Az itáliai háborúkat lezáró 1559-es cateau-cambrésisi béke (lásd Az itáliai háborúk) nem teremtett békét a félsziget lakói számára, hanem egy új, tartós idegen uralmi rendszert rögzített. A spanyol Habsburgok – akik már V. Károly óta birtokolták Nápolyt, Szicíliát és Szardíniát, 1535-től pedig Milánót is – a 16. század második felétől Itália politikai térképének meghatározó szereplőivé váltak. Ez az uralom nem egyszerű katonai megszállás volt: intézményi, vallási és társadalmi szinten is mélyen átalakította a félsziget életét. Az alfejezet a spanyol Habsburg-uralom politikai berendezkedését, az Itáliai Tanács szerepét, az ellenreformáció hatását, valamint a gazdasági hanyatlás és a társadalmi struktúrák átalakulását tárgyalja. Végül röviden kitérünk az osztrák Habsburgok 18. századi örökségére, amely a későbbi felvilágosult reformok előfeltételét jelentette.
A spanyol monarchia itáliai birtokai nem alkottak egységes államot. A Milánói Hercegség (Ducato di Milano), a Nápolyi Királyság (Regno di Napoli), a Szicíliai Királyság (Regno di Sicilia) és a Szardíniai Királyság (Regno di Sardegna) külön-külön, saját jogrendjük és intézményeik szerint kapcsolódtak a spanyol koronához. A spanyol király mindegyik területen más címet viselt, és az uralmat a helyi elitekkel együttműködve gyakorolta. A spanyol jelenlét tehát nem számolta fel az itáliai államiságot, hanem egy összetett, kompozit monarchia keretébe illesztette azt – ezt a fogalmat a modern történetírás gyakran használja a kora újkori dinasztikus birodalmak leírására.
A kormányzás csúcsán a Madridban működő Itáliai Tanács (Consejo de Italia) állt. A tanácsot – a történészi konszenzus szerint – II. Fülöp uralkodásának elején, 1556 körül hozták létre, bár pontos alapítási évét egyes szerzők 1555-re vagy 1558–59-re teszik; az intézményi folytonosság a forrásokban nem mindig egyértelmű. A Consejo de Italia a spanyol monarchia polisinódus (több tanácsból álló) kormányzati rendszerébe illeszkedett: a Kasztíliai, Aragóniai, Indiák Tanácsa mellett az itáliai ügyeket kizárólag ez a testület tárgyalta. Tagjai jellemzően spanyol és olasz jogászok, hivatalnokok, egyházi méltóságok voltak. Feladata a király tanácsolása volt minden olyan kérdésben, amely a négy itáliai királyi birtokot érintette: kinevezések, kegydíjak, adóügyek, katonai ügyek, egyházi javadalmak, kegyelmi kérvények. A tanács iratai ma is fontos forrásai az itáliai spanyol uralom történetének, bár jelentős részük szétszóródott vagy feldolgozatlan – ez korlátozza a mindennapi kormányzati gyakorlat rekonstrukcióját.
A területi kormányzás élén Nápolyban, Szicílián és Szardínián egy-egy alkirály (viceré), Milánóban pedig kormányzó (governatore) állt. A tisztségeket jellemzően spanyol főnemesek vagy magas rangú katonatisztek töltötték be, akik meghatározott időre, általában három-öt évre kaptak megbízatást. Az alkirályok hatalma jelentős volt, de nem korlátlan: a helyi intézmények – Nápolyban a városi szenátus, a Collaterale Tanács, a bárói rendi gyűlés; Milánóban a Szenátus és a Generális Kongregáció; Szicílián a parlament – továbbra is működtek. A spanyol uralom alapvetően a helyi elitekkel való együttműködésen nyugodott. A nemesség és a patrícius polgárság számára a spanyol korona hivatali, katonai és egyházi karrierlehetőségeket kínált, cserébe lojalitást és adókat várt el. Ez a rendszer hosszú távon megerősítette a rendi különbségeket, és konzerválta a helyi oligarchiák hatalmát.
A spanyol katonai jelenlét elsősorban a Milánói Hercegségben összpontosult, amely a spanyol Spanyol Út (Cammino di Spagna) egyik kulcsállomása volt: a Genovától Milánón át a Rajna-vidékre vezető útvonalon keresztül érkeztek a spanyol csapatok a németalföldi hadszínterekre. Emellett a Presidios (Toszkána partvidékén, pl. Orbetello, Porto Ercole) kis spanyol helyőrségei is katonai támaszpontként szolgáltak. A katonai kiadások jelentős részét a helyi adóbevételekből fedezték, ami állandó feszültséget okozott a spanyol hatóságok és az itáliai adófizetők között.
A spanyol Habsburgok itáliai uralma szorosan összefonódott a katolikus megújulás és az ellenreformáció folyamataival. Az ellenreformáció kifejezést a történészek gyakran az egyház belső reformjától elkülönítve használják; a katolikus reform az egyházi élet megújítását, az ellenreformáció a protestantizmus visszaszorítását és a hitbeli ellenőrzést jelenti. A Tridenti zsinat (1545–1563) határozatai mindkét dimenzióban meghatározóak voltak, és a spanyol monarchia – amely magát a katolikus ortodoxia védelmezőjének tekintette – Itáliában is aktívan támogatta ezek végrehajtását.
A spanyol fennhatóság alatt álló területeken a vallási ellenőrzés intézményi formái eltérőek voltak. A spanyol inkvizíció – amelyet a spanyol király ellenőrzött, és amely a pápai inkvizíciótól szervezetileg különbözött – Szicílián és Szardínián működött, mivel ezek a területek az Aragóniai Koronához tartoztak. Nápolyban a spanyol inkvizíció bevezetését a helyi lakosság és a városi elit ellenállása megakadályozta; ott a püspöki bíróságok és a római inkvizíció hatásköre érvényesült. A római inkvizíciót III. Pál pápa 1542-ben hozta létre, és főként a pápai államban, valamint Észak- és Közép-Itáliában működött. A Milánói Hercegségben a római inkvizíció és a spanyol hatóságok párhuzamosan, gyakran együttműködésben tevékenykedtek. A források tanúsága szerint a két inkvizíció közötti hatásköri viták számos esetben dokumentáltak; ezek a viták a politikai és egyházi hatalom összetett viszonyát tükrözik.
Az ellenreformáció egyik legismertebb intézménye a Jézus Társasága (jezsuiták) volt, amelyet 1540-ben alapítottak. A jezsuiták Itáliában iskolákat, egyetemeket és missziós állomásokat hoztak létre, és a spanyol uralom alatt is jelentős oktatási szerepet töltöttek be. Ugyanakkor a spanyol monarchia és a jezsuiták viszonya nem volt mindig konfliktusmentes: a spanyol királyi tanácsok többször is vitába keveredtek a renddel az egyházi javadalmak és az adómentesség kérdéseiben.
A vallási kisebbségek helyzete a spanyol uralom alatt fokozatosan romlott. A spanyol korona már a 15. század végén kiűzte a zsidókat Szicíliáról és Szardíniáról; a Nápolyi Királyságban a zsidók 1541-es kiűzését a spanyol hatóságok rendelték el – bár a végrehajtás mértéke és időbeli lefolyása forrásonként eltérő. A gettó intézménye Itáliában először Velencében (1516), majd Rómában (1555) jelent meg; a spanyol birtokokon a gettósítás inkább a 17. században terjedt. A muszlim közösségek, amelyek a középkori Szicílián és Dél-Itáliában még jelen voltak, a spanyol uralom idejére már szinte teljesen eltűntek vagy asszimilálódtak. A vallási homogenizáció tehát nem kizárólag a spanyol politika eredménye volt, hanem a szélesebb katolikus reformfolyamat része; a különböző felekezetek közötti viszonyokat nem szabad egyetlen „elnyomó” narratívába sűríteni.
A 16. század második felében Itália még Európa egyik leggazdagabb és legurbanizáltabb régiója volt, de a 17. században a spanyol uralom alatt álló területek gazdasága – és tágabb értelemben az egész félsziget gazdasága – hanyatlásnak indult. Ezt a folyamatot a történészek gyakran a 17. századi válság (crisi del Seicento) keretében tárgyalják, bár a válság okai és földrajzi kiterjedése vitatott. A hanyatlás nem kizárólag a spanyol uralom számlájára írható: a globális kereskedelmi útvonalak átrendeződése, a nyugat-európai textilipar versenye, a hadviselés változása és a demográfiai katasztrófák együttesen hatottak.
A textilipar, amely a középkor óta Firenze, Velence és Milánó gazdagságának alapja volt, a 17. században erőteljesen visszaesett. Az angol és holland posztó, majd a francia és flamand termékek kiszorították az itáliai árut a mediterrán és a levantei piacokról is. Pontos termelési adatokkal csak egyes városi levéltárak szolgálnak; a történészek becslései szerint a firenzei gyapjúszövet-termelés a 16. század végi csúcsról a 17. század közepére a felére vagy még alacsonyabbra esett vissza. Ezt a becslést azonban óvatosan kell kezelni, mert a céhnyilvántartások hiányosak.
A mezőgazdaság területén a spanyol uralom alatt a latifundiumok (nagybirtokok) tovább erősödtek, különösen Dél-Itáliában és Szicílián. A gabonatermelés a belső fogyasztást és az exportot szolgálta, de a 17. században gyakori éhínségek és rossz termések sújtották a vidéki lakosságot. A spanyol hatóságok által bevezetett adók – különösen a Nápolyi Királyságban a focatico (tűzhelyadó) és a gabella (fogyasztási adó) – a szegényebb rétegekre aránytalanul nagy terhet róttak. Az adórendszer igazságtalansága dokumentált: a nemesség és a klérus jelentős része mentességet élvezett, míg a parasztok és a városi szegények viselték a terheket. Ezt a kortárs követi jelentések és a spanyol közigazgatási iratok egyaránt alátámasztják.
A demográfiai válságot súlyosbították a pestisjárványok. Az 1630-as észak-itáliai pestisjárvány – amelyet Alessandro Manzoni 19. századi regénye, A jegyesek is megörökített – Milánóban és a környező területeken a lakosság jelentős részét elpusztította; egyes becslések a városi lakosság negyedét-felét említik, de a pontos arány vitatott. Az 1656–1657-es nápolyi pestis a Nápolyi Királyságot sújtotta; Nápoly város lakosságának csökkenését egyes források a járvány előtti mintegy 400 ezerről 300 ezer alá teszik, ezek azonban becslések, és a korabeli népesség-összeírások megbízhatósága korlátozott. A járványok gazdasági következményei is súlyosak voltak: munkaerőhiány, a kereskedelem akadozása, a hitelezési rendszer megrendülése.
A spanyol uralom gazdasági hatásának megítélése a történészi viták egyik klasszikus témája. A korábbi, úgynevezett „fekete legenda” (leyenda negra) a spanyol uralmat egyértelműen kizsákmányolónak és hanyatlást okozónak ábrázolta. A modern történetírás árnyaltabb képet ad: egyes szerzők a spanyol adópolitikát és a helyi elitek ellenállását, mások a globális gazdasági átrendeződést és az itáliai városi gazdaság belső merevségét hangsúlyozzák. A tudományos konszenzus ma az, hogy a spanyol uralom nem kizárólagos oka, de fontos tényezője volt a 17. századi itáliai gazdasági nehézségeknek.
A spanyol uralom idején a társadalmi struktúrák alapvetően a rendi tagozódást követték, de a mindennapi életben a rendi határok gyakran elmosódtak. A nemesség (nobiltà) a társadalom csúcsán állt, de maga is rétegzett volt: a főnemesség (feudális bárók, hercegek, grófok) és a kisebb, városi nemesség között jelentős vagyoni és jogi különbségek voltak. A spanyol uralom alatt a nemesség megerősödött, mivel a korona a hűség fejében megerősítette birtokaikat és kiváltságaikat. Ugyanakkor a spanyol hatóságok igyekeztek korlátozni a túlzottan független bárói hatalmat, különösen Nápolyban, ahol a bárók lázadásai – például az 1585–86-os bárói összeesküvés – rávilágítottak a feszültségekre.
A klérus (clero) a második rendet alkotta, de itt is óriási különbségek voltak a főpapság és a vidéki plébánosok között. Az egyház hatalmas birtokokkal rendelkezett, és a spanyol uralom alatt az egyházi adómentesség a korona és a pápaság közötti viták állandó forrása volt. A harmadik rend (terzo stato) magában foglalta a városi polgárságot, a kézműveseket, a kereskedőket és a parasztságot. A polgárság egy része – különösen a jogászok, hivatalnokok, orvosok – jelentős vagyonra és presztízsre tett szert, de a politikai hatalomból többnyire kiszorult. A céhek szerepe a 17. században hanyatlott, ami a mesterek és a legények közötti konfliktusokat élezte.
A parasztság helyzete rendkívül változatos volt. Észak-Itáliában a bérleti rendszer és a mezőgazdasági munkások alkalmazása terjedt, míg Dél-Itáliában a latifundiumokon dolgozó nincstelen mezőgazdasági munkások (braccianti) tömege élt rendkívüli nyomorban. A spanyol adóterhek és a földesúri járadékok együttesen növelték a paraszti eladósodást. A földesúri joghatóság (giurisdizione feudale) a spanyol uralom alatt Dél-Itáliában tovább szélesedett, ami a parasztok jogi kiszolgáltatottságát növelte. A nők helyzete a rendi társadalmon belül jogilag alárendelt volt: a nők vagyonuk felett csak korlátozottan rendelkezhettek, és a családi stratégia gyakran a hozományban és a kolostorba vonulásban testesült meg. Ugyanakkor az özvegyek és a munkásnők – különösen a textiliparban és a mezőgazdaságban – aktívan részt vettek a termelésben, bár bérük rendszerint alacsonyabb volt a férfiakénál.
A társadalmi feszültségek időnként nyílt erőszakba torkolltak. Az 1647–1648-as Masaniello-felkelés Nápolyban a spanyol adók és a gabonaárak emelkedése elleni tiltakozásból indult ki; a felkelés célja nem a spanyol uralom megdöntése volt, hanem a közvetlen terhek enyhítése. A felkelést a spanyol hatóságok csak jelentős nehézségek árán, részben ígéretekkel, részben erőszakkal fojtották el. Az 1674–1678-as messinai felkelés Szicílián hasonló okokból robbant ki, de ott a francia beavatkozás is szerepet játszott. A banditizmus (banditismo) a spanyol uralom alatt egész Dél-Itáliában elterjedt jelenség volt; a banditák gyakran a társadalmi elégedetlenség kifejeződéseként váltak a helyi lakosság szemében „népi hősökké”, bár a kortárs hatóságok egyszerűen bűnözőknek tekintették őket. Ezt a kettős megítélést a modern történetírás is tükrözi.
A spanyol Habsburgok 1700-as kihalása után a spanyol örökösödési háború (1701–1714) döntötte el az itáliai birtokok sorsát. Az utrechti (1713) és rastatti (1714) békék nyomán a spanyol itáliai területek egy része – a Milánói Hercegség, Nápoly, Szardínia, majd 1720-tól Szicília – az osztrák Habsburgok birtokába került. (A Nápolyi Királyság 1707-től már osztrák megszállás alatt állt.) Ezzel a spanyol uralom helyét – Dél-Itáliában és Milánóban – az osztrák Habsburg-uralom vette át, amely a következő évtizedekben más kormányzati stílust honosított meg.
Az osztrák uralom rövidebb ideig tartott, mint a spanyol, de intézményi öröksége jelentős. A Habsburgok a 18. század folyamán Milánóban és – a lengyel örökösödési háború (1733–1738) után – Toszkánában (1737-től a Habsburg-Lotaringiai ház) reformokat vezettek be. A spanyol korszakból örökölt adórendszert, a helyi elitek kiváltságait és a katolikus egyház dominanciáját a felvilágosult abszolutizmus szellemében próbálták átalakítani: kataszteri felméréseket készítettek, korlátozták az egyházi adómentességet, és támogatták az oktatást. Ezek a reformok a 18. század második felében, Mária Terézia és II. József uralkodása idején teljesedtek ki Lombardiában, és előkészítették a félsziget északi részének későbbi gazdasági és közigazgatási modernizációját. A spanyol és az osztrák uralom közötti folytonosság és különbség megértése nélkül nem értelmezhető a 18. századi itáliai felvilágosodás és a reformmozgalom (lásd A felvilágosodás és a reformok).
Az alfejezet elsősorban a spanyol monarchia közigazgatási irataira – az Itáliai Tanács és az alkirályi udvarok levéltáraira –, pápai és zsinati dokumentumokra, kortárs követi jelentésekre, valamint városi és egyházi anyakönyvekre támaszkodik. A spanyol uralom politikai intézménytörténete viszonylag jól dokumentált, de a mindennapi kormányzás rekonstrukcióját nehezíti, hogy az iratok jelentős része szétszóródott, és egyes területek – például Szardínia – levéltári anyaga hiányos.
A gazdasági és demográfiai adatok esetében a bizonytalanság különösen nagy. A korabeli népesség-összeírások és adólajstromok nem fedik le a lakosság egészét, és a pestisjárványok halálozási arányairól csak becslések állnak rendelkezésre. A textilipari termelés visszaesésének mértékét a modern történészek városi céhiratok alapján különbözőképpen értékelik. A spanyol uralom gazdasági hatásának megítélése – mint fentebb jeleztük – a „fekete legenda” és a revizionista értelmezések közötti vita tárgya; ebben a kérdésben nincs konszenzus.
A vallási üldözés mértékét sem szabad túlbecsülni vagy alábecsülni. Az inkvizíció működéséről fennmaradt periratok fontos források, de csak azokról az esetekről tudósítanak, amelyek a bíróság elé kerültek. A mindennapi vallási gyakorlat és a kisebbségek tényleges helyzete tehát további kutatást igényel. A Masaniello-felkelés és más népi mozgalmak okainak értelmezése is vitatott: a kortárs beszámolók gyakran politikai elfogultságot tükröznek, a modern történészek pedig az adóterhek, az élelmezési válság és a helyi elit ellentéteinek súlyát különbözőképpen ítélik meg.