Az 1936. július 17–18-án kitört katonai felkelés a második köztársaság ellen nem egyetlen vezér, hanem a spanyol hadsereg tisztikarának jelentős része által szervezett, több városban egyidejűleg indított puccskísérlet volt. A felkelés közvetlen kiváltó oka a Népfront 1936. februári választási győzelme és az azt követő politikai erőszakhullám volt, amely a konzervatív katonai körökben megerősítette a meggyőződést, hogy a köztársasági állam összeomlóban van. A felkelés ugyanakkor nem légüres térben született: a hadseregben az 1923-as Primo de Rivera-diktatúra óta jelen lévő, a parlamentáris rendszert lenéző afrikai hadsereg (Ejército de África) tisztjei, valamint a Spanyol Katonai Unió (Unión Militar Española, UME) nevű titkos jobboldali szervezkedés tagjai hosszabb ideje készültek a beavatkozásra.
A puccs katonai vezetője formálisan José Sanjurjo tábornok volt, aki azonban július 20-án repülőgép-balesetben meghalt. A tényleges irányítást fokozatosan Francisco Franco tábornok vette át, aki a felkelés kezdetén a Kanári-szigetek katonai kormányzója volt, és onnan repült a spanyol Marokkóba, hogy az afrikai hadsereg élére álljon. A puccs kimenetele országrészenként eltért: Sevillában, Zaragozában, Burgosban, Oviedóban és a mezőgazdasági Kasztíliában a felkelők gyorsan ellenőrzésük alá vonták a helyi intézményeket, míg Madridban, Barcelonában, Valenciában és a legtöbb nagy iparvárosban a munkásszervezetek és a köztársasághoz hű rendőri erők ellenállása meghiúsította a puccsot. Ezzel az ország három évre kettészakadt: a felkelők által ellenőrzött nacionalista zóna és a köztársasági kormány által ellenőrzött köztársasági zóna között frontvonalak alakultak ki.
A polgárháború tehát nem egyetlen esemény volt, hanem egy többfrontos konfliktus, amely katonai, társadalmi, vallási és nemzetközi dimenziókat egyaránt magába foglalt. A háború jellegének megítélése a mai napig vitatott: a Franco-rendszer hivatalos narratívája „keresztes hadjáratként” (cruzada) és „a nemzeti felszabadulás háborújaként” mutatta be, a köztársasági emigráció és a baloldali történetírás „a demokrácia és a fasizmus közötti háborúnak”, a szociálforradalmi áramlatok pedig részben „osztályháborúnak” tekintették. A modern történettudomány ezeket a megnevezéseket értelmezési keretként, nem pedig semleges leírásként kezeli.
A felkelő oldal heterogén koalíció volt, amelynek belső feszültségeit a háború alatt Franco fokozatosan felszámolta. A nacionalista tábor fő alkotóelemei a következők voltak:
Az 1936. júliusi puccs után a felkelők katonai igazgatást építettek ki, de formális államfő hiányában a vezetés kérdése nyitott maradt. 1936. október 1-jén a felkelő tábornokok Burgosban Francisco Francót választották Generalísimóvá és az államfői jogkörök gyakorlójává. Ezzel létrejött a későbbi Franco-rendszer alapja: egy katonai diktatúra, amely a háborús szükségállapotra hivatkozva felszámolta a polgári intézményeket. 1937. április 19-én Franco rendeletileg egyesítette a Falange-ot és a karlista Tradicionalista Közösséget (Comunión Tradicionalista) egyetlen pártba, a Tradicionalista Spanyol Falangéba (Falange Española Tradicionalista y de las JONS), amelynek ő maga lett a nemzeti vezetője. Ez a lépés nem organikus fúzió volt, hanem felülről végrehajtott hatalmi aktus, amely a heterogén jobboldalt Franco személyes uralma alá rendelte.
A nacionalista zóna hadigazdaságát a mezőgazdasági területek ellenőrzése, a nagybirtokos elit támogatása és a német és olasz hitel biztosította. A zónában a szervezett munkásságot betiltották, a sztrájkot hazaárulásnak minősítették, a szakszervezetek vagyonát elkobozták. A nők helyzetét a rendszer a katolikus családmodell keretei közé szorította: a köztársaság idején elválasztott nők jogait visszamenőlegesen is korlátozták, a női munkavállalást a háborús gazdaság idején ideiglenesen tűrték, de a rendszer ideológiája szerint a nő elsődleges szerepe az anyaság és a háztartás volt.
Fontos kiemelni, hogy a nacionalista oldal nem volt egységes „spanyol” tábor: a baszk és katalán jobboldal jelentős része a köztársasági zónában maradt, és a felkelők ellen, vagy legalábbis ellenérzésekkel viseltetett. A Baszkföldön a konzervatív, katolikus Baszk Nacionalista Párt (Partido Nacionalista Vasco, PNV) végül a köztársaság oldalán maradt, mert a köztársasági kormány 1936 őszén biztosította a baszk autonómiát. Ezt a döntést a nacionalista propaganda „a katolikus baszkok árulásaként” állította be, ami jól mutatja, hogy a háború nem egyszerűen vallási vagy ideológiai, hanem regionális identitáspolitikai konfliktus is volt.
A köztársasági oldal belső szerkezete a háború alatt alapvetően átalakult. Az 1936 júliusi puccsot követő hetekben a köztársasági állam katonai és rendőri ereje sok helyen összeomlott, és a hatalom részben a szakszervezetek és a munkásmilíciák kezébe került. Ez a folyamat különösen erős volt Katalóniában, ahol az anarchoszindikalista Nemzeti Munkáskonföderáció (Confederación Nacional del Trabajo, CNT) és a vele szövetséges Ibériai Anarchista Föderáció (Federación Anarquista Ibérica, FAI) a puccs leverése után gyakorlatilag kettős hatalmat épített ki a katalán kormányzat, a Generalitat mellett.
A köztársasági zónában 1936 késő nyarán és őszén széles körű szociálforradalmi hullám bontakozott ki. Katalóniában és Aragóniában az anarchista mozgalom által támogatott munkások sok üzemet, mezőgazdasági birtokot és közlekedési eszközt kollektivizáltak; a becslések szerint a katalán ipar mintegy 70–80 százaléka került munkásirányítás alá. Ez a folyamat nem volt egységes: egyes kollektívák a termelés szinten tartására törekedtek, míg mások a hagyományos pénzgazdaság felszámolását kísérelték meg. A kollektivizálás mértéke és hatékonysága mind a mai napig vitatott: a kortárs anarchista dokumentumok a munkásönigazgatás sikereit hangsúlyozták, míg a kommunista és köztársasági kormányzati források gyakran a termelés visszaesését és a fegyelmezetlenséget emelték ki. A modern kutatás szerint a kép vegyes: egyes ágazatokban a kollektívák rövid távon fenntartották a termelést, másutt a nyersanyaghiány és a képzett vezetők elmenekülése súlyos zavarokat okozott.
A köztársasági politikai erők közötti feszültség a háború alatt fokozatosan élesedett. A fő törésvonal a kommunista Spanyol Kommunista Párt (Partido Comunista de España, PCE) és a mérsékelt szocialisták által képviselt „előbb a háborút, aztán a forradalmat” álláspont, valamint az anarchisták és a baloldali szocialisták által képviselt „a háború és a forradalom egyszerre” álláspont között húzódott. A PCE a háború alatt erőteljesen növekedett, részben a Szovjetunió katonai segélyének közvetítőjeként, részben pedig azért, mert a rend és a fegyelem ígéretét kínálta a széteső köztársasági zónában. A kommunista párt 1937 tavaszán a köztársasági kormányon belül is megerősödött, ami kiélezte a konfliktust az anarchista és trockista csoportokkal.
A köztársasági tábor belső konfliktusa 1937 májusában Barcelonában fegyveres összecsapásokba torkollott, amelyeket a távirati irodák és a későbbi történetírás „májusi napoknak” (Hechos de Mayo) nevez. Az összecsapások a kommunista és a katalán kormányzat által támogatott rendőri erők, valamint az anarchista és Munkás Párja a Marxista Egységért (Partido Obrero de Unificación Marxista, POUM) által támogatott csoportok között zajlottak. A májusi események következtében a köztársasági kormány megerősítette ellenőrzését Katalóniában, a POUM-ot betiltották, vezetőjét, Andreu Nint letartóztatták, majd rejtélyes körülmények között megölték – az eset a mai napig forráskritikai vita tárgya, de a legtöbb történész szerint a gyilkosság a szovjet titkosszolgálat vagy annak spanyolországi ügynökei által elkövetett politikai leszámolás volt, nem pedig a köztársasági kormány rendes bírósági eljárásának eredménye.
A köztársasági kormány élén 1936 szeptemberétől a szocialista Francisco Largo Caballero, majd 1937 májusától a szintén szocialista Juan Negrín állt. Negrín kormánya a háború megnyerésének, a központi államhatalom megerősítésének és a nyugati demokráciák megnyerésének programját hirdette. A Negrín-kormány a katalán és baszk autonómiát fokozatosan korlátozta, ugyanakkor elismerte a hadsereg mellett a munkásmilíciák beolvasztását a reguláris erőkbe. A kormányzat 1937 őszén Madridból Valenciába, majd 1937 novemberében Barcelonába helyezte át a székhelyét, ami a háborús helyzet romlását tükrözte.
A spanyol polgárháború nem maradt belső konfliktus: a nagyhatalmak és más államok részvétele a háború kimenetelére döntő hatással volt. A nemzetközi beavatkozás vitatott megnevezésű folyamat, mert a beavatkozás formái – fegyverszállítás, „önkéntesek”, katonai tanácsadók, pénzügyi támogatás – országonként és időszakonként változtak.
A Német Birodalom és a fasiszta Olaszország 1936 júliusától kezdve nyújtott katonai segítséget a nacionalista oldalnak. Németország elsősorban a Condor-légiót (Legion Condor) küldte, amely légierő, harckocsi- és légvédelmi egységekből állt; a legtöbb becslés szerint a háború alatt összesen mintegy 19 000 német katona fordult meg Spanyolországban, bár a jelenlét egyszerre ennél nagyobb is lehetett. Olaszország ennél jóval nagyobb erőt, a Kiküldetésben Lévő Csapatok Testületét (Corpo Truppe Volontarie, CTV) küldte, amely mintegy 50 000–80 000 fővel vett részt a háborúban. A német és olasz beavatkozás döntő szerepet játszott a nacionalista hadsereg tengeri szállításában, a légifölény megszerzésében és több nagy csata megvívásában. A Guernica elleni 1937. áprilisi bombázást a Condor-légió hajtotta végre, amely a civil lakosság elleni légitámadás egyik első, nemzetközileg széles körben ismertté vált példája; a támadás áldozatainak száma máig vitatott, a kortárs becslések néhány száztól több mint 1600 főig terjednek, de a modern történészi konszenzus szerint a bombázás dokumentált tény, és a civil áldozatok nagy száma nem vitatható.
A Szovjetunió a köztársasági kormányt támogatta, fegyvereket, repülőgépeket, harckocsikat és katonai tanácsadókat küldve; a szovjet segély értéke és mértéke a háború alatt ingadozott, és Spanyolország aranytartalékának egy része a szovjet kormányhoz került fedezetként. A szovjet beavatkozás politikai ára a kommunista párt megerősödése és a köztársasági zóna politikai rendőrségének befolyása volt, amelyet a későbbi történetírás a sztálinista elnyomás spanyol exportjaként bírált. A szovjet segítség mértékéről a források eltérnek; a brit és francia külügyi dokumentumok általában kisebbre, a szovjet és a PCE-hez közel álló források nagyobbra tették a szállítmányokat. A modern kutatás szerint a szovjet katonai anyagok a köztársasági hadsereg számára létfontosságúak voltak, de a német–olasz segítséghez képest mennyiségben és minőségben is elmaradtak.
A nyugati demokráciák, különösen Nagy-Britannia és Franciaország politikája döntően befolyásolta a háború kimenetelét. A francia Népfront-kormány, Léon Blum vezetésével, kezdetben hajlott a köztársasági Spanyolország támogatására, de a brit kormány nyomására és a francia belpolitikai megosztottság miatt végül a be nem avatkozás politikáját választotta. 1936 augusztusában létrejött a be nem avatkozási egyezmény (Non-Intervention Agreement), amelyhez huszonhét európai állam csatlakozott, és amely megtiltotta a hadianyagok szállítását Spanyolországba. Az egyezmény a gyakorlatban aszimmetrikusan működött: Németország és Olaszország formálisan csatlakozott, de rendszeresen megsértette azt, míg a köztársasági kormány a szovjet szállításokon kívül alig jutott külföldi fegyverhez. A be nem avatkozási politika tehát de facto a nacionalista oldalt erősítette, mert a köztársasági kormány nem vásárolhatott nyílt piacon fegyvert, miközben a felkelők folyamatosan kapták a német és olasz támogatást.
A nemzetközi brigádok (Brigadas Internacionales) 1936 őszétől a köztársasági hadsereg kötelékében harcoló önkéntesekből álló egységek voltak. A legtöbb becslés szerint a háború alatt összesen mintegy 35 000–59 000 külföldi önkéntes harcolt a köztársasági oldalon, közülük sokan kommunisták vagy baloldali antifasiszták voltak. A brigádok szerepe katonailag jelentős, de nem döntő volt: a háború kimenetelét nem az önkéntesek száma, hanem a nagyhatalmi politika és a hadiipari ellátottság határozta meg. A brigádokat 1938 őszén, a köztársasági kormány nemzetközi jószolgálati reményei szerint kivonták a frontról, de ez a lépés sem hozta meg a remélt nemzetközi támogatást.
A polgárháború katonai története három szakaszra osztható.
Az első szakaszban (1936 július–1937 tavasz) a nacionalista erők célja Madrid elfoglalása volt. Franco csapatai, az afrikai hadsereggel megerősítve, augusztusban átkeltek a Gibraltári-szoroson, majd észak felé nyomultak. 1936 őszén a nacionalista hadsereg délnyugatról közelítette meg a fővárost; Madrid védelmét a köztársasági kormány, a szakszervezetek és a nemzetközi brigádok szervezték. Az 1936. novemberi madridi csata a nacionalista offenzíva kudarcával végződött, és a front stabilizálódott. A csatában a köztársasági propaganda a „No pasarán!” („Nem jutnak át!”) jelszót emelte a védelem szimbólumává; a jelszó a későbbi emlékezetben a köztársasági ellenállás egyik legfontosabb szimbólumává vált.
A második szakaszban (1937 tavasz–1938 tavasz) a nacionalista erők az északi iparvidékek, különösen Baszkföld, Kantábria és Asztúria elfoglalására összpontosítottak. A Guernica bombázása (1937. április 26.) után Bilbao júniusban elesett, és az északi köztársasági front 1937 őszére összeomlott. Ezzel a nacionalista oldal megszerezte a baszk nehézipart és a szénbányákat, ami döntő gazdasági előnyt jelentett. A köztársasági hadsereg 1937–1938-ban több ellentámadást indított, köztük a brunetei és a terueli ütközeteket, de ezek csak átmeneti sikereket hoztak.
A harmadik szakaszban (1938 tavasz–1939 tavasz) a nacionalista erők döntő offenzívát indítottak, amelynek célja a köztársasági zóna kettévágása volt. Az 1938. júliusi Ebro-csata a polgárháború legnagyobb ütközete volt, amelyben a köztársasági hadsereg utolsó nagy erőtartalékait vetette be, de a nacionalista ellenoffenzíva novemberre visszafoglalta az elvesztett területeket, és a köztársasági haderő gyakorlatilag felbomlott. 1939 januárjában a nacionalista csapatok élénk ellenállás nélkül bevonultak Barcelonába; a köztársasági kormány és sok ezer menekült a francia határ felé menekült. 1939. március 28-án a nacionalista erők elfoglalták Madridot, és 1939. április 1-jén Franco hivatalosan bejelentette a háború végét.
A háború menetének rekonstruálása viszonylag jól dokumentált, mivel mindkét oldal hatalmas mennyiségű hadi naplót, jelentést és levelezést hagyott hátra. A frontvonalak és a főbb ütközetek időpontjai a legtöbb történész szerint megbízhatóan ismertek; a bizonytalanság elsősorban az egyes csaták áldozatszámaira és a polgári lakosság elleni támadások mértékére vonatkozik.
A spanyol polgárháború civil áldozatainak és a hátországi megtorlások áldozatainak kérdése a legérzékenyebb és legvitatottabb területek közé tartozik. A dokumentált tény az, hogy mindkét zónában tömeges, politikai indíttatású gyilkosságok történtek, amelyeket egyénekhez, milíciákhoz, katonai egységekhez és helyi hatóságokhoz lehet kötni.
A köztársasági zónában 1936 nyarán és őszén a papság, a földbirtokosok, a konzervatív politikusok és a vélt vagy valós felkelő szimpatizánsok ellen elkövetett erőszakhullám söpört végig. A legtöbb becslés szerint a köztársasági zónában a háború alatt hozzávetőleg 50 000–60 000 embert öltek meg bírósági eljárás nélkül; ezek közül a legnagyobb csoportot a katolikus papság tagjai tették ki. A püspökök, papok, szerzetesek és szerzetesnők elleni gyilkosságok száma a leggyakrabban idézett becslések szerint 6 832 fő, de ez a szám a forrásoktól függően néhány százalékkal eltérhet. Az erőszakot a legtöbb történész nem központi utasításnak, hanem a helyi milíciák, a feldühödött tömegek és a széteső állami rend kézbentartásának hiányosságaiból fakadó folyamatnak tekinti. A köztársasági kormány 1936 végén és 1937-ben lépéseket tett a törvénytelen gyilkosságok visszaszorítására, de a felelősök bíróság elé állítása gyakran elmaradt.
A nacionalista zónában a megtorlás szisztematikusabb, intézményesebb és hosszabb időtartamú volt. A felkelő hatóság 1936 júliusától kezdve a megszállt területeken tömeges kivégzéseket hajtott végre, amelyek áldozatai túlnyomórészt a baloldali pártok és szakszervezetek tagjai, köztársasági hivatalnokok, tanítók, értelmiségiek és szabadkőművesek voltak. A nacionalista zónában a háború alatt és közvetlenül utána elkövetett politikai gyilkosságok áldozatainak száma a legóvatosabb becslések szerint legalább 130 000–150 000 fő, de egyes kutatások 200 000 fölé is teszik; a pontos szám a mai napig vitatott, mert a Franco-rendszer a saját dokumentációjának egy részét megsemmisítette vagy hozzáférhetetlenné tette. A kivégzéseket hadbírósági ítéletek, „törvényes” eljárások és tömeges kivégzések formájában hajtották végre; a leghírhedtebb módszerek közé tartozott a „paseo” (a foglyok elhurcolása és útközbeni kivégzése) és a tömegsírok.
A háború alatti erőszakkal kapcsolatban a modern történettudomány kerüli az egyszerű „mérlegelést”: a két oldal áldozatainak összehasonlítása önmagában nem magyarázza az erőszak okait és mechanizmusait. A kutatás ma már inkább azt vizsgálja, hogy a nacionalista zónában az erőszak a hódítás logikáját követte: minden elfoglalt területen a köztársasági adminisztráció, a szakszervezetek és a baloldali kultúra teljes felszámolása volt a cél. Ezzel szemben a köztársasági zónában az erőszak a védekezés és a szociálforradalom folyamatába ágyazódott, és a kormányzati intézmények fokozatos megerősödésével csökkent, de soha nem szűnt meg.
A polgárháború alatti erőszak emlékezete a mai Spanyolországban is élő politikai kérdés. A Franco-rendszer a háború után a nacionalista oldal áldozatait emelte ki, és a köztársasági zóna erőszakát bizonyítékul használta a „keresztes hadjárat” narratívájához. A demokratikus átmenet után a téma sokáig tabu volt, amíg a 2000-es években a történelmi emlékezet (memoria histórica) mozgalma és a 2007-es történelmi emlékezet törvénye (Ley de Memoria Histórica) a tömegsírok felnyitását és az áldozatok azonosítását tűzte napirendre. A 2022-ben elfogadott demokratikus emlékezet törvény (Ley de Memoria Democrática) pedig a Franco-rendszer bűneinek elítélését és az állami felelősség elismerését foglalta törvénybe. E jogszabályok értelmezése a spanyol politikai életben máig vitatott: a jobboldali pártok egy része a „nemzeti kegyelet” megsértésének, a baloldali pártok és az emlékezeti szervezetek a történelmi igazságtétel folytatásának tekintik.
Franco 1939. áprilisi győzelme nem a béke, hanem a háború utáni megtorlás kezdete volt. A Franco-rendszer a polgárháborút nem lezárt eseményként, hanem a „nemzeti megtisztulás” folyamatának első szakaszaként kezelte. A győzelem után a nacionalista hatóságok tömeges bírósági eljárásokat indítottak a köztársasági oldal valós vagy vélt támogatói ellen; a becslések szerint 1939 és 1945 között legalább 200 000 embert börtönöztek be politikai okokból, a koncentrációs táborokban és munkatáborokban fogva tartottak száma pedig elérte a több százezret. A politikai elítéltek közül sokan kényszermunkát végeztek, például az újjáépítés során; a Balsák Eleredménye (Valle de los Caídos) nevű monumentális emlékmű építésén is politikai foglyok dolgoztak, ami a mai emlékezeti viták egyik központi eleme.
A megtorlás kiterjedt a nőkre és a családokra is: a köztársasági férfiak özvegyei és gyermekei gyakran megbélyegzésben részesültek, a köztársasági házasságkötéseket érvénytelenítették, és a „vörösök” gyermekeit sok esetben elvették a családjuktól az állami intézményekben való „átnevelés” céljából. Ez utóbbi gyakorlat mértéke és jellege a modern kutatásban vita tárgya; a legtöbb történész szerint dokumentáltan történtek gyermekelvételek, de a számukat és a rendszer szándékosságát illetően a kutatás még nem jutott konszenzusra.
A francoista győzelem tehát nemcsak egy katonai konfliktus lezárása volt, hanem egy hosszú távú, intézményesült társadalmi és politikai represszió kezdete, amely a következő fejezetekben tárgyalásra kerülő Franco-rendszer alapját képezte.
A spanyol polgárháború a 20. századi európai történelem egyik legjobban dokumentált eseménye, ugyanakkor a források egyenetlensége és a politikai érzékenység miatt a tények és értelmezések közötti határvonalak különösen fontosak.