A 18. század utolsó és a 19. század első felének politikai forradalmai nem egyszerűen kormányzati rendszereket döntöttek meg, hanem alapvetően rajzolták újra az állam, a politikai közösség és az egyén viszonyáról alkotott fogalmainkat. Az 1789-es francia forradalom a rendi alapú, dinasztikus legitimitás elvét kérdőjelezte meg, és a politikai cselekvés új nyelvét, valamint új intézményeit hozta létre. Az ezt követő, 1830-as és 1848-as forradalmi hullámok pedig azt mutatják, hogy a forradalom mint politikai változási forma nem elszigetelt, francia jelenség volt, hanem olyan transznacionális erők – a liberalizmus, a nacionalizmus és a szocializmus – működésének következménye, amelyek a kontinens több államában egyszerre fejtették ki hatásukat.
E fejezet célja, hogy a forradalmi folyamatokat ne egyetlen nemzeti narratívába ágyazva, hanem összehasonlító keretben vizsgálja. A hangsúly nem a „nagy emberek” tettein, hanem a mozgósítás társadalmi és kulturális mechanizmusain, a politikai nyelvek terjedésén, valamint az elit és a tömegek közötti törékeny szövetségek kialakulásán van. A forradalmak korának vizsgálata egyszerre tárja fel a modern politikai fogalmaink – mint a népszuverenitás, a polgári jogok vagy a nemzeti önrendelkezés – születését és azok korabeli, gyakran a mai jelentésüktől eltérő tartalmát.
Az 1789-ben kirobbanó francia forradalmat a kortársak és a későbbi történetírás is cezúraként, egy új politikai korszak kezdeteként értelmezte. A forradalom okai összetettek voltak: a királyi állam krónikus pénzügyi válsága, a rendi társadalom belső feszültségei, a felvilágosodás eszméinek terjedése és a mezőgazdasági termelés 1780-as évek végi visszaesése együttesen vezettek a fennálló rend legitimitásának megrendüléséhez.
A forradalom kirobbanásának közvetlen előzménye az általános rendi gyűlés (États généraux) 1789. májusi összehívása volt, amelyet XVI. Lajos a pénzügyi csőd elkerülése érdekében hívott egybe. A három rend – a papság, a nemesség és a harmadik rend (tiers état) – küldöttei közötti vita hamar elvi kérdéssé vált: a rendi gyűlés a hagyományos, rendenkénti szavazás vagy a fejenkénti szavazás elvét kövesse-e? A harmadik rend képviselői 1789. június 17-én nemzetgyűléssé (Assemblée nationale) nyilvánították magukat, ezzel azt az állítást fogalmazva meg, hogy a politikai legitimáció forrása nem a királyi akarat, hanem a „nemzet” képviselete. A június 20-i labdaházi eskü (Serment du Jeu de Paume) ezt a programot tette látványos politikai tetté: a képviselők megesküdtek, hogy addig nem oszlanak fel, amíg alkotmányt nem adnak Franciaországnak.
A forradalom radikalizálódását a párizsi népi mozgalom és a vidéki felkelések kényszerítették ki. 1789. július 14-én a párizsi tömeg elfoglalta a Bastille-t, a királyi önkény jelképének tartott erődöt; az esemény katonai jelentősége csekély, szimbolikus jelentősége azonban óriási volt. A vidéken a nyár folyamán kibontakozó „nagy félelem” (Grande Peur) során parasztok támadtak meg földesúri kúriákat, és a nemzetgyűlés augusztus 4-i határozatai – amelyek elvben eltörölték a feudális kiváltságokat – részben e nyomás alatt születtek. Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata (Déclaration des droits de l’homme et du citoyen, augusztus 26.) pedig az új politikai rend alapdokumentumává vált: a szabadságot, a tulajdont, a biztonságot és a zsarnokságnak való ellenállást természetes jogokként, a „nemzet” szuverenitását pedig a legitim kormányzás egyetlen forrásaként határozta meg.
A forradalom 1791 és 1794 közötti szakaszát a politikai erőtér gyors polarizációja és a nemzetközi nyomás fokozódása jellemezte. A király 1791. júniusi szökési kísérlete aláásta az alkotmányos monarchia esélyeit; a jakobinusok (Jacobins) nevű politikai klub köré szerveződő radikális republikánusok egyre határozottabban követelték a monarchia eltörlését. Az 1792. áprilisi osztrák–porosz háború, majd az 1792. augusztusi királyság-eltörlés a forradalmat belpolitikai eseményből európai konfliktussá szélesítette. A Köztársaság kikiáltása (1792. szeptember 22.) után a politikai küzdelem a girondisták és a jakobinusok között az utóbbiak 1793-as győzelméhez, a Forradalmi Kormány és a terror politikájának bevezetéséhez vezetett. A terror 1793–1794-es időszakában a Közbiztonsági Bizottság (a nemzeti konvent egyik bizottsága) rendkívüli felhatalmazással számoltatta el a forradalom valódi és vélt ellenségeit; a politikai erőszak áldozatainak számát a történészek dokumentált bírósági ítéletek és becslések alapján több tízezres nagyságrendűre teszik, de a pontos szám vitatott. A terror nem kizárólag a külső háborús fenyegetésre adott válasz volt, hanem a belső forradalmi tisztaság érvényesítésének programja is, amelyet Robespierre és hívei az „erény” és a „rémület” összekapcsolásával indokoltak. Robespierre 1794. júliusi bukása (a thermidor-i fordulat) után a terrorintézményeket fokozatosan lebontották, és a forradalom konszolidálódó szakaszba lépett.
A francia forradalom nem maradt Franciaország határain belül. A forradalmi háborúk során a francia seregek – részben felszabadító retorikával, részben hódító és kifosztó gyakorlattal – átalakították a megszállt területek politikai térképét: 1795-től „testvérköztársaságokat” hoztak létre Itáliában, a Németalföldön és Svájcban. A napóleoni hódítások (1799–1815) pedig a Code civil és a közigazgatási racionalizálás eszközeivel hagyószerűen formálták át a jogi és intézményi rendet Nyugat-Európa jelentős részén. A napóleoni közigazgatási reform – a centralizált prefektusi rendszer, a polgári törvénykönyv, a hivatásos hadsereg toborzási gyakorlata – az államépítés azon modelljét kínálta, amelyet később ellenfelei is részben átvettek.
Fontos azonban látni, hogy a forradalmi eszmék terjedése nem egyszerűen egyoldalú export volt. A megszállt területeken a helyi elitek és népi mozgalmak saját érdekeik szerint értelmezték újra a szabadság, az egyenlőség és a nemzet fogalmait. A forradalommal való találkozás egyszerre táplált kollaborációt, opportunista alkalmazkodást és ellenállást; a „forradalom” jelentése mindenhol a helyi viszonyok szerint módosult. A napóleoni birodalom bukása után a bécsi kongresszus (1814–1815) a restauráció politikáját hirdette meg, de a forradalmi korszak intézményi és jogi örökségét nem lehetett teljesen felszámolni. A jogegyenlőség, a tulajdon polgári fogalma, a szekularizált állami adminisztráció elemei a restauráció keretei között is tovább éltek, és a későbbi forradalmi hullámok számára kiindulópontot jelentettek.
Az 1815 utáni restaurációs rendszer Európa számos államában a monarchikus legitimitást és a rendi kiváltságok helyreállítását próbálta összeegyeztetni az alkotmányos formákkal. A liberalizmus eszméje – a képviseleti kormányzás, a törvény előtti egyenlőség, a sajtószabadság és a tulajdon védelme – a korszak mérsékelt ellenzékének közös nyelve lett. A liberalizmus korántsem volt demokratikus program: hívei általában a vagyonos, művelt, adófizető férfiakra korlátozták volna a politikai jogokat, elutasítva az általános választójogot és a szociális követeléseket. Ez a feszültség a későbbi forradalmi mozgalmakban is meghatározó maradt.
Az 1830-as júliusi forradalom Párizsban a Bourbon-restauráció merev, a sajtó- és választójogot korlátozó intézkedéseire adott válasz volt. A háromnapos utcai harcok után X. Károlyt elűzték, de a győztes liberális elit nem a köztársaságot kiáltotta ki, hanem Lajos Fülöp személyében „polgárkirályságot” hozott létre. Az 1830-as események nem csupán francia ügynek bizonyultak: a belga területek 1830-as felkelése az Egyesült Holland Királyságtól való elszakadáshoz, Belgium függetlenségéhez vezetett (amelyet a nagyhatalmak 1839-ben ismertek el), és a hírek hatására Svájcban, Itáliában, valamint a német államokban is alkotmányos reformokat, illetve tiltakozásokat próbáltak kikényszeríteni. Az 1830-as hullám tehát azt mutatta, hogy a forradalmi változás lehetősége nem zárt be 1815-tel, de azt is, hogy a győztes mérsékelt elitek hajlamosak voltak a forradalmat a saját alkotmányos céljaikra leszűkíteni, és a népi részvételt gyorsan lezárni.
Az 1848-as forradalmak – amelyeket gyakran „népek tavaszaként” emlegetnek – a legszélesebb, egyszerre több országra kiterjedő forradalmi hullámot alkották a 19. században. A kiváltó okok összetettek voltak: a gazdasági válság (különösen az 1845–1847-es rossz termés és az élelmiszerárak emelkedése), a városi kézműves- és munkásrétegek elszegényedése, a politikai rendszerek merevsége, valamint a liberális és nemzeti mozgalmak szerteágazó követelései. A forradalom gyorsan, szinte egyszerre tört ki: 1848 februárjában Párizsban megbuktatták a júliusi monarchiát, majd a kormányzat kikiáltotta a második köztársaságot. Márciusban Bécsben, Berlinben, Milánóban, Velencében és a német államok számos fővárosában tüntetések és felkelések kényszerítették ki a kormányok engedményeit. A svájci polgárháború (Sonderbund-krieg, 1847) már korábban előrevetítette a liberális-konzervatív törésvonalak kiéleződését.
Az 1848-as forradalmak egyik legfontosabb újítása a nemzeti követelések beépülése volt a politikai programokba. A német területeken a frankfurti nemzetgyűlés a nemzeti egység alkotmányos kereteit kereste (nagynémet vagy kisnémet megoldás, a monarchia vagy a köztársaság kérdése). Az itáliai államokban a korábbi, titkos társaságokra épülő nemzeti mozgalom ezúttal nyílt felkelésekké szélesedett, és a társadalmi reform követelése is erősebben jelent meg. A Habsburg Birodalomban a bécsi forradalommal párhuzamosan a magyar, olasz, cseh, lengyel területeken nemzeti kormányzatok, nyelvi és önkormányzati követelések fogalmazódtak meg; a birodalom egyszerre szembesült a liberális alkotmányosság és a nemzeti önállóság igényével.
Az 1848-as mozgalmak társadalmi bázisa rendkívül heterogén volt: a liberális értelmiség és hivatalnokréteg, a városi kézművesek, a diákok, a korai munkásmozgalom és a parasztság egy-egy szakaszban együtt, máskor egymás ellen lépett fel. A szociális kérdés – a munkanélküliség, a szegénység, a munkakörülmények – 1848-ban kapcsolódott össze először nagy tömegmozgalmi erővel a forradalmi politikával. Párizsban a júniusi napok (1848. június 23–26.) során a köztársasági kormány vérbe fojtotta a bezárt nemzeti műhelyek kapcsán kirobbant munkásfelkelést; az esemény a mérsékelt republikánusok és a radikális, szociáldemokrata követelések közötti szakadást tette nyilvánvalóvá.
Az 1848-as forradalmak rövid távon nagyrészt kudarcot vallottak. A francia köztársaság 1851–1852-ben III. Napóleon császárságává alakult; a német nemzeti egység 1848–1849-ben nem jött létre; az itáliai felkelések az osztrák és a pápai restauráció erőivel szemben elbuktak; a Habsburg Birodalomban a császári hadsereg a konzervatív erők szövetségével leverte a forradalmi kormányzatokat. A forradalmak azonban strukturális nyomot hagytak: a jobbágyfelszabadítás a Habsburg Birodalomban például tartósan megmaradt, a politikai nyilvánosság és a sajtó szerepe megváltozott, a nemzeti mozgalmak hálózatai megerősödtek, és a munkásság önálló politikai szereplőként jelent meg. 1848 annak a belátását is elmélyítette, hogy a liberalizmus és a demokrácia, valamint a nemzeti mozgalmak követelései nem feltétlenül esnek egybe; a liberális elitek gyakran inkább a rend helyreállítását választották, mint a választójog kiszélesítését vagy a szociális forradalom folytatását.
A forradalmi kort nem lehet megérteni az azt mozgató politikai nyelvkészletek vizsgálata nélkül. A liberalizmus a 19. század első felében elsősorban a képviseleti kormányzás, a törvény előtti egyenlőség, a piacgazdaság és az egyéni szabadságjogok iránti igény programja volt. Képviselői – például Benjamin Constant vagy Alexis de Tocqueville – a politikai szabadságot a tulajdon, a műveltség és az önálló ítélet birtokosaira gondolták kiterjeszthetőnek. A liberalizmus nem volt egységes irányzat: a 19. század közepén a szociáldemokrata irányzatoktól való félelem sok liberálist a mérsékelt rendpártiság felé tolta, míg mások a választójog fokozatos kiterjesztését és a szociális törvényhozást támogatták.
A nacionalizmus fogalma a korszakban még több, egymással versengő politikai nyelvet jelölt. A francia forradalom alatt a „nemzet” a szuverén politikai közösséget, a királyi hatalommal szemben a politikai cselekvés alanyát jelentette; a nyelvi, etnikai homogenitás nem volt feltétlenül része ennek a programnak. A 19. század első felében, különösen a német és itáliai mozgalmakban a nemzet egyre inkább kulturális és nyelvi közösségként is értelmeződött, amelynek politikai határt és önálló állami keretet kell kapnia. Ez a nyelvi- kulturális nacionalizmus ugyanakkor a korszakban még nem kizárólagos, kirekesztő formában jelent meg: a nemzeti egység hívei gyakran a szabadság és az alkotmányosság ügyével kapcsolták össze követeléseiket. A nacionalizmus 19. századi története tehát nem írható le egyszerűen a „jó” nemzetépítés és a „rossz” agresszív sovinizmus kettőségével; a hangsúlyok idővel, eseményenként és országonként eltolódtak.
A szocializmus és a kommunizmus eszméje a korai iparosodás társadalmi következményeire, a bérmunka terjedésére és a nyomor új formáira adott válaszként formálódott. Az „utópista” szocialistáknak nevezett gondolkodók – mint Saint-Simon, Charles Fourier vagy Robert Owen – a termelés és a társadalom ésszerű megszervezésében keresték a kiutat; az 1840-es évektől a munkásmozgalom radikálisabb áramlatai, köztük Karl Marx és Friedrich Engels 1848-ban megjelent Kommunista kiáltványa (Manifest der Kommunistischen Partei), már a kapitalista rend forradalmi megdöntését és a termelőeszközök társadalmasítását tűzték ki célul. A szocializmus korai változatai nem voltak szükségképpen nemzetközisták abban az értelemben, ahogyan később értelmezték őket; a munkásmozgalom helyi gyökerei, a kézműves hagyomány és a nemzeti politikai terek egyszerre formálták a mozgalom nyelvezetét.
A forradalmak korának értelmezése maga is történelmi küzdelmek színtere volt. A 19. századi liberális történetírás a forradalmakat a szabadság diadalmenetének tekintette; a konzervatív hagyomány a forradalmi erőszakot, a szekularizációs folyamatokat és az állami centralizációt hangsúlyozta. A 20. századi szociáltörténet-írás a társadalmi osztályok harcát, a paraszti és munkásmozgósítást állította a középpontba; a kulturális és posztkoloniális fordulatok pedig felhívták a figyelmet a forradalmi politika nemi, faji és gyarmati dimenzióira. A forradalmak nem csupán nyugat-európai ügyek voltak: a francia forradalom hatását a haiti rabszolgaság elleni felkelésre (1791–1804) a modern történetírás hangsúlyozza, rámutatva, hogy a forradalmi jognyelv gyarmati körülmények között radikálisabb, antikoloniális és emancipatórikus tartalmakkal telítődött. A rabszolgaság 1794-es francia eltörlése, majd 1802-es visszaállítása azt is jelzi, hogy a forradalmi univerzalizmus gyakran ütközött a gyarmati érdekekkel.
A forradalmak korának emlékezete az egyes nemzeti közösségekben eltérő hangsúlyokat kapott. A Bastille ostromának napja Franciaországban 1880-tól nemzeti ünnep; a köztársasági hagyomány ezzel a forradalom legitimáló örökségére hivatkozik. Ezzel szemben a terror és a polgárháborús emlékezet kritikus ellenpontot jelent a forradalom ünneplésével szemben. Németországban 1848 emléke a weimari köztársaság és az 1989–1990-es demokratikus mozgalmak idején vált hangsúlyossá; Itáliában a Risorgimento forradalmi szakaszát a későbbi monarchikus és fasiszta rendszerek saját képükre formálták. A forradalmak emlékezete tehát nem a múlt rögzített, semleges tükre, hanem a mindenkori politikai közösségek identitásküzdelmeinek eszköze.
A forradalmak korának vizsgálata rendkívül gazdag, de egyenetlen forrásanyaggal dolgozik. A francia forradalom időszakáról a nemzetgyűlési viták jegyzőkönyvei, törvények, alkotmánytervezetek, a forradalmi sajtó termékei, valamint a rendőrségi és bírósági iratok egyaránt fennmaradtak; ezeket kiadott forrásgyűjtemények és digitális adatbázisok teszik kutathatóvá. A népi mozgalom, a vidéki erőszak és a nők részvételének dokumentálása azonban hézagosabb, mert ezek a csoportok ritkábban hagytak maguk után írásos emlékeket; a történészek a bírósági kihallgatási jegyzőkönyvek, a panaszlevelek és a hivatalos jelentések segítségével rekonstruálják az alulról jövő politizálást.
Az áldozati számok – különösen a terror és az 1848-as utcai harcok áldozatai – forrástól függően eltérőek. A becslések eltérését a dokumentált halálos ítéletek, a börtönben vagy a harcokban elhunytak, valamint a nem regisztrált áldozatok közötti határvonalak okozzák. A történeti demográfiai becslések ezért mindig bizonytalansági sávval értendők, és a tudományos vitákban a hangsúly a módszertanon, nem az egyetlen „igaz” számon van.
A forradalmi eszmék terjedésének vizsgálata különösen nagy figyelmet igényel. A „liberalizmus”, „nacionalizmus”, „szocializmus” fogalmai a korszakban nem rögzített, lexikonszerű jelentéseket jelöltek, hanem politikai nyelveket, amelyek tartalma a használat közben változott. A történeti forráskritika itt azt jelenti, hogy a fogalmakat a maguk kontextusában, a beszélők szándékai és a hallgatóság értelmezései szerint kell elemezni. Azt is fontos hangsúlyozni, hogy a forradalmi korszakról szóló modern szakirodalom – legyen az liberális, marxista, posztkoloniális vagy konzervatív – maga is történeti képződmény; egyetlen értelmezési keretet sem lehet a semleges, definitív olvasatként elfogadni.