A 13. században a keresztény királyságok már az Ibériai-félsziget nagy részét ellenőrizték; az előző alfejezet Al-Andalus és a keresztény királyságok bemutatta, hogyan szorult vissza a muszlim uralom a déli Granadai Emirátusra, és hogyan formálódtak Kasztília, Aragónia, Portugália és Navarra királyságai. A késő középkori Ibéria története mégsem érthető meg a „visszafoglalás” egyenes vonalú, győzelmi narratívájaként. A 15. század második felét a keresztény királyságok közötti dinasztikus és rendi küzdelmek, a vallási sokszínűség felszámolását célzó uralkodói politika, valamint az atlanti terjeszkedés első lépései formálták. Az 1469 és 1494 közötti évtizedek azért kulcsfontosságúak, mert ekkor jött létre a Kasztíliai és Aragóniai Korona perszonáluniója, ekkor esett el a Granadai Emirátus, és ekkor rögzítették azokat a jogi és intézményi csomópontokat, amelyekből a későbbi Spanyol Monarchia és a gyarmati rendszer kinőtt.
I. Izabella (Isabel I de Castilla, 1451–1504) és II. Ferdinánd (Fernando II de Aragón, 1452–1516) 1469. évi házassága nem hozott létre új államot, nem olvasztotta össze a törvényeket és nem számolta fel a rendi gyűléseket. A Kasztíliai Korona (Corona de Castilla) és az Aragóniai Korona (Corona de Aragón) külön királyságokból és tartományokból álló, eltérő intézményi hagyományú politikai képződmények maradtak. Kasztília nagyobb, agrárjellegű királyság volt, ahol a nemesség és a városi elitek jelentős befolyással bírtak; Aragónia ezzel szemben három fő tagból – Aragón, Katalónia (Catalunya/Cataluña) és Valencia –, valamint a Baleár-szigetekből és a mediterrán érdekszférákból épült fel, és a katalán–valenciai kereskedelem tette gazdagabbá. A kortárs oklevelekben ezért a „kasztíliai és aragóniai királyságok” többes száma, nem pedig a „Spanyol Királyság” kifejezés volt a szokásos.
Izabella trónra lépése komoly konfliktussal járt. IV. Henrik (Enrique IV) kasztíliai király 1474 decemberi halála után Izabella Segoviában királynővé nyilváníttatta magát, de a király lányát, Johannát (a későbbi gúnynevén Juana la Beltraneja) támogató nemesi csoport és V. Alfonz (Afonso V) portugál király hadat indított ellene. Az 1475–1479-es kasztíliai örökösödési háborút az 1479. évi Alcáçovas-i béke zárta le: Portugália elismerte Izabellát Kasztília királynőjének, Kasztília pedig elismerte Portugália atlanti érdekeit, elsősorban a nyugat-afrikai partok és a Madeira, az Azori-szigetek és a Zöld-foki-szigetek felé irányuló hajózás portugál monopóliumát. Ugyanebben az évben II. János (João II) portugál király halála? – nem, itt az aragóniai trónutódlás: II. János aragóniai király 1479-ben halt meg, és fia, Ferdinánd lett Aragónia királya. Ettől kezdve a két uralkodó közösen irányította a két koronát, de a hatalommegosztás nem volt teljesen szimmetrikus.
A segoviai egyezmény (Concordia de Segovia, 1475) rögzítette, hogy Kasztíliában a trón Izabellát illeti, Ferdinánd pedig a házastársi címet és a társuralkodói jelenlétet élvezi, de a kormányzati döntésekben Izabella jogköre az erősebb. Aragóniában Ferdinánd saját jogon uralkodott. A korona megerősítésének eszközei közé tartozott a Santa Hermandad (1476) rendfenntartó szövetség felállítása, a városokba küldött corregidor királyi elöljárók hálózatának kiterjesztése, a királyi tanács átalakítása és a nemesség egyes erődítményeinek ellenőrzése. Ezek az intézkedések nem teremtettek modern központosított államot, de növelték az uralkodópár adó- és katonai kapacitását, és lehetővé tették a következő évtizedek nagy vállalkozásait.
A Granadai Emirátus (Emirato de Granada) a 13. század óta a Naszrida dinasztia uralma alatt állt, és a középkori ibériai muszlim hatalom utolsó állama volt. A 15. században belső trónharcok, a granadai elitek és a kasztíliai határ menti nemesség közötti alkalmi szövetségek, valamint a Naszrida udvar adófizetési kötelezettségei gyengítették az emirátust. A kasztíliai–aragóniai uralkodópár 1482-től indított módszeres háborúja ezért nem egyetlen döntő ütközetből állt, hanem hosszú várostromokból, határ menti portyákból, tüzérségi műveletekből és logisztikai küzdelmekből.
A háború első nagy fordulata Málaga 1487. évi eleste volt. A kortárs krónikák szerint a város lakosságát nagyrészt rabszolgaként adták el, ami a korszak hadijogában előforduló, ám kegyetlen gyakorlat volt. Baza 1489-ben kedvezőbb feltételekkel kapitulált, mert a kasztíliai kincstár és a haderő is kimerült, és az uralkodópárnak a nemesi seregek fenntartásával is számolnia kellett. A hadjáratot részben pápai keresztes adókból, egyházi jövedelmekből és a korona rendkívüli adóiból finanszírozták.
Az utolsó szakaszban a keresztény sereg a Santa Fe-i táborból ostromolta Granadát. A Naszrida uralkodó, Muhammad XII (a keresztény forrásokban Boabdil) 1491 novemberében kapitulációs feltételeket fogadott el, és 1492. január 2-án a város átadásra került. A kapitulációs okirat (Capitulaciones de Granada) fennmaradt szövege szerint a muszlim lakosok megtarthatták vagyonukat, vallásukat, szokásaikat és jogi közösségeiket, az adóterhek pedig nem lehettek súlyosabbak a korábbiaknál. A korona udvari propagandája ugyanakkor keresztény győzelemként ünnepelte az eseményt, a pápai udvar pedig a kereszténység védelmének keretében értékelte.
A „Reconquista” – visszafoglalás – kifejezés a modern nemzeti történetírásban vált a folyamat gyűjtőnevévé. A mai kritikai történetírás egy része vitatja a fogalmat, mert a 15. századi harcokat utólag egységes vallási-visszafoglaló programként ábrázolja, és háttérbe szorítja a dinasztikus, gazdasági és rendi hatalmi motívumokat. A granadai háború tehát dokumentált történelmi esemény, de annak „nemzeti misszióként” való értelmezése már emlékezetpolitikai állítás, nem pedig semleges tény.
Az inkvizíció nem a zsidó vallás ellen indult, hanem a megkeresztelt zsidók, az úgynevezett converso (megtért) közösségek hitbeli ellenőrzésére jött létre. Előzménye a 14. század végétől erősödő vallási erőszak volt. Az 1391. évi pogromok – amelyek Sevillából kiindulva terjedtek el – sok zsidót kényszerítettek keresztségre, és létrehozták a „régi keresztények” (cristianos viejos) és „új keresztények” (cristianos nuevos) közötti feszültséget. A conversók egy része a 15. században hivatalokhoz, egyházi javadalmakhoz és kereskedői pozíciókhoz jutott, ami városi konfliktusokat gerjesztett. Az 1449. évi toledói lázadás nyomán fogadták el az első vér-tisztasági (limpieza de sangre) szabályzatot, amely a conversókat kizárta bizonyos hivatalokból. A limpieza de sangre és az inkvizíció nem ugyanaz az intézmény, de párhuzamosan erősítették a származás szerinti megkülönböztetést.
Az 1478. november 1-jei pápai bulla (Exigit sincerae devotionis) felhatalmazta a kasztíliai és aragóniai uralkodókat, hogy saját jelöltjeiket nevezzék ki inkvizítoroknak. Az intézmény – amelyet később spanyol inkvizíciónak (Inquisición española) neveztek – formálisan pápai alapítású egyházi bíróság volt, gyakorlatilag azonban a korona irányítása alatt működött. Az első inkvizítorok 1480-ban Sevillában kezdték meg működésüket, az első autodafét 1481. február 6-án tartották. 1483-tól Tomás de Torquemada főinkvizítor irányította a rendszert. Az inkvizíció csak megkeresztelt személyek fölött ítélkezhetett; a nem keresztény zsidók és muszlimok formálisan nem tartoztak alá, de a kiűzés és a kényszertérítések révén egyre inkább hatáskörébe kerültek.
Az eljárásban a vád gyakran névtelen feljelentésen alapult, a terhelt hosszú ideig fogságban maradhatott, vagyonát zárolták, a bűnbánókat megbékítették, a kitartókat pedig a világi hatóságnak adták át, ami gyakran máglyahalált jelentett. A modern kutatás vitatja, hogy az inkvizíció hány halálos ítéletet hozott; a korábbi protestáns „fekete legenda” (leyenda negra) magas, a későbbi spanyol apologetika alacsony számokat hangsúlyozott. A fennmaradt jegyzőkönyvek hiányosak, ezért az áldozatszámot csak becsülni lehet. Ami dokumentált, az a vagyonelkobzás rendszeressége, a félelem légköre, valamint a converso közösségek fölötti folyamatos gyanú intézményesülése. Az inkvizíció tehát nem egyszerűen „vallási fanatizmus” volt, hanem a korona által használt társadalmi ellenőrző eszköz is.
A kiűzés előtti zsidó lakosság számát a történeti demográfia csak becsülni tudja: a szakirodalomban a 70 000–200 000 közötti tartományok jelennek meg, a kivándorlók létszámát pedig egyes kutatók 40 000–100 000 közé teszik, mások ennél magasabbra; a források hiányossága miatt pontos adat nem adható. Sok zsidó Portugáliába ment, ahol 1496-ban hasonló kiűzési, majd kényszertérítési hullám következett, mások Észak-Afrikába, Itáliába és az Oszmán Birodalomba távoztak. A szétszóródás nyomán alakult ki a szefárd diaszpóra önértelmezése; a „szefárd” kifejezés a héber Sepharad, azaz Ibéria nevéből származik. A zsidó krónikák – például Solomon ibn Verga héber nyelvű műve – a kiűzést nemzedékeken át meghatározó traumaként rögzítették.
A későbbi zsidó hagyomány szerint befolyásos udvari zsidók – köztük Isaac Abravanel és Abraham Senior – próbálták a rendeletet visszavonatni, és nagy összegeket ajánlottak fel a koronának; a modern kritikai kutatás azonban ezt a hagyományt nem tudja egyértelműen korabeli forrásokkal igazolni. Az 1492-es kiűzést nem szabad úgy ábrázolni, mintha a korabeli ibériai társadalom egészének kollektív bűne lett volna. A döntést a monarchia, az egyházi hatóságok és az őket támogató városi elitek hozták; ugyanakkor a zsidó közösségek évszázados, dokumentált ibériai jelenléte ezzel erőszakosan megszakadt, és a kiűzés a modern zsidó történeti emlékezet egyik alapvető cezúrája lett.
A granadai muszlim lakosság helyzete 1492 után fokozatosan romlott. Bár a kapitulációs feltételek türelmet ígértek, a korona által támogatott egyházi hatóságok, elsősorban Francisco Jiménez de Cisneros, 1499-től tömeges és gyakran erőszakos kereszteléseket hajtottak végre. Az Alpujarras-hegységben és Granada környékén kitört felkeléseket leverték. 1502-ben Kasztíliában a muszlim alattvalóknak választaniuk kellett a keresztség vagy a száműzetés között; Aragóniában a rendelkezés 1525 körül teljesedett ki. Az így létrejött morisco közösség tagjai formálisan keresztények lettek, de sokan titokban őrizték korábbi vallásukat, és a későbbi gyanú, üldözés és végül a 17. századi kiűzés ebből a kényszerhelyzetből nőtt ki.
Az atlanti terjeszkedés jogi keretei már Kolumbusz útja előtt formálódtak. Portugália a 15. században a nyugat-afrikai partok mentén hajózott, és az 1479. évi Alcáçovas-i béke Kasztíliától is elismertette az atlanti szigetekkel és a Guinea-öböllel kapcsolatos portugál érdekeket. Kolumbusz genovai származású hajós először a portugál udvarban próbált támogatást szerezni egy nyugati irányú úthoz, de elutasították. A katolikus monarchák 1492-ben, Granada bevétele után fogadták el a tervét. Miután Kolumbusz 1493 tavaszán visszatért, Kasztília pápai megerősítést kért az új területekre: VI. Sándor 1493-as bullái – köztük az Inter caetera – a Zöld-foki-szigetektől nyugatra húzott vonal mentén Kasztíliának ítélték az újonnan elért területeket. Portugália ezt kedvezőtlennek tartotta, mert a vonal közel esett az afrikai hajózási útvonalaihoz. Az 1494. június 7-én aláírt tordesillasi szerződés (spanyolul Tratado de Tordesillas, portugálul Tratado de Tordesilhas) ezért a vonalat a Zöld-foki-szigetektől 370 légára nyugatra tolta. A megállapodás elvileg a földgömb mindkét féltekére kiterjedt, de a korszak mérési pontatlansága miatt a vonal földrajzi helye vitatható maradt.
A tordesillasi szerződés nem a pápa és a két állam közötti szerződés volt, hanem Kasztília–Aragónia és Portugália kétoldalú megállapodása, amely a pápai bullákat újratárgyalta. A többi európai hatalom nem ismerte el, és az Amerika őslakosait sem vonták be. A szerződés később arra szolgált, hogy a portugál korona igényt formáljon Dél-Amerika keleti partvidékére, amely 1500-ban Pedro Álvares Cabral útja során vált ismertté; hogy a portugál tárgyalók előre tudtak-e Brazíliáról, a történetírás vitatja. A szerződés tehát nem a világ felosztása volt, hanem két ibériai tengeri hatalom érdekszférájának jogi rögzítése; annak állítása, hogy a két udvar egyszerűen „felosztotta a földgömböt”, a modern imperializmuskritika vagy a nemzeti mitológia leegyszerűsítése.
Az 1492. évi Santa Fe-i kapituláció (Capitulaciones de Santa Fe) előre rögzítette Kolumbusz jogait: tengernagyi címet, a felfedezendő területek alkirályi kormányzójának méltóságát, valamint a kereskedelem hasznának egy részét. A finanszírozás a kasztíliai korona, genovai kereskedőbankárok és helyi hajótulajdonosok kockázatvállalásán nyugodott; a legenda, amely szerint Izabella királynő az ékszereit adta el a vállalkozásért, a későbbi emlékezetpolitika terméke, és nem igazolható egyértelmű korabeli forrással. Az első expedíció 1492. augusztus 3-án indult Palos kikötőjéből, és 1492. október 12-én a Karib-térségben, a mai Bahama-szigetek egyikén szállt partra. A sziget taíno neve Guanahaní lehetett, Kolumbusz San Salvadornak nevezte el; a pontos azonosítás a mai napig vitatott.
A „felfedezés” kifejezés félrevezető: a Karib-térségben élő taíno és más közösségek számára az európaiak érkezése idegen hódítás és erőszak kezdete volt, nem pedig a világtörténelembe való belépés. Kolumbusz naplójának fennmaradt kivonatai azt mutatják, hogy az első találkozások után a legénység aranyat keresett, foglyokat ejtett, és a helyi társadalmakat alárendeltnek tekintette. Az 1493-as második út már kifejezetten gyarmatosító jellegű volt, és megindult az őslakosok kényszermunkája, valamint a későbbi demográfiai katasztrófa folyamata.
Az intézményes birodalom nem 1492-ben született meg. Az első út után Kasztília a Kanári-szigetek mintájára kezdte megszervezni az atlanti terjeszkedést, de a királyi pénzügyek, a magánvállalkozók és az egyházi patronátus (Real Patronato) együttesen alakították ki a későbbi gyarmati igazgatást. A következő évtizedekben jött létre a sevillai Casa de Contratación (1503), amely a kereskedelem, a behajózás és az adóztatás ellenőrző intézménye lett, és ezt követték a kényszermunka és a gyarmati földhasználat szabályozásának vitái. Az 1492-es pillanat tehát nem a modern spanyol birodalom kezdőnapja, hanem egy hosszabb kasztíliai–aragóniai terjeszkedési folyamat látványos fordulópontja, amelynek részletes történetét a Birodalmak, gyarmatosítás és dekolonizáció fejezet tárgyalja.
Az alfejezet elsődleges forrásanyaga viszonylag gazdag: fennmaradt a granadai kapitulációs okirat, az Alhambra-dekrétum, a tordesillasi szerződés, a Santa Fe-i kapituláció, valamint számos kasztíliai és aragóniai királyi oklevél. A krónikások közül Fernando del Pulgar a katolikus monarchák udvari történetírójaként, Andrés Bernáldez pedig kasztíliai egyházi szerzőként írta le az eseményeket; mindketten a keresztény uralkodók nézőpontját rögzítették. A zsidó közösségek emlékezetét héber krónikák, responsumok és későbbi szefárd hagyományok őrizték meg; a muszlim granadai lakosság közvetlen beszámolói töredékesek, mert a Naszrida udvari levéltárak nagyrészt megsemmisültek vagy szétszóródtak.
A legfontosabb bizonytalanságok a következők: a kiűzött zsidók és a Granada átadásakor a muszlim lakosság száma; az inkvizíció halálos ítéleteinek aránya és a vagyonelkobzás mértéke; a tordesillasi vonal földrajzi helye; valamint Kolumbusz első útjának pontos partraszállási helye. A modern szakirodalom – például Henry Kamen, John Edwards, David Nirenberg és Brian Catlos munkái – eltérően súlyozza a vallási, társadalmi és gazdasági tényezőket. A vitatott értelmezések közé tartozik a „Reconquista” kifejezés, az 1492-es év mint „Spanyolország kezdete” gondolat, a katolikus monarchák valláspolitikájának motivációja, valamint a kiűzés gazdasági következményeinek megítélése. A tankönyv ezeket nem tekinti lezárt ténynek, hanem a forráskritika és a historiográfiai vita részeként mutatja be.