A késő középkori Ibéria politikai térképét a keresztény királyságok egymással versengő, ugyanakkor dinasztikus házasságokkal összefonódó világa jellemezte. Ezt az állapotot alapvetően alakította át Kasztíliai I. Izabella és Aragóniai II. Ferdinánd házassága, amely nem egységes nemzetállamot hozott létre, hanem két, jogilag továbbra is különálló monarchiát kapcsolt össze perszonálunióban. Az alábbiakban azt vizsgáljuk, hogyan épült ki a katolikus monarchák (Reyes Católicos) alatt a kora újkori spanyol állam, milyen feszültségeket kódolt a vallási homogenizáció, és miként vált ez a dinasztikus konstrukció V. Károly révén európai és tengerentúli birodalommá. A fejezet előzményeit A késő középkori Ibéria tárgyalja; a birodalom gazdasági és társadalmi következményeit pedig A spanyol birodalom és a gazdaság elemzi.
Izabellát 1474-ben kiáltották ki Kasztília királynőjévé, de uralmát előbb a portugálokkal szövetséges riválisa, a későbbi IV. Henrik lánya, Juana la Beltraneja ellenében kellett biztosítania a kasztíliai örökösödési háborúban (1475–1479). II. Ferdinánd 1479-ben örökölte Aragónia koronáját, amely Katalóniát, Aragóniát és Valenciát foglalta magában. A házastársak 1475-ben kötött konkordátuma és az 1479-es béke után a két korona intézményei, adói, törvényei és rendi gyűlései (Cortes) külön maradtak. A közös uralkodás nem jelentett jogi egységet: Izabella Kasztíliában, Ferdinánd Aragóniában uralkodott, bár a gyakorlatban a döntéseket közösen hozták. A katolikus uralkodópár mindkét királyságban megerősítette a királyi hatalmat a nemesi ligákkal és a városi elitekkel szemben, helyreállította a Santa Hermandad (Szent Testvériség) nevű rendfenntartó szervezetet, és megkezdte az egyházi javadalmak fölötti ellenőrzés kiépítését.
A modern spanyol történetírás vitatja, hogy a katolikus monarchák „megteremtették-e Spanyolországot”. A 19. századi liberális nacionalista narratíva az egység alapítóiként ünnepelte őket, míg a 20. század második felének kutatása hangsúlyozza, hogy a kasztíliai és az aragóniai intézmények évszázadokig párhuzamosan működtek, és a két korona uniója 1707–1716 között, a Bourbon-reformok idején vált szorosabbá. Ugyanakkor a katolikus monarchák alatt kialakult egy közös külpolitikai irány, a dinasztikus házasságpolitika és a vallási homogenizációra törekvő állami gyakorlat, amely hosszú távon előkészítette a későbbi egységesülést.
A granadai Naszrida Emirátus az Ibériai-félsziget utolsó muszlim állama volt, amely adófizetője, és időszakosan szövetségese is volt Kasztíliának. A katolikus monarchák 1482-től szándékosan indítottak háborút Granada ellen, amelyet a keresztény krónikák a „visszahódítás” (spanyolul reconquista, latinul recuperatio) nyelvén értelmeztek. A kifejezés azonban 19. századi történetírói konstrukció: a középkori források nem használták egységes, folyamatos „reconquista” fogalomként, hanem egyes hadjáratokat, hódításokat és dinasztikus igényeket jelöltek vele. A kortárs felfogásban a granadai háború egyszerre volt keresztes hadjárat, dinasztikus terjeszkedés és a belpolitikai feszültségek levezetése.
Granada 1492. január 2-án kapitulált. A megadási feltételek – amelyeket a korabeli krónikások és oklevelek rögzítettek – kezdetben viszonylag türelmesek voltak: a muszlim lakosság megtarthatta vallását, szokásait és vagyonát, bár a gyakorlatban a helyi elitek egy része Észak-Afrikába távozott. A vallási türelmi ígéretet azonban fokozatosan felváltotta a kényszertérítés politikája. 1499–1501 között Cisneros bíboros, Toledo érseke kezdeményezésére Granadában tömeges kereszteléseket hajtottak végre, és 1502-ben a kasztíliai muszlimoknak választaniuk kellett a keresztelkedés vagy a távozás között. A megkeresztelt muszlimokat morisco (morisco) néven tartották nyilván, és a későbbi korszakokban is gyanúval kezelték őket. Az erőszakos térítések és a 16. század eleji felkelések emlékezete a mai spanyol történelmi vitákban is jelen van, különösen a moriszkók 1609–1614 közötti kiűzésének értelmezésekor.
A katolikus monarchák belpolitikájának egyik legvitatottabb eleme a vallási egységesítés volt. A kasztíliai és aragóniai zsidó közösségek a középkor folyamán fontos szerepet játszottak az adóigazgatásban, az orvostudományban és a kereskedelemben, de az 1391-es pogromok óta tömegesen kényszerültek keresztelkedésre. A converso (converso) – megtért zsidó vagy muszlim származású keresztény – kategória társadalmi megbélyegzéssé vált. Az 1478-ban pápai bullával engedélyezett spanyol inkvizíciót 1480-ban állították fel Kasztíliában, és 1483-ra Aragóniában is működött. A Santo Oficio (Szentszék) – mai nevén spanyol inkvizíció – nem a zsidók vagy muszlimok, hanem a megkeresztelt hívők ortodoxiájának vizsgálatára jött létre, és különösen a conversók körében keresett „judaizáló” gyakorlatokat. A vádlottak kínvallatásnak vethetők alá, vagyonukat elkobozhatták, a bűnösnek találtakat pedig átadták a világi hatóságnak, amely máglyán végrehajtott halálbüntetést is kiszabhatott.
Az inkvizíció áldozatainak száma ma is történészi vita tárgya. A korai időszakra (1480–1530) vonatkozó becslések néhány száz és néhány ezer kivégzés között mozognak, a teljes 1478–1834 közötti időszakra pedig a leggyakrabban idézett becslések 3000–5000 kivégzést említenek, de egyes régebbi számítások tízezres nagyságrendet is feltételeztek. A különbség oka, hogy a fennmaradt bírósági iratok hiányosak, a helyi levéltárak egyenetlenül maradtak fenn, és a későbbi emlékezetpolitikai viták is torzíthatják a számokat. A mai konszenzus szerint az inkvizíció elsősorban társadalmi fegyelmező eszköz volt, amely a conversók mellett 1520 után az eretneknek minősített protestánsokat, később pedig a moriszkókat is üldözte.
A zsidók kiűzéséről szóló Alhambra-dekrétumot 1492. március 31-én adták ki, és a határidő 1492. július 31. volt. A rendelet választás elé állította a zsidó közösségeket: keresztelkedés vagy távozás. A kiűzöttek számát a források 40 000 és 200 000 között becsülik, és a bizonytalanság abból adódik, hogy nem ismerjük pontosan a korabeli zsidó népesség nagyságát, sem azt, hányan választották a keresztelkedést. A távozók jelentős része Portugáliába, Észak-Afrikába, az oszmán területekre és Itáliába menekült. A kiűzés gazdasági és kulturális következményeit régóta vitatják: egyes történészek szerint a pénzügyi és kereskedői elit elvesztése hosszú távon hátráltatta a kasztíliai gazdaságot, mások szerint a conversók továbbra is jelen maradtak, és a hatás kevésbé volt egyértelmű. Az bizonyos, hogy a kiűzés emberi szenvedést okozott, és a mai szefárd zsidó közösségek emlékezetében központi eseményként él tovább.
A granadai háború lezárása és a zsidók kiűzése egybeesett a kasztíliai korona támogatásával indított első atlanti expedícióval. Kolumbusz Kristóf (Cristóbal Colón) genovai származású hajós 1492. október 12-én ért partot a Bahama-szigetek egyikén, és 1493-ban tért vissza Kasztíliába. A vállalkozást a Santa Fe-i kapitulációk (Capitulaciones de Santa Fe) keretében szerződéses alapon szervezték meg: Kolumbusz a felfedezett területek alkirálya és a kereskedelemből részesedő kormányzója lett volna, de a korona fenntartotta a felségjogot. Az expedíció kiindulási pontja Kasztília volt, mert Aragónia hagyományosan a Földközi-tenger felé orientálódott, és a tengerentúli terjeszkedés jogi alapját a kasztíliai korona adta.
A portugál és a kasztíliai érdekek ütközését az 1494. június 7-én megkötött Tordesillasi szerződés (Tratado de Tordesillas) rendezte, amely a Zöld-foki-szigetektől nyugatra 370 tengeri mérföldnél húzott választóvonalat: a vonaltól keletre eső területek Portugáliának, a nyugatra esők Kasztíliának jutottak. A szerződés VI. Sándor pápa közvetítésével jött létre, és a két ibériai monarchia kizárólagos igényt formált a nem keresztény területek felosztására. A mai nemzetközi jogi és posztkoloniális történetírás ezt a felosztást az európai gyarmati terjeszkedés egyik alapító aktusaként elemzi, és hangsúlyozza, hogy az érintett amerikai, afrikai és ázsiai népek szempontjából a szerződés a felettük való rendelkezés dokumentuma volt. A 16. század elején azonban a gyarmatosítás első szakasza elsősorban Karib-tengeri hídfőállások (Hispaniola, Kuba) kiépítésére korlátozódott; a nagy szárazföldi hódítások (Mexikó, Peru) csak V. Károly uralkodása alatt, az 1520-as és 1530-as években indultak meg.
A katolikus monarchák halála után a kasztíliai és aragóniai korona a Habsburg-házra szállt. Izabella 1504-es halálakor a kasztíliai trónt hivatalosan lányuk, Johanna (Juana) örökölte, de a kormányzást férje, Szép Fülöp (Felipe I), majd halála után újra Ferdinánd gyakorolta régensként. Johanna – akit a későbbi történetírás gyakran „Őrült Johannaként” említ – 1555-ig élt, és formálisan haláláig Kasztília királynője maradt, bár a gyakorlatban előbb apja, majd fia, V. Károly kormányzott a nevében. A mentális állapotáról szóló források vitatottak, és a modern kutatás óvatos a pszichológiai diagnózisok visszavetítésével.
V. Károly (spanyolul Carlos V, németül Karl V.) 1500-ban született Gentben, Burgundiában. Apja, Szép Fülöp révén 1506-ban örökölte a burgundiai hercegséget és a Németalföldet. Anyja, Johanna révén 1516-ban lett Kasztília és Aragónia királya. Apai nagyapja, I. Miksa császár halála után 1519-ben választották meg német-római császárrá, és ettől kezdve a Habsburg örökös tartományokat (Ausztria, Stájerország, Tirol stb.) is birtokolta. Így jött létre az a dinasztikus halmaz, amelyet a kortársak gyakran „monarchia universalis”, a későbbi közmondás pedig „birodalom, amelyben a nap soha nem nyugszik le” néven emlegetett. A birodalom azonban nem volt egységes jogi vagy politikai test: V. Károly minden egyes területét külön uralkodóként, a helyi rendekkel és intézményekkel együttműködve kormányozta.
A spanyolországi örökség átvétele nem volt zökkenőmentes. 1516 és 1519 között V. Károly németalföldi kíséretével és udvarával érkezett, ami a kasztíliai városokban idegenek befolyásától való félelmet keltett. Az 1519-es császárválasztás után Károly rendkívüli adókat kért a császári cím megszerzéséhez kapcsolódó költségekre, és a városok 1520-ban felkelést indítottak. A comuneros felkelés (Guerra de las Comunidades de Castilla, 1520–1521) elsősorban a kasztíliai városi elit és a középrétegek mozgalma volt, amely azt követelte, hogy a király tartózkodjon az országban, ne nevezzen ki idegeneket hivatalokba, és tartsa tiszteletben a rendi jogokat. A felkelést a királyi csapatok és a nagybirtokos nemesség szövetsége verte le, és utána a kasztíliai rendek ellenállási képessége tartósan meggyengült. A comuneros mozgalom emlékezete később a spanyol liberális hagyományban a szabadságjogok védelmének szimbólumává vált, bár a korabeli mozgalom követelései nem felelnek meg a mai demokratikus fogalmaknak.
V. Károly uralkodásának nagy részét a külső háborúk kötötték le: az itáliai háborúk I. Ferenc francia király ellen, az oszmán terjeszkedés feltartóztatása a Földközi-tengeren és Közép-Európában, valamint a német protestáns rendekkel való konfliktus. A spanyolországi adóterhek, a Kasztíliára nehezedő katonai kiadások és az amerikai ezüst bevételek ingadozása állandó feszültséget okozott. 1555–1556-ban V. Károly fokozatosan lemondott: a spanyol koronákat, a németalföldi és itáliai birtokait fiára, II. Fülöpre hagyta, a császári címet és a Habsburg örökös tartományokat pedig öccsére, I. Ferdinándra ruházta. A lemondás (abdicación) dokumentált tény, de indokairól – egészségi állapot, a birodalom kormányozhatatlansága, vallási meggyőződés – a történészek különböző hangsúlyokat fogalmaznak meg.
A katolikus monarchák és V. Károly alatt kiépült a modern korai spanyol monarchia poliszinódikus rendszere, amelynek középpontjában a király és a területi tanácsok (Consejos) álltak. A legfontosabb testületek a következők voltak:
A tengerentúli kereskedelem monopóliumát 1503-ban Sevillában felállított Casa de Contratación (Kereskedelmi Hivatal) ellenőrizte. Feladata volt az Atlanti-óceánon átkelő hajók, áruk és utasok regisztrálása, a vámok beszedése, a pilóták képzése és a térképészeti ismeretek gyűjtése. A gyarmati területek igazgatásában a 16. század első felében két alkirályság jött létre: Új-Spanyolország (Virreinato de Nueva España, 1535) és Peru (Virreinato del Perú, 1542). Az alkirályok (virrey) a király személyes képviselői voltak, akik kormányzói, katonai és bírói hatalmat gyakoroltak a kijelölt területeken. A területi bíróságok, az audienciák (audiencias), a jogorvoslat és a helyi közigazgatás ellenőrzésének intézményei voltak, és a városokban, valamint a gyarmati központokban működtek. A helyi igazgatásban a kasztíliai városok élén corregidor (királyi megbízott) állt, aki a királyi akaratot és a rendfenntartást képviselte.
Ezt a rendszert gyakran nevezik „modern” államnak, de a kora újkori spanyol monarchia nem volt a mai értelemben vett bürokratikus állam: a hivatalok egy része megvásárolható volt, a rendi kiváltságok és a helyi autonómiák párhuzamosan működtek, és a birodalom különböző részein a királyi hatalom hatékonysága nagyon eltérő volt. A katolikus monarchák alatt bevezetett intézkedések – a corregidorok rendszerének kiterjesztése, a rendi gyűlések ritkítása, az egyházi javadalmak feletti patronátus (Patronato Real) – azonban kétségkívül növelték a királyi hatalom koncentrációját, különösen Kasztíliában. Az aragóniai korona országaiban a helyi rendek (Corts, Cortes) és a fuerók jobban korlátozták az uralkodót, és ez a különbség a 17. században is konfliktusforrás maradt.
V. Károly birodalmában a spanyolországi erőforrások jelentős részét a közép-európai és itáliai háborúk emésztették fel. Az amerikai ezüstbevételek eleinte korlátozottak voltak, és a nemesfém-szállítmányok gyakran közvetlenül a német és itáliai bankároknak (Fuggerek, Welserek, genovai hitelezők) jutottak adósságtörlesztésként. A kasztíliai parasztok és városi adófizetők terhei nőttek, és a cortes 1520-as felkelését követően ugyan formálisan gyakrabban hívták össze, de az alkuereje gyenge maradt. A germanías felkelés (1520–1523) Valenciában és Mallorcán a kézművesek és a vidéki lakosság mozgalma volt, amely a nemesség és a muszlim eredetű bérlők ellen irányult. A felkelés leverése után Valencia moriszkó közösségei fokozott üldöztetésnek voltak kitéve, és ez előrevetítette a 17. századi kiűzés logikáját.
A vallási és társadalmi homogenizáció nem járt együtt a belső béke megteremtésével. A conversók és moriszkók elleni gyanú, a tisztasági törvények (Limpieza de sangre, „vértisztaság”) terjedése – amelyek bizonyos hivatalokból és egyházi méltóságokból kizárták a zsidó vagy muszlim származásúakat – a társadalmi hierarchiát faji alapú megkülönböztetéssel egészítette ki. A Limpieza-statuátumok a 16. század folyamán váltak általánossá, és a modern rasszizmus egyik korai előzményeként szokták elemezni, bár a korabeli fogalmak nem azonosak a 19–20. századi biológiai fajelméletekkel. A katolikus monarchák célja a vallási egység megteremtése volt, de ez a politika hosszú távon a kirekesztés és a feljelentés kultúráját erősítette.
A katolikus monarchák koráról szóló ismereteink elsősorban királyi okleveleken, a rendi gyűlések jegyzőkönyvein, a kancelláriai iratokon, a korabeli krónikákon (például Hernando del Pulgar, Andrés Bernáldez művein), valamint az inkvizíció peranyagain és a kikötői regisztereken alapulnak. A források egyenlőtlenül maradtak fenn: a kasztíliai levéltárak gazdagabbak, az aragóniai és a gyarmati anyagok töredékesebbek, és a periratok gyakran a vádlók szempontját tükrözik. Az áldozatok számára, a kiűzöttek létszámára és a gazdasági hatásokra vonatkozó becslések ezért jelentős bizonytalanságot hordoznak. A modern történetírásban a fő vitapontok közé tartozik: a „reconquista” fogalmának használhatósága, az inkvizíció áldozatainak tényleges száma, a zsidók kiűzésének demográfiai és gazdasági következményei, valamint a katolikus monarchák és V. Károly államépítő tevékenységének megítélése. A 19–20. századi nemzeti történetírás gyakran heroizálta a katolikus monarchákat, míg a mai posztkoloniális és vallástörténeti irányzatok a vallási és gyarmati erőszak folyamatosságát hangsúlyozzák. A két megközelítés nem egymást kizáró, de vitáik rámutatnak arra, hogy az államalapítás és a homogenizáció értékelése mindig értelmezési kerettől függ.
A tengerentúli terjeszkedés korai szakaszára vonatkozóan a legfontosabb források a hajónaplók, a kapitulációk szövegei és a Casa de Contratación nyilvántartásai. Kolumbusz saját írásai apologetikus jellegűek, és a későbbi bírósági perek (Pleitos colombinos) további dokumentumokat hoztak felszínre, de a felfedező valódi szándékairól és az őslakosokkal való első kapcsolatokról szóló képünk részben rekonstrukció. Az őslakosok írott forrásai ebből a korszakból nem állnak rendelkezésre, így az ő perspektívájukat régészeti leletekből, későbbi beszámolókból és a spanyol hódítók által rögzített – gyakran torzító – feljegyzésekből kényszerülünk megismerni. Ezt az aszimmetriát a gyarmati fejezet (Birodalmak, gyarmatosítás és dekolonizáció) részletesebben tárgyalja.