Az 1898-as év a spanyol politikai képzeletben máig a mélypont egyik szimbóluma: a Karib-tenger és a Csendes-óceán felől érkező vereségek nem csupán a gyarmatbirodalom maradékát számolták fel, hanem a restaurációs monarchia legitimitását is alapjaiban rázták meg. A A karlista háborúk és a restauráció című alfejezetben tárgyalt Bourbon-restauráció politikai rendszere az 1870-es évektől a választási „turno pacífico” (békés váltógazdálkodás) és a helyi főnökök (caciques) befolyásán nyugodott; ez a rendszer az 1890-es évekre a kubai és a Fülöp-szigeteki függetlenségi mozgalmak, a gazdasági kimerülés és a társadalmi elégedetlenség együttes nyomása alatt került. Az 1898-as vereség ezért nemcsak egy háború elvesztését jelentette, hanem a spanyol nemzeti önértelmezés válságát is elindította. Ebből a válságból nőtt ki a regeneracionizmus mozgalma, majd a restaurációs rendszer fokozódó eróziója, amely 1923-ban Primo de Rivera katonai diktatúrájához, 1931-ben pedig a második köztársaság kikiáltásához vezetett. Az alfejezet ezt az utat követi végig, kiemelve, hogy a korszakban a „katasztrófa”, a „megújulás” és a „diktatúra” kifejezések korabeli és későbbi politikai jelentése folyamatosan vitatott volt.
A 19. század végére a spanyol gyarmatbirodalom Kuba mellett Puerto Ricóra, a Fülöp-szigetekre és néhány csendes-óceáni szigetre zsugorodott. Kuba volt a legfontosabb: cukornád-ültetvényei és dohánytermesztése a spanyol állam számára jelentős vám- és adóbevételt biztosított, ugyanakkor a szigeten erős kreol elit és rabszolgatartó gazdaság alakult ki. A A tengerentúli birodalmak kialakulása című későbbi összehasonlító fejezet részletesebben tárgyalja a gyarmati rendszer működését, itt elegendő hangsúlyozni, hogy Kuba helyzete a 19. század utolsó harmadától egyre feszültebbé vált. Az 1868–1878 közötti tízéves háború (Guerra de los Diez Años) kezdeti kubai sikerei és az 1878-as zanjóni béke után a spanyol kormányok a sziget autonómiájának ígéretével próbálták fenntartani a rendet, de a reformok elmaradtak. Az 1895-ben kitört újabb kubai függetlenségi háború élére José Martí mellett olyan katonai vezetők álltak, mint Máximo Gómez és Antonio Maceo; Martí még 1895 májusában elesett, de a felkelés kiterjedt a vidéki területekre és a keleti tartományokra.
A spanyol kormány válasza a hadsereg megerősítése volt. Valeriano Weyler tábornok 1896-tól alkalmazta a „reconcentración” politikáját: a vidéki lakosságot erődített településekre telepítették koncentráltan, hogy a gerillákat elvágják a támogatástól. A dokumentált következmény a civil lakosság tömeges éhezése és járványok kitörése volt; a történészi becslések a kubai civil áldozatok számát 100 000 és 400 000 közé teszik, de a források hiányossága miatt a pontos szám nem állapítható meg. Ezt a számot a későbbi emlékezetpolitikai vitákban mind a spanyol, mind a kubai nacionalista narratívák felhasználták, ezért minden ma közölt adatot becslésként kell kezelni.
A háborúba való amerikai beavatkozás közvetlen ürügye a USS Maine páncélos cirkáló 1898. február 15-i robbanása volt Havanna kikötőjében, amelyben 266 amerikai tengerész meghalt. A robbanás okát máig vitatják: az amerikai haditengerészet akkori vizsgálata külső aknát valószínűsített, a későbbi baleseti rekonstrukciók egy része belső szénporrobbanást tart valószínűbbnek. A korabeli amerikai bulvársajtó – elsősorban William Randolph Hearst és Joseph Pulitzer lapjai – a „Remember the Maine, to hell with Spain!” jelszóval háborús hangulatot keltett, és a spanyol kormányt tette felelőssé. Az Egyesült Államok Kongresszusa 1898. április 20-án elfogadta a Teller-módosítást, amely kijelentette, hogy az Egyesült Államok nem kívánja annektálni Kubát; az Egyesült Államok 1898. április 25-én üzent hadat Spanyolországnak.
A spanyol–amerikai háború katonai eseményei gyors lefolyásúak voltak. Az amerikai ázsiai hajóraj George Dewey tengernagy vezetésével 1898. május 1-jén a manilai öbölben megsemmisítette a spanyol csendes-óceáni flottát, ami megnyitotta az utat a Fülöp-szigetek megszállása előtt. A karibi térségben a spanyol flotta a Santiago de Cuba-i kikötőben keresett menedéket, de 1898. július 3-án a kitörés közben a teljes hajóraj megsemmisült. A szárazföldi harcok – így a San Juan Hill-i ütközet – után Santiago de Cuba 1898. július 17-én kapitulált. A spanyol hadsereg a gyarmatokon létszámfölényben volt, de felszerelése elavult, utánpótlási vonalai hosszúak, és a haditengerészet nem tudta felvenni a versenyt a modern amerikai flottával.
A párizsi béke (1898. december 10.) értelmében Spanyolország lemondott Kubáról, átadta az Egyesült Államoknak Puerto Ricót és Guamot, és 20 millió dollár ellenében lemondott a Fülöp-szigetekről is. Kuba névleges függetlenséget kapott, de az Egyesült Államok katonai megszállás alatt tartotta, majd az 1901-es Platt-módosítással protektorátusává tette. A Karolina-szigeteket, a Mariana-szigeteket (Guam kivételével) és Palaut Spanyolország 1899-ben eladta Németországnak, így a spanyol gyarmatbirodalom gyakorlatilag megszűnt. A birodalom elvesztésének ténye dokumentált; annak értelmezése, hogy ez a spanyol gazdaság számára hosszú távon veszteséget vagy inkább a tőke hazatérése révén némi fellendülést hozott, a mai napig vitatott. Egyes történészek szerint a vereség lehetővé tette, hogy a spanyol állam a belső piacra és az európai kapcsolatokra összpontosítson, mások a presztízsveszteség és a piacok elvesztésének negatív hatását emelik ki.
A spanyol közvélemény jelentős része a vereséget nem csupán katonai kudarcként, hanem a nemzet hanyatlásának jeleként élte meg. A „Desastre” (katasztrófa) kifejezés a korabeli sajtó és politikai nyelv gyakori fordulata lett, és a későbbi történetírásban is meghonosodott. Ezt a címkét azonban nem szabad kritika nélkül átvenni: a vereség valóban a gyarmatbirodalom végét jelentette, de a spanyol állam 1898-ban nem omlott össze, és a társadalom többsége számára a hétköznapi élet folytatódott. A „katasztrófa” érzése elsősorban az értelmiségi és politikai elit önértelmezésében öltött testet, és innen sugárzott szét a nyilvánosságba.
Az 1898-as trauma irodalmi lenyomatát a Generación del 98 (’98-as nemzedék) írói – Miguel de Unamuno, Antonio Machado, Pío Baroja, Azorín (José Martínez Ruiz) és mások – munkái adják. Ők a spanyol nemzeti karakter és a történelmi hanyatlás okait firtatták, gyakran pesszimista vagy melankolikus hangon. Műveik azonban nem egységes politikai programot képviseltek, és hatásuk a közvéleményre nehezen mérhető; a mai tankönyvekben való kiemelésük részben a későbbi spanyol irodalomtörténet és emlékezetpolitika konstrukciója.
A regeneracionizmus (regeneracionismo) ennél kifejezettebben politikai jellegű volt. A mozgalom nem volt egységes szervezet vagy párt, hanem olyan reformerek laza csoportja, akik a spanyol állam és társadalom „regenerálását” tűzték ki célul. Legismertebb alakja Joaquín Costa (1846–1911) volt, aki a korszak választási csalásait, a caciquismo rendszerét és a parlamenti pártok korrupcióját bírálta. Costa jelszava – „escuela y despensa” (iskola és éléskamra) – az oktatás kiterjesztését és a gazdasági modernizációt állította a középpontba. Másik ismert mondata – „cerrar con siete llaves el sepulcro del Cid” (lakat alá a Cid sírját) – a múlt dicsőségének mítosza ellen irányult, és azt követelte, hogy a spanyol politika ne a középkori hőskor emlékezetéből, hanem a jelen szükségleteiből induljon ki. A regeneracionizmus tehát egyszerre volt nemzeti önvizsgálat és modernizációs program; egyes irányzatai demokratikus reformokat, mások felülről irányított, tekintélyelvű változásokat sürgettek, ami a mozgalom heterogenitását mutatja. A történészek vitatják, hogy a regeneracionizmus mennyire befolyásolta ténylegesen a kormányzati politikát, és hogy a későbbi diktatórikus rezsimek mennyire sajátították ki annak retorikáját.
A restaurációs monarchia válasza a vereségre kettős volt: a politikai elit egy része átvette a regeneracionista szólamokat, de a rendszer alapjait – a váltógazdálkodást, a caciquismo működését, az oligarchikus választási gyakorlatot – nem számolta fel. Az 1899-es és 1900-as kormányok kísérletei a választási törvény módosítására és a közigazgatás reformjára többnyire elakadtak, mert azok a rendszer saját hatalmi bázisát veszélyeztették volna. A „katasztrófa” emlékezete így a monarchia legnagyobb legitimációs terhévé vált.
Az 1898 utáni negyedszázad a restaurációs rendszer fokozatos felbomlásának időszaka volt. A politikai instabilitást jól mutatja a kormányok gyakori váltakozása: 1902 és 1923 között több mint húsz kormány alakult. A váltógazdálkodás látszólagos stabilitása mögött a parlamenti többségek gyakran a caciquismo manipulációin alapultak, és a lakosság széles rétegei számára a rendszer hiteltelenné vált.
A szociális feszültségek a századfordulón gyorsan nőttek. Katalóniában és Baszkföldön az iparosodás nagy munkástömegeket hozott létre, akiknek életkörülményei a korabeli munkáslakásokban és gyárakban rendkívül rosszak voltak. A szocialista szakszervezet, az 1888-ban alapított UGT, valamint az 1910-ben létrejött anarcho-szindikalista CNT versengett a munkások támogatásáért. A CNT különösen Barcelonában és az andalúziai mezőgazdasági munkások körében vált erőssé; az anarchista mozgalom a közvetlen akciót, a sztrájkot és gyakran az erőszakot is elfogadta a társadalmi változás eszközeként. A munkáltatók és a kormányzat gyakran katonai és rendőri erővel válaszoltak.
Az 1909-es barcelonai „Tragic Week” (Setmana Tràgica) a rendszer erőszakos repressziójának egyik legismertebb példája lett. A marokkói háborúba való mozgósítás elleni általános sztrájk és az azt követő utcai zavargások során templomokat és kolostorokat gyújtottak fel; a kormány hadiállapotot hirdetett, és a megtorlás részeként kivégezték Francisco Ferrer Guardia szabadgondolkodó pedagógust, akit a felkelés felbujtásával vádoltak. A kivégzés nemzetközi tiltakozást váltott ki, és Antonio Maura miniszterelnök bukásához vezetett. Az esemény dokumentált, de a felkelés pontos szerveződése és a résztvevők motívumai – mennyire volt anarchista, mennyire spontán – a történészek körében vita tárgya.
A Canalejas-kormány (1910–1912) megkísérelte a reformok és a rendfenntartás egyensúlyát: korlátozta a vallási rendek működését, enyhítette a hadkötelezettséget, és tárgyalt a katalán nacionalistákkal. José Canalejas miniszterelnököt 1912-ben egy anarchista merénylő gyilkolta meg; a reformfolyamat ezután megtorpant.
Az első világháború alatt Spanyolország semleges maradt, ami gazdasági fellendülést hozott: az export, a hajózás és egyes iparágak nyeresége a háborús keresletből származott. A fellendülés azonban egyenlőtlen volt, az infláció és a lakbérek emelkedése a munkásságot sújtotta, miközben a vállalkozói réteg vagyonosodott. A társadalmi feszültségek 1917-ben hármas válságban robbantak ki: a hadsereg tisztjeinek érdekvédelmi szervezetei, az úgynevezett junták követelései miatt; a katalán és más regionális politikusok parlamenti gyűlése (Asamblea de Parlamentarios) alkotmányos reformot sürgetett; és augusztusban általános sztrájk tört ki, amelyet a kormány katonai erővel vert le. Az 1917-es válság a restaurációs rendszer legitimitásának mélypontját jelezte; bár a monarchia formailag fennmaradt, a parlamenti és parlamenten kívüli ellenzék megerősödött.
A háború utáni időszak tovább élezte a feszültségeket. Az 1918–1921 közötti éveket a kortársak és később a történészek „bolsevik trienniumként” emlegetik az andalúziai vidéki sztrájkok és földfoglalások miatt; ezeket a nagybirtokosok és a kormányzat erőszakkal torolta meg. Barcelonában a munkáltatók és a CNT közötti erőszakhullám, a „pistolerismo” merényletek és megtorlások sorozatát hozta; a halottak száma 1919 és 1923 között a becslések szerint több százra tehető, de a pontos adat forráshiány miatt bizonytalan. A közrend helyreállításának ígérete a későbbi katonai puccs egyik legfontosabb érvévé vált.
A marokkói háború a rendszer válságát végleg elmélyítette. Spanyolország 1912-től protektorátust kapott Észak-Marokkó egy részén, de a belső területek ellenőrzése folyamatosan ellenállásba ütközött. A Rif-hegységben Abd el-Krim vezette felkelők 1921-ben az Annualnál megsemmisítő vereséget mértek a spanyol csapatokra. A visszavonulás során a spanyol hadsereg a becslések szerint 8 000–13 000 katonát veszített, beleértve az eltűnteket is; a pontos szám a mai napig vitatott, mert a spanyol hivatalos iratok és a későbbi kutatások adatai eltérnek. A vereség politikai botrányt robbantott ki: az ügyben felállított parlamenti vizsgálóbizottság a felelősök körét vizsgálta, és a király szerepe is felmerült. A jelentés nyilvánosságra hozatalát Primo de Rivera 1923. szeptemberi puccsa akadályozta meg.
Miguel Primo de Rivera tábornok, Barcelona főkapitánya 1923. szeptember 13-án katonai felkelést hirdetett, és katonai direktoriátust alakított. XIII. Alfonz király a puccsot elfogadta, az alkotmányos kormány lemondott, a parlamentet felfüggesztették. A rendszert a történészi konszenzus katonai diktatúrának tekinti; egyes kutatók a későbbi fasizmus előfutáraként értelmezik, mások hangsúlyozzák, hogy Primo de Rivera nem épített ki totális államot, és a tömegmozgalmi mobilizálás helyett inkább felülről irányított, konzervatív modernizációra törekedett. Ezt a vitát az alábbiakban jelezzük.
A diktatúra első szakaszában (1923–1925) katonai igazgatás működött: a tartományok élére katonai kormányzók kerültek, a politikai pártokat felfüggesztették, a sajtót cenzúrázták, a CNT-t betiltották, és a sztrájkokat erőszakkal fojtották el. A rendszer retorikája a regeneracionizmus elemeit használta fel: a „haza megmentése”, a korrupt politikai elit félreállítása és a rend helyreállítása. A kormányzat azonban a caciquismo rendszerét nem számolta fel maradéktalanul, hanem részben új, katonai és hivatalnoki klientúrával váltotta fel.
A marokkói háború Primo de Rivera számára lehetőséget adott a presztízs helyreállítására. Kezdetben a kivonulást fontolgatta, de francia együttműködéssel 1925-ben az Alhucemas-i partraszállás megnyitotta az utat a Rif-felkelés leveréséhez. 1926-ra Abd el-Krim megadta magát, és a spanyol protektorátus ellenőrzése megszilárdult. A győzelem átmenetileg megerősítette a rezsim támogatottságát.
A második szakaszban (1925–1930) a katonai kormányzást fokozatosan polgári technokraták váltották fel, de a diktatórikus keretek fennmaradtak. A rezsim létrehozott egy kormánypártot (Unión Patriótica) és egy korporatív nemzetgyűlést (Asamblea Nacional Consultiva, 1927), amelyek azonban nem demokratikus választásokon alapultak, hanem kinevezett és korporatív testületekből álltak. A gazdaságpolitika nagy állami beruházásokkal, út- és vasútépítéssel, vízierőművek építésével és az 1929-es barcelonai nemzetközi kiállítás megrendezésével igyekezett modernizálni az országot. A konjunktúra azonban részben külső tényezőkön és állami eladósodáson nyugodott; az 1929-es világgazdasági válság hatására a rendszer gazdasági alapjai megrendültek.
A társadalmi ellenállás nem szűnt meg. Az illegalitásba szorított CNT tovább szervezett sztrájkokat; az értelmiség – köztük Unamuno, akit száműzetésbe kényszerítettek, és Ortega y Gasset – nyilvánosan bírálta a diktatúrát. A katalán nacionalizmus elégedetlensége nőtt, mert a rezsim 1925-ben felszámolta a Katalónia számára 1914 óta létező Mancomunitatot, és korlátozta a katalán nyelv és kultúra hivatalos használatát. A köztársasági erők és a szocialista párt (PSOE) fokozatosan a monarchia elleni szervezkedés felé mozdultak; a szocialisták kezdetben óvatosan együttműködtek a rezsimmel a munkásügyi intézményekben, de az 1920-as évek végére szakítottak vele.
A rezsim bukása gyorsan következett be. A gazdasági válság, a támogatottság csökkenése és a király bizalmának megrendülése miatt Primo de Rivera 1930. január 28-án lemondott. XIII. Alfonz Dámaso Berenguer tábornokot nevezte ki, akinek a kormányát a kortársak gúnyosan „dictablanda” (puha diktatúra) névvel illették, mert az alkotmányos normalitáshoz való visszatérés rendkívül lassan haladt. A régi pártok és az új köztársasági erők 1930 augusztusában a San Sebastián-i paktumban megállapodtak a monarchia leváltásának előkészítéséről. Berenguer kudarca után 1931 februárjában Juan Bautista Aznar tengernagy vette át a kormányt, és helyhatósági választásokat írt ki.
Az 1931. április 12-i helyhatósági választások a monarchia és a köztársaság közötti népszavazássá váltak. A választási rendszer és a caciquismo miatt a vidéki körzetekben a monarchista jelöltek győztek, de a nagyvárosokban – Madridban, Barcelonában, Sevillában, Valenciában, Bilbaóban és más ipari központokban – a republikánus-szocialista koalíció elsöprő többséget szerzett. A pontos szavazatszámok és a vidéki eredmények értelmezése ma is vita tárgya, mert a caciquismo befolyásolhatta a választói akaratot, de a nagyvárosi republikánus győzelem ténye dokumentált.
A választások eredményének ismeretében a köztársasági tömegmozgalom utcai demonstrációkba kezdett. 1931. április 14-én Barcelonában Francesc Macià kikiáltotta a katalán köztársaságot, bár ezt később, az ideiglenes kormánnyal kötött megállapodás után visszavonta, és helyette a katalán önkormányzat (Generalitat) visszaállítását fogadták el. Ugyanezen a napon Madridban és más városokban tömegek vonultak az utcára; XIII. Alfonz elhagyta az országot, de formális lemondást nem írt alá. A köztársaságot kikiáltották, és Niceto Alcalá-Zamora vezetésével ideiglenes kormány alakult, amelyben a republikánus pártok és a PSOE is részt vett.
Az ideiglenes kormány első intézkedései közé tartozott a politikai foglyok amnesztiája, a hadsereg reformjának előkészítése, a földreform előkészítése, a katalán autonómia ígéretének megerősítése, valamint az egyház és az állam szétválasztásának kezdeményezése. Az 1931. júniusi alkotmányozó nemzetgyűlési választásokon a köztársasági baloldal és a szocialisták győztek; a későbbi alkotmány 1931. december 9-én lépett hatályba. Az új alaptörvény demokratikus, világi és decentralizált államot hozott létre: széles alapjogokat biztosított, bevezette a nők választójogát, és lehetővé tette a régiók autonómia-statútumainak elfogadását. A vallási cikkelyek azonban – az egyházi iskolák állami támogatásának megszüntetése, a jezsuita rend feloszlatása, az egyházi vagyon korlátozása – éles katolikus ellenállást váltottak ki, és a későbbi politikai polarizáció egyik fő forrásává váltak. A földreform lassúsága a vidéki szegények elégedetlenségét növelte, míg a hadsereg és a konzervatív csoportok egy része a köztársaságot illegitimnek tekintette.
A második köztársaság kikiáltásának értelmezése a korabeli politikai táborok szerint élesen eltért: a baloldal és a republikánusok népi győzelemként, a jobboldal és az egyház az alkotmányos rend felforgatásaként élte meg. A mai történészi konszenzus szerint a monarchia legitimitása a diktatúrával való együttműködés, az 1917 utáni válságok és a caciquismo rendszerének hitelvesztése miatt már korábban súlyosan megrendült, és az 1931-es váltás széles társadalmi koalíción alapult; de a pontos támogatottság számszerűsítése a választási rendszer torzításai miatt nem lehetséges. A köztársaság kikiáltásával lezárult a restaurációs monarchia korszaka, és kezdetét vette az a rövid, ám rendkívül feszült demokratikus kísérlet, amelyet a későbbi A spanyol polgárháború alfejezet tárgyal.
A korszak eseménytörténete – a háború, a békeszerződés, a puccs, a kormányváltások, a választások időpontjai – diplomáciai iratok, korabeli sajtó, parlamenti jegyzőkönyvek és későbbi monográfiák alapján jól dokumentált. Mégis több ponton fennáll bizonytalanság, illetve értelmezési vita.
A kubai reconcentración civil áldozatainak száma becslés: a források 100 000 és 400 000 közötti értékeket adnak meg, de a spanyol és kubai levéltárak hiányosak, és a későbbi emlékezetpolitikai viták tovább torzították a számokat. A USS Maine robbanásának oka továbbra sem tisztázott, bár az esemény politikai következményei dokumentáltak. Az Annual-i csata spanyol halottainak számát a hivatalos hadijelentések és a későbbi kutatások eltérően közlik; a 8 000–13 000 közötti tartomány a leggyakoribb, de a visszavonulásban eltűntek miatt a felső határ magasabb is lehet.
A Primo de Rivera-rezsim értelmezése a történetírásban élénken vitatott. Egyes kutatók a rezsimet a fasizmus spanyol előfutáraként kezelik, hangsúlyozva a korporatív elemeket, a cenzúrát és a kormánypártot; mások szerint a rendszer inkább konzervatív katonai diktatúra volt, amelyből hiányzott a tömegmozgalmi mobilizáció és a totális ideológiai igény. A konszenzus ezért óvatos, és a két álláspont közötti átmeneti jellegű kategóriákat használ.
Az 1931-es választások eredményeinek részletes statisztikái a korabeli spanyol választási rendszer és a caciquismo miatt nem tükrözik pontosan a választói preferenciákat. A nagyvárosi republikánus győzelem ténye dokumentált, de a vidéki monarchista eredmények értelmezése vitatott. A második köztársaság társadalmi támogatottságának mértékére nincsenek megbízható közvélemény-kutatások; a becslések a későbbi választási eredményekből és a korabeli sajtóból következtetnek.
A jelen alfejezet a nyomtatott szakirodalom konszenzusán alapul; az egyes adatoknál a fő becsléseket és az eltéréseket a szövegben jeleztük. Ahol konkrét levéltári forrás vagy újabb kutatás tovább pontosíthatja a képet, azt a fenti bizonytalanságoknál megemlítettük.