A 16. század végére a Spanyol Monarchia – amelyet a Habsburg-dinasztia spanyol ága irányított – Európa legnagyobb katonai és tengeri hatalma volt, de ez a hatalom egyre törékenyebb alapokon nyugodott. Az előző alfejezetben tárgyalt birodalmi terjeszkedés és az amerikai ezüstbevételek átmenetileg elfedték a belső feszültségeket: a kasztíliai adóterheket, a tartományok jogi különállását, a hollandiai felkelés elhúzódó költségeit és a dinasztia túlvállalását. Ez az alfejezet e feszültségek kiéleződését követi nyomon II. Fülöp uralkodásának utolsó szakaszától a 17. század közepének katasztrófasorozatáig: az Armada vereségén, Olivares reformkísérletein, az 1640-es ibériai válságokon és a spanyol „hanyatlás” történészi vitáin keresztül.
A spanyol haditengerészet 1588-as angliai expedícióját a későbbi angol protestáns emlékezet „Legyőzhetetlen Armadaként” (spanyolul Grande y Felicísima Armada, angolul Spanish Armada) ismeri. A hadművelet célja az volt, hogy a spanyol flotta fedezze a spanyol Németalföldről Angliába szállítandó inváziós hadsereget. A vállalkozás kudarca azonban nem kizárólag katonai vereség volt: a rossz időjárás, a flotta és a szárazföldi erők közötti koordináció hiánya, valamint az angol hajók mozgékonysága együttesen okozta a kudarcot. A korabeli angol propaganda isteni ítéletet látott benne, a spanyol korona pedig elsősorban a természeti elemeket okolta. A történészek ma már nem tekintik az Armada vereségét a spanyol tengeri hatalom azonnali összeomlásának: a spanyol flotta viszonylag gyorsan újjászerveződött, és az Atlanti-óceánon átvezető ezüstútvonal még évtizedekig működött. A vereség jelentősége inkább jelképes és lélektani volt: megmutatta, hogy a monarchia erőforrásai nem elegendőek az összes front egyidejű fenntartására, és az angol protestáns állam a továbbiakban nyílt ellenség maradt.
Az 1590-es években a hollandiai háború és a franciaországi beavatkozás tovább növelte az adósságot. II. Fülöp 1557-ben, 1575-ben és 1596-ban háromszor is fizetésképtelenséget jelentett be; ez a gyakorlat a korban nemzetközi bankházak (elsősorban genovai és német Fugger-hitelezők) kifizetésének felfüggesztését jelentette. A király halálakor, 1598-ban a monarchia pénzügyei rendezetlenek voltak, de a birodalom területileg még mindig egységesnek tűnt.
A 17. század első felében a Spanyol Monarchia, különösen Kasztília, demográfiai és gazdasági nehézségekkel küzdött. A 16. század végi járványok, a sorozatos rossz termés és az adóterhek következtében a kasztíliai népesség csökkenése a történészek konszenzusa szerint valós folyamat volt, bár mértékéről viták folynak. A becslések szerint Kasztília lakossága az 1590-es évek és az 1660-as évek között nagyjából 10–20 százalékkal csökkenhetett, de a források hiányosak, és a regionális ingadozások jelentősek. A mezőgazdasági termelés visszaesése és a városi kézművesipar stagnálása mellett a monarchia kénytelen volt újabb és újabb adókat kivetni, ami tovább súlyosbította a paraszti és városi lakosság helyzetét.
A gazdasági nehézségek nemcsak belső tényezőkből fakadtak. A 17. század eleji globális lehűlés, amelyet a történettudomány „kis jégkorszaknak” nevez, Európa-szerte rossz termést és éhínségeket okozott. A spanyol földrészen ez különösen érzékeny pont volt, mert a mezőgazdasági termelékenység már korábban is alacsony volt, és az adóterhek éppen a vidéki lakosságot sújtották leginkább. Ugyanakkor a történészek vitatják, hogy a klíma mennyiben volt önálló oka a spanyol válságnak, és mennyiben erősítette fel a meglévő strukturális problémákat.
Az 1624-ben meghirdetett „fegyverunió” (Unión de Armas) terve szerint minden tartománynak meghatározott számú katonát kellett volna kiállítania és fenntartania. A terv a birodalmi terhek igazságosabb elosztását célozta, de a tartományi elitek – különösen Katalónia és Portugália – a saját kiváltságaik és jogi különállásuk megsértését látták benne. A kortárs röpiratokban és a rendi gyűléseken a központosítás ellenállásba ütközött. Olivares maga is tisztában volt ezzel: a királyhoz intézett titkos feljegyzéseiben arról írt, hogy a monarchia tartományai nincsenek igazán összeforrva, és a királynak „Kasztília királyának” lenni nem elég ahhoz, hogy a többi tartomány erőforrásait is mozgósítsa.
Az 1630-as években a harmincéves háború spanyol részvételének költségei drámaian megnőttek. A spanyol hadsereg és a Habsburg-szövetségesek vereségei a német területeken, valamint a Franciaországgal 1635-ben kitört nyílt háború újabb frontot nyitott. Az 1639-es downsi tengeri vereség, amelyben a holland flotta a semleges angol vizeken megsemmisítette a spanyol utánpótlási flottát, meggyengítette a tengeri kapcsolatot a spanyol Németalfölddel. A pénzügyi és katonai nyomás hatására Olivares 1639–1640-ben mind több katonát próbált beszállásolni Katalóniába, és újabb adókat követelt a tartománytól.
A katalóniai válság közvetlen kiváltó oka a spanyol királyi hadsereg és a helyi parasztság közötti feszültség volt. A harmincéves háború katonái – sokszor nem spanyol, hanem itáliai, vallon vagy német zsoldosok – a határ menti katalán falvakban állomásoztak, és a lakosság ellátására kényszerített beszállásolásaik, rekvirálásaik gyakori összetűzéseket okoztak. 1640. június 7-én, az úgynevezett Corpus de Sang („véráldozat”) napján Barcelonában és környékén parasztok és aratók támadtak a királyi hivatalnokokra és katonákra, és többüket megölték. Az eseménynek a pontos áldozatszámáról nincs megbízható adat; a korabeli beszámolók eltérnek, és a későbbi katalán emlékezetpolitika is eltérően értelmezte.
A felkelés gyorsan politikai jelleget öltött. A katalán rendi gyűlés és a barcelonai városi elit elégedetlensége összekapcsolódott a paraszti haraggal. A katalán vezetők egy része 1640 végén és 1641 elején XIII. Lajos francia király oltalma alá helyezte a Katalán Hercegséget, és francia csapatokat fogadott be. A francia–katalán szövetség révén a konfliktus a spanyol–francia háború egyik frontjává vált. A spanyol korona 1652-ben foglalta vissza Barcelonát, de a háború a határ menti területeken még évekig folytatódott. Az 1659-es pireneusi béke (Traité des Pyrénées) zárta le a francia–spanyol háborút: Spanyolország átengedte Franciaországnak Roussillont és Cerdagne-t, és ezzel Katalónia történelmi területéből egy északi rész francia fennhatóság alá került. A katalán felkelés tehát részben sikertelen volt, részben súlyos területi veszteséggel zárult.
Ugyanebben az évben, 1640. december 1-jén Lisszabonban a portugál nemesség egy csoportja elfoglalta a királyi palotát, és kikiáltotta VIII. János portugál királyt, a Bragança-házból származó János herceget. Az esemény a portugál történetírásban „a restauráció” (Restauração) néven ismert: a portugál elitek a spanyol Habsburgok 1580 óta tartó uralmát illegitimnek tekintették, és a független királyság visszaállítását tűzték ki célul. A spanyol monarchia azonban, amely Katalóniában és a harmincéves háború más frontjain is lekötött volt, nem tudta katonailag visszafoglalni Portugáliát.
A portugál elszakadás nem azonnali általános népfelkelés volt: a társadalom mélyebb rétegei és a gyarmati területek fokozatosan csatlakoztak a Bragança-házhoz, és a határ menti háború 1640–1668 között szakaszosan folyt. A spanyol udvar hivatalosan még évtizedekig nem ismerte el a portugál függetlenséget, de a katonai helyzet és a belső kimerülés egyaránt lehetetlenné tette a visszahódítást. Az 1668-as lisszaboni béke azután született meg, hogy a spanyol monarchia hosszú és költséges háborúkat zárt le Franciaországgal és más ellenfelekkel. Portugália függetlenségének elismerése a Habsburg-monarchia presztízsveszteségének egyik leglátványosabb jele volt.
A 17. század közepének eseményeit a kortársak és a későbbi történészek egyaránt a spanyol hatalom hanyatlásaként értelmezték. Már a 17. században megjelentek az úgynevezett arbitristák, reformjavaslatokat író értelmiségiek, akik a monarchia gazdasági és erkölcsi válságát diagnosztizálták. A 19–20. századi történetírásban, különösen a spanyol nemzeti narratívában, a „hanyatlás” (decadencia) fogalma meghatározó magyarázó keretté vált: a birodalom túlterjeszkedése, a katolikus dogmatizmus, az ipar és kereskedelem elhanyagolása, a nemesség munkától való idegenkedése és a dinasztikus háborúk pazarlása együttesen vezettek a hatalom eróziójához.
Az 1970-es évek óta azonban a történészek jelentős része árnyaltabb képet rajzol. A „válság” fogalma helyett sokan „szerkezeti átmenetről” vagy „regionális átrendeződésről” beszélnek. A 17. század második felében Kasztília demográfiai mutatói lassan stabilizálódtak, és a 18. század elején már ismét növekedésnek indultak. A fémbevételek csökkenése nem járt az egész birodalom gazdasági összeomlásával: egyes tartományok, például Katalónia és az északi partvidék, a 17. században viszonylag élénk kereskedelmet folytattak. A spanyol Amerika is megőrizte ezüsttermelésének egy részét, és a gyarmati társadalom belső piaca némileg ellensúlyozta a metropolia gyengeségét.
Ugyanakkor a hanyatlás vitája erősen kötődik a nemzeti identitáshoz és az emlékezetpolitikához. A 19. századi spanyol liberális és konzervatív történetírók a hanyatlást az abszolutista Habsburg-kormányzás kudarcaként értelmezték, a 20. századi Franco-rendszer viszont a katolikus és birodalmi hagyományt hangsúlyozta, és a hanyatlást külső támadásokkal magyarázta. Az angol, francia és holland történetírásban a 17. századi spanyol vereségek hosszú ideig az „abszolutizmus kudarcának” bizonyítékaként szerepeltek, ami a protestáns és felvilágosult „haladás” ellentéte volt. A mai történészi konszenzus szerint a spanyol monarchia 17. századi nehézségei valósak, de nem írhatók le egyetlen okkal: a birodalmi túlterjeszkedés, a dinasztikus háborúk, a pénzügyi rendszer merevsége, a tartományi ellenállás és a globális klímaváltozás együttesen hatottak.
A Habsburg-Spanyolország válsága nem a birodalom azonnali összeomlását jelentette, hanem egy hosszú, több évtizedes átrendeződés kezdetét. A Spanyol Monarchia továbbra is hatalmas területeket uralt Európában és a tengerentúlon, de az Atlanti-óceánon túli ezüst már nem tudta fedezni a háborús kiadásokat, és a központi hatalom nem tudta rákényszeríteni a tartományokat az egységes teherviselésre. Az 1640-es katalóniai és portugáliai események azt mutatták, hogy a Habsburg-monarchia nem tudta megoldani a több királyságból álló összetett állam belső integrációját. A 17. század második felében a kormányzat kénytelen volt elismerni a tartományi jogok korlátozott visszaállítását, és a központosítási kísérletek átmenetileg lekerültek a napirendről. A spanyol kora újkor e válsága azonban nem jelentett megállíthatatlan hanyatlást: a 18. század elején a Bourbon-ház trónra lépése új központosítási hullámot hozott, amely a következő fejezetekben tárgyalt reformokhoz vezetett.
Az alfejezetben tárgyalt események többsége jól dokumentált, elsősorban a spanyol királyi udvar, a tartományi rendi gyűlések és a külföldi diplomáciai jelentések iratanyagaiban. Az Armada hadműveletéről a spanyol és angol levéltárak egyaránt részletes feljegyzéseket őriznek, de a hajók pontos számáról és az áldozatokról a korabeli beszámolók eltérnek; a mai történészek a becsléseket 90–130 hajó és 15 000–20 000 ember elvesztése közé teszik, de ezeket a számokat továbbra is vita övezi.
Az 1640-es katalóniai és portugáliai eseményeknél a források torzítanak: a spanyol udvari iratok a lázadók törvénytelenségét hangsúlyozzák, a katalán és portugál elbeszélő források pedig a jogos ellenállást és a korona zsarnokságát. A Corpus de Sang áldozatszámát a kortárs beszámolók 12 és több száz közé teszik; a történészek számára ezek a számok politikai kommunikáció részei, nem megbízható adatok. A demográfiai és gazdasági hanyatlás mértékéről a 16–17. századi adóösszeírások csak részlegesek, és a történészek regionális becslései eltérnek. A 17. századi kasztíliai népességcsökkenés nagyságrendje 10–20 százalék körül mozog a szakirodalomban, de a hiányos anyakönyvezés és a vándorlás miatt a pontos szám nem ismert.
A spanyol hanyatlás értelmezése ma is nyitott historiográfiai vita: a 20. század végi revizionista irányzat – amelynek legismertebb képviselői közé tartozik John H. Elliott, Henry Kamen és mások – elutasítja a „hanyatlás” egyenes vonalú narratíváját, és a monarchia alkalmazkodóképességét hangsúlyozza. Ezzel szemben más történészek – például a gazdaságtörténeti iskola egyes képviselői – a strukturális merevséget és a fiskális kudarcot helyezik előtérbe. A vita nem pusztán ténykérdés, hanem a nemzeti identitásról és a birodalmi örökségről folytatott szélesebb emlékezetpolitikai diskurzus része is.