Az előző alfejezetben bemutatott 711. évi iszlám hódítás nem egyetlen, mindent azonnal átformáló esemény volt, hanem hosszú átalakulás kezdete. A muszlim uralom alatt álló területet a források al-Andalusnak nevezték; a név pontos eredete vitatott, egyes magyarázatok a vandálok nevéből származtatják. Al-Andalus határai az évszázadok során többszörösen változtak: a 8. század elején a félsziget nagy részét magában foglalta, a 13. század végétől viszont már csak a Granadai Emirátust jelentette. Ezzel párhuzamosan az északi hegyvidékek keresztény politikai alakulatai – Asztúria, León, Kasztília, Navarra, Aragónia, a katalán grófságok és Portugália – fokozatosan megerősödtek, és déli irányban terjeszkedtek. Ez az alfejezet azt a folyamatot követi végig, amelynek során a Córdobai Kalifátusból taifa-államok, a maghrebi birodalmak beavatkozásaiból és a keresztény északi hatalmi gócok terjeszkedéséből kialakultak a késő középkori Ibéria nagy politikai egységei. A hangsúly a hatalmi és területi folyamatokon, valamint a határvidékek társadalmán van; a késő középkori intézményekkel, gazdasággal és művelődéssel a következő alfejezet foglalkozik.
Al-Andalus először a damaszkuszi Omajjád Kalifátus tartománya volt, élén emírrel. A hódító hadsereg belső megosztottsága – a kis létszámú, de vezető szerepű arab törzsi elit, a nagyobb számú berber katonaság, a korábbi vizigót lakosság, valamint a zsidó városi közösségek – állandó feszültségeket szült. A 740-es évek berber felkelése a Magrib felől átterjedt a félszigetre, és megmutatta, hogy a damaszkuszi központ ellenőrzése gyenge. Az Abbászida hatalomátvétel (750) után az Omajjád család egyik tagja, Abd ar-Rahmán Ibériába menekült, és 756-ban Córdoba központtal önálló emirátust alapított. Az emirátus politikailag független volt az abbászida Bagdadtól, de uralkodója kezdetben nem vette fel a kalifai címet, hanem az Omajjád dinasztia folytonosságára hivatkozott.
A 9. század al-Andalusa belső lázadásokkal és határkonfliktusokkal telt. Az északi hegyvidéki keresztény közösségek, amelyek a későbbi Asztúriai Királyság magját alkották, nem voltak képesek megdönteni a muszlim uralmat, de a portyáknak és az adóztatásnak ellenálltak. A muszlim fennhatóság alatt élő keresztényeket a források mozarabokként ismerik (az arab musta’rib, „elarabosodott” kifejezésből); jogilag dhimmik, azaz védett, de alárendelt közösségek voltak, akik dzsizját, különadót fizettek. A helyi lakosok áttéréséből született muszlimokat muwalladúnnak nevezték; a 10. századra valószínűleg ők alkották a lakosság többségét, bár a megtérés ütemét források hiányában nem lehet pontosan mérni.
A córdobai keresztények egy csoportja 850–859 között szándékos hitvallással és a muszlim hatóságokat sértő kijelentésekkel provokálta ki büntetését. Ezt a keresztény hagyomány mártíromságként, a muszlim források vallási és közrend elleni bűncselekmények sorozataként írta le. Az eset azt jelzi, hogy a vallási együttélés keretei a 9. században nem voltak harmonikusak, ugyanakkor a mindennapi kereskedelem, a városi együttlakás és a helyi érdekű együttműködés is létezett.
929-ben III. Abd ar-Rahmán felvette a kalifa címet, amivel egyszerre üzent a bagdadi Abbászidáknak és az észak-afrikai Fatimidáknak. A Córdobai Kalifátus 10. századi virágzása a mezőgazdasági intenzifikáción, az öntözéses technikák, az új haszonnövények és a városi kézműipar bővülésén, valamint a Földközi-tengeri és szaharai kereskedelmen alapult. Az arab források és a régészeti leletek szerint a kalifátusban fejlett öntözőrendszerek, malmok, kemencék és kerámiaműhelyek működtek. A mezőgazdasági újítások között a citrusfélék, a rizs, a cukornád, a selyemhernyó-tenyésztés és egyes öntözési technikák terjedése említhető. Ezt a 20. századi történetírás olykor „arab mezőgazdasági forradalomnak” nevezte; az újabb kutatás árnyalja ezt a képet, mert a változás időben elhúzódott, és a helyi római–vizigót hagyományok is tovább éltek. Córdoba a korabeli Európa egyik legnagyobb városává vált; a középkori források százezres lakosságról írnak, de ezek a számok túlzóak lehetnek, és a régészeti becslések is bizonytalanok. A kalifátus katonai erejét nagyrészt zsoldosok és rabszolgakatonák (szakáliba) adták.
A 10. század végi hadvezér, al-Manszúr (Almanzor) rendszeres büntetőhadjáratokat vezetett az északi keresztény királyságok ellen; e hadjáratok célja elsősorban a zsákmány- és presztízsszerzés, nem a tényleges meghódítás volt. Halála után az Amirida utódok harca, a katonai csoportok szembenállása és a tartományi elitek lázadásai az ún. fitna, azaz polgárháború időszakába torkolltak. 1031-ben a kalifátust formálisan megszüntették, és al-Andalus taifákra esett szét.
A taifa (arab tawaif, „csoport, párt”) államok a 11. század jellemző muszlim politikai egységei voltak. Vezetőik többnyire arab, berber vagy szakáliba katonai csoportokból kerültek ki; a taifák egymással is háborúztak, és adóval, valamint katonai szolgáltatással próbálták megvásárolni a keresztény királyságok békéjét. Udvaraikban a költészet, a zene, a filológia és a csillagászat jelentős mecénásokra talált; ez a kulturális virágzás azonban katonai gyengeséggel párosult. A taifák által fizetett adók, az ún. parias, a keresztény uralkodóknak is jövedelmezők voltak: nemcsak a hadsereget, hanem az udvari kultúrát és az egyházi építkezéseket is finanszírozták. A 11. századi keresztény terjeszkedést ezért nem lehet kizárólag vallási motívumokra visszavezetni; a gazdasági és dinasztikus érdekek legalább ilyen fontosak voltak.
Az északi keresztény királyságok közül a Leóni Királyság és a belőle kiváló Kasztíliai Grófság (később királyság) erősödött meg. Kasztília neve a határvidék erődjeire (castellum) utal. 1035-ben III. Sancho navarrai király halálakor birodalmát fiai között felosztotta; ennek következtében Kasztília és Aragónia önálló királysággá vált. VI. Alfonz kasztíliai-leóni király 1085-ben elfoglalta Toledót, a vizigót királyság egykori központját. A hagyományos nemzeti történetírás ezt a reconquista fordulópontjaként értékelte; a modern kutatás azonban hangsúlyozza, hogy Toledo elfoglalása elsősorban a Tajo-völgyi terjeszkedés stratégiai és demográfiai következményei miatt volt jelentős. A taifák vezetői 1086-ban a Magribból érkező almorávidákat hívták segítségül.
A „reconquista” kifejezést ebben az alfejezetben a hagyományos történeti fogalom megnevezéseként használjuk. A 19. századi nemzeti történetírás ebből egységes visszafoglaló programot konstruált; a modern kutatás vitatja ezt, mert a középkori szereplők nem egyetlen tudatos programot követtek, hanem hullámzó, helyi és dinasztikus érdekű terjeszkedést folytattak.
Az almorávidák a Magrib berber törzsei között szigorú málikita vallásjogi reformmozgalomként alakultak. 1086-ban a Zalláqa (Sagrajas) melletti ütközetben legyőzték VI. Alfonz seregét, majd néhány éven belül bekebelezték a muszlim taifákat. Uralmuk egyesítette al-Andalust, ám a szigorú valláspolitika, az adóterhek, valamint a berber katonai elit és a helyi társadalmak közötti feszültségek aláásták hatalmukat. A 12. század első felében ismét taifák alakultak ki.
Az almohádok 1147-ben vették át a Magrib uralmát, és a 12. század közepétől fokozatosan ellenőrzésük alá vonták al-Andalus déli részét is. Az almohád mozgalom szigorú teológiai reformot hirdetett, amely a vallási kisebbségek helyzetét is megnehezítette; egyes források kényszeráttérésekről beszélnek, ám ezek kiterjedtsége vitatott. Eközben a keresztény királyságok tovább terjeszkedtek: I. Alfonz aragóniai király 1118-ban elfoglalta Zaragozát; Portugáliai Alfonz Henriques 1147-ben a második keresztes hadjárat flottájának segítségével bevette Lisszabont.
1195-ben az almohádok Alarcosnál súlyos vereséget mértek Kasztíliára, 1212-ben azonban a Las Navas de Tolosánál vívott csatában a kasztíliai, navarrai, aragóniai és francia keresztes csapatok koalíciója legyőzte őket. A csata döntő jellege ma is vita tárgya: az almohád birodalom már belső okokból is hanyatlott, és a keresztény királyságok közötti vetélkedés sem szűnt meg. A következő évtizedekben azonban a terjeszkedés felgyorsult. III. Ferdinánd kasztíliai király 1236-ban Córdobát, 1248-ban Sevillát foglalta el; I. Jakab aragóniai király 1229-ben Mallorcát, 1238-ban Valenciát hódította meg; Portugália 1249-re elérte az Algarve déli partjait. A 13. század közepétől a muszlim uralom a félszigeten gyakorlatilag a Granadai Emirátusra korlátozódott.
A Naszrida dinasztia 1238 körül rendezkedett be Granadában. Az emirátus kihasználta a Sierra Nevada stratégiai védelmét, a Földközi-tengeri kereskedelmet és a Magribbal fenntartott kapcsolatokat. Hosszú fennmaradását az is segítette, hogy Kasztíliának adót fizetett, és a keresztény királyságok belharcai, valamint a 14. századi demográfiai válságok időnként fékezték a további hódítást.
A keresztény hatalmi gócok kialakulása nem volt sem lineáris, sem nemzeti jellegű. Az Asztúriai Királyság a 8. század végétől az északi hegyvidéken formálódott. A 9. századi latin krónikák a covadongai csatát (722 körül) és Pelayo alakját alapító eseményként mutatták be, és Asztúriát a vizigót királyság örököseként ábrázolták. A modern kutatás ezt részben utólagos ideológiai konstrukciónak tartja; a Covadongáról szóló tudósítások évszázadokkal későbbiek, és a csata mérete sem hitelesíthető. A 10. századtól a királyság központja Leónba került; a Leóni Királyság hivatalos önmeghatározása a vizigót örökség volt. Ebből vált ki Kasztília, előbb grófságként, majd 1035 után királyságként. Kasztília és León a 12. században többször egyesült és szétvált, míg III. Ferdinánd 1230-ban véglegesen egyesítette őket a Kasztíliai Koronában. Ez a korona nem egységes állam, hanem királyságok és tartományok dinasztikus halmaza volt: Kasztília, León, Galicia, a baszk tartományok, valamint a meghódított déli városok és tartományok mind saját jogokkal és részben saját rendi gyűlésekkel rendelkeztek.
Aragónia a Pireneusok déli oldalán jött létre; 1035 után királyság, 1118 után Zaragoza meghódításával az Ebro völgyének meghatározó hatalma lett. 1137-ben Petronilla aragóniai királynő eljegyzése IV. Ramón Berenguer barcelonai gróffal perszonáluniót hozott létre, amelyből az Aragóniai Korona fejlődött ki. A korona Aragóniát, Katalóniát, majd Valenciát és Mallorcát, később Szicíliát, Szardíniát és Nápolyt foglalta magában. Az egyes területek megőrizték saját intézményeiket; Katalóniában a Corts, Aragóniában a Cortes, Valenciában a Corts külön rendi gyűlésként működött. Katalónia, különösen Barcelona, a nyugati Földközi-tenger kereskedelmi központjává vált; az aragóniai hódítások ezért nemcsak szárazföldi, hanem tengeri irányban is zajlottak.
Portugália a Minho és Douro folyók közötti Portucale grófságból nőtt ki, amely kezdetben a Leóni Királyság alárendeltségében állt. 1096 körül Burgundiai Henrik kapta meg a grófságot; fia, Alfonz Henriques 1128-ban a São Mamede melletti összecsapásban megszerezte a tényleges hatalmat anyjával és annak szövetségeseivel szemben. Alfonz Henriques 1139 után királyi címet használt; 1143-ban a Zamora Szerződésben León elismerte a függetlenséget, 1179-ben pedig III. Sándor pápa a Manifestis Probatum bullában erősítette meg a portugál királyi címet. Portugália terjeszkedése az Atlanti-óceán partján haladt dél felé; a terjeszkedés portugál szakasza 1249-ben Faro elfoglalásával zárult. A portugál rendi gyűlés (Cortes) és a királyi udvar már a 13. században saját intézménnyé vált.
Navarra (Pamplona) a 9–10. században a Pireneusok nyugati térségében erősödött meg. III. Sancho alatt átmenetileg a legnagyobb keresztény hatalom volt, de birodalmát fiai között felosztotta; Navarra a későbbi századokban a kasztíliai és a francia érdekek között őrlődött. Katalónia grófságai a frank határőrgrófságokból fejlődtek ki; a 10. század végétől a barcelonai grófok gyakorlatilag nem ismerték el a nyugati frank király fennhatóságát, ám a tényleges függetlenség fokozatosan és jogilag vitatható módon alakult ki.
A határ (spanyolul frontera) a középkori Ibériai-félszigeten nem egyetlen vonal volt, hanem széles, átmeneti zóna. A keresztény és muszlim uralom közötti területeken a katonai portyák, a letelepítés, az adószedés, a fogság és a kereskedelem egyszerre volt jelen. A korábbi történetírás a Duero-medencét gyakran a 9–10. századi újratelepítés előtti „senkiföldjeként” írta le; az újabb régészeti kutatás vitatja a teljes elnéptelenedést, és inkább a településhálózat ritkulásáról és átrendeződéséről beszél.
A földfoglalás jogi keretei a keresztény oldalon a presura (Leónban és Kasztíliában) vagy aprísio (Katalóniában) intézményében testesültek meg: a paraszti földfoglalást a királyi hatalom utólag oklevéllel erősítette meg. Ez a szabadparaszti közösségek és a helyi elit megerősödését is lehetővé tette. A városok és falvak telepítő oklevelei, a fueros (spanyol) vagy furs (katalán), helyi kiváltságokat, adókedvezményeket és önkormányzati jogokat rögzítettek. A déli határvidéken a nem nemesi származású városi lovasok, a caballeros villanos, adómentességért és birtokjogért cserébe katonai szolgálatot vállaltak; ez a réteg a kasztíliai terjeszkedés jellegzetes társadalmi alakzata volt.
A 12–13. században a katonai szerzetesrendek is fontos szerepet kaptak: Kasztíliában a Santiago-, Calatrava- és Alcántara-rend, Portugáliában az Avis-rend, Aragóniában a templomosok, majd a templomosok feloszlatása után a Montesa-rend. Ezek a rendek várakat, hatalmas legelőket és településeket kaptak; a déli fennsík és az Alentejo nagy uradalmainak kialakulásához jelentős mértékben hozzájárultak.
A határ menti hétköznapok erőszakosak voltak. A muszlim aceifák és a keresztény cabalgadák egyaránt portyázó hadműveletek voltak, amelyek a paraszti lakosságot, a nyájakat és a termést sújtották. A fogságba vetettek váltságdíjra vagy rabszolgamunkára számíthattak; a fogság nemcsak férfiakat, hanem nőket és gyermekeket is érintett. A középkori ibériai rabszolgaság vallási és katonai határok mentén szerveződött, és nem volt azonos a későbbi atlanti ültetvényes rabszolgasággal, de intézményként mindkét oldalon létezett. A határ menti települések etnikai és nyelvi sokszínűsége nagy volt: a keresztény királyságokban arabul beszélő mudéjarok, berber vagy arab eredetű földművesek, valamint betelepülő frank, kasztíliai, leóni vagy katalán parasztok éltek egymás mellett. A nyelvi keveredést a helynevek és a mindennapi szókincs átvételei is jelzik; a félsziget újlatin nyelveiben számos arab eredetű szó maradt fenn például a mezőgazdaság, a kereskedelem és a városi élet területéről.
A keresztény uralom alá került muszlim közösségeket mudéjaroknak nevezték (az arab mudajjan szóból). A nagy városok kapitulációs szerződései – például Valencia, Córdoba, Sevilla vagy Lisszabon átadásakor – többnyire biztosították a muszlim lakosok életét, vagyonát és vallásgyakorlatát. Ezek a jogok azonban a későbbi évtizedekben sokszor szűkültek. 1264-ben a kasztíliai mudéjar közösségek egy része felkelt; a felkelés leverése után több közösséget kitelepítettek vagy széttelepítettek. A muszlim uralom alatt élő keresztények (mozarabok) és zsidók helyzete hasonlóan jogilag védett, de alárendelt volt; a „védettség” nem jelentett társadalmi egyenlőséget.
Az együttélés és a konfliktus nem zárta ki egymást. A modern történetírás gyakran használja a convivencia kifejezést a három vallási közösség állítólagos békés együttélésére; a fogalom azonban erősen vitatott. A Córdobai Kalifátus és a taifák udvari kultúrájában valóban létezett arab, zsidó és keresztény tudósok közötti együttműködés; ennek legismertebb példája a 12. századi toledói fordítómozgalom. Ugyanakkor a jogi hierarchia, a különadók, az időszakos üldözések és a mindkét oldalt érintő erőszak azt jelzik, hogy a convivencia nem idilli állapot volt. Ezt a könyv ezért nem a vallási tolerancia modern eszményének visszavetítéseként, hanem bonyolult, időszakos és egyenlőtlen együttélési formaként értelmezi.
A Granadai Emirátus a 13. század közepétől a Naszrida dinasztia uralma alatt állt. Gazdasága a selyemtermelés, a kereskedelem és a Magribbal fenntartott kapcsolatok révén virágzott; az Alhambra palotavárosa a 14. századi művészet és a hatalmi reprezentáció emléke. Ugyanakkor Granada politikai önállósága törékeny volt: Kasztíliának adót fizetett, és a keresztény királyságok belharcai, valamint a 14. századi pestis és éhínség egyaránt bénították mindkét oldalt. Az 1340. évi Salado folyó melletti győzelemben Kasztília és Portugália visszaverte az utolsó jelentős maghrebi inváziót; ezt követően a félsziget muszlim területe már nem tudott offenzívát indítani.
A 15. században Kasztíliában a Trastámara-ház dinasztikus vetélkedése gyengítette a királyi hatalmat. I. Izabella kasztíliai trónörökös és II. Ferdinánd aragóniai trónörökös 1469-ben házasodott össze; 1479-ben Ferdinánd megörökölte Aragóniát, és a két korona perszonálunióba került. Az intézmények külön maradtak, de az utóbb katolikus királyoknak (Reyes Católicos) nevezett uralkodópár együttesen lépett fel a granadai emirátus ellen. Az 1482–1492 közötti háború során a keresztény seregek a városokat és erődöket fokozatosan elszigetelték; a Naszrida dinasztián belüli viszályok is gyengítették az ellenállást. 1492. január 2-án Muhammad XII (Boabdil) átadta Granadát. A kapitulációs szerződés viszonylag kedvező feltételeket ígért: a muszlim lakosok megtarthatták vallásukat, vagyonukat és jogi szokásaikat. E feltételek betartását a következő évtizedekben fokozatosan aláásták; az 1492 utáni valláspolitika, a zsidó közösségek kiűzése és a moriszkók későbbi története már a következő fejezetek témája.
1492-t a hagyományos történetírás a „spanyol egység” és a reconquista beteljesedéseként ünnepelte; a modern kutatás ezt a képet több ponton kritikával illeti. Granada elfoglalása megszüntette a muszlim politikai hatalmat, de nem szüntette meg a muszlim lakosságot, és nem hozott létre egységes államot; a Kasztíliai Korona és az Aragóniai Korona továbbra is különálló politikai képződmények maradtak.
Az alfejezet kronológiája elsősorban latin okleveles anyagra, arab történeti művekre, héber dokumentumokra és régészeti leletekre támaszkodik. A latin források közül a 9. századi asztúriai királykrónikák, a 12. századi Chronica Adefonsi Imperatoris vagy a Portugáliára vonatkozó latin feljegyzések kiemelkedők; az arab oldalon Ibn Hayyan, Ibn Hazm, Ibn Idhari és későbbi kompilátorok (például al-Maqqari) elbeszélései fontosak. E források egy része azonban nem egykorú: a covadongai és az ourique-i események leírása későbbi, legitimációs céllal keletkezett. A csaták helyszíne és létszámadatai számos esetben vitatottak; a Guadalete, a Covadonga vagy az Ourique csata lokalizációja és mérete ma sem tekinthető lezártnak.
A lakosság vallási összetételére, a megtérés ütemére és a határvidék demográfiájára vonatkozó adatok becslések. A középkori városok lakosságszámai szintén bizonytalanok; Córdoba százezres lakossága a forrásokból származó, felülvizsgálatra szoruló adat. A régészeti feltárások különösen a városi házak, fürdők, piacok és erődök szerkezetére, valamint az élelmezésre, kerámiára és pénzforgalomra vonatkozóan adtak új eredményeket; ezek az írott források egyoldalúságát is korrigálják. A muszlim al-Andalus vidéki társadalmáról azonban továbbra is kevesebb írott forrás áll rendelkezésre, mint a királyi udvarokról.
A „reconquista” és a „convivencia” fogalmainak értelmezése historiográfiai vita. A 19. századi nemzeti történetírás és később a Franco-korszak ideológiája a keresztény visszafoglalást egységes, nemzeti programként mutatta be; a 20. század vége óta a történészek nagy része a déli terjeszkedést regionális, gazdasági és dinasztikus folyamatok együttesének tartja. A convivencia idealizálása ugyancsak problematikus, mert nem szabad elfednie a jogi alárendeltség és az erőszak tényeit. A források közötti eltéréseket ezért minden esetben jelezni kell, és a nemzeti mitikus elbeszéléseket külön kell választani a dokumentált folyamatoktól.