A bécsi kongresszus (1814–1815) után az itáliai félsziget politikai térképe visszaállt a forradalmi és napóleoni korszak előtti állapotokhoz, de a társadalom és a politikai kultúra már nem volt ugyanaz, mint 1796 előtt. A restauráció kifejezés az 1815 és 1848 közötti időszakot jelöli, amelyben a visszatérő dinasztiák és a Habsburg-befolyás megszilárdítása együtt járt a napóleoni reformok részleges megtartásával, valamint a titkos társaságok és a liberális–nemzeti mozgalom megerősödésével. Az alábbi alfejezet azt mutatja be, hogyan vált a restaurált rend Itáliában a nemzeti egység eszméjének katalizátorává, és hogyan vezettek a Carbonari-felkelések, Giuseppe Mazzini republikánus szervezkedése, majd az 1848-as forradalmak a Risorgimento első, kudarcba fulladt szakaszához. A folyamat szorosan kapcsolódik a A francia forradalom és Napóleon Itáliában alfejezetben tárgyalt napóleoni korszakhoz, valamint előkészíti az Az egységesítés alfejezetben tárgyalt 1859–1870 közötti folyamatokat.
A bécsi kongresszus döntései értelmében az itáliai félszigeten a következő államalakulatok jöttek létre, illetve álltak helyre: a Szárd–Piemonti Királyság (olaszul: Regno di Sardegna), amelynek uralkodója I. Viktor Emánuel (Vittorio Emanuele I) lett; a Lombard–Velencei Királyság (Regno Lombardo-Veneto), amelyet a Habsburg Birodalom közvetlen irányítása alá helyeztek; a Toszkánai Nagyhercegség (Granducato di Toscana), amelyet a Habsburg–Lotaringiai-ház egyik ága kapott vissza; a Pápai Állam (Stato Pontificio), amelyet VII. Piusz pápa (Pius VII) vezetett; a Nápolyi–Szicíliai Királyság, amelyet I. Ferdinánd (Ferdinando I) Bourbon-házi uralkodó egyesített, hivatalosan mindkét trónon; valamint a kisebb államok, például a Pármai, Modenai és Luccai Hercegségek. A félsziget politikai egysége tehát nem létezett, és a bécsi rendezés szándéka szerint nem is kellett létrejönnie; a nagyhatalmi egyensúly logikája a Habsburg-befolyás fenntartását részesítette előnyben Észak- és Közép-Itáliában.
A restauráció azonban nem jelentett teljes visszatérést a 18. századi állapotokhoz. Több uralkodó, különösen Toszkánában és Szárd–Piemontban, megtartotta a napóleoni időszak egyes közigazgatási és jogi vívmányait, például a polgári törvénykönyveket, a központosított adórendszert és a modern birtoknyilvántartást. Ugyanakkor a politikai rendőrség, a cenzúra és a kormányzati centralizáció sok helyen a korábbinál is szigorúbban működött. A Habsburg adminisztráció Lombardiában és Velencében hatékony, de idegennek érzett bürokráciát épített ki; a helyi nemesség és a városi polgárság egy része a napóleoni korszakban tapasztalt tágasabb részvételi lehetőségek után ezt kifejezetten elnyomóként élte meg. A dokumentált tényekből azonban az is kiderül, hogy a Habsburg-adminisztráció nem volt egységesen gyűlölt: Lombardiában a közlekedési infrastruktúra, a kataszteri reformok és a közigazgatási kiszámíthatóság a helyi elit egy részének érdekeit is szolgálta. A tudományos konszenzus szerint a restaurációt inkább „visszarendeződésnek”, semmint egységes reakciós programnak tekinthetjük, mivel az egyes államok politikája jelentősen eltért.
A restaurációval szembeni elégedetlenség legfontosabb társadalmi bázisait a városi polgárság, a napóleoni hadseregben szolgált katonatisztek, az értelmiség egy része, valamint a középbirtokos nemesség alkotta. A vidéki parasztság – amely a félsziget lakosságának túlnyomó többségét adta – politikai szempontból nagyrészt passzív maradt, és az 1816–1817. évi éhínség, illetve a földbirtokviszonyok feszültségei inkább helyi lázadásokban, semmint egységes nemzeti mozgalomban jelentkeztek. Fontos tehát elkerülni azt a visszavetítést, amely szerint az „olasz nemzet” már 1815-ben egységes politikai szubjektumként létezett volna. A kortársak többsége számára az elsődleges identitás a város, a tartomány, a vallási közösség vagy a dinasztia volt, nem pedig az olasz nemzet.
A napóleoni korszak után a politikai véleménynyilvánítás legális csatornái szinte teljesen beszűkültek. Ebben a helyzetben a titkos társaságok, elsősorban a Carbonari (szénégetők, olaszul: carbonari), váltak az ellenzéki szervezkedés legfontosabb keretévé. A Carbonari elnevezés a szénégetők szakmai szókincsére utal, és a szervezet rituális, szabadkőműves mintákat követő felépítése nagyban hozzájárult a tagság összetartásához. A mozgalom pontos eredete vitatott: egyes történészek a napóleoni Itália szabadkőműves köreire, mások a nápolyi és calabriai karbonárius hagyományokra vezetik vissza. A dokumentált tény az, hogy a szervezet Dél-Itáliában, különösen Nápolyban és a Pápai Állam keleti részein, valamint a Szárd–Piemonti Királyságban is elterjedt, és létszámát – a kortárs becslések alapján – több tízezer főre teszik; a pontos tagsági adatok azonban a titkosság miatt nem ismertek.
A Carbonari programja nem volt egységes. A legtöbb csoport alkotmányos monarchiát követelt, de a konkrét célok a helyi viszonyok szerint változtak. Nápolyban a Bourbon-uralkodótól alkotmány kiadását és a feudális maradványok felszámolását várták; Piemontban a szervezet egy része a Savoyai-ház, más része inkább a lombardiai osztrák uralom ellen irányult. A közös elem a képviseleti kormányzás és a sajtószabadság iránti igény volt, nem pedig a teljes félsziget egyesítése. A nemzeti egység gondolata a Carbonarin belül csak fokozatosan, a későbbi évtizedekben erősödött meg. Ezért a történészi konszenzus szerint a Carbonarit nem tekinthetjük kizárólag „nemzeti” mozgalomnak, hanem olyan heterogén, titkos politikai hálózatnak, amely a restauráció elnyomó intézkedései ellen szerveződött.
Az 1820. évi nápolyi forradalom volt a Carbonari első látványos megmozdulása. Júliusban a nápolyi katonatisztek egy csoportja, köztük Guglielmo Pepe tábornok, fellázadt, és I. Ferdinánd királyt alkotmány kiadására kényszerítette. Az alkotmány a spanyolországi 1812-es cádizi alkotmány mintáját követte, amely a maga korában liberálisnak számított. A felkelés gyorsan átterjedt Szicíliára is, ahol azonban a helyi autonómia hagyománya miatt a mozgalom hamar szembekerült a nápolyi vezetéssel. A forradalom nemzetközi következményei miatt a Szent Szövetség – különösen Ausztria – beavatkozott: az 1821. évi laibachi kongresszus felhatalmazása alapján az osztrák csapatok benyomultak a Nápolyi Királyságba, és a forradalmat vérrel fojtották el. A kivégzések, börtönbüntetések és száműzetések a restauráció megtorló politikáját mutatták, és egyben jelezték, hogy a titkos társaságok katonai ereje nem elegendő a helyi, nemhogy a nemzetközi rend megdöntésére.
Ugyanebben a hullámban, 1821 márciusában piemonti katonatisztek, köztük Santorre di Santarosa, alkotmányos felkelést indítottak Torinóban, és kísérletet tettek arra, hogy a Szárd–Piemonti Királyságot a Habsburg-befolyás ellen fordítsák. A felkelés célja részben a lombardiai osztrák uralom megszüntetése volt, ami a mozgalmat a későbbi itáliai függetlenségi törekvések egyik korai előzményévé teszi. A piemonti felkelést azonban gyorsan leverték: az osztrák csapatok támogatásával a Savoyai-ház restaurálta hatalmát, és az összeesküvés vezetői közül sokat kivégeztek vagy száműzetésbe kényszerítettek. A kudarc tanulsága kettős volt: a titkos szervezkedés önmagában nem tudta a Habsburg katonai fölényt ellensúlyozni, és a felkelők nem rendelkeztek a lakosság széles körű támogatásával.
Az 1820-as és 1830-as évek fordulóján a mozgalom új irányt vett, amelynek legfontosabb alakja Giuseppe Mazzini (1805–1872) volt. Mazzini Genovában született, jogot tanult, és már fiatalon csatlakozott a Carbonarihoz. 1830-ban letartóztatták, majd száműzetésbe kényszerült; életének nagy részét Londonban és más európai városokban töltötte. Mazzini elutasította a Carbonari titokzatos, beavatásra épülő módszereit, és helyette nyílt, a fiatal generációt megszólító politikai mozgalmat kívánt teremteni. 1831-ben Marseille-ben megalapította a Giovine Italia (Ifjú Itália) nevű szervezetet, amelynek programja a félsziget egységes, demokratikus és köztársasági állammá alakítását tűzte ki célul. A szervezet neve önmagában is jelzi a generációs fordulatot: Mazzini a fiatalokra, az egyetemi ifjúságra és a városi értelmiségre akart támaszkodni, nem pedig a régi elitre vagy a titkos testvériségekre.
Mazzini eszmerendszerét a korabeli dokumentumok alapján republikánus nacionalizmusnak szokás nevezni, bár maga a kifejezés utólagos tudományos kategória. Mazzini szerint a nemzet nem a dinasztia vagy a nyelv egyszerű függvénye, hanem erkölcsi és politikai közösség, amelynek szabadsága az emberi haladás feltétele. A nemzeti egység gondolatát szorosan összekapcsolta a társadalmi reformokkal: a szegénység enyhítésével, a munkások helyzetének javításával és a nők közéleti szerepének bővítésével. Ugyanakkor Mazzini nem volt szocialista abban az értelemben, ahogyan később a marxista mozgalmak használták a fogalmat; az osztálykonfliktust a nemzeti egység alá rendelte, és bízott a tulajdonjog reformon alapuló megőrzésében. A történészi megítélés vitatott pontja, hogy Mazzini nézetei mennyire tekinthetők demokratikusnak a mai értelemben: a választójogról alkotott elképzelései korlátozottak voltak, és a nemzeti közösséget kizárólagosan, a kulturális sokféleséget figyelmen kívül hagyva gondolta el.
A Giovine Italia gyakorlati tevékenysége elsősorban propaganda és összeesküvés volt. A szervezet újságokat, röpiratokat és kiáltványokat terjesztett, és megpróbált felkeléseket szervezni a félsziget különböző pontjain. Az 1833–1834. évi felkelési kísérletek – például a Savoyai-ház elleni expedíció és a genovai szervezkedés – azonban kudarcot vallottak. Az osztrák és a szardíniai rendőrség hatékonyan működött, a mozgalom vezetőit letartóztatták vagy száműzetésbe kényszerítették, és a kivégzések – például a genovai Jacopo Ruffini öngyilkossága és a testvére, Giovanni Ruffini bebörtönzése – megtizedelték a szervezet tagságát. A kudarcok ellenére Mazzini nem adta fel: az 1840-es években Londonból irányította a mozgalmat, és nemzetközi kapcsolatokat épített, például a lengyel és a magyar emigrációval.
Mazzini mellett a nemzeti mozgalom más irányzatai is megjelentek. A mérsékelt liberálisok – például a piemonti Vincenzo Gioberti és Cesare Balbo – a félsziget jövőjét nem köztársasági, hanem monarchikus–konföderatív keretben képzelték el. Gioberti 1843-ban megjelent művében a pápa erkölcsi vezetése alatt álló olasz államszövetséget javasolt; Balbo pedig a Szárd–Piemonti Királyság vezető szerepét hangsúlyozta. Az úgynevezett neoguelf irányzat a katolikus egyház és a nemzeti mozgalom összebékítésére törekedett, ami különösen azután vált népszerűvé, hogy 1846-ban IX. Piusz (Pio IX) pápa – akit a kortársak reformpártiként ismertek – elfoglalta a pápai trónt. A neoguelf elképzelések támogatottsága azonban megosztott volt, és az 1848-as események hamar megmutatták, hogy a pápai intézmény és az olasz nemzeti egység politikai programja közötti feszültség nagyobb, mint ahogyan a mérsékelt reformerek remélték.
Az 1848-as forradalmi hullám Itáliában nem egységes terv szerint bontakozott ki, hanem több, egymással összefüggő, de eltérő dinamikájú mozgalomként. A dokumentált események kronológiája ismert, de az értelmezésben a mai napig vita folyik arról, mennyire volt a hullám „olasz” nemzeti forradalom, és mennyire helyi alkotmányos vagy szociális mozgalom.
Az első jelentős esemény 1848 januárjában Szicíliában tört ki, Palermóban, ahol a Bourbon-uralom elleni felkelés alkotmányt és autonómiát követelt. A palermói felkelés hatására II. Ferdinánd (Ferdinando II) nápolyi király kénytelen volt alkotmányt adni, amit rövidesen más uralkodók is követtek. Februárban és márciusban Toszkána, Piemont és a Pápai Állam is alkotmányos reformokat hirdetett. A forradalmi hullámot felerősítette a párizsi februári forradalom híre, valamint a bécsi márciusi forradalom, amely megrendítette a Habsburg-monarchia stabilitását.
Márciusban a Lombard–Velencei Királyságban, elsősorban Milánóban és Velencében, a tömegmegmozdulások a Habsburg-uralom lerázásához vezettek. A milánói öt nap (Cinque Giornate, 1848. március 18–22.) során a helyi lakosság barikádharcokban győzte le a Radetzky tábornagy vezette osztrák helyőrséget; a várost ideiglenesen felkelő bizottság irányította. Velencében Daniele Manin vezetésével kiáltották ki a köztársaságot, és a város több hónapig sikeresen ellenállt az osztrák hadseregnek. A milánói és velencei események hatására Károly Albert (Carlo Alberto) szárd–piemonti király – aki 1831 óta uralkodott, és korábban óvatos reformpolitikát folytatott – 1848. március 23-án hadat üzent Ausztriának. Ezt az első itáliai függetlenségi háborúnak (Prima guerra d’indipendenza) nevezik, és a piemonti hadsereg eleinte sikereket ért el, de a hadjárat hamar megfeneklett. Az osztrák csapatok 1848 júliusában Custoza mellett döntő győzelmet arattak, Károly Albert pedig kénytelen volt visszavonulni.
A háború kimenetelét nemcsak a katonai erőviszonyok, hanem a politikai ellentétek is befolyásolták. A lombardiai és velencei felkelők, a piemonti kormány, valamint a pápai állam közötti bizalmatlanság akadályozta a közös fellépést. IX. Piusz pápa 1848. április 29-én nyilvánosan kijelentette, hogy a pápai állam nem vehet részt katolikus hatalmak elleni háborúban, ami gyakorlatilag összeomlasztotta a neoguelf reményeket, és a pápai állam csapatait kivonta a háborúból. A pápa döntése szimbolikus jelentőségű volt: megmutatta, hogy a pápai intézmény nem azonosulhat az olasz nemzeti mozgalommal, és hogy a nemzeti egység kérdése nem oldható meg a pápa világi hatalmának rovására. Ezt követően a római politikai élet radikalizálódott, és 1848 novemberében a pápai államban köztársasági fordulat következett be: IX. Piusz Gaetába menekült, Rómában pedig 1849 februárjában kikiáltották a Római Köztársaságot (Repubblica Romana), amelynek vezetői közé tartozott Mazzini is. A Római Köztársaság demokratikus alkotmányt fogadott el, amely a vallásszabadságot, a sajtószabadságot és a választójog kiterjesztését tartalmazta; a korszakban ez volt az egyik legradikálisabb politikai kísérlet Európában.
A Római Köztársaság azonban nem bizonyult tartósnak. A francia kormány – amely ekkor már nem radikális, hanem mérsékelt köztársasági irányítás alatt állt – 1849 tavaszán katonai expedíciót küldött Róma visszafoglalására. A francia beavatkozás hivatalosan a pápa hatalmának helyreállítását szolgálta, de a döntést a francia belpolitikai és a Habsburg-befolyás egyensúlyozásának szándéka is motiválta. A Római Köztársaság védelme – amelyben a később világhírűvé vált Giuseppe Garibaldi is részt vett – hősies, de reménytelen ellenállást tanúsított. 1849 júliusában a francia csapatok bevették Rómát, és a köztársaság megbukott. Ugyanebben az évben augusztusban Velence is kapitulált: a hosszú ostrom, az éhínség és a kolerajárvány megtörte a város ellenállását.
Az 1848–49-es forradalmak és háborúk összességében vereséggel végződtek a nemzeti mozgalom szempontjából. Károly Albert 1849 márciusában Novara mellett újabb vereséget szenvedett, és lemondott fia, II. Viktor Emánuel (Vittorio Emanuele II) javára. A forradalmakat követő megtorlás, az osztrák visszarendeződés Lombardiában és Velencében, valamint a pápai állam restaurációja látszólag az 1815-ös állapotokhoz való visszatérést eredményezte. A történészi értékelés szerint azonban az 1848–49-es események tartósan átalakították az itáliai politikai mezőnyt: a mérsékelt alkotmányos monarchia irányzata megerősödött a Szárd–Piemonti Királyságban, a republikánus szárny meggyengült, de nem tűnt el, a Habsburg-ellenes érzület pedig tovább erősödött a félsziget jelentős részén.
A restauráció korszakának végét nem szabad úgy értelmezni, mint a nemzeti mozgalom lineáris előrehaladását a győzelem felé. Az 1848-as forradalmak inkább a mozgalom heterogenitását, belső ellentéteit és a Habsburg katonai fölényét mutatták meg. A kortársak számára a nemzeti egység kérdése nem csupán a félsziget politikai térképének átalakítását jelentette, hanem a társadalmi rend, a vallási intézmények és a tulajdonviszonyok kérdését is. A paraszti tömegek, különösen Dél-Itáliában, a nemzeti egység jelszava helyett gyakran a földhöz jutást és a helyi adóterhek csökkentését követelték; ezek a követelések nem mindig találkoztak a liberális elit programjával. A történetírás egyik fontos vitája éppen az, hogy a Risorgimento mennyire volt „felülről”, az elit által irányított folyamat, és mennyire volt jelen a népi részvétel. A dokumentált források alapján a városi tömegek, a kézművesek, a diákok és a kispolgárság aktív szerepet játszottak az 1848-as barikádharcokban, de a vidéki lakosság többségének politikai mozgósítása korlátozott maradt.
A nemzeti egység eszméjének megfogalmazásában a nyelv és a kultúra szerepe is felértékelődött. A 19. század első felében Alessandro Manzoni A jegyesek (I promessi sposi, 1827) című regénye a toszkánai irodalmi nyelvet emelte közös nyelvi normává, és a kortárs kulturális elit körében elősegítette a nemzeti nyelv elfogadását. Manzoni nyelvi választása dokumentált irodalomtörténeti tény, de a regény valóságos társadalmi hatása a kortárs olvasóközönség szűkössége miatt korlátozott volt; az írástudatlanság a félsziget nagy részén meghaladta a 70–80%-ot, bár a pontos arányok regionálisan jelentősen eltértek. A nemzeti nyelv kérdése így elsősorban az elit kultúrájának ügye volt, nem pedig a tömegek mindennapi kommunikációjáé.
A restauráció és a nemzeti mozgalom kapcsolatának megértéséhez azt is figyelembe kell venni, hogy a napóleoni korszak által kiváltott adminisztratív centralizáció és modernizáció öröksége nem tűnt el 1815-tel. Azok az intézmények, amelyeket a francia uralom épített ki – a prefektusi rendszer, a csendőrség, a központosított adóhatóság, a világi oktatás – a restaurált államokban részben tovább éltek, és a későbbi olasz egységes állam számára is mintául szolgáltak. A nemzeti mozgalom tehát nem kizárólag a Habsburg-ellenes érzületből táplálkozott, hanem abból a modernizációs feszültségből is, amely a napóleoni reformok és a restaurált dinasztikus rend között feszült.
Az alfejezet elsődleges forrásai közé tartoznak a korabeli kiáltványok, alkotmányszövegek, diplomáciai iratok, bírósági peranyagok, valamint a szereplők – például Mazzini, Károly Albert, IX. Piusz és Metternich – levelezései és naplói. A Carbonari működésére vonatkozó ismereteink azonban hiányosak: a titkos társaságok iratai részben megsemmisültek, részben a rendőrségi lefoglalásokon keresztül maradtak fenn, ami a szervezet belső életéről alkotott képet torzíthatja. Az 1820–21-es és 1830-as évekbeli felkelések résztvevőinek számára vonatkozó adatok becslésen alapulnak, és a kortárs rendőri jelentések gyakran felfelé vagy lefelé kerekítettek.
A bécsi kongresszus itáliai rendezésének dokumentumai jól ismertek, de a restauráció gyakorlati működéséről szóló történészi értékelések eltérnek. Egyes történészek a Habsburg-administráció modernizációs teljesítményét emelik ki, mások a rendőri elnyomást és a nemzeti érzés elfojtását hangsúlyozzák. A vitatott értelmezések közé tartozik az is, hogy a Carbonari és a Giovine Italia mennyire tekinthető a későbbi nemzeti egység előkészítőjének, illetve mennyire voltak csupán az adott korszak helyi elégedetlenségeinek kifejeződései.
Az 1848–49-es események kronológiája jól dokumentált, de a forradalmak társadalmi összetételének és a résztvevők motivációinak rekonstrukciója továbbra is bizonytalan. A milánói öt nap és a Római Köztársaság esetében a hivatalos iratok mellett a szemtanúk visszaemlékezései is rendelkezésre állnak, de ezek utólagos politikai célokat szolgálhattak, ezért forráskritikával kezelendők. Az áldozatok számára vonatkozó adatok szintén eltérőek: a milánói barikádharcok halottainak száma a kortárs becslések szerint néhány száz fő lehetett, de a pontos szám nem ismert.