A francia forradalom és a napóleoni korszak nem csupán hódításként, hanem a kora újkori itáliai államrend mélyreható átalakulásaként jelentkezett a félszigeten. A felvilágosodás és a reformok alfejezetben tárgyalt felvilágosult reformok és a dinasztikus államok belső feszültségei után a francia csapatok 1796-os bevonulása új politikai, jogi és társadalmi viszonyokat hozott. A korszak megítélése a történészi szakirodalomban vitatott: egyes értelmezések szerint a napóleoni reformok a modern polgári állam és a későbbi Risorgimento előkészítői voltak, mások szerint elsősorban idegen megszállást, katonai terheket és gazdasági kizsákmányolást jelentettek. Az alábbi alfejezet a francia forradalmi háborúk itáliai eseményeit, a napóleoni köztársaságok és az Itáliai Királyság intézményeit, az ellenállás és a kollaboráció formáit, végül a bécsi kongresszus és a restauráció államrendjét tárgyalja.
A párizsi események 1789-től kezdve nem közvetlenül okoztak intézményi változást az itáliai államokban, de eszméik – a népszuverenitás, az egyenlőség, a rendi kiváltságok eltörlése, a hitvallási türelem – nyomtatott röplapokon, könyveken és az itáliai városokban utazó francia és olasz értelmiségiek közvetítésével terjedtek. A “jakobinus” (giacobino) elnevezést a kortársak egyaránt használták a francia forradalmi eszmék híveire és a fennálló rend ellenzőire, de ez a kategória nem fedett le egységes politikai programot: vidéki értelmiségiek, városi ügyvédek, tisztviselők, egyetemi hallgatók és a nemesség egy része eltérő okokból csatlakozott a mozgalomhoz. A Habsburg-országokban (Lombardia, Toszkána), a Nápolyi Királyságban és a pápai államban a hatóságok betiltották a forradalmi szimbólumokat, a szabadkőműves és titkos társaságokat, valamint a gyanús kiadványokat. A rendőri levéltárak és periratok arra utalnak, hogy a jakobinus szervezkedés elsősorban városi, elit jellegű volt, és nem rendelkezett széles paraszti bázissal.
A politikai elit egy része óvatos reformokat sürgetett, tartva a franciaországihoz hasonló társadalmi robbanástól. A Toszkán Nagyhercegségben III. Ferdinánd, a Habsburg–lotaringiai uralkodó, megpróbálta fenntartani a felvilágosult abszolutizmus intézményeit, míg más államok – például a piemonti Szárd Királyság – szigorú rendőri intézkedésekkel reagáltak. A katolikus papság jelentős része a francia forradalom egyházellenes intézkedései (a papi földek szekularizációja, a polgári alkotmány a klérusról) miatt határozottan szemben állt a forradalmi eszmékkel. Ugyanakkor egyes alsópapsági csoportok, különösen a pápai állam elégedetlen városi rétegeiben, rokonszenvvel figyelték a kiváltságok elleni beszédet.
A francia köztársaság 1792-ben hadat üzent Ausztriának és a Szárd Királyságnak. Az itáliai front kezdetben másodlagosnak számított a rajnai és belgiumi hadszínterekhez képest. A francia csapatok 1792-ben ideiglenesen bevették Nizzát és Savoyát, de a hadműveletek nem hoztak döntő eredményt. A helyzet 1796 tavaszán változott meg, amikor a Direktórium a fiatal tábornok, Bonaparte Napóleon vezetésére bízta az itáliai hadsereget. A hadjárat dokumentált eseményei és a korabeli katonai jelentések alapján Napóleon gyors manőverekkel, utánpótlási vonalakkal és a helyi lakosságtól beszedett hadisarcokkal működtette seregét. A francia győzelmek sora – Montenotte, Lodi, Arcole, Rivoli – arra kényszerítette a Szárd Királyságot, hogy 1796 májusában fegyverszünetet kössön, átadva Nizzát és Savoyát. A Habsburg hadsereg a mantovai erődrendszer mögé szorult vissza, de 1797 februárjáig kapitulált. A 1797. októberi Campo Formió-i békében Ausztria elismerte a francia befolyást Észak-Itáliában, és hozzájárult a Ciszalpin Köztársaság létrehozásához; cserébe megkapta a Velencei Köztársaság szárazföldi területeit és magát a lagúnavárost, amelyet a franciák 1797 májusában szálltak meg. A velencei állam megszüntetése a kortárs európai diplomáciában példátlan lépésnek számított, mivel a több mint ezeréves köztársaság nem támadta meg Franciaországot, területét pusztán a nagyhatalmi egyezség áldozataként osztották fel. A velencei források és a francia katonai jelentések szerint a megszállást a városi patrícius elit passzívan fogadta, a vidéki lakosság pedig helyenként fegyveres ellenállásba kezdett, amelyet a franciák levertek.
A francia győzelmek nyomán a Direktórium kliensállamok sorát hozta létre a félszigeten. A Ciszalpin Köztársaság (1797) Lombardia egy részéből alakult, saját alkotmányt, törvényhozó testületet és közigazgatást kapott, de valójában a francia katonai és politikai ellenőrzés alatt működött. Hasonló státusza volt a Ligur Köztársaságnak (1797), amely a volt Genovai Köztársaság területén jött létre. A francia befolyás dél felé terjeszkedésével 1798-ban kikiáltották a Római Köztársaságot, miután a francia csapatok elfoglalták a pápai államot, és VI. Piuszt fogolyként Franciaországba szállították. 1799 elején Nápolyban kirobban a franciaellenes felkelés, majd a francia csapatok bevonulnak, és létrehozzák a Parthenopéi Köztársaságot (Repubblica Partenopea). Ezek az államalakulatok a franciaországi forradalmi intézmények mintájára működtek: eltörölték a feudális jogokat, szekularizálták az egyházi birtokokat, új bírósági rendszert állítottak fel, és nemzeti őrséget szerveztek. A gyakorlatban azonban a köztársaságok kormányzata függött a francia hadsereg jelenlététől, a hadisarcoktól és a helyi jakobinus elit kollaborációjától. A “köztársaság” elnevezés ellenére a hatalom gyakran a francia tábornokok és katonai biztosok kezében összpontosult.
A nápolyi Parthenopéi Köztársaság rövid élete (1799 január–július) jól mutatja a francia reformok és a vidéki társadalom közötti szakadékot. A köztársasági kormány törvénybe iktatta a feudalizmus eltörlését és a földek újraelosztását, de a paraszti tömegek számára a francia megszállás elsősorban adó- és sorozási terhet jelentett. A Bourbon-párti, katolikus ihletésű felkelést – amelyet a bíboros Fabrizio Ruffo vezetett – gyakran sanfedismo néven ismerik; a mozgalom a királypárti nemességtől a nápolyi városi szegényekig és a hegyvidéki parasztokig terjedt. A francia csapatok és a köztársasági erők visszavonulása után a Bourbonok visszatértek, és a jakobinusnak bélyegzett személyek százait végezték ki vagy zárták börtönbe. A megtorlás mértéke a becslések szerint több száz áldozatot követelt, de a pontos számok vitatottak; a kortárs visszaemlékezések és a Bourbon-kormányzat igazoló iratai eltérő képet adnak a felelősségről. A „nápolyi köztársaságjakobinusainak” emlékezete később a Risorgimento liberális hagyományában mítosszá vált, de a korabeli valóság ennél sokkal összetettebb: a köztársasági elit városi, művelt csoportokból állt, a vidéki lakosság nagy része közömbös vagy ellenséges volt.
A második koalíciós háború (1799–1802) során az orosz és osztrák csapatok kiszorították a franciákat Itália nagy részéből, és a köztársaságok sorra összeomlottak. Napóleon 1800-as marengói győzelme azonban visszahozta a francia befolyást. Az 1802-es lyoni konzultációk után a Ciszalpin Köztársaságot Itáliai Köztársaság néven újjászervezték, elnökéül magát Napóleont választva. Ez az állam már jobban centralizált közigazgatást, francia mintájú minisztériumokat és törvénykönyvet kapott. A köztársasági időszak tehát nem volt egységes: a kezdeti, rövid életű, gyenge kliensállamoktól a fokozatosan bürokratizálódó, francia szervezeti rendszerben működő egységek felé haladt.
1805-ben Napóleon – már francia császárként – megszüntette az Itáliai Köztársaságot, és kikiáltotta az Itáliai Királyságot (Regno d’Italia). A koronát saját maga vette fel, mostohafia, Eugène de Beauharnais pedig alkirályként kormányzott. A királyság központja Milánó lett; területe magában foglalta Lombardiát, Velence tartományt, valamint a későbbiekben a pápai állam egyes északi részeit és a dalmáciai területeket is. Az intézmények a francia császárság mintájára épültek: a Code Napoléon bevezetése, a prefektusi rendszer, az állami kataszter, a törvény előtti egyenlőség, a feudális jogok eltörlése. A központi kormányzat olasz nyelven működött, de a legmagasabb tisztségeket gyakran francia vagy franciaországi mintát követő tisztviselők töltötték be. A katolikus egyház helyzete feszült maradt: bár az 1801-es konkordátum szabályozta a franciaországi viszonyokat, az itáliai területeken a papi birtokok szekularizációja és a pápai állam 1809-es megszállása újabb konfliktust okozott. VII. Piuszt a franciák letartóztatták és Savonában, majd Fontainebleau-ban tartották fogva. Az egyház vagyonát részben eladták, részben állami kezelésbe vették; a papság egy része hűséget esküdött, más része megtagadta a francia hatóságokkal való együttműködést. A papok és szerzetesek közötti megosztottság dokumentált, de a mindennapi pasztoráció és a lakosság vallásossága a megszállás alatt is fennmaradt.
Az Itáliai Királyság mellett a Napóleoni Rendszer más államokat is létrehozott vagy átalakított. 1806-ban a Nápolyi Királyság trónjára Napóleon bátyja, Joseph Bonaparte került, majd 1808-ban Joachim Murat követte. Murat kormányzata bevezette a francia törvénykönyvet, eltörölte a feudalizmust, és modern közigazgatást épített ki, de állandó katonai és pénzügyi nyomás alatt állt. A Szárd Királyság piemonti törzsterülete 1802-től francia annektálás alá került, a sziget maga a Savoyai-ház uralma alatt maradt, de brit védnökség alatt állt. A Toszkán Nagyhercegséget 1807-ben a Francia Birodalomhoz csatolták, az uralkodó Elba szigetére vonult vissza. A pápai államot 1809-ben a francia császár a Birodalom részévé nyilvánította. A Luka és Piombino Hercegség Napóleon nővére, Élisa Bonaparte kezébe került. Így 1810-re a félsziget szinte minden területe közvetlen vagy közvetett francia fennhatóság alatt állt, kivéve Szicíliát (brit védelem alatt, Bourbon uralommal) és Szardíniát (Savoyai-ház, brit támogatással).
A napóleoni uralom társadalmi hatásai ellentmondásosak voltak. A polgári egyenlőség, a hivatalviseléshez való jog, a törvény előtti egyenlőség és a modern büntetőjog új lehetőségeket nyitott a képzett középosztály és a földtulajdonhoz jutó paraszti rétegek számára. Az állami anyakönyvezés, a kataszter és a kötelező népoktatás elemei a modern állami szabályozás irányába mutattak. Ugyanakkor a katonai sorozás – elsősorban a napóleoni háborúk frontjaira küldött itáliai katonák – hatalmas emberveszteséget okozott. A becslések szerint az Itáliai Királyságból mintegy 170–220 ezer főt soroztak be, akik közül sokan Spanyolországban, Németországban vagy Oroszországban haltak meg; ezek az adatok a levéltári sorozási jegyzékekből és a katonai hatóságok jelentéseiből származnak, de a halottak és eltűntek összessége becslésen alapul. A kontinentális blokád (1806–1814) súlyosan érintette a korábban virágzó itáliai kikötővárosokat – Velence, Genova, Livorno, Ancona –, mivel a brit árucikkek kiszorítása a tengeri kereskedelem visszaesését hozta. A megszálló hadsereg fenntartásához szükséges hadisarcok és a francia pénzügyi követelések a vidéki lakosságot is terhelték. A paraszti közösségek számára a feudális jogok eltörlése nem minden esetben hozott azonnali javulást, mert a földek egy része a régi arisztokrácia vagy a jakobinus elit kezébe került, és a megváltási kötelezettségek új terheket jelentettek.
A francia uralommal szembeni ellenállás többféle formát öltött. A leglátványosabb a fegyveres felkelés volt, például az 1797-es veronai húsvéti felkelés (Pasque Veronesi), amelyet a franciák kegyetlenül levertek, vagy az 1809-es tiroli felkelés, amelyet Andreas Hofer vezetett a bajor–francia uralom ellen. A dél-itáliai felkelések, különösen a calabriai és a nápolyi vidék ellenállása a Bourbon-uralom visszaállításáért, gyakran a helyi vallásos és közösségi hagyományok keretében szerveződtek. A katolikus papság egy része nyíltan a franciák ellen prédikált, a szerzetesrendek pedig bújtatták a sorozás elől menekülőket. A “brigantaggio” (banditizmus) jelensége a francia megszállás alatt és a restauráció után is jelen volt; a kortárs hatósági források gyakran bűnözőként írták le a felkelőket, míg a helyi emlékezet egy részükben a megszálló ellen harcoló hőst látott.
A kollaboráció sem volt egységes. A városi jakobinus elit tagjai közül sokan őszintén hittek a forradalmi eszmékben, és a francia reformokat a régi rend felszámolásának eszközének tekintették. Mások a hivatalok megszerzéséért, a karrier reményében vagy a társadalmi felemelkedés lehetőségéért támogatták az új rezsimeket. A napóleoni közigazgatásban itáliai születésű tisztviselők, jogászok, mérnökök és katonák nagy számban szolgáltak. A helyi nemesség egy része is együttműködött, mert a feudális jogok eltörlése ellenére megőrizhette birtokait, sőt a szekularizált egyházi földekből vásárolhatott. A francia megszállás tehát nem egyszerűen idegen uralom volt, hanem olyan rezsim, amelynek működtetéséhez itáliai szereplők aktív részvétele kellett.
A napóleoni korszak intézményi öröksége vitatható. A törvény előtti egyenlőség, a Code Napoléon, a modern közigazgatás, a kataszter, a polgári anyakönyvezés és az állami oktatás kezdetei olyan struktúrákat hoztak létre, amelyeket a restauráció után nem lehetett teljesen felszámolni. A francia megszállás alatt a középosztály és a képzett rétegek megtapasztalták a modern állami intézmények működését, és sokan később a Risorgimento liberális mozgalmában hasznosították ezt a tudást. Ugyanakkor a napóleoni rendszer katonai terhei, a hadisarcok, a gazdasági blokád és az egyházüldözés mély nyomokat hagytak a társadalomban. A korszak áldozatainak száma – akár katonai, akár polgári oldalon – nem ismert pontosan, mert a korabeli statisztikai rendszer töredékes, és a veszteségek becslése történészi viták tárgya. Azt azonban dokumentált források igazolják, hogy a sorozás elől sokan menekültek a hegyekbe, a katonaszökevények száma magas volt, és a lakosság egyes rétegei a régi rend visszaállítását várták.
A francia forradalmi és napóleoni eszmék hosszú távú hatása szintén vita tárgya. Az „olasz nemzeti ébredés” korábbi, romantikus történetírása a napóleoni korszakot a nemzeti egység előfutáraként láttatta; a kritikai történetírás azonban hangsúlyozza, hogy a korabeli itáliai szereplők többsége nem „olasz” nemzeti célokért küzdött, hanem városi, regionális, dinasztikus vagy vallási lojalitások mentén cselekedett. A francia megszállás során létrejött intézményi egységesítés – a törvénykönyv, a közigazgatás, a piac – mégis csökkentette a kisállamok közötti különbségeket, és megkönnyítette a későbbi politikai egyesítésről szóló diskurzust.
Napóleon 1814-es lemondása után a győztes nagyhatalmak – Ausztria, Nagy-Britannia, Poroszország és Oroszország – a bécsi kongresszuson (1814–1815) rendezték újra Európa és Itália államrendjét. A restauráció elve nem a forradalom előtti állapot egyszerű visszaállítását jelentette, hanem a nagyhatalmi egyensúly és a Habsburg befolyás megerősítését. A záróokmány szerint a félszigeten a következő államok jöttek létre vagy álltak helyre:
A bécsi kongresszus döntéseit a helyi lakosság képviselői nélkül hozták meg. A félsziget államai közül sokban visszaállt a rendi társadalom, a cenzúra, az egyházi törvénykezés és a királyi igazgatás, de a napóleoni intézmények egy részét – különösen a modern büntetőjogot, az adórendszert és a katasztert – a gyakorlati okokból sok uralkodó megtartotta. A restauráció tehát nem volt teljes visszatérés a 18. századhoz; a korszakról szóló történeti vitákban hangsúlyos, hogy a “restauráció” kifejezés maga politikai program volt, nem pedig a valóság pontos leírása.
A napóleoni korszak utolsó itáliai epizódja a száz nap és Joachim Murat 1815-ös kalandja volt. Murat, aki a bécsi kongresszus alatt Nápoly trónját próbálta megtartani, 1815 tavaszán csatlakozott Napóleon visszatéréséhez, és a rimini kiáltványban az itáliai egység megteremtésére szólított fel – ez az esemény a későbbi olasz nemzeti mozgalom szimbolikus hivatkozási pontjává vált, bár a kortárs reakció vegyes volt. Murat serege vereséget szenvedett a Habsburg csapatoktól, őt kivégezték, és a Bourbonok visszatértek Nápolyba. Ez az epizód jól mutatja, hogy a napóleoni korszak végére az itáliai államok politikai jövője nem a helyi lakosság döntésétől, hanem a nagyhatalmi egyensúlytól függött.
A bécsi rendezés hosszú távon feszültségeket hagyott maga után: a Habsburg-uralom Lombardia–Velencében, a Bourbon-restauráció a délen, valamint a Szárd Királyság és a pápai állam konzervatív berendezkedése mind olyan körülményeket teremtettek, amelyek ellen a 19. század folyamán a liberális és nemzeti mozgalmak megszerveződtek. A napóleoni korszakban létrejött modern intézmények, a középosztály politikai tapasztalata és a restauráció merevsége együttesen alakították ki azt a talajt, amelyből az 1820-as és 1830-as évek forradalmi mozgalmai, majd a Risorgimento kinőttek.
A korszakról rendelkezésre álló elsődleges források típusa és minősége egyenetlen. A francia közigazgatási iratok, katonai jelentések, a napóleoni ministériumok és prefektúrák levéltárai viszonylag jól dokumentáltak, és lehetővé teszik az intézményi változások, a sorozási létszámok és a gazdasági rendelkezések rekonstrukcióját. Az itáliai helyi források – városi krónikák, püspökségi iratok, periratok, naplók – szintén gazdagok, de gyakran tükrözik a szerző politikai és vallási állásfoglalását. A francia hatóságok által vezetett bírósági és rendőrségi anyagok az ellenállás és a kollaboráció bizonyos formáit rögzítik, de az áldozatok pontos számai nem mindig rekonstruálhatók. A Nápolyi Királyság 1799-es megtorlásainak áldozatszáma például csak becslés; a különböző történeti munkák a források eltérő olvasata miatt eltérő adatokat közölnek.
A napóleoni korszak gazdasági és demográfiai hatásai szintén vitatottak. A kontinentális blokád következményeit nehéz elválasztani a háborúk általános pusztításától, és a korszak statisztikai adatai hiányosak. A sorozott katonák számára vonatkozó becslések a levéltári jegyzékekből származnak, de a halottak és eltűntek aránya a megbízható nyilvántartások hiánya miatt bizonytalan.
A történetírásban máig vita folyik arról, hogy a napóleoni uralom mennyiben volt a modernizáció és a nemzeti egység előkészítője, illetve mennyiben egyszerű idegen megszállás. A 19. századi liberális és nemzeti történetírás hajlamos volt a napóleoni korszakot pozitív, a feudális sötétséget eloszlató időszakként ábrázolni; ezt a képet a 20. század második felének társadalomtörténeti munkái kritikusan felülvizsgálták, hangsúlyozva a katonai terheket, a gazdasági kizsákmányolást és a vidéki lakosság ellenállását. A „jakobinus” és „hazaáruló” megbélyegzések a kortárs politikai harcok részei voltak, ezért e terminusok használatakor mindig jelezni kell, ki, mikor és milyen céllal alkalmazta őket. A napóleoni államépítés és a restauráció közötti folytonosság kérdése – például, hogy mennyi intézményi reform maradt életben a bécsi rendezés után – ma is aktív kutatási terület.