Az Az egységesítés című alfejezet bemutatta, hogyan jött létre 1861-ben az Olasz Királyság, és milyen politikai erők vitték sikerre a nemzeti egységet. Jelen alfejezet az 1861 és 1918 közötti liberális korszak működését vizsgálja: a parlamentáris rendszer jellegét, a trasformismo mechanizmusát, az iparosodás és a déli kérdés összefüggéseit, a gyarmati terjeszkedést, valamint az első világháborúba vezető utat és a háború következményeit. A korszakot az utólagos történetírás sokáig a fasiszta diktatúra előzményeként olvasta; ezt az értelmezést kritikailag, a liberális állam saját intézményeinek és társadalmi konfliktusainak felől kell bemutatni.
Az egységes királyság alkotmányos alapja a piemonti Statuto Albertino (Statuto albertino, 1848) maradt. Ez engedményes, merev alkotmány volt: a király széles végrehajtó hatalmat tartott fenn, a szenátust kinevezés útján töltötték fel, a képviselőházat pedig szűk választójog alapján választották. A választójog 1861-ben a felnőtt férfi lakosság igen kis részére – a szokásos becslések szerint mintegy 2 százalékára – terjedt ki, ám a korabeli választói névjegyzékek és népszámlálások pontossága miatt ez az arány bizonytalan. Az államszervezet erősen központosított volt, a francia prefektusi modellhez hasonló tartományi igazgatással; a kortárs kritikusok és a későbbi regionalista történetírás szerint ez a helyi autonómiákat a „piemontizálás” logikája szerint szorította vissza.
A parlamentben kezdetben a Destra storica (történelmi jobboldal) és a Sinistra storica (történelmi baloldal) elnevezésű csoportok ültek. Ezek nem modern, tagsággal és országos pártszervezettel rendelkező pártok voltak, hanem parlamenti klikkek, helyi notabilitások és miniszterelnök köré szerveződő frakciók laza szövetségei. A történelmi jobboldal az 1860-as évek nagy részében kormányzott; politikáját a költségvetési egyensúly helyreállítása, a központi állam kiépítése és a Rómát megszerző, 1870-es fegyveres fellépés fémjelezte. A történelmi baloldal egy része egykor garibaldista, mazziniánus vagy demokratikus háttérrel rendelkezett, de 1861 után elfogadta a monarchiát, és fokozatosan mérsékelte köztársasági programját.
Az 1876-os kormányváltást a kortársak „parlamentáris forradalomnak” nevezték, noha alkotmányos törés nem történt: a Sinistra storica került kormányra, és ettől kezdve a politikai verseny a parlamenti többség megszervezésének technikája körül forgott. Agostino Depretis nevéhez kötik a trasformismo (átformálódás) gyakorlatát; a kifejezést gyakran egy 1882-es parlamenti beszédéhez kapcsolják, amelyben a pártok „átformálásáról” beszélt. A gyakorlat lényege az volt, hogy a kormány nem rögzített pártprogram alapján, hanem egyéni képviselői támogatások, helyi érdekek, miniszteri pozíciók és állami kedvezmények ígérete révén alakított ki többséget. A trasformismo egyszerre tette rugalmasabbá a kormányzást és bizonytalanabbá a politikai felelősséget. A történészek vitatják, hogy ez pusztán korrupciós ügyfélhálózat volt-e, vagy olyan koalíciós technika, amely a különböző regionális eliteket integrálta a fiatal államba.
A választójog 1882-ben némileg bővült: a cenzus csökkent, és az írni-olvasni tudó felnőtt férfiak könnyebben szavazhattak. A választók aránya így a becslések szerint mintegy 7 százalék körülire emelkedett, de a pontos érték a lakosságszám és a névjegyzékek eltérései miatt vitatható. Az 1880–1890-es években Francesco Crispi kormányzása alatt a rendvédelmi, központosító és nagyhatalmi politika erősödött meg. Az 1890-es évek elején Szicíliában a Fasci siciliani (szicíliai munkás-, paraszt- és bányászegyleti mozgalom) tiltakozásait a kormány rendkívüli állapottal, katonai erővel és tömeges letartóztatásokkal fojtotta el; ezt a folyamatot a levéltári iratok és a korabeli sajtó egyaránt dokumentálja, az áldozatok pontos számát azonban a helyi források hiánya miatt nehéz meghatározni.
1898-ban Milánóban a kenyérár-emelkedés miatt kitört tüntetések leverése során a hadsereg lövéseket adott le a tömegre. A halálos áldozatok számát a kortárs hivatalos jelentések és a független beszámolók eltérően adták meg; a későbbi történeti kutatás a hivatalos számokat vitatja. 1900-ban Gaetano Bresci anarchista merénylete megölte I. Umbertó királyt; a gyilkosságot a korszak rendőri elnyomásával, a szociális feszültségekkel és az anarchista mozgalom elnyomásával összefüggésben szokás értelmezni.
A századforduló után Giovanni Giolitti hosszú időszakokra kormányzott; a Giolitti-korszak (età giolittiana) a történetírásban olyan reformista liberalizmust jelöl, amely szociális törvényekkel, munkásbiztosítással, oktatásfejlesztéssel és a mérsékelt szocialistákkal való taktikai együttműködéssel próbálta szélesíteni az állam társadalmi bázisát. Az 1912-es választójogi törvény csaknem általános férfi választójogot vezetett be: a 30 év feletti írástudatlan férfiak is szavazhattak, ha katonai szolgálatot teljesítettek, a 21 év feletti írástudatlanok számára azonban továbbra is szűkebb maradt a lehetőség. A reform pontos társadalmi hatása vitatott, mert a választási névjegyzékek és a tényleges részvétel között továbbra is nagy volt a különbség.
Az egyház és az állam viszonya különösen feszült maradt. A pápaság 1870 után nem ismerte el az olasz államot, és IX. Pius 1874-ben kiadott non expedit („nem illik/szabad”) útmutatása a katolikus híveket a nemzeti választásoktól való tartózkodásra szólította fel. A tilalmat fokozatosan enyhítették; a Gentiloni-paktum (Patto Gentiloni, 1913) néven ismert választási megállapodás során a liberális jelöltek egy része katolikus támogatásért cserébe kötelezettséget vállalt egyházi érdekek védelmére. Ez a lépés a modern katolikus politikai mozgósítás előfutára volt, de nem jelentette az egyház és az állam hivatalos kibékülését; arra csak a későbbi lateráni szerződésben került sor.
Az egységesítés után kialakuló belső piac egyszerre gyorsította a gazdasági integrációt és tette láthatóvá a regionális különbségeket. A modern iparosodás elsősorban az északnyugati „ipari háromszögben” – Milánó, Torino és Genova térségében – bontakozott ki. A textilipar, a gépgyártás, a vegyipar és a századforduló után az autóipar (például az 1899-ben alapított Fiat) vált húzóágazattá. A fejlődésben szerepet játszott az állami megrendelések bővülése, a vasútépítés, a védővámok bevezetése és a bankrendszer konszolidációja is; az 1893-ban létrehozott Banca d’Italia a jegybanki funkciók megerősítését szolgálta.
Az 1887-es vámtarifa azonban a gabonát és az iparcikkeket is védte. A történetírásban élénk vita folyik arról, hogy ez az északi iparnak kedvezett-e a mezőgazdaságból élő dél rovására, vagy hosszabb távon mindkét térségnek hasznot hozott. A protekcionizmus hívei a fiatal ipar védelmére hivatkoztak; a bírálók szerint a gabonavám a déli exportérdekeket sértette, és a fogyasztói árakat emelte. A vámhatás megítélése ezért nem tekinthető lezártnak.
A questione meridionale (déli kérdés) kifejezés a liberális korszakban terjedt el, és az észak–dél közötti jövedelmi, földtulajdoni és társadalmi szakadékot jelöli. A déli mezőgazdaságot a nagybirtok (latifondo) és a bizonytalan bérleti viszonyok határozták meg. A tengerparti sávok citrus-, olíva- és szőlőültetvényeitől eltérően a belső területeken sok helyen gabonatermelő nagybirtokok, pásztorkodás és időszakosan foglalkoztatott mezőgazdasági munkások tömegei jellemezték a tájat. Az egységesítés előtti nápolyi és szicíliai államok eltérő adó-, jog- és földtulajdon-viszonyait az új állam nem egyenletesen rendezte; a közigazgatási egységesítés sok helyen a helyi szokásjog félretételével járt.
Az egységesítés utáni dél-olaszországi felkeléseket, az ún. brigantaggio (banditizmus, brigandage) időszakát 1861 és 1865 között a királyi hadsereg és a helyi földbirtokos elit együttműködése fojtotta el. A felkelők egy része a bukott Bourbon-rendszerhez húzó paraszti és pásztorlázadó volt, mások önvédelemből, vallási vagy megélhetési okokból csatlakoztak; a kormányzat „bűnöző banditákként” kezelte őket. A kormány kivételes törvényekkel katonai bíróságok elé utalta a felkelőket, és több ezer katonát vezényelt délre; ezt a kortárs liberális sajtó egy része is bírálta. A korszak halálos áldozatainak számát a katonai jelentések és a helyi hagyomány eltérően adják meg, ezért a becslések széles sávban mozognak. A történészek a brigantaggio értelmezésében is megoszlanak: egyesek paraszti ellenállást, mások a bűnszövetkezetek és a klientelizmus helyi hagyományát hangsúlyozzák.
A déli elmaradottság és a mezőgazdasági munka bizonytalansága miatt a lakosság egy része a kivándorlásban keresett menekülést. Az 1876 és 1915 közötti időszakban a hivatalos kivándorlási statisztikák szerint több mint 14 millió olasz hagyta el az országot, elsősorban Észak- és Dél-Amerika, valamint Franciaország és Svájc irányába. A visszavándorlás azonban jelentős volt, ezért a nettó népességvesztés ennél jóval kisebb; a hivatalos kiindulási adatok és a tényleges letelepedés között tehát különbséget kell tenni. A kivándorlók hazautalt pénze a déli háztartások fogyasztását és a földvásárlásokat is támogatta, de nem szüntette meg a strukturális egyenlőtlenségeket.
A társadalmi feszültségek az északi iparvidékeken és a Pó-völgy mezőgazdaságában is éleződtek. A szakszervezetek, a szocialista körök és a szövetkezetek mellett a katolikus mozgalom is megerősödött. 1891-ben XIII. Leó pápa Rerum novarum kezdetű enciklikája a munkáskérdést a katolikus társadalmi tanítás középpontjába állította, és ösztönözte a katolikus szakszervezetek, bankok és szövetkezetek szerveződését. 1892-ben Genovában megalakult a Partito Socialista Italiano (PSI), amely a munkásmozgalom és a mezőgazdasági szövetkezetek bázisán gyorsan növekedett; a párt a parlamentben eleinte elutasította a burzsoá kormányokkal való együttműködést, de a gyakorlatban a szakszervezeti és parlamenti munka együtt járt.
Az olasz gyarmati politika a nagyhatalmi rivalizálás és a belső kivándorlási nyomás összefüggésében alakult ki. A kormányzati retorika egyszerre hivatkozott a nagyhatalmi presztízsre, a kivándorlók letelepítésének szükségességére és a korszak európai közbeszédében megszokott „civilizációs küldetésre”. A korszak kritikusai – a szocialisták, egyes katolikus körök és a köztársasági baloldal egy része – szerint a gyarmati vállalkozás a valóságban a hadsereg, az üzleti körök és a politikai elit presztízs- és nyersanyag-érdekét szolgálta, miközben a szűkös állami forrásokat elvonta a déli és a szociális feladatoktól.
Az első gyarmati lépések a Vörös-tenger térségébe vezettek. Az Assab-öbölben 1869-ben magántársasági vásárlás történt, majd 1882-ben az olasz állam átvette a területet; 1885-ben Masszawa kikötőjének megszállása, 1890-ben pedig Eritrea gyarmatként való megszervezése dokumentálható. Az Indiai-óceán partvidékén a szomáliai területekkel kötött védnöki szerződések alapozták meg Olasz-Szomáliföld (Somalia italiana) kialakulását, amelynek tényleges ellenőrzése azonban a belső területeken lassan és töredékesen haladt.
Etiópiával Olaszország 1889-ben megkötötte az uccialli szerződést (Trattato di Uccialli). Az olasz nyelvű változat 17. cikkelye olyan értelmezést tett lehetővé, amely Etiópiát olasz protektorátussá tette volna, az amhara nyelvű változat viszont nem. Menelik császár kormánya elutasította a protektorátus-értelmezést, ami diplomáciai konfliktushoz, majd háborúhoz vezetett. Ez a dokumentált szerződési vita jól mutatja, hogy a gyarmati terjeszkedés jogalapja gyakran éppen a nyelvi és fordítási különbségeken nyugodott.
Az 1896. március 1-jei aduai csata (battaglia di Adua; a mai etióp helyesírás szerint gyakran Adwa) az olasz gyarmati törekvések legsúlyosabb katonai veresége volt: Menelik egyesített etiópiai erői visszaverték az olasz hadoszlopokat. A csata ténye és kimenetele elsődleges katonai jelentésekből, etióp krónikákból és európai sajtótudósításokból dokumentált; a halottak számát azonban eltérően becsülik: az olasz katonai veszteséget gyakran mintegy 5–7 ezerre teszik, az etióp veszteségek becslése pedig ennél is bizonytalanabb. A vereség Crispi bukásához vezetett, és az 1896-os addisz-abebai béke az olasz kormányt Etiópia függetlenségének elismerésére kényszerítette. Adua a korszakban ritka esemény volt: európai gyarmati hadsereg döntő vereséget szenvedett egy afrikai államtól, ami a későbbi pán-afrikai emlékezetben is fontos szimbólummá vált.
A következő nagy gyarmati háború 1911–1912-ben következett: az olasz–török háború (Guerra italo-turca) során Olaszország megszállta az Oszmán Birodalom Tripolitania és Cyrenaika (Tripolitania e Cirenaica) tartományait. Az 1912-es lausanne-i/ouchyi béke alapján az Oszmán Birodalom kénytelen volt elismerni az olasz szuverenitást, de a belső területeken a helyi ellenállás nem szűnt meg, és az olasz hadsereg éveken át tartó, „pacifikációnak” nevezett hadjáratot folytatott. A parti városokat viszonylag gyorsan elfoglalták, a belső oázisok és a sivatagi útvonalak ellenőrzése azonban sokáig kétséges maradt.
A líbiai hadjárat során az olasz hadsereg tömeges internálásokat, kivégzéseket, a lakosság egy részének kényszerű áttelepítését és a víz- és élelemforrások szabotálását is végrehajtotta; ezeket a tényeket katonai parancsok, kortárs újsághírek és későbbi levéltári kutatások dokumentálják. Azt, hogy ezek a cselekmények a korszak nemzetközi jogi keretei szerint háborús bűncselekménynek minősülnek-e, illetve a mai nemzetközi jogi kategóriák szerint hogyan értelmezendők, a történészek vitatják; a kortárs olasz hivatalos nyelv „pacifikációt” és „büntetőexpedíciókat” említett, ami nem semleges kifejezés. A háború során Olaszország megszállta a Dodekanészosz-szigeteket is; az 1912-es békében vállalt kivonulást a balkáni háborúk és a nagyhatalmi bizonytalanság miatt nem hajtották végre, így a szigetek sorsa további diplomáciai vita tárgya maradt.
A gyarmati háborúk belpolitikailag megosztották a közvéleményt. A szocialista párt és a szakszervezetek egy része a gyarmati kalandot a munkások és parasztok megadóztatásának nevezte; egyes katolikus körök és köztársasági politikusok szintén ellenezték. Ugyanakkor a századfordulón szerveződő nacionalista mozgalom a gyarmati terjeszkedést a nagyhatalmi rang próbájának tekintette; ez a nacionalista kultúra később a fasiszta ideológia egyik előzményévé vált, de ezt az összefüggést a történetírás inkább folytonosságként, mintsem egyszerű okozati láncként tárgyalja.
Az Olasz Királyság 1882 óta tagja volt a Hármas Szövetségnek (Triplice alleanza) Németországgal és az Osztrák–Magyar Monarchiával. A szerződés védekező jellegű volt, és az olasz kormány 1914 nyarán azzal érvelt, hogy a Monarchia Szerbiának adott ultimátuma nem védekező háborút indított, ezért Olaszországot nem köti a hadba lépés; a semlegesség tehát nem csupán taktikai, hanem jogilag megalapozott döntés volt. A közvélemény azonban megoszlott: az intervenciósok egy része az irredentismo (irredentizmus) jegyében a Monarchiához tartozó, olasz nyelvűnek tekintett területek – mindenekelőtt Trentino és Trieszt – megszerzését, mások a demokratikus háború elvét, megint mások a nagyhatalmi státuszt hangsúlyozták; a semlegesség hívei a szocialisták, a katolikusok és a liberálisok egy része közül kerültek ki. Az irredentizmus azoknak a területeknek a megszerzését követelte, ahol olasz nyelvű lakosság élt az Osztrák–Magyar Monarchiában; a határ menti területek nyelvi és nemzetiségi viszonyai azonban sokkal vegyesebbek voltak, mint ahogyan a nacionalista retorika ábrázolta.
A semlegességből való kilépést az antanttal 1915. április 26-án aláírt titkos Londoni szerződés (Patto di Londra) készítette elő. A szerződés ígéretet tett Olaszországnak Trentinóra, Dél-Tirolra a Brenner-hágóig, Triesztre, Görzre, Isztriára, Dalmácia kijelölt részeire, egyes adriai szigetekre, valamint befolyási övezetekre. A titkos diplomácia később azért vált vitatottá, mert az ígéretek jelentős szlovén és horvát többségű területeket is magukban foglaltak, és ellentétben álltak a nemzeti önrendelkezés elvével, amelyet az antant a háborús propagandában hirdetett. A kormány a parlament többségének megkérdezése nélkül kötötte meg a titkos szerződést; a hadüzenet 1915. május 24-én történt meg. A képviselőház később megszavazta a felhatalmazást, de ez a lépés a parlament és a korona viszonyát megterhelte; a történészek a „parlamentáris puccs” kifejezést is használják, noha az alkotmányjogi besorolás vitatott.
A háború Olaszország számára elsősorban az Alpok és az Isonzó-völgy frontján folyt. A hadvezetés Luigi Cadorna vezérkari főnök irányításával sorozatos támadásokat indított az Isonzónál; a frontvonal hónapok alatt alig mozdult, a veszteségek azonban rendkívül magasak voltak. 1917. október 24-én a központi hatalmak áttörték a frontot Caporettónál (ma Kobarid, Szlovénia); az olasz hadsereg visszavonulása országos válságot okozott. A kormány és a hadvezetés személycserékkel és a Piave folyónál kiépített védelmi vonallal stabilizálta a helyzetet. A caporettói áttörés során több százezer olasz katona esett fogságba; a becslések 250–300 ezer körül mozognak, de a hadifogoly-nyilvántartások pontossága miatt a szám bizonytalan.
A háború alatt az állam soha nem látott mértékben avatkozott be a gazdaságba: hadiipari bizottságokat hozott létre, központosította a nyersanyagellátást, és nők tömegeit vonta be a gyárakba és a mezőgazdaságba. A fogyasztási korlátozások, az infláció és a frontra mozgósított férfiak hiánya feszültségeket szült; 1917-ben Torinóban és más iparvárosokban éhséglázadások és sztrájkok törtek ki. Azt, hogy ezek mennyiben voltak háborúellenes forradalmi mozgalmak vagy szociális követelések, a rendőrségi jelentések és a munkásemlékiratok eltérően mutatják.
1918 októberében a Piave-menti ellentámadás Vittorio Veneto mellett áttörte a Monarchia vonalait; a padovai Villa Giusti-i fegyverszünet 1918. november 3-án lépett hatályba. Az olasz hadsereg katonai halottainak számát a leggyakrabban mintegy 600 ezerre becsülik, de a becslések 550–650 ezer között szórnak; a civil áldozatok és a járványos halálozás ezen felül értendő. A pontos szám a korabeli katonai nyilvántartások, a későbbi demográfiai becslések és az emlékművek feliratai között is eltérést mutat.
A párizsi békekonferencián Olaszország megkapta Trentinót, Dél-Tirolt, Triesztet, Isztriát és egyes adriai területeket, de a Londoni szerződésben ígért dalmáciai részek és Fiume (ma Rijeka) megszerzése elmaradt vagy vitatottá vált. A nacionalista közbeszéd ezt vittoria mutilata (megcsonkított győzelem) néven fogalmazta meg; a kifejezés arra utalt, hogy a háborús áldozatokhoz képest a béke keveset hozott. A történészek vitatják, hogy a békekonferencia döntései valóban aránytalanul sújtották-e Olaszországot, vagy a nacionalista várakozások voltak túlzóak; az mindenesetre dokumentált, hogy a „megcsonkított győzelem” narratíva a háború utáni radikalizálódás és a fasiszta mozgalom egyik kulcsszimbólumává vált. A háború utáni fiumei megszállás (1919–1920) és a nacionalista mobilizáció már a liberális állam válságát jelezte; erről A fasizmus és a második világháború ad részletes képet.
Az alfejezet elsősorban a következő forrástípusokra támaszkodik: az olasz parlament jegyzőkönyvei (Atti parlamentari) és törvénytárak, a Statuto Albertino szövege, a külügyi szerződések (például az uccialli és a Londoni szerződés szövegei), katonai jelentések, statisztikai évkönyvek, kormányfői beszédek, valamint a korabeli sajtó. A társadalom- és gazdaságtörténeti részeknél a népszámlálások és a kivándorlási nyilvántartások másodlagos feldolgozásai segítenek, de ezek pontossága a korabeli adminisztráció egyenetlensége miatt korlátozott. Konkrét levéltári jelzeteket és oldalszámokat itt nem közlünk; a szakasz a nyomtatásban publikált és a történeti összefoglalókban széles körben használt forráscsoportokra épül.
Különösen vitatott területek: a brigantaggio áldozatainak száma és társadalmi jellege; az 1898-as milánói sortűz halottainak száma; a gyarmati háborúk áldozatainak becslése, különösen Líbiában; a kivándorlás nettó demográfiai hatása; a trasformismo értékelése; a déli kérdés okainak súlyozása; valamint az első világháborús veszteségek pontos összege. A gyarmati erőszak minősítése a nemzetközi jogi és emlékezetpolitikai vitákban eltérő; az olasz, etiópiai és líbiai történeti diskurzusok nem ugyanazokat a kategóriákat használják. A gyarmati időszak forrásainak nagy részét az olasz gyarmati közigazgatás, a hadsereg és az üzleti szereplők hozták létre; a meghódított közösségek hangja a hivatalos iratokban gyakran csak bírósági jegyzőkönyvek, kihallgatások vagy tiltakozó beadványok formájában jelenik meg. Ezért a gyarmati társadalmak belső nézőpontja módszertani nehézséget jelent.
Tudományos konszenzus van abban, hogy a liberális Olaszország alkotmányos monarchia volt szűk választójoggal; a trasformismo jelensége dokumentált, de értékelése vitatott; az aduai vereség ténye és következménye dokumentált; a Londoni szerződés titkos jellege és tartalma dokumentált; a háború nagy emberi és anyagi költsége dokumentált. A déli kérdés okairól és a protekcionista gazdaságpolitika szerepéről viszont nincs lezárt tudományos álláspont; ezt a feszültséget a mai dél-olaszországi emlékezet és a nemzeti történetírás is eltérően jeleníti meg.