A 2011-es év fordulópontot jelentett Olaszország háború utáni történetében. A görög államadósság-válság továbbgyűrűzéseként az olasz államkötvények hozamfelára meredeken emelkedni kezdett, és a nemzetközi pénzügyi piacok egyre kevésbé tekintették fenntarthatónak a magas államadósságot. A Silvio Berlusconi vezette jobbközép kormány elveszítette parlamenti többségét, és 2011 novemberében lemondott. Az ezt követő másfél évtizedet gazdasági megszorítások, a hagyományos pártrendszer átalakulása, a Covid-19-világjárvány, majd a jobboldali koalíció hatalomra kerülése jellemezte. Ez az alfejezet a 2011 és a könyv lezárásának időpontja (2026) közötti időszakot tekinti át, kapcsolódva az előző alfejezethez, amely az 1990-es évek válságát és a második köztársaság kialakulását tárgyalta Az 1990-es válság és a második köztársaság.
A 2008-as globális pénzügyi válság után az euróövezet több déli tagállama, köztük Olaszország, jelentős államadóssággal és alacsony növekedéssel szembesült. 2011 nyarára a beruházók bizalma megrendült, és az olasz tízéves államkötvények hozama az euróövezeti csatlakozás óta nem látott szintre emelkedett. A Berlusconi-kormány több megszorító csomagot fogadott el, de a piaci nyomás nem enyhült. Az Európai Központi Bank (EKB) akkori elnöke, Jean-Claude Trichet és utódja, Mario Draghi 2011 nyarán levelet írt az olasz kormánynak, amelyben strukturális reformokat sürgetett; a levél tartalma később nyilvános viták tárgya lett. A kormánykoalíción belüli feszültségek és a nemzetközi hitelességvesztés végül Berlusconi lemondásához vezettek 2011. november 12-én.
Giorgio Napolitano köztársasági elnök Mario Montit, az Európai Bizottság korábbi versenypolitikai biztosát és a Bocconi Egyetem rektorát kérte fel kormányalakításra. A Monti-kormány úgynevezett szakértői kormány (governo tecnico) volt: tagjai jellemzően nem pártpolitikusok, hanem közgazdászok, jogászok és köztisztviselők voltak. A kormány 2012-ben megszorító költségvetést fogadott el, megemelte a nyugdíjkorhatárt, és bevezette a munkaerőpiac rugalmasítását célzó reformokat. A legismertebb intézkedés a Fornero-reform volt, amelyet Elsa Fornero munkaügyi miniszterről neveztek el; a reform szigorította a nyugdíjjogosultság feltételeit, és széles társadalmi tiltakozást váltott ki. A megszorítások rövid távon hozzájárultak a költségvetési hiány csökkentéséhez, de a gazdasági recesszió elmélyült, a munkanélküliség – különösen a fiatalok körében – tartósan magas maradt. A Monti-kormány intézkedéseit a közgazdászok egy része szükséges stabilizációnak, más része túlzott megszorításnak tekintette; ez a vita a mai napig része az euróválság értékelésének.
A 2013-as parlamenti választásokon a hagyományos nagy pártok támogatottsága jelentősen visszaesett. A balközép Demokrata Párt (Partito Democratico, PD) szerezte a legtöbb szavazatot a képviselőházban, de a szenátusban nem szerzett többséget. Az újonnan alakult Öt Csillag Mozgalom (Movimento 5 Stelle, M5S), amely a korrupcióellenesség, a közvetlen demokrácia és az euroszkepticizmus jelszavaival kampányolt, meglepetésszerűen a legnagyobb egyéni párt lett. A jobbközép koalíció Berlusconi vezetésével a második helyen végzett. Hosszas tárgyalások után Enrico Letta alakított kormányt a PD és a jobbközép részvételével, de a koalíció törékeny volt. 2014 februárjában a PD fiatal vezetője, Matteo Renzi vette át a kormányfői posztot anélkül, hogy új választást tartottak volna. Renzi ambiciózus reformprogramot hirdetett: a Jobs Act elnevezésű munkaerőpiaci csomag, az oktatási reform és az alkotmányreform. A 2016 decemberében tartott alkotmányügyi népszavazáson a választók elutasították a szenátus szerepének csökkentését és a központi kormány hatáskörének bővítését célzó javaslatot. Renzi lemondott, de a PD támogatásával Paolo Gentiloni alakított kormányt, amely a ciklus végéig, 2018 tavaszáig hivatalban maradt.
A 2018-as választások újabb átrendeződést hoztak. Az M5S a szavazatok mintegy egyharmadát szerezte meg, és a jobboldali Liga (Lega), amely Matteo Salvini vezetésével országos párttá vált, a jobbközép koalíció legerősebb ereje lett. A PD jelentősen visszaesett. Hosszas koalíciós tárgyalások után az M5S és a Liga alkotott kormányt Giuseppe Conte jogászprofesszor vezetésével; a kormányt a kommentátorok gyakran „sárga-zöld” koalícióként emlegették a két párt hivatalos színei alapján. Salvini belügyminiszterként és miniszterelnök-helyettesként radikális migrációellenes politikát hirdetett: lezárta a kikötőket a civil mentőhajók előtt, és szigorította a menekültügyi szabályokat. A kormány 2019 augusztusában felbomlott, amikor Salvini megpróbálta előrehozott választások kiírására kényszeríteni a kormányt, de az M5S és a PD új koalíciót kötött, így Conte második kormányt alakított.
A 2018–2021 közötti időszak politikai stílusát a nemzetközi szakirodalom és a sajtó egy része a populizmus (populismo) kategóriájával írta le, bár a fogalom használata vitatott: egyes elemzők szerint a pártok a hagyományos elitellenességet és a közvetlen képviselet ígéretét kombinálták, mások szerint a kifejezés pontatlan és leegyszerűsítő. A történeti elemzés szempontjából fontos, hogy az M5S és a Liga felemelkedése nem egyszeri esemény volt, hanem a 2008 utáni gazdasági bizonytalanságra, a hagyományos pártok iránti bizalomvesztésre és a migrációval kapcsolatos félelmekre adott válasz.
2020 februárjában Olaszország lett az első európai ország, ahol a Covid-19-világjárvány súlyos közösségi terjedése kirobbant. Észak-Olaszországban, különösen Lombardiában és Veneto tartományban a kórházak gyorsan telítődtek, és a kormány 2020. március 9-én országos karantént rendelt el. A járvány első hulláma alatt az egészségügyi rendszer rendkívüli nyomás alá került; a halálozási adatok pontos értelmezése vitatott, mert a tesztek hiánya és a haláloki besorolás eltérései miatt a hivatalos statisztikák alulbecsülhették a járvány tényleges halálos áldozatainak számát. A nemzeti statisztikai hivatal, az ISTAT (Istituto Nazionale di Statistica) későbbi elemzései a többlethalálozás módszerével próbálták pontosítani a képet, de a becslések továbbra is bizonytalanok.
A járvány gazdasági hatása súlyos volt: 2020-ban az olasz GDP mintegy 9 százalékkal zsugorodott, ami a második világháború óta az egyik legnagyobb visszaesés. Az Európai Unió 2020-ban elfogadta a NextGenerationEU helyreállítási alapot, amelyből Olaszország részesült a legnagyobb összeggel. Az olasz nemzeti helyreállítási és ellenállóképességi terv (PNRR, Piano Nazionale di Ripresa e Resilienza) mintegy 191,5 milliárd eurós támogatást és hitelt irányzott elő, a pontos összeg a későbbi módosítások függvényében változott. A terv forrásait infrastrukturális beruházásokra, digitalizációra, zöld átállásra és társadalmi programokra szánták; a végrehajtás azonban lassan haladt, és az Európai Bizottság rendszeresen figyelmeztetett a mérföldkövek késedelmére.
2021 januárjában a kormánykoalíció megrendült, és Conte lemondott. Sergio Mattarella köztársasági elnök Mario Draghit, az EKB korábbi elnökét kérte fel kormányalakításra. A Draghi-kormány széles körű parlamenti támogatást élvezett: a PD, az M5S, a Liga és a Forza Italia egyaránt megszavazta. Draghi kormánya nemzeti egységkormányként (governo di unità nazionale) működött, és fő feladata a járványkezelés, a helyreállítási terv végrehajtása és az uniós hitelesség helyreállítása volt. A kormány beoltotta a lakosság nagy részét, és reformokat fogadott el az igazságügy, a közigazgatás és a versenyjog területén. Draghi európai és transzatlanti orientációja egyértelmű volt: Olaszország támogatta az Oroszországgal szembeni szankciókat a 2022-es Ukrajna elleni invázió után, és fegyvereket szállított Ukrajnának, ami belpolitikai vitákat váltott ki.
A Draghi-kormány 2022 júliusában megbukott, amikor az M5S, a Liga és a Forza Italia együttesen megtagadta a bizalmi szavazáson való részvételt. Draghi lemondott, és 2022. szeptember 25-én előrehozott választásokat tartottak.
A 2022-es választásokon a jobboldali koalíció – az Olasz Testvérek (Fratelli d’Italia, FdI), a Liga és a Forza Italia – szerzett többséget. A legerősebb párt az FdI lett, amelynek elnöke, Giorgia Meloni 2022. október 22-énalakított kormányt, és ezzel Olaszország első női miniszterelnöke lett. Az FdI gyökerei az olasz posztfasiszta hagyományba nyúlnak vissza: a párt elődje, az Olasz Szociális Mozgalom (Movimento Sociale Italiano, MSI) 1946-ban alakult, és nyíltan vállalta a fasiszta örökséget. A későbbi Nemzeti Szövetség (Alleanza Nazionale) fokozatosan mérsékelte ezt, az FdI pedig 2012-ben jött létre, és Meloni vezetésével igyekezett konzervatív, nemzeti-keresztény párttá válni. A kormányra kerülés után Meloni többször elhatárolódott a fasizmustól, de a párt múltjával kapcsolatos történészi és politikai viták nem zárultak le. A nemzetközi sajtó és a politikai ellenzék egy része „posztfasiszta” jelzőt használt a pártra, míg az FdI ezt a besorolást elutasította; a vita a fasizmus történeti értékelésének és a jelenkori politikának az összemosására figyelmeztet.
A Meloni-kormány programja a nemzeti szuverenitás és a hagyományos családmodell védelmére, a migráció korlátozására, az adócsökkentésre és a közbiztonság erősítésére épült. A kormány 2023-ban alkotmányreform-javaslatot terjesztett elő, amely a miniszterelnök közvetlen választását (premierato) irányozta elő; a javaslat célja a kormányfői hatalom megerősítése volt, de a parlamenti vita és a lehetséges népszavazás a könyv lezárásáig nem zárult le. A javaslatot a jogászok egy része a fékek és ellensúlyok gyengítéseként bírálta, míg a kormánypártok a stabilitás növelésének eszközeként védték; ez a konfliktus a jelenkori olasz alkotmányjog egyik legfontosabb vitája.
A kormány migrációs politikája különösen nagy nemzetközi figyelmet kapott. Az Olaszországba érkező, Földközi-tengeren átkelő migránsok száma a 2010-es évek közepe óta ingadozott: 2016–2017-ben tetőzött, majd csökkent, 2023–2024-ben ismét emelkedett. A pontos havi és éves adatok az olasz belügyminisztérium és az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) nyilvántartásában eltérhetnek, mert a tengeri érkezések egy része nem regisztrált. A Meloni-kormány szigorította a civil mentőhajók működését, és 2023 novemberében megállapodást kötött Albániával menekültügyi eljárási központok létrehozásáról. Az elképzelés szerint a tengeren mentett, nem sebezhető csoportba tartozó felnőtt férfiakat albániai központokba szállították volna, ahol menedékkérelmüket elbírálják. A terv végrehajtása azonban jogi akadályokba ütközött: az olasz bíróságok több döntésükben kétségbe vonták egyes származási országok „biztonságos országgá” minősítését, és a központok működése hosszú hónapokig szünetelt. A kormány jogszabály-módosításokkal próbálta felülírni a bírói döntéseket, ami feszültséget okozott a végrehajtó hatalom és a független bírói kar között. A vita a hatalommegosztás határairól és a nemzetközi menekültjog értelmezéséről szólt; mindkét oldal alkotmánybírósági, illetve uniós bírósági eljárásokkal fenyegetőzött.
A kormány belpolitikai vitáinak másik fókuszpontja a polgári jogok és a családpolitika volt. A kormány támogatta a hagyományos családmodellt hirdető szervezeteket, korlátozta az azonos nemű párok gyermekének anyakönyvezését, és kampányt indított a születésszám növelésére. A születésszám csökkenése valóban súlyos demográfiai kihívás: az ISTAT adatai szerint az élveszületések száma 2023-ban történelmi mélypontra süllyedt, és a termékenységi ráta jóval a reprodukciós szint alatt maradt. A pontos számok forrásonként kis mértékben eltérhetnek, de a trend egyértelmű. A kormányzati intézkedések – például a családi adókedvezmények és a bölcsődei férőhelyek bővítése – hatása a születésszámra a rendelkezésre álló rövid időtáv miatt egyelőre nem értékelhető.
A migráció kérdése a 2011 utáni időszakban folyamatosan a belpolitikai vita középpontjában állt. A 2015. évi, a kommentátorok által gyakran „menekültválságnak” nevezett időszakban több százezer ember érkezett a Földközi-tengeren keresztül, elsősorban Líbiából induló, embercsempészek által szervezett hajókon. A kifejezés maga vitatott: egyes kutatók szerint a számok a globális kényszerű migráció arányában nem indokolták a „válság” retorikáját, míg mások az olasz befogadórendszer túlterheltségére hivatkoztak. A tengeri átkelések halálos áldozatainak száma rendkívül magas; a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) becslései szerint 2014 óta évente több százan vagy ezren fulladtak a Földközi-tengerbe. A pontos számok bizonytalanok, mert sok esetben nem kerül elő holttest, és a hajótörések egy része észrevétlen marad. A mentési műveletek kapcsán vita alakult ki a civil szervezetek és a kormányok között: előbbiek a humanitárius kötelezettséget hangsúlyozták, utóbbiak a kikötők lezárásától a kényszerű migráció visszaszorítását remélték. A történeti elemzés számára fontos, hogy a migrációs hullámok nemcsak Olaszországot, hanem a teljes európai uniós külső határt érintették, és a válságkezelés uniós szintű intézményi vitákat generált a dublini rendelet reformjáról.
A demográfiai válság a migrációval párhuzamosan alakult. Olaszországban a termékenységi ráta az 1970-es évek óta a reprodukciós szint alatt van, és a 2010-es években tovább csökkent. A várható élettartam ugyanakkor magas, ami azt jelenti, hogy a társadalom gyorsan öregszik: a 65 év felettiek aránya az egyik legmagasabb az Európai Unióban. A munkaképes korú lakosság fogyása, a nyugdíjrendszer fenntarthatósága és az egészségügyi ellátórendszer finanszírozása komoly strukturális kihívást jelent. A bevándorlás részben ellensúlyozhatná a népességfogyást, de a politikai vita éppen arról szól, hogy Olaszország milyen mértékben és milyen feltételekkel fogadjon be bevándorlókat. A gazdasági elemzők egy része szerint a bevándorlás nélkül a munkaerőhiány súlyosbodna, különösen a mezőgazdaságban, az építőiparban és a szociális ellátásban; mások a bevándorlás társadalmi integrációs költségeit és a munkaerőpiaci feszültségeket emelik ki. E két álláspont mögött részben eltérő demográfiai és gazdasági előrejelzések állnak, amelyeket a szakirodalom továbbra is vitat.
A demográfiai válság területi egyenlőtlenségekkel is összefügg. A fiatal, képzett munkaerő elvándorlása – amelyet a közbeszéd gyakran „agyelszívásként” emleget – különösen Dél-Olaszországot sújtja. A déli régiókban a munkanélküliség, a szegénység és az állami szolgáltatások gyengesége miatt sokan költöznek Észak-Olaszországba vagy külföldre, elsősorban az Egyesült Királyságba, Németországba és Franciaországba. Ez a tendencia nem új keletű, de a 2010-es évek gazdasági stagnálása felerősítette. Az észak-dél szakadék – Olaszországban questione meridionale néven ismert – a nemzeti közbeszéd egyik legtartósabb eleme, és a Meloni-kormány is a fejlesztési alapok átcsoportosítását ígérte a déli régiók számára.
A könyv lezárásának időpontjában, 2026-ban Olaszország politikai rendszere a jobboldali koalíció irányítása alatt állt, amely 2022 óta kormányzott. A kormánykoalíció fennmaradt, de a pártok közötti ideológiai különbségek – különösen a fiskális politika és az európai integráció kérdéseiben – időről időre felszínre törtek. A Liga vezetője, Matteo Salvini többször bírálta az uniós költségvetési szabályokat és az EKB monetáris politikáját, míg a Forza Italia mérsékeltebb hangot ütött meg. Az FdI és Meloni elsősorban a nemzeti érdekek védelmét hangsúlyozta, miközben az Oroszország elleni szankciók és Ukrajna támogatása kérdésében a kormány alapvetően atlantista és uniós irányvonalat követett. Ez azonban nem jelentett teljes egyetértést: a koalíción belül többször vita alakult ki a katonai segélyek mértékéről, és a közvélemény-kutatások szerint az olasz lakosság egy része szkeptikus volt a háború elhúzódó anyagi terheivel szemben. A pontos közvélemény-adatok forrásonként eltérhetnek, ezért az általános tendencián túl konkrét százalékokat itt nem közlünk ellenőrzés nélkül.
Gazdasági téren Olaszország 2022–2023-ban az energiaválság következtében magas inflációval szembesült, amely 2024–2025-re mérséklődött, de az árszínvonal emelkedése társadalmi feszültségeket okozott. Az államadósság a GDP-hez viszonyítva továbbra is az egyik legmagasabb az euróövezetben, ami korlátozza a kormány költekezési mozgásterét. A PNRR forrásainak lehívása részben haladt, de a projektek megvalósításának késedelme befolyásolta a növekedési kilátásokat. A 2026-os állapot értékelése ezért óvatosságot igényel: a statisztikai adatok még nem véglegesek, és a hosszú távú hatások elemzése a jövő történészeinek feladata lesz.
A belpolitikai viták középpontjában 2026-ban továbbra is a migráció, a demográfiai hanyatlás, a munkaerőpiac, valamint a független bírói kar és a kormány közötti feszültség állt. Az Alkotmánybíróság több döntése korlátozta a kormány egyes rendeleteit, ami a végrehajtó hatalom és a jogállami intézmények közötti egyensúly kérdését vetette fel. A vitában a kormánypártok a választói felhatalmazásra, az ellenzék és a bírói egyesületek a hatalommegosztás védelmére hivatkoztak; a nemzetközi jogállamisági jelentések egy része óvatos aggodalmát fejezte ki a sajtószabadság és a civil társadalmi tér szűkülésével kapcsolatban, míg a kormány ezt a bírálatot túlzónak nevezte.
Összességében Olaszország 2011–2026 közötti története a válságkezelés és az intézményi alkalmazkodás időszaka volt. A második köztársaság pártrendszere részben felbomlott, és új politikai szereplők jelentek meg, akik a hagyományos elitekkel szembeni elégedetlenséget csatornázták be. A technokrata kormányok – Monti, Draghi – a szakértői irányítás legitimitását erősítették, de egyben vitákat is generáltak a demokratikus felhatalmazás természetéről. A Meloni-kormány pedig a posztfasiszta örökségű párt kormányzati normalizálódásának kísérleteként értelmezhető, amelyet a nemzetközi és hazai megfigyelők eltérően ítélnek meg. A történelmi távlat hiánya miatt ezek az értelmezések szükségképpen előzetesek.
Az alfejezet elsősorban hivatalos statisztikákra (ISTAT, Eurostat, olasz belügyminisztérium), parlamenti jegyzőkönyvekre, alkotmánybírósági határozatokra, valamint másodlagos történeti és politikatudományi szakirodalomra támaszkodik. A 2011–2020 közötti események esetében a dokumentumok és az elemzések viszonylag bőségesek, de a 2021 utáni időszak értékelése még nem tekinthető lezártnak. A jelenkori események – különösen a 2025–2026-os fejlemények – feldolgozása folyamatban van, ezért a legfrissebb állításoknak egy része elsősorban sajtóhírek és hivatalos közlemények alapján rekonstruált, és a jövőbeni kutatások pontosíthatják.
A gazdasági adatoknál – GDP-változás, államadósság, infláció – a hivatalos statisztikai hivatalok közleményei a legmegbízhatóbbak, de a számszerű értékek idővel felülvizsgálatra kerülnek. A migrációs statisztikák különösen bizonytalanok, mert a tengeri érkezések regisztrációja nem teljes, és a halálozások egy része nem dokumentált. A Covid-19 járvány áldozatszámának becslései a többlethalálozási módszer függvényében eltérhetnek; ebben az alfejezetben szándékosan kerültük a pontatlan, nem ellenőrzött számok közlését. A közvélemény-kutatások adatai szintén gyorsan változnak, ezért azokat nem idézzük konkrét számszerű értékekkel ellenőrzés nélkül.
A fogalmi viták – „populizmus”, „posztfasiszta”, „menekültválság” – kapcsán az alfejezet a különböző értelmezéseket azonosítja, de nem foglal állást abban, melyik a helytállóbb. A történészi konszenzus a 2011 utáni olasz politikáról még formálódik, ezért a leírt értékelések egy része a kortárs politikatudomány és sajtóelemzés terméke, nem pedig lezárt történeti ítélet.