Az Ibériai-félsziget az ókori Mediterráneum egyik legváltozatosabb kontaktzónája volt: a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán találkozásánál, ércekben gazdag területekkel és tagolt partvidékkel egyszerre vonzotta a kereskedőket, a zsoldosokat és a hódítókat. A római hódítás előtti évszázadokban a félsziget nem alkotott politikai vagy kulturális egységet: helyi, egymással is vetélkedő közösségek, föníciai és görög parti telepek, majd egyre erősebb karthágói befolyás rétegződtek egymásra. Ebből a sokszínű közegből formálódott ki a római Hispania, amely évszázadokon át a Római Birodalom egyik leggazdagabb és legurbanizáltabb nyugati tartományegyüttese volt. Az itteni fejlemények – a városi hálózat, a latin nyelv, a jogi intézmények, a kereszténység – alapvetően meghatározták a későbbi vizigót, iszlám és keresztény államok társadalmi és kulturális kereteit. Az alfejezet ezért nem csupán a „római Spanyolország” előzményeit tárgyalja, hanem azt a folyamatot is, amelyben a helyi lakosság, a bevándorló telepesek és a birodalmi hatalom egymásra hatottak.
A római hódítást megelőző félsziget lakosságát a görög és római szerzők – köztük Sztrabón, Idősebb Plinius és Appianosz – különböző népekre osztották, ám ezek a megnevezések nem feltétlenül tükröznek egységes etnikai vagy politikai közösségeket. A ibérek (görög Ibēres, latin Hiberi) nevét a görögök a félsziget keleti és déli partvidékén élő csoportokra használták; a rómaiak később az egész területet Hispaniának nevezték. A mai régészeti és nyelvészeti kutatás a „ibér” kifejezést elsősorban egy nyelvi-kulturális csoportra alkalmazza, amely a mai Katalónia, Valencia, Murcia és Kelet-Andalúzia területén élt az i. e. 6. századtól a római hódításig. Az ibér nyelv nem indoeurópai, írása félszillabikus jelekből áll, és bár a jelek nagy része olvasható, magát a nyelvet máig csak részben értjük. A feliratok és régészeti leletek alapján az ibérek városiasodott, törzsi és városi központokkal tagolt társadalmat alkottak, de soha nem hoztak létre egységes államot.
A félsziget belső, atlanti és északi vidékein az i. e. 1. évezredben kelta (görög Keltoi, latin Celtae) nyelvű csoportok telepedtek meg, több hullámban. A régészeti leletek – például a kora vaskori temetők és erődített települések – arra utalnak, hogy a kelták főként a középső fennsíkon, a mai Kasztília területén, valamint az északi és északnyugati partvidéken éltek. A keltibérek (latin Celtiberi) a két kulturális hagyomány keveredéséből alakultak ki, elsősorban a mai Közép- és Kelet-Kasztíliában, valamint az Ebro völgyében. A források szerint harcias, megerősített településeken élő közösségek voltak, akik a római hódítással szemben is hosszan ellenálltak. A kelta nyelvjárások a félsziget északi és nyugati peremén egészen a római korig fennmaradtak, és a mai baszk nyelv elődje – amelyet a kutatók preindoeurópai nyelvként tartanak számon – szintén a római hódítás előtti nyelvi sokszínűség maradványa. A baszk nyelv és a régészeti kultúrák közötti kapcsolat azonban vitatott, mert a nyelv őstörténetére közvetlen írásos bizonyíték nincs.
A déli partvidéken, a mai Andalúzia nyugati részén és a Tajo völgyében az i. e. 8–6. században virágzott a tartesszoszi kultúra, amelyet a görög és római hagyomány egy félig legendás, gazdag királysággal, Tartésszosszal kapcsolt össze. A régészeti leletek – például a híres caramboloi aranykincs – valóban gazdag, fémművességgel foglalkozó társadalomra utalnak, de a tartesszoszi nyelvről és államiságról alig tudunk valamit. A tartesszoszi feliratok, ha léteztek, nem maradtak fenn értelmezhető formában; a terület később a föníciai és karthágói befolyás alá került. A félsziget ókori etnikai térképe tehát nem egyetlen „őslakos” civilizációt mutat, hanem egymással párhuzamosan élő, eltérő nyelvű és társadalomszervezetű közösségeket, amelyeket a régészeti kultúrák és a görög-római irodalmi kategóriák csak töredékesen tükröznek.
Az Ibériai-félsziget déli partvidéke már a vaskorban bekapcsolódott a föníciai tengeri kereskedelembe. A hagyományos irodalmi hagyomány szerint a föníciai Gadir (latin Gades, ma Cádiz) alapítása i. e. 1104-re tehető, de a régészeti feltárások a legkorábbi föníciai rétegeket inkább az i. e. 9. század elejére datálják. Az eltérés jól mutatja az ilyen alapítási dátumok bizonytalanságát: a későbbi görög és római szerzők gyakran mitikus korokba vetítették vissza a városok keletkezését. Gadir mellett föníciai telepek jöttek létre a délkeleti és keleti partvidéken is: Malaka (ma Málaga), Sexi (Almuñécar), Abdera (Adra) és más kisebb kikötők. A föníciaiak fő vonzerejét a félsziget fémgazdagsága jelentette: ezüstöt, rezet, ónt és aranyat kerestek, cserébe pedig olajat, bort, textíliát és más mediterrán árukat hoztak. A föníciai jelenlét nem csupán kereskedelmi volt: a telepek fokozatosan a helyi elit luxusjavakkal való ellátóivá és a helyi közösségekkel szövetséget kötő politikai tényezőkké váltak.
A görög gyarmatosítás a félsziget északkeleti partvidékére összpontosult. A phókaiai görögök a 6. században alapították Emporiont (latin Emporiae, ma Empúries) és Rhodét (Roses), elsősorban a massaliai (Marsille-i) kereskedelem előretolt állomásaiként. A görög telepek szoros kapcsolatban álltak a helyi ibér közösségekkel, és régészeti anyaguk – festett kerámia, pénzek, feliratok – arra utal, hogy a görögök és ibérek között élénk kulturális csere zajlott. A görög források innen ismerték meg a félsziget belső vidékeit, és ők közvetítették a későbbi római szerzők számára a helyi népekről szóló első leírásokat.
A karthágói befolyás az i. e. 6. század végétől fokozatosan nőtt. Karthágó a föníciai anyavárosok hanyatlása után vette át a nyugat-mediterrán kereskedelmi hálózat irányítását. A karthágóiak (latin Poeni, azaz punok) megszállták vagy megerősítették Ebusust (Ibiza), és a déli partvidéken, valamint a belső területeken is befolyási övezetet építettek ki. Az i. e. 3. században a Barcida család – Hamilcar Barca, veje, Hasdrubal, majd fia, Hannibál – a félsziget déli és délkeleti részét katonai-politikai bázissá szervezte. Új-Karthágó (latin Carthago Nova, ma Cartagena) alapítása, amelyet a hagyomány i. e. 227 körülre tesz, a karthágói jelenlét tartós intézményesülését jelezte. A város kikötője, ezüstbányái és erődítései stratégiai kulcsponttá tették.
A karthágói terjeszkedés ütközött a római érdekszférával. A kirobbanó második pun háború (i. e. 218–201) közvetlen ürügye a keleti parton fekvő Saguntum (ma Sagunto) ostroma volt i. e. 219-ben. A város jogi helyzete vitatott: a római hagyomány szerint Saguntum szövetségesük volt, a karthágói fél viszont arra hivatkozott, hogy a város az ő befolyási övezetükbe tartozott. A háború közvetlen következményeként a római hadsereg partra szállt Emporionnál i. e. 218-ban, és kezdetét vette a félsziget római meghódítása.
A római beavatkozás kezdetben a karthágói háttérbázis felszámolását célozta. Publius Cornelius Scipio Africanus i. e. 209-ben elfoglalta Új-Karthágót, majd több hadjáratban kiszorította a pun erőket a félszigetről. A karthágói vereség azonban nem jelentette Hispania békéjét: a rómaiak a háború után is megtartották a megszállt területeket, és fokozatosan saját provinciákká szervezték őket. A félsziget nagy részének tényleges meghódítása több mint két évszázadig tartott, és a helyi közösségek jelentős része fegyveresen ellenállt.
A hódítás legbrutálisabb szakaszai a luzitánok és a keltibérek elleni háborúk voltak. A luzitánok (latin Lusitani), a mai Portugália és Nyugat-Spanyolország területén élő csoportok, Viriatus vezetésével az i. e. 140-es években gerilla-hadviseléssel sújtották a római hadsereget. Viriatus halála után, i. e. 139-ben a rómaiak fokozatosan felőrölték a luzitán ellenállást. A keltibér központ, Numantia az Ebro felső völgyében i. e. 134–133-ban ostrom alatt állt; Scipio Aemilianus a város kiéheztetésével, majd elpusztításával törte meg az ellenállást. A források – különösen Appianosz – részletesen leírják a római hadsereg kegyetlenségét, a tömeges kivégzéseket és a túlélők rabszolgává tételét. Ezek a leírások ugyanakkor római perspektívából, a hadvezérek dicsőítésére íródtak, így az áldozatok számát illetően csak becslésekre hagyatkozhatunk; a forrásokban szereplő számok – például a Numantia elestekor emlegetett tízezres nagyságrend – bizonytalanok.
A hódítás az i. e. 2. század végétől sem volt teljes. A sertoriusi háború (i. e. 80–72) római polgárháború volt, amelynek színtere Hispania lett, és amelybe a helyi törzsek is bekapcsolódtak; Sertorius éppen a helyi elitek és harcosok támogatásával tudott évekig ellenállni Rómának. Végül Augustus császár uralkodása alatt, az i. e. 29–19 közötti kantábriai háborúk (latin Bellum Cantabricum) zárták le a félsziget északi hegyvidékeinek meghódítását. A Kantábriai-hegység és az Asztúriai-hegység lakói – a cantabri és az astures – korábban szinte érintetlenek maradtak a római hódítástól; Augustus ezeket a területeket is provinciális irányítás alá vonta, de a római jelenlét itt sokáig elsősorban katonai jellegű maradt, és a városiasodás is lassabban haladt.
A római közigazgatás kezdetben két provinciára osztotta a meghódított területet: Hispania Citerior (a keleti partvidék és az Ebro-völgy) és Hispania Ulterior (a déli és délnyugati területek) jött létre az i. e. 2. században. Augustus i. e. 27-ben átszervezte a tartományokat: Baetica (a mai Andalúzia nagyjából) senatusi provincia lett, Lusitania (a mai Portugália déli része és a spanyol Extremadura) császári provincia, a hatalmas Tarraconensis (a félsziget északi, keleti és középső része) szintén császári irányítás alá került. A késő császárkorban, a 3. század végén Gallaecia (a mai Galicia és Észak-Portugália) és Carthaginensis (a délkeleti rész) kivált Tarraconensisből. A provinciahatárok többször módosultak, és nem feleltethetők meg a mai államhatároknak; a római Hispania közigazgatási egysége a későbbi évszázadok során fokozatosan eltűnt.
A római uralom egyik legmaradandóbb öröksége a városi hálózat kiépülése volt. A rómaiak új coloniákat (telepesvárosokat) alapítottak, meglévő településeket emeltek municipiummá, és utakkal, kikötőkkel kötötték össze a tartományokat. A legjelentősebb városok közé tartozott Tarraco (ma Tarragona), Hispania Citerior, majd Tarraconensis fővárosa; Corduba (Córdoba), Baetica központja; Emerita Augusta (Mérida), Lusitania fővárosa; Hispalis (Sevilla), Italica, Caesaraugusta (Zaragoza), Toletum (Toledo), Bracara Augusta (Braga) és Gades (Cádiz). A városokban fórum, fürdők, színházak, amfiteátrumok és vízvezetékek épültek; ezek a létesítmények a helyi elitek presztízsét és a római életmód terjedését egyszerre szolgálták.
A római úthálózat a félszigetet bekapcsolta a birodalom közlekedési rendszerébe. A Via Augusta a Pireneusoktól a keleti partvidéken keresztül Gadesig vezetett, és Hispania fő artériája volt. A Via de la Plata (latin Via Argentum, azaz Ezüstút) a déli kikötőket kötötte össze az északnyugati bányavidékekkel. Az utak elsősorban katonai és hivatali célokat szolgáltak, de a kereskedelem és a városi piacok fejlődését is elősegítették. A kikötők – Gades, Hispalis, Tarraco, Carthago Nova – a mediterrán és az atlanti kereskedelem csomópontjai voltak.
A római Hispania gazdasága három pilléren nyugodott: a mezőgazdaságon, a bányászaton és a halászati termékeken. A mezőgazdaság a Baetis (ma Guadalquivir) völgyében és a keleti partvidéken virágzott; az olívaolaj és a bor a birodalom egészébe eljutott, amint azt a Rómában talált, hispaniai származású amforák tömege bizonyítja. A gabona, a gyapjú és a lentermelés is jelentős volt. A félsziget híres volt bányáiról: az aranybányák közül a legnevezetesebb a mai León tartományban található Las Médulas, ahol a rómaiak vízenergiával mosták ki az aranytartalmú üledéket; ez a technológia a tájat drámaian átalakította, és ma is látható nyomokat hagyott. Az ezüst, ólom, réz, higany – ez utóbbi a mai Almadén közelében – és ón bányászata a birodalom fémszükségletének jelentős részét fedezte. A halászati termékek közül a garum nevű halszósz vált híressé: a déli és délkeleti partvidék sólepárlóiban nagy mennyiségben állították elő, és a mediterrán piacokon keresett áru volt.
A gazdasági termelés alapja a latifundiumok – nagy földbirtokok – rendszere volt, amely a helyi arisztokrácia kezében koncentrálta a földet és a munkaerőt. A bányákban és a latifundiumokon tömegesen dolgoztattak rabszolgákat, akiket a hódítások során ejtettek foglyul vagy rabszolgapiacokon vásároltak. A rabszolgák mellett a szegény szabad parasztok bérleti és függőségi viszonyai is kialakultak, amelyek a késő császárkorban a colonatus rendszerében intézményesültek. A római gazdasági rendszer tehát nem csupán modernizációt hozott, hanem a helyi lakosság jelentős részének kényszermunkára épült; ennek áldozatairól a források csak töredékesen szólnak.
A helyi lakosság és a római hatalom kapcsolata sokrétű volt. A római polgárjog fokozatosan terjedt: Vespasianus császár i. sz. 73/74 körül latin jogot adott a hispaniai municipiumoknak, ami lehetővé tette a helyi elitek számára a római polgárjog megszerzését, és elősegítette a helyi vezető réteg integrációját. A latin nyelv a közigazgatás és a kereskedelem nyelvévé vált, és a helyi nyelvek – az ibér, a kelta, a tartesszoszi – fokozatosan visszaszorultak, bár egyes területeken, például a baszk nyelvterületen, a helyi nyelv fennmaradt. A vallási életben a helyi istenek és kultuszok gyakran összeolvadtak a római panteonnal: a feliratokban helyi nevű istenségek római istenekkel társítva jelennek meg, ami a vallási hibridek és a római uralomhoz való alkalmazkodás jele. Mindez nem egyirányú romanizáció volt: a régészeti és epigráfiai kutatások szerint a helyi közösségek megőrizték saját szokásaikat, viseletüket és temetkezési rítusaikat, miközben a római intézményeket is átvették.
A 3. században a Római Birodalom válsága Hispaniát is elérte. A frank és alemann csoportok betörései a Pireneusokon keresztül, a polgárháborúk és a központi hatalom gyengülése megrendítette a tartományok biztonságát. A városi élet hanyatlásnak indult, a helyi potentátok – nagy birtokosok és katonai vezetők – egyre inkább saját kezükbe vették a védelem és az adóztatás irányítását. A késő római Hispania társadalma így egyre inkább a nagy uradalmak és a többé-kevésbé függő paraszti közösségek rendszerére épült, ami előkészítette a kora középkori viszonyokat.
A kereszténység a 3. századtól kezdett terjedni a félszigeten, elsősorban a városi közösségekben. A legkorábbi ismert püspökségek – például Tarraco, Emerita Augusta, Corduba – a 3. század végére datálhatók, de a közösségek tevékenységéről csak a 4. századtól vannak bővebb forrásaink. A 4. században a kereszténység államvallássá válása a birodalomban Hispania városi elitjét is elérte; ekkortól jelennek meg a zsinati határozatok és a püspöki levelezés, amelyek a tartományok egyházi szervezetének kialakulását mutatják. A kereszténység terjedése nem volt konfliktusoktól mentes: a helyi előkelők egy része még a 4. században is ragaszkodott a régi kultuszokhoz, és az egyházi források eretnekmozgalmakról is beszámolnak, például a priszcillianizmusról, amely a mai Galicia és Lusitania területén terjedt. A vallási változások azonban már átvezetnek a következő korszakba, amikor a 409–411-es barbár betörések – a szvébek, alánok és vandálok – majd a vizigótok megjelenése új fejezetet nyitott a félsziget történetében.
Az ősi Ibéria és a római Hispania rekonstrukciója többféle forrástípusra támaszkodik, amelyek eltérő megbízhatóságúak. Az irodalmi források – Sztrabón Geógraphika, Livius Ab urbe condita című munkája, Polybiosz, Appianosz és Idősebb Plinius Naturalis historia – elsősorban görög és római szerzők perspektíváját tükrözik, akik gyakran külső szemlélőként, katonai-politikai érdeklődéssel írtak a félszigetről. A helyi lakosság saját hangja csak a feliratokban és a régészeti anyagban érhető tetten. Az ibér írás jelei nagyrészt olvashatók, de a nyelv teljes megértése még nem sikerült; a kelta és preindoeurópai nyelvekre vonatkozó ismereteink erősen hiányosak. A föníciai és pun korszakról szóló ismereteink a telepek régészeti feltárásán és a későbbi görög-római beszámolókon alapulnak; a Gadir alapítására vonatkozó hagyományos dátum (i. e. 1104) és a régészeti leletek közötti eltérés jól mutatja a kronológiai bizonytalanságot.
A demográfiai adatok és a hódítás áldozatainak száma nem dokumentált pontosan. A római szerzők által közölt számok – például Numantia ostrománál – retorikai túlzásokat is tartalmazhatnak, ezért a modern szakirodalom csak nagyságrendi becsléseket ad. A hódítás során elhurcoltak és rabszolgává tettek számát ugyancsak lehetetlen megbízhatóan rekonstruálni. A „romanizáció” fogalma maga is vitatott: a korábbi kutatás egyirányú kulturális asszimilációként értelmezte, az újabb munkák viszont a hibridizációt, a helyi kezdeményezést és a hatalmi egyenlőtlenségeket hangsúlyozzák. A források egyenlőtlen földrajzi eloszlása miatt a belső területek és a hegyvidéki közösségek története kevésbé ismert, mint a partvidéki városoké.