A spanyol Bourbon-korszak a 18. század elején kezdődött, amikor a Habsburg-ház kihalása után a francia Bourbon-dinasztia került trónra. Az előző alfejezetben tárgyalt A Habsburg-Spanyolország válsága azt mutatta meg, hogy a több királyságból álló összetett monarchia nem tudta elviselni a birodalmi terhek egyenlőtlen elosztását. A Bourbonok uralkodása erre a válságra adott központosítással, intézményi egységesítéssel és gazdasági reformokkal válaszolt. Az alábbiakban ezt a folyamatot vizsgáljuk: a spanyol örökösödési háborútól kezdve a Nueva Planta rendeleteken, a felvilágosult reformpolitikán és a gyarmati átszervezésen át egészen a 18. század végi gazdasági és társadalmi mérlegig.
A Spanyol Monarchia trónutódlási válsága II. Károly (1675–1700) halálával teljesedett ki. A gyermektelen király végrendeletében XIV. Lajos unokáját, Fülöpöt (V. Fülöp) jelölte meg örökösének, ami a francia és a Habsburg-dinasztia közötti európai konfliktust robbantott ki. A háború (1701–1714) nemcsak nemzetközi összecsapás volt, hanem belső polgárháború is: Kasztília alapvetően a Bourbon-jelöltet, míg Aragónia, Katalónia és Valencia koronaegysége inkább a Habsburg-jelöltet, Károly főherceget támogatta. A szembenállás mögött nem csupán dinasztikus hűség állt, hanem a tartományi autonómiák és a központosító erők közötti régi feszültség is.
Az 1704-es gibraltári brit hódítás, a francia–spanyol erők európai kudarcai és a belső frontok váltakozó sikerei után az 1713-as utrechti béke és az 1714-es rastatti béke a francia Bourbonok javára rögzítette a spanyol koronát. V. Fülöp megtarthatta a Spanyol Monarchia európai és tengerentúli területeit, de le kellett mondania a francia trón iránti igényéről. A dokumentált békeszerződések szerint Gibraltár és Menorca brit fennhatóság alá került, és a spanyol korona átengedte a rabszolga-kereskedelem szerződéses monopóliumát, az asientót a brit South Sea Company-nak. A béke a spanyol európai nagyhatalmi pozíció további csökkenését jelezte, ugyanakkor a Bourbon-dinasztia számára lehetőséget adott a belső hatalom megerősítésére.
A spanyol örökösödési háború idején és közvetlenül utána a Bourbon-kormányzat a Nueva Planta rendeletek (Decretos de Nueva Planta) sorozatával felszámolta a keleti királyságok – Valencia (1707), Aragónia (1711), Mallorca (1715) és Katalónia (1716) – különálló intézményeit. A rendeletek a kasztíliai jogrendszert terjesztették ki ezekre a területekre, megszüntették a helyi Corteseket, a tartományi bizottságokat (például Katalóniában a Generalitat és a Diputació del General), valamint felszámolták a barcelonai városi tanács korábbi kiváltságait. Az intézkedések hivatalos indoklása a „lázadás büntetése” és a királyi felségjogok egységesítése volt.
A Nueva Planta rendeletek tartalmi lényege a központosítás: a korábbi összetett monarchia (monarquía compuesta) helyett egy egységesebb, kasztíliai dominanciájú állam jött létre. A királyi intendánsok (intendentes) rendszerét fokozatosan bevezették a tartományok élére, a királyi tanácsok közül a Kasztíliai Tanács vált a fő kormányzati szervvé, és a spanyol mintájú adórendszert is kiterjesztették. A rendeletek a bíróságokon és a közigazgatásban a spanyol nyelv használatát írták elő, bár a hétköznapi katalán nyelvhasználatot nem tiltották be.
A történészi értékelés ezen a ponton jelentős vitát mutat. A spanyol államépítés hagyományos narratívája a Nueva Planta rendeleteket a modern spanyol állam születéseként, a közigazgatás egységesítésének szükséges lépéseként méltatja. A katalán, valenciai és aragóniai regionális történetírás ezzel szemben a helyi intézmények felszámolását a katalán és a keleti tartományok politikai nemzetének elnyomásaként értelmezi; ezt az értelmezést a mai politikai és emlékezetpolitikai viták is erősítik. Fontos dokumentált tény, hogy a központosítás nem volt teljes: a baszk tartományok (Vizcaya, Guipúzcoa, Álava) és Navarra fuerói (kiváltságai) a 18. század végéig érintetlenek maradtak, így a Bourbon-korona egyenlőtlen egységesítést valósított meg.
A Bourbon-kormányzat a központosítás érdekében a királyi titkárságok (secretarías de Estado) szerepét növelte, a hagyományos tanácsok (Consejos) hatásköre fokozatosan csökkent. A titkársági rendszer a francia államigazgatás mintáját követte, és lehetővé tette a király közvetlenebb ellenőrzését. Az intendánsok a provincia élén a katonai, pénzügyi és közigazgatási feladatokat összpontosították, ami hatékonyabbá tette a helyi igazgatást, de rombolta a korábbi tartományi autonómiák maradványait.
Az adóreformok célja a királyi jövedelmek növelése volt. Kasztíliában a kataszter (catastro) 1737 körül bevezetett kísérlete a jövedelem szerinti adózást próbálta megvalósítani, de a nemesség és az egyház adómentessége miatt a rendszert csak részlegesen alkalmazták. A belső vámhatárok csökkentése és a kereskedelem szabályozásának módosítása élénkítette a piacot, de az adóteher továbbra is aránytalanul a szegényebb rétegekre nehezedett. A pénzügyi reformok eredményeként a monarchia jövedelmei növekedtek, ám a háborús kiadások és az udvari költekezés miatt az államadósság a század folyamán többször újra megnőtt.
A hadsereg és a flotta újjászervezése szintén kulcselem volt. A spanyol hadsereg toborzását és kiképzését modernizálták, a flottát részben újjáépítették, és a 18. század közepére a spanyol tengeri erő újra számottevő tényezővé vált a mediterrán térségben. A 18. században elkerülték a nagy belső háborúkat (a század eleji örökösödési háború kivételével), ami a belső stabilitást és a gazdasági növekedést is támogatta.
A spanyol felvilágosodás (Ilustración) a 18. század második felében bontakozott ki. A „fények” (Luces) követői a racionális igazgatást, a gazdasági fejlődést, az oktatás terjesztését és a társadalmi hasznosságot hirdették, de mindezt az abszolút monarchia keretein belül képzelték el. A legfontosabb gondolkodók és reformerek közé tartozott Benito Jerónimo Feijoo (a skolasztikus hagyomány bírálója), Pedro Rodríguez de Campomanes (gazdasági reformer), Gaspar Melchor de Jovellanos (jogász, a mezőgazdaság modernizálásának szószólója), valamint José Moñino, Floridablanca grófja és Pedro Pablo Abarca de Bolea, Aranda grófja (mindketten államminiszterként). A reformprogramot a felvilágosult abszolutizmus (despotismo ilustrado) elvei határozták meg: a változásokat felülről, a királyi hatalom eszközeivel hajtották végre, nem népképviseleti úton.
A reformok csúcspontja III. Károly (1759–1788) uralkodására esett. A Nápolyból és Szicíliából érkezett király itáliai tapasztalatait kamatoztatta. Uralkodása alatt a kormányzat támogatta a gazdasági társaságok (Sociedades Económicas de Amigos del País) megalakulását, amelyek a mezőgazdasági és ipari ismeretek terjesztését szolgálták. Madridban nagyszabású városi infrastrukturális beruházások történtek: utcák, világítás, csatornázás. III. Károly 1767-ben kiűzte a jezsuita rendet Spanyolországból és a gyarmatokról, amit a pápai fennhatóság korlátozásának szándéka mellett a rend politikai befolyásának felszámolása indokolt. A rend kiűzése dokumentált tény, amelyet a pápaság kénytelen volt elfogadni; az intézkedés a királyi jogok (regalismo) erősítésének jegyében történt.
A felvilágosodás azonban korlátozott társadalmi hatású maradt. Az eszmék elsősorban az elit körében terjedtek; a vidéki lakosság nagy része írástudatlan maradt, és a katolikus egyház befolyása a mindennapokban erős volt. A spanyol felvilágosodás nem vált radikálissá, nem kérdőjelezte meg a monarchiát, hanem annak modernizálását szolgálta. A történészi vita arról szól, mennyire tekinthető a spanyol Ilustración a francia felvilágosodás „gyengébb” változatának, vagy inkább sajátos, gyakorlati irányultságú mozgalomnak, amely a birodalom irányításában fontos szerepet játszott.
A Bourbon-reformok a gyarmatokat is átfogták, a fő cél a gyarmati jövedelmek növelése és a spanyol kikötők monopóliumának hatékonyabb érvényesítése volt. A következő intézkedések emelkednek ki:
A reformok növelték a spanyol korona jövedelmeit, és a katalán, valamint a baszk kikötők különösen profitáltak a gyarmati kereskedelem bővüléséből. Katalónia a század folyamán Spanyolország iparilag legfejlettebb régiójává vált, elsősorban a textilipar és a hajózás révén. Az 1778-as rendelet a katalán termékeknek új gyarmati piacokat nyitott.
A reformok azonban súlyosbították a gyarmati társadalom feszültségeit. Az adóbeszedés szigorítása, a kreol elitek kiszorítása a magas hivatalokból, valamint a bennszülött népek és a rabszolgák kizsákmányolása növekvő elégedetlenséget szült. A 18. század végén a gyarmatokon több felkelés robbant ki; a legnagyobb, a perui Túpac Amaru II. felkelés (1780–1783) azt követelte, hogy a reformok terheit könnyítsék és a helyi bennszülött közösségek jogait tartsák tiszteletben. A spanyol hatóságok a felkelést brutálisan leverték. A dokumentált események azt mutatják, hogy a Bourbon-reformok gyarmati politikája hozzájárult a birodalmon belüli feszültségek kiéleződéséhez, és előkészítette a 19. század eleji függetlenségi háborúkat.
A Bourbon-reformok hatására a spanyol gazdaság élénkült, de a növekedés regionálisan egyenlőtlen maradt. A lakosság a becslések szerint a század eleji mintegy 7,5 millióról a század végére körülbelül 10,5–11 millióra nőtt; ezek a számok a történészi becslések tartománya, a források eltérőek. A demográfiai növekedés a járványok ritkulásából, a viszonylagos belső békéből és a mezőgazdasági termelés lassú emelkedéséből fakadt. Ám a növekvő lakosság növelte a földéhséget, és a mezőgazdaság elmaradottsága miatt vidéki szegénység és munkaerő-felesleg alakult ki.
A mezőgazdaság termelékenysége alacsony maradt. A nagybirtokok (latifundiumok) és a majorátus (mayorazgo) rendszere gátolta a föld hatékony használatát; a felvilágosult reformerek, különösen Jovellanos, bírálták az ugaroltatás és a kiterjedt pásztorkodás túlsúlyát. A kormányzat kísérleteket tett a földreformra, de a nemesi és egyházi tulajdon védelme miatt kevés sikert ért el.
Az ipar terén a hagyományos kézműipar mellett új manufaktúrák jöttek létre. Katalónia textilipara (különösen a kalikófestés) és a baszk vidék vasgyártása a gyarmati piacok bővülése révén lendült fel. A belső kereskedelem javult a belső vámhatárok csökkentésével és az útépítésekkel, de a szállítás a hegyvidéki terepen továbbra is nehézkes volt.
A társadalmi szerkezet rendi alapokon állt: a nemesség és az egyház adómentessége, valamint a céhes és földesúri kötöttségek fennmaradtak. A szegénység, a koldulás és a vidéki elvándorlás terjedése a század végén társadalmi elégedetlenséget keltett. A felvilágosult kormányzat próbált szabályozni a szegényügyet és támogatni a gazdasági társaságokat, de a rendi hierarchiát nem kérdőjelezte meg. A gyarmati jövedelmek elsősorban a kikötővárosokba és a koronába áramlottak, a belső területek leszakadtak.
A 18. század végére a „felvilágosult despotizmus” lendülete kifulladt. A francia forradalom (1789) után az udvar konzervatív irányba fordult, a reformok leálltak, és a gyarmati feszültségek a birodalom szétesésének irányába mutattak. A 1808-as francia megszállás új korszakot nyitott.
A Bourbon-reformok tanulmányozásának fő forrásai a királyi rendeletek és a Nueva Planta rendeletek eredeti szövegei, a kormányzati és gyarmati levéltárak iratai, a kataszteri felmérések, a gazdasági társaságok jelentései, valamint a kikötői nyilvántartások. A gazdasági és demográfiai adatok (lakosságszám, kereskedelem volumene, ezüsttermelés) becsléseken alapulnak, és a hivatalos vámstatisztikák alulbecsülik a tényleges forgalmat a csempészet és az informális kereskedelem miatt.
A vitatott kérdések közé tartozik: - A Bourbon-reformok sikeressége. A spanyol történetírás hagyományos államépítési narratívája a reformokat modernizációs sikernek tekintette, míg a regionális és posztkoloniális megközelítések a központosítás és a gyarmati kizsákmányolás kárait hangsúlyozták. A mai kutatás inkább az ellentmondásos hatásokat emeli ki. - A felvilágosodás mélysége. Vitatott, hogy a spanyol Ilustración valóban átalakította-e a társadalmat, vagy csupán szűk elitprojekt maradt, amely nem érte el a vidéki tömegeket. - A gyarmati reformok és a függetlenségi mozgalmak összefüggése. A reformok erősítették a gyarmati bürokráciát, de növelték a kreolok elégedetlenségét; a függetlenségi háborúk okai között a Bourbon-politika szerepe vita tárgya.
Fontos forráskritikai szempont, hogy a Bourbon-rendelkezések nyelvezete a „lázadás büntetését” és a „királyi felség jogait” hangsúlyozta, ezért azokat nem lehet semleges leírásként kezelni. A katalán intézmények felszámolásának emlékezete a mai napig politikai és emlékezetpolitikai kérdés Spanyolországban.