbérúrhoz kapcsolódott. A guelf–ghibellin címkék itt is használatban maradtak, de a helyi főúri és városi konfliktusokban gyakran alig többet jelentettek, mint „a másik oldal” pártját.
Az alfejezet alapját képező elsődleges források több típusba sorolhatók. Az invesztitúraharc korszakából fennmaradtak pápai regisztrumok és levelek, így VII. Gergely levelei, a Dictatus papae bejegyzése, valamint a wormsi konkordátum szövege. A birodalmi oldalról IV. Henrik és környezetének levelei, zsinati határozatok és elbeszélő források adnak képet. II. Frigyes korát jól dokumentálják a pápai és császári oklevelek, bírósági rendeletek, a melFi alkotmányok, valamint kortárs krónikák, például Freisingi Ottó, Salimbene de Adam, Matthew Paris és Giovanni Villani munkái. Az Anjou-korszakra vonatkozóan fontosak a királyi kancellária iratai, a hűbéri eskük, a békekötések, illetve Saba Malaspina és Ramon Muntaner elbeszélései, utóbbi természetesen erősen aragón-párti.
E források pártossága miatt a tények és az értelmezések szétválasztása gyakran nehéz. A guelf és ghibellin krónikások ellenfeleiket rendszeresen erkölcsileg vagy vallásilag megbélyegezték, a pápai oldal Frigyest apokaliptikus ellenségként, a császári oldal a pápákat világi hatalomra törő, Simon-párti szereplőkként ábrázolta. A modern történetírás konszenzusa annyiban szilárd, hogy a konfliktus alapvetően a pápai és császári egyetemes igények, valamint az itáliai városok autonómiájának ütközéséből fakadt; vitatott viszont, mennyiben volt ez vallási-ideológiai, és mennyiben anyagi-katonai küzdelem. A pápai monarchia fogalmának megítélése is iskolánként változik: egyes kutatók a pápaság bürokratikus-állami fejlődését hangsúlyozzák, mások inkább a lelki tekintély és a jogi érvelés korlátozott végrehajthatóságát.
A pártcímkék társadalmi tartalmára vonatkozóan a források nem teszik lehetővé éles osztályalapú magyarázatot. A Firenzére vonatkozó krónikák és a 13–14. századi városi statútumok azt mutatják, hogy a pártok összetétele városonként és évtizedenként változott, és a magnásellenes törvények nem voltak azonosak a guelf-ellenes politikával. A szicíliai vecsernye okai közül a terhek, a francia tisztviselőkkel szembeni ellenérzés és a helyi elitek törekvései viszonylag jól dokumentáltak, de az aragón és bizánci előzetes szervezés mértéke nem állapítható meg egyértelműen. A nagyobb csaták áldozatszámai szintén bizonytalanok: a krónikák túlzó számai nem tekinthetők statisztikai adatnak, legfeljebb a korabeli érzékeltetés mutatóinak.
Az is bizonytalan, pontosan mikor és hogyan vált a guelf–ghibellin pártnév az itáliai városi politika általános nyelvévé. A folyamatot nem egyetlen rendelet vagy szerződés hozta létre, hanem a 13. század középső évtizedeinek helyi konfliktusai. Ezért a tankönyv a címkéket történeti jelenségként mutatja be, nem pedig állandó politikai-társadalmi törésvonalként.