Az előző alfejezet a liberális Olaszország gyarmati törekvéseit és az első világháború utáni politikai válságot tárgyalta. Most azt vizsgáljuk, hogyan alakult ki a fasiszta diktatúra, hogyan rendezte viszonyát a katolikus egyházzal, miként vezetett az etiópiai háború és a tengelypolitika a második világháborúba, és hogyan zárult az olasz állam 1943-as fordulata, a német megszállás és az 1943–45 közötti belső konfliktus. A fejezet célja annak bemutatása, hogy a fasiszta rezsim erőszakmonopóliuma és külpolitikai agressziója miként kapcsolódott össze a társadalom átalakítására irányuló törekvésekkel, és hogy az 1943-as összeomlás után milyen politikai, katonai és emlékezeti törésvonalak alakultak ki. A „fasizmus” kifejezést a rezsim önmegnevezéseként és a történettudomány összehasonlító kategóriájaként használjuk, de jelezzük, hogy a fogalom tartalma vitatott, és a rendszer működése sem volt egységesen „totális” a korabeli propaganda állításaihoz képest.
A Nemzeti Fasiszta Párt (Partito Nazionale Fascista, PNF) 1921-ben alakult meg, de gyökerei az 1919-ben alapított Fasci Italiani di Combattimento mozgalomig nyúlnak vissza. Benito Mussolini 1922. októberi „mars Rómába” vonulása után a király, III. Viktor Emánuel miniszterelnökké nevezte ki, ami – a politikai erőszak és a tömegek nyomása mellett – a liberális állam alkotmányos keretei között történt. A hatalom konszolidációja fokozatos volt: 1923-ban az Acerbo-törvény új választási rendszert vezetett be, amely a legtöbb szavazatot szerző pártnak kétharmados parlamenti többséget biztosított; az 1924-es választást a fasiszta lista nyerte, bár a szavazás erőszakos légkörben zajlott.
A fordulópont Giacomo Matteotti szocialista képviselő meggyilkolása volt 1924 júniusában, amelyet fasiszta fegyveresek követtek el. Az esemény politikai válságot robbantott ki, de Mussolini 1925. január 3-i parlamenti beszédében nyíltan magára vállalta a felelősséget, és bejelentette a diktatúra kiépítését. 1925–26-ban az úgynevezett leggi fascistissime („legfasisztább törvények”) felszámolták a sajtószabadságot, betiltották az ellenzéki pártokat, megszüntették a helyi választott testületeket, és létrehozták a Különleges Törvényszéket (Tribunale Speciale per la Difesa dello Stato) a politikai bűncselekmények elbírálására. 1926-ban visszaállították a halálbüntetést politikai ügyekben, és bevezették a confino intézményét: a rezsim ellenségeit bírósági ítélet nélkül, rendőri felügyelet alatt kényszerlakhelyre küldték, gyakran kis szigetekre vagy dél-olaszországi falvakba.
A politikai rendőrség, az OVRA (Opera Vigilanza Repressione Antifascista) 1927-től működött, és besúgóhálózatot, levelezés-ellenőrzést, valamint megelőző letartóztatásokat alkalmazott. A fasiszta milícia, a MVSN (Milizia Volontaria per la Sicurezza Nazionale) 1923-ban jött létre, és a hatalom erőszakszervezeteként működött, de a hadsereggel való viszonya mindvégig feszült maradt. A diktatúra nem számolta fel teljesen a monarchiát, a hadsereget és a katolikus egyház intézményeit; ezek kompromisszumokkal beépültek a rendszerbe, de autonómiájukat részben megőrizték. A történészi vita egyik fő kérdése, hogy a fasiszta rezsim „totalitárius” volt-e; egyes szerzők szerint inkább „autoriter rendszer” volt, mivel a király, az egyház és a gazdasági elitek nem olvadtak be teljesen a pártállamba.
A rezsim gazdaság- és társadalompolitikájának hivatalos kerete a korporatív állam volt, amely a munkaadók és munkavállalók érdekképviseletét ágazati korporációkba szervezte, felszámolva a szabad szakszervezeteket és a sztrájkjogot. A Carta del Lavoro (1927) deklarálta a munka „társadalmi jelentőségét”, de a gyakorlatban a munkaadók érdekei érvényesültek, és a munkások béreit, mozgásterét állami ellenőrzés alá vonták. A parasztság jelentős része – különösen Dél-Olaszországban – továbbra is szegénységben élt; a „gabonacsata” (battaglia del grano) és a vidéki földreform-ígéretek csak részben enyhítették a földkérdést. A rezsim erőteljes propagandát folytatott: a Dopolavoro szabadidő-szervezet, a fasiszta ifjúsági szervezetek és a Balilla a mindennapi életet hivatottak átpolitizálni. A nőkkel szemben a hivatalos ideológia az anyaságot és a háztartást emelte ki, demográfiai kampányokkal ösztönözve a gyermekvállalást, miközben a nők közéleti szerepét korlátozta. Ennek ellenére a nők a rezsim ideje alatt is dolgoztak, és a második világháború alatt az ellenállásban is megjelentek.
A fasiszta rezsim támogatottságának mértéke vitatott. Renzo De Felice olasz történész a „széles konszenzus” tézisét képviselte az 1929 és 1936 közötti időszakra vonatkozóan; ezzel szemben más történészek – például a marxista hagyományhoz kötődő szerzők – hangsúlyozzák, hogy a konszenzus látszatát a cenzúra, a rendőri elnyomás, a munkanélküliségtől való félelem és a propagandagépezet teremtette meg, és a rezsimnek soha nem sikerült a társadalom egészét átpolitizálnia. A munkásosztály, a parasztság egy része, az értelmiség és a nők körében a passzív ellenállás, a szabotázs és a feketepiac formái mindvégig jelen voltak. A déli régiókban a fasiszta állam hatalmi jelenléte gyengébb volt, és a helyi elitekkel kötött kompromisszumok korlátozták az átalakító törekvéseket.
A fasiszta rezsim és a katolikus egyház közötti viszony rendezése a rendszer egyik legfontosabb belpolitikai sikere volt. Az 1929. február 11-én aláírt Lateráni Szerződés (Patti Lateranensi) három dokumentumból állt: a politikai szerződés elismerte a Vatikánvárosi Állam függetlenségét, a konkordátum szabályozta az egyház jogi helyzetét Olaszországban, a pénzügyi egyezmény pedig kártalanította a pápaságot az 1870-es római annexióért. A megállapodás a fasiszta rezsimnek nemzetközi és belső legitimációt hozott, az egyháznak pedig biztosította a katolikus oktatás, a házassági jog és a vallási intézmények privilegizált helyzetét.
A megállapodás értékelése a történetírásban vitatott: egyes elemzések szerint az egyház kompromisszumot kötött a diktatúrával, és ezzel hozzájárult annak stabilizálásához; más álláspontok szerint az egyház intézményi érdekeit védte, és a fasizmussal való viszonya később konfliktusossá vált. 1931-ben a fasiszta kormány betiltotta a Katolikus Akció ifjúsági szervezeteinek egy részét, ami nyílt konfliktushoz vezetett XI. Piusz pápa és Mussolini között. A feszültség a konkordátum újratárgyalásával csillapodott, de a viszony soha nem vált teljesen zökkenőmentessé. 1938-ban, a faji törvények bevezetésekor a pápa és több egyházi vezető tiltakozott az antiszemita rendelkezések ellen, ám a hierarchia jelentős része hallgatott vagy csak korlátozottan lépett fel. A katolikus egyház szerepét a fasiszta időszakban a mai napig élénk történészi és emlékezetpolitikai vita övezi; a felelősség egyes egyházi tisztségviselőkhöz, döntésekhez és a hallgatás intézményi gyakorlatához köthető, nem a katolikus közösség egészéhez.
A fasiszta rezsim kezdetben nem hirdetett hivatalos antiszemitizmust, és a zsidó közösség – amelynek létszáma az 1930-as években mintegy 45 000 fő volt – részt vett az olasz társadalmi és kulturális életben. A fordulat 1938-ban következett be: a faji törvények (leggi razziali) sorozata – 1938. szeptember és november között – megtiltotta a zsidók és „idegen fajúak” házasságát, kizárta a zsidókat az állami hivatalokból, a hadseregből, az iskolákból és az egyetemekről, korlátozta vagyonukat és tulajdonjogukat. A törvények részben a náci Németország felé történő politikai közeledést szolgálták, részben a fasiszta ideológia rasszista fordulatát tükrözték.
A Holocaust olaszországi szakasza 1943 őszén, a német megszállás után kezdődött. A német hatóságok – gyakran olasz közigazgatási és rendőri együttműködéssel – razziákat tartottak, és a zsidókat tranzittáborokba, majd megsemmisítő táborokba deportálták. A legismertebb esemény az 1943. október 16-i római razzia, amelynek során több mint 1 000 zsidó lakost hurcoltak el; a történészi konszenzus szerint Olaszországból mintegy 8 000 zsidót deportáltak, akiknek túlnyomó többsége meghalt. A pontos szám becslés, mert a források hiányosak, és a határokon átnyúló deportálások adminisztrációja töredékes. Az olasz társadalom egy része – papok, szerzetesek, civilek – menedéket nyújtott az üldözötteknek, de mások feljelentették vagy kiszolgáltatták őket; a felelősség egyéni és intézményi döntésekhez köthető, nem kollektív bűnösséghez.
A fasiszta rezsim külpolitikáját a revíziós törekvések, a Földközi-tenger „olasz tengerként” való felfogása és a birodalmi presztízs keresése jellemezte. 1935. október 3-án Olaszország megtámadta Etiópiát (Abesszíniát), amely 1936 májusára elesett; május 9-én Mussolini kikiáltotta az Olasz Birodalmat, és III. Viktor Emánuel felvette a császári címet. A háború során az olasz hadsereg mérges gázt is bevetett, ami a korabeli nemzetközi jogot sértette; a dokumentált események mellett az áldozatok számáról a becslések jelentősen eltérnek. Egyes etióp források több százezer halottról szólnak, míg az olasz hivatalos jelentések lényegesen kisebb veszteségeket ismertek el; a történészi vita a pontos számon túl a háború jellegéről és a gyarmati erőszak mértékéről is folyik.
A Népszövetség szankciókat vezetett be Olaszországgal szemben, de azok nem érték el céljukat, mert a nagyhatalmak – különösen Nagy-Britannia és Franciaország – nem zárták le az olajszállítást. A szankciók hozzájárultak a fasiszta rezsim belső propaganda-megerősödéséhez és a náci Németországgal való közeledéshez. 1936. október 25-én aláírták a Róma–Berlin tengely megállapodást, majd 1939 májusában a katonai szövetségre is kiterjedő Acélpaktumot (Patto d’Acciaio). A spanyol polgárháborúban (1936–1939) Olaszország Franco oldalán avatkozott be: a Corpo Truppe Volontarie keretében hozzávetőleg 70 000 olasz katona és fasiszta milicista szolgált; a pontos létszám becslés, és a szerepvállalás a fasiszta külpolitika ideológiai elkötelezettségét mutatta.
Olaszország 1940. június 10-én üzent hadat Franciaországnak és Nagy-Britanniának, amikor a francia hadsereg már a német invázió következtében összeomlóban volt. A belépés katonailag rosszul előkészített volt: az olasz hadsereg felszerelése elavultnak számított, a haditengerészet és a légierő pedig nem tudta fenntartani a Mediterráneum feletti ellenőrzést. A háború első éveiben Olaszország súlyos kudarcokat szenvedett: 1940 októberében a Görögország elleni támadás összeomlott, és a görög hadsereg visszaszorította az olasz csapatokat; Észak-Afrikában a brit erők 1940–41-ben jelentős győzelmeket arattak, és csak a német Afrikakorps érkezése mentette meg a tengelyhatalmak pozícióit. A keleti frontra küldött olasz expedíciós hadtest, az ARMIR (Armata Italiana in Russia) 1942–43-ban a szovjet offenzíva során megsemmisítő vereséget szenvedett; a veszteségek becslése több tízezer halottra és nagyszámú hadifogolyra tehető, de a pontos adatok vitatottak.
A katonai kudarcok aláásták a fasiszta rezsim belső tekintélyét, és fokozták a háborúellenes hangulatot. A szövetséges bombázások 1942-től rendszeressé váltak Észak- és Dél-Olaszországban, és a civil lakosság körében nagy pusztítást okoztak. A háborús gazdaság jegyében bevezetett jegyrendszer, a feketepiac és az infláció tovább növelte a társadalmi elégedetlenséget. 1943 tavaszára a rezsim elvesztette kezdeményezőképességét, és a királyi udvar, a hadsereg vezérkara, valamint a fasiszta párt egyes körei is puhatolózó tárgyalásokat kezdtek a szövetségesekkel.
A szövetségesek 1943. július 10-én szálltak partra Szicíliában, ami felgyorsította a rezsim válságát. A Fasiszta Nagytanács 1943. július 24–25-i ülésén Dino Grandi indítványára a testület többsége megvonta a bizalmat Mussolini katonai főparancsnoki szerepétől, és kérte a királyt, hogy vegye vissza a fegyveres erők irányítását. A szavazás jogilag nem volt kötelező érvényű, de politikai jelzésként szolgált. III. Viktor Emánuel július 25-én leváltotta Mussolinit, és letartóztatta. A kormány élére Pietro Badoglio marsall került, aki hivatalosan bejelentette, hogy Olaszország folytatja a háborút, miközben titokban fegyverszüneti tárgyalásokat folytatott a szövetségesekkel.
A fegyverszünetet 1943. szeptember 3-án írták alá titokban, de csak szeptember 8-án hozták nyilvánosságra. A bejelentés politikai és katonai káoszt okozott: a király és a kormány Rómából délre menekült, az olasz hadsereg parancsnokai nem kaptak egyértelmű utasítást, és a német csapatok gyorsan megszállták Észak- és Közép-Olaszországot, lefegyverezve az olasz alakulatokat. A német megszállás több százezer olasz katonát ejtett hadifogságba; egy részüket Németországba deportálták kényszermunkára. A Badoglio-kormány szeptember 13-án hadat üzent Németországnak, és Olaszország a szövetségesek oldalán folytatta a háborút, de az ország területileg kettészakadt: délen a szövetségesek által támogatott királyi kormány, északon a német megszállás alatt álló területek.
A német ejtőernyősök 1943. szeptember 12-én kiszabadították Mussolinit a Gran Sasso-i fogva tartásából. Szeptember 23-án kikiáltották az Olasz Szociális Köztársaságot (Repubblica Sociale Italiana, RSI), amelyet közkeletűen Salòi Köztársaságnak neveznek a kormány székhelyéről. Az RSI a német megszállókkal együttműködő, fasiszta irányítású államalakulat volt Észak- és Közép-Olaszországban; hivatalosan a fasiszta forradalom „visszatérését” hirdette, de valójában a német katonai és gazdasági igények kiszolgálására rendezkedett be. Az RSI hadserege, a fasiszta milíciák és a fekete brigádok (Brigate Nere) a megszállókkal együttműködve harcoltak az ellenállás ellen, és részt vettek a civilek elleni megtorlásokban, valamint a zsidók összegyűjtésében.
Az 1943–45 közötti időszakot a történetírás egy része olasz polgárháborúnak nevezi, mert olaszok harcoltak olaszok ellen: az RSI fasiszta fegyveresei és a német megszállók oldalán álló kollaboránsok, szemben a partizánokkal és a szövetségeseket támogató lakossággal. Más történészek vitatják ezt a megnevezést, hangsúlyozva, hogy a meghatározó konfliktus a német megszállás elleni nemzeti felszabadító harc volt, amelyben a polgárháborús elem csupán másodlagos jellegű. A két értelmezés nem zárja ki egymást, de más hangsúlyt ad az áldozatok és a felelősség megítélésének. A könyv mindkét álláspontot bemutatja, anélkül hogy egyiket kizárólagosnak tekintené.
Az ellenállás politikai központja a Nemzeti Felszabadítási Bizottság (Comitato di Liberazione Nazionale, CLN) volt, amely a kommunista, szocialista, kereszténydemokrata, liberális és akciópárti erőket fogta össze. A partizánalakulatok létszáma 1945 tavaszára – becslések szerint – meghaladta a 200 000 főt, de a pontos szám bizonytalan, mert a harcban részt vevők mobilitása és a titkosság miatt a nyilvántartások hiányosak. A partizánok hegyvidéki területeken, városi sejtekben és a szövetséges vonalak mögött tevékenykedtek; akcióikhoz a lakosság egy része élelemmel, búvóhellyel és információval járult hozzá. A nők az ellenállásban futárként, ápolóként, fegyveres harcosként és logisztikai szervezőként is részt vettek, bár szerepük a háború utáni emlékezetben gyakran háttérbe szorult.
A német megszállás és az RSI időszakát súlyos, dokumentált civil áldozatok jellemezték. A fosse ardeatine-i mészárlás 1944. március 24-én Rómában 335 foglyot – köztük zsidókat, partizánokat és civileket – végeztek ki egy partizánakció megtorlásaként. A marzabottói mészárlás 1944. szeptember 29. és október 5. között mintegy 770 civil – köztük nők és gyermekek – halálát okozta; a pontos áldozatszám becslés, mert a holttestek egy részét elégették. A német és fasiszta erők számos kisebb-nagyobb megtorlást hajtottak végre, és a civil lakosság elleni erőszak a háború utolsó hónapjaiban fokozódott. A zsidók deportálása az RSI területén 1943 őszétől 1944 végéig tartott; a deportáltak mintegy 8 000 főre becsült száma a források töredékessége miatt bizonytalan.
A háború befejezése nem zárta le az erőszakot: az észak-olasz társadalomban a partizánok és a fasiszta kollaboránsok közötti leszámolások, valamint a német megszállók elleni megtorlások 1945–46-ban is folytatódtak. A győzelem és a felszabadulás emlékezete, a partizánok és a királyi hadsereg szerepének megítélése, valamint az RS I és a kollaboránsok felelősségének kérdése a mai napig érzékeny emlékezetpolitikai témák Olaszországban.
A fasiszta korszak és a második világháború olaszországi történetének rekonstrukciója elsődleges és másodlagos források széles körére támaszkodik. Az elsődleges források közé tartoznak a fasiszta állam törvényei és rendeletei, a rendőrségi és bírósági iratok, a diplomáciai okmányok, a korabeli sajtó és propagandaanyagok, a naplók, levelek és emlékiratok, valamint a háború utáni bírósági eljárások anyagai. A Lateráni Szerződés szövege és a kapcsolódó diplomáciai iratok dokumentáltak; a faji törvények szövege szintén fennmaradt. A háborús bűnök és a civil áldozatok számára vonatkozó adatok gyakran hiányosak, mert a megszálló és fasiszta hatóságok egy része megsemmisítette az iratokat, a partizánok és a civilek közötti informális kapcsolatok pedig nem mindig rögzítettek. A német megszállás alatti eseményekről szóló források egy része a német katonai archívumokban maradt fenn, de az olasz kollaboráns hatóságok iratanyaga töredékes.
A statisztikai adatok – például a deportált zsidók száma, a partizánok létszáma, a civil áldozatok száma – becsléseken alapulnak, és a különböző források között jelentős eltérések lehetnek. A történészi konszenzus szerint az olaszországi Holocaust áldozatainak száma hozzávetőleg 7 000–8 000 főre tehető a deportáltak köréből, de a pontos szám a forráshiány miatt nem ismert. A partizánalakulatok létszámára vonatkozó becslések 150 000 és 250 000 fő között mozognak, a háború szakaszától és a meghatározástól függően. A civilek elleni megtorlások áldozatainak száma esetében nincs megbízható összesítés; az egyes településekre vonatkozó részleges adatok alapján a történészek becslései eltérnek.
A vita tárgyát képezi a fasiszta rezsim konszenzusának mértéke, a „totalitarianizmus” fogalmának alkalmazhatósága, a Lateráni Szerződés értékelése és az 1943–45 közötti időszak „polgárháborúként” való megnevezése. A háború utáni olasz történetírás hosszú ideig a „jó olasz” mítoszát hangsúlyozta, amely szerint az olaszok a megszállók áldozatai voltak, és a fasiszta rezsimért csak kevesek felelősek; az 1990-es évektől kezdve azonban a kutatások egyre inkább feltárták az olasz háborús bűnöket a Balkánon és a gyarmatokon, valamint az olasz hatóságok részvételét a zsidók összeírásában és deportálásában. E kérdésekben a történészi vita folyamatos, és a nyilvános emlékezetpolitika is megosztott.