A politikai forradalmak kora (lásd: A politikai forradalmak kora) a 18–19. század fordulóján átalakította Nyugat-Európa állami és társadalmi kereteit. A forradalmi hullámok azonban nem csupán alkotmányokat és parlamenteket hoztak létre; a 19. század középső harmadától két, korábban politikailag széttagolt területen – a Német Szövetség területén és az itáliai félszigeten – új típusú államalakulat született: a nemzetállam (olaszul stato-nazione, németül Nationalstaat). E fogalom a 19. században nem egyszerűen egy nyelvileg homogén országot jelentett, hanem olyan politikai törekvést, amely a nemzetet, az államot és a területet egyetlen szuverén keretben kívánta egyesíteni. A nemzetállamok létrejötte tehát nem valamiféle „természetes” folyamat betetőzése volt: hatalmi diplomáciai, katonai, társadalmi és kulturális folyamatok eredményeként ment végbe, amelyet különböző szereplők – uralkodók, miniszterelnökök, értelmiségiek, katonai vezetők, városi polgárság, de kizárt csoportok is – alakítottak. Az itáliai és német egységesítés egymással párhuzamosan, néha keresztezve egymást zajló folyamat volt, amely alapvetően átrajzolta a kontinens hatalmi térképét, és máig ható kérdéseket vetett fel a nemzeti identitás, a kisebbségek, a határok és az állampolgárság összefüggéseiről.
Az itáliai és a német egységmozgalmak gyökerei visszanyúlnak a napóleoni korszakba. A francia forradalmi és napóleoni hódítások felszámolták a régi rendi államokat, új közigazgatási kereteket, jogi kódexeket és katonai szervezetet hoztak létre, és felgyorsították a közös nyelvi és kulturális identitás kialakulását. A Bécsi Kongresszus (1814–1815) területi rendezése azonban restaurálta a régi monarchikus kereteket: az itáliai félszigeten nyolc, részben osztrák befolyás alatt álló államot, a német nyelvterületeken pedig a laza, 39 tagállamot tömörítő Német Szövetséget (Deutscher Bund) hozott létre, amelynek elnöke a Habsburg császár lett. A kongresszusi rendszer tehát nem oldotta meg a nemzeti mozgalmak által felvetett kérdést, hanem éppen annak keretét szabta meg: a nemzeti törekvések ezentúl a restaurált monarchikus rend ellenében fogalmazódtak meg. A történeti szakirodalomban konszenzusos, hogy az 1815 utáni időszakban nem létezett egységes, minden társadalmi rétegre kiterjedő nemzeti mozgalom; a „Risorgimento” és a „német egység” fogalmai kezdetben elsősorban értelmiségi és polgári körökben terjedtek. A Risorgimento („újjászületés”) kifejezést maguk a korabeli itáliai értelmiségiek használták kulturális és politikai programjuk megjelölésére, míg a német egység kérdése a Vormärz (1848 előtti időszak) liberális és demokratikus mozgalmainak egyik fő követelése volt. A két mozgalom nem volt szükségszerűen nacionalista a mai értelemben: sok résztvevő számára az egység a jogi-politikai szabadság, a gazdasági integráció és a társadalmi reform kérdésével fonódott össze.
Az egységesítés koncepciójában két alapvető irányzat különböztethető meg. Az egyik a föderatív vagy konföderatív megoldás volt: a nemzeti kereteket úgy képzelte el, hogy a meglévő államok bizonyos autonómiáját megőrizve közös, laza szövetségi intézményeket hozzanak létre. Itáliában ezt az irányt Giuseppe Mazzini és más demokratikus köztársasági gondolkodók mellett olyan katolikus liberálisok is képviselték, mint Vincenzo Gioberti, aki 1843-ban megjelent művében a pápa elnöklete alatti itáliai konföderációt, a „neoguelé” elképzelést vázolta fel. Németországban a föderatív hagyomány a Német-római Birodalom intézményi emlékére és a Német Szövetség kereteire épült; az 1848-as frankfurti nemzetgyűlés egyik fő vitája éppen a „nagy-német” (großdeutsch) és a „kis-német” (kleindeutsch) megoldás között zajlott – az előbbi a Habsburg-tartományokat is a leendő német államba foglalta volna, az utóbbi azokat kizárta és a porosz vezetést fogadta el. A másik irányzat a centralizált nemzetállam modellje volt: ez a szuverén, egységes államhatalom megteremtését tűzte ki célul, amelyben a nemzet és az állam határai egybeesnek, és a széttagoltságot felszámolják. A két irányzat között a határok nem voltak merevek, és a gyakorlati politika gyakran felülírta az ideológiai preferenciákat. Amit ma „olasz” vagy „német” nemzeti egységként ismerünk, a 19. század második felében vált meghatározóvá, és a centralizált államépítés modellje felé tolódott el.
Az itáliai egységmozgalom 1848–1849-es forradalmi hulláma kudarcot vallott: a piemonti szárd–piemonti hadsereg vereséget szenvedett az osztrák erőktől, a római és velencei köztársaságokat felszámolták, a pápa visszatért Rómába, és az abszolutista rendszer restaurálódott. A forradalom leverése azonban fontos következménnyel járt: a Szárd–Piemonti Királyság (Regno di Sardegna) – a szárazföldi Piemont és a sziget Szardínia alkotta állam – az itáliai alkotmányos monarchia egyetlen fennmaradt példája lett. A Statuto Albertino (1848) alapján a király (II. Károly Albert, majd fia, II. Viktor Emánuel) és a parlament osztozott a hatalmon. A miniszterelnök, Camillo Benso di Cavour 1852-től tudatosan arra törekedett, hogy a piemonti államot a modern európai diplomácia eszközeivel, gazdasági és adminisztratív reformokkal, valamint korlátozott háborúk révén az itáliai egység motorjává tegye. Cavour politikáját a történészi szakirodalom gyakran „diplomáciai forradalomként” jellemzi, mert a nemzeti egységet nem népi mozgósítással, hanem államközi szerződésekkel és katonai koalíciókkal közelítette meg.
A konkrét területi egyesítés három, jól dokumentálható szakaszban ment végbe. Az első a szárd–francia–osztrák háború (1859) volt: Cavour szövetséget kötött III. Napóleonnal, és a közös hadjárat – a magentai és solferinói csaták – után Ausztria kénytelen volt átengedni Lombardiát a Szárd–Piemonti Királyságnak. A háború katonai sikere nyomán Közép-Itália hercegségeiben (Toszkána, Párma, Modena) és a pápai állam északi részén felkelések törtek ki, amelyek népszavazások útján a Piemonttal való egyesülést választották; e népszavazások eredményeit a korabeli adminisztráció dokumentálta, de a választójog korlátozott volt, és az eredményeket a helyi elitek ellenőrizték. A második szakasz a „Ezrek expedíciója” (1860) volt: Giuseppe Garibaldi önkéntes csapata partra szállt Szicíliában, megdöntötte a Bourbon hatalmat a Kettős Szicíliai Királyságban, majd felfelé vonult a félszigeten. Garibaldi akciója eredetileg nem feltétlenül a piemonti monarchia alatti egyesülést célozta; a republikánus és radikális demokrata áramlatokkal is szimpatizált. Cavour azonban katonai beavatkozással és diplomáciai nyomással elérte, hogy a meghódított területek az év végéig a Szárd–Piemonti Királyság részeivé váljanak. A harmadik szakaszban 1861. március 17-én kihirdették az Olasz Királyság (Regno d’Italia) megalakulását, amelynek alkotmányos uralkodója II. Viktor Emánuel lett. Velence és a Veneto 1866-ban, a porosz–osztrák háborúhoz kapcsolódó harmadik függetlenségi háborúban került az Olasz Királysághoz, Róma pedig 1870. szeptember 20-án, a francia csapatok kivonását követő olasz katonai bevonulással. A pápai állam megszállása és Róma fővárossá nyilvánítása az olasz állam és a katolikus egyház közötti ún. római kérdés forrása lett, amelyet csak 1929-ben, a lateráni egyezmények rendeztek.
Az egységesítés módjának értelmezése a modern történetírás egyik legismertebb vitatott kérdése. A hagyományos, nemzeti liberális narratíva a Risorgimentót a szabadság és a nemzeti felemelkedés hősi történeteként mutatta be, amelyben Cavour, Garibaldi és Mazzini egymást kiegészítő szerepet játszottak. A 20. század második felétől azonban a társadalom- és kultúrtörténészek rámutattak arra, hogy a Risorgimento nem volt tömegmozgalom: a parasztság, a nők és a munkások többsége kívül maradt a folyamaton, a nemzeti egység a piemonti adminisztráció és a helyi elitek alkuja volt, a dél-itáliai társadalom pedig nem egyszerűen „elmaradott”, hanem saját társadalmi-gazdasági struktúrákkal rendelkezett, amelyeket a központi államépítés figyelmen kívül hagyott. A jelenkori szakirodalom a „meg nem valósult forradalom” tézisét az egyik befolyásos értelmezési keretként tartja számon: az egységesítés állami projekt volt, amely a monarchikus és bürokratikus kontinuitást erősítette, nem pedig a demokratikus nemzetépítést. Mások – főként a posztkoloniális ihletésű irodalomban – a piemonti terjeszkedést a belső „gyarmatosítás” fogalmával hozzák összefüggésbe, különösen a dél-itáliai területek megszállását illetően. Ezt az értelmezést azonban vitatják azok, akik a folyamatot a korabeli európai államépítés általános keretei között, nem pedig a tengerentúli gyarmati uralom analógiájaként értelmezik. Az egységesítés tehát nem egységesen megítélt folyamat; a könyv a különböző értelmezéseket egymás mellett mutatja be.
A német egységfolyamat központi kérdése az volt, hogy a leendő nemzetállam milyen viszonyban lesz a Német Szövetség két nagyhatalmával, a Habsburg-monarchiával és Poroszországgal. A bécsi kongresszus utáni berendezkedés megőrizte a német nyelvű államok sokaságát, és a Szövetség konföderatív, államközi szervezet volt, nem pedig szuverén nemzetállam. Az 1848–1849-es forradalom során a frankfurti nemzetgyűlés kísérletet tett egy össznémet alkotmányos állam létrehozására, de a Habsburgok és több német uralkodó ellenállása, valamint a német és nem német tartományok közötti feszültségek miatt a kísérlet kudarcot vallott. Az 1850-es években a porosz konzervatív állam élén I. Vilmos király és az 1862-től hivatalban lévő Otto von Bismarck miniszterelnök állt. Bismarck politikáját a történészek gyakran „realpolitikként” jellemzik, bár a fogalom maga a korabeli német politikai nyelv terméke. A német egységfolyamatot három, jól dokumentált háború révén hajtották végre.
Az első a dán–német háború volt (1864): Poroszország és Ausztria koalíciója legyőzte a dán királyságot Schleswig és Holstein kérdésében; a vitatott tartományok közös osztrák–porosz közigazgatás alá kerültek. A második lépés a porosz–osztrák háború (1866) volt: Bismarck diplomáciailag izolálta Ausztriát, majd a königgrätzi (sadowai) csatában döntő győzelmet aratott a porosz hadsereg. A prágai béke feloszlatta a Német Szövetséget, és kimondta, hogy Ausztria kizárásra kerül a német nemzeti projektből; a Habsburg-monarchia 1867-ben kiegyezésre kényszerült Magyarországgal, létrehozva az Osztrák–Magyar Monarchiát (Österreichisch-Ungarische Monarchie). A háború nyomán jött létre az Északnémet Szövetség (Norddeutscher Bund), amely a Majnától északra fekvő német államok szoros államszövetsége volt porosz vezetéssel. A harmadik lépés a francia–porosz háború volt (1870–1871): bismarcki politikai provokáció és francia hadüzenet nyomán a délnémet államok – Bajorország, Württemberg, Baden, Hessen-Darmstadt – csatlakoztak a porosz vezette katonai koalícióhoz. A háború során a francia császári hadsereg vereséget szenvedett, III. Napóleont elfogták Sedannál, a párizsi kommünözést leverték, és a Versailles-i kastély tükörtermében 1871. január 18-án kikiáltották a Német Császárságot (Deutsches Reich), amelynek császára I. Vilmos porosz király lett. A császárság területe 25 államból állt: négy királyság, hat nagyhercegség, több hercegség, hercegseg, szabad városok és a birodalmi terület Elzász-Lotaringia, amelyet a frankfurti béke (1871. május) csatolt Németországhoz.
A német egységesítés értelmezése a német történettudományban és a nemzetközi szakirodalomban egyaránt erősen vitatott. A klasszikus porosz-kisnémet narratíva a nemzeti egységet szükségszerű, pozitív fejlődésként, Bismarckot pedig a német állam megalapítójaként mutatta be. Ezzel szemben a 20. század közepétől a nyugati történetírásban – különösen a második világháború tapasztalatai nyomán – kialakult a „Sonderweg” (különút) tétel: eszerint a porosz vezette egységesítés a liberális, parlamentáris fejlődést megkerülve, a militarizmus, a bürokratikus tekintélyelvűség és a nacionalista ideológia kombinációját intézményesítette. Ezt az értelmezést számos kutató részben vagy egészben bírálta, mert visszavetíti a 20. századi német fejleményeket a 19. századi folyamatokra, és nem veszi figyelembe a más európai államokban is megfigyelhető tekintélyelvű és militarista vonásokat. A kortárs történetírás konszenzusa az, hogy a német egységfolyamat semmiképpen sem volt lineáris vagy elkerülhetetlen; az 1866-os és 1870–71-es háborúk kimenetele katonai, diplomáciai és belpolitikai tényezők konstellációján múlt, és a frankfurti nemzetgyűlés kudarca után a parlamentáris út csak a hetvenes években került újra napirendre. Maga az egységesítés időpontja is vitatott: akár az 1866-os Északnémet Szövetséget, akár az 1871-es császári proklamációt tekintjük a nemzetállam születési dátumának, a két esemény más-más állami szerkezetet jelent. A Császárság 1871-es alkotmánya különleges hibrid volt: szövetségi elemeket vegyített a porosz túlsúllyal, a szövetségi tanács (Bundesrat) mellett az általános, egyenlő, közvetlen és titkos választójog alapján megválasztott Reichstaggal, a kancellárt pedig a császár nevezte ki, parlamenti bizalom nélkül.
A nemzetállamok kialakulása szorosan összefüggött az állampolgárság (citizenship) fogalmának átalakulásával. A rendi társadalomban a jogok és kötelességek a születés, a rendi státus, a helyi közösség és a vallás szerint tagoltak voltak. A 19. század folyamán azonban fokozatosan elterjedt a nemzeti állampolgárság eszméje: a jogok és kötelességek hordozója többé nem elsősorban a rendi alattvaló, hanem a nemzethez tartozó, törvény előtt egyenlőnek tekintett állampolgár. Ezt a folyamatot a francia forradalom indította el, de a nemzetállamok kiépülése intézményesítette. Az olasz és német egységesítés államaiban az állampolgárság szabályai a területi elv és a leszármazási elv változatos kombinációit követték; a pontos törvényi szabályozás államonként és korszakonként eltért, és a nőkre, a szegényekre, a gyarmati alattvalókra és a nem letelepedett népességre gyakran nem terjedt ki egyenlően. Az általános férfi választójog például a Német Császárságban 1871-től a Reichstag választásokon érvényesült, de a porosz tartományi parlamentben háromosztályos választójog maradt érvényben, amely a vagyonos rétegeket erősen felülreprezentálta; ez a tény a német belpolitikai viták egyik állandó témája volt. Az Olasz Királyságban az egységesítés után a választójog szűk cenzus alapján működött, és a lakosság túlnyomó többségét – köztük minden nőt – kizárta a politikai részvételből; az általános férfi választójogot csak 1912-ben vezették be, a nők választójogát pedig csak a második világháború után.
A nemzeti identitás megteremtése azonban nem kizárólag jogi aktusok révén történt. A 19. századi nemzetállamok tudatos nemzetépítési politikát folytattak: közoktatási rendszert hoztak létre, amely a nemzeti nyelvet, történelmet és irodalmat tanította; hivatalos állami nyelveket és közigazgatási egységeket alakítottak ki; nemzeti ünnepeket, emlékműveket és szimbólumokat intézményesítettek; hadsereget szerveztek, amelyet a nemzeti hűség eszközének tekintettek; és olyan nyilvános tereket hoztak létre, ahol a nemzeti identitás rituálisan megjelenhetett. A német egység után például a porosz iskolarendszer és az egyetemi képzés minteadó szerepet játszott; az olasz egységesítés után a piemonti törvényeket kiterjesztették az egész királyságra, és az oktatásban a standardizált olasz nyelvet terjesztették. A nemzeti identitás terjesztése azonban mindkét esetben konfliktusokkal járt: a helyi nyelvek, dialektusok, regionális lojalitások és a katolikus egyház intézményei gyakran ellenálltak a centralizáló politikának, és a nemzeti homogenizáció projektje nem érte el teljesen a vidéki, peremterületi vagy nyelvileg sokszínű közösségeket.
A nemzetállamok születésének egyik legfontosabb, a jelenbe is sugárzó következménye a határok és a kisebbségek kérdése volt. A nemzeti mozgalmak ideálja szerint a nemzet és az állam határainak egybe kell esniük; a gyakorlatban azonban a területi rendezések soha nem tükrözték tökéletesen a nyelvi vagy etnikai viszonyokat, és a 19. század derekán még nem létezett pontos, megbízható statisztikai felmérés a nyelvi és etnikai megoszlásról. Az 1866-os és 1870–71-es háborúk nyomán meghúzott határok következtében jelentős számú olasz anyanyelvű lakos élt a Habsburg-monarchiában (elsősorban a Trentino, Dalmácia és Trieszt térségében, bár a pontos számok akkoriban vitatottak voltak), és jelentős német nyelvű kisebbség élt a Franciaországhoz került Elzász-Lotaringiában, ahol a lakosság többsége német nyelvű volt, de a francia állampolgársághoz való kötődésük erős volt, függetlenül a nyelvi-identitásbeli hovatartozástól. Az olasz egységesítés nyomán a dél-tiroli, szlovén, horvát és német nyelvű lakosság egy része az Olasz Királyság, illetve a Habsburg-monarchia területén találta magát, ami a későbbi nemzetiségi viták forrása lett.
A nemzetállami határok meghúzása tehát nem oldotta meg a nemzeti sokszínűséget, hanem új keretbe helyezte. A 19. századi nemzetépítő elit gyakran a kisebbségeket asszimilációra ösztönözte vagy az egységes nemzet részévé nyilvánította; a kisebbségi nyelvek és kultúrák intézményes védelme csak a 20. század folyamán, nemzetközi szerződések és jogi normák révén erősödött meg. Fontos hangsúlyozni, hogy a „kisebbség” fogalma maga is korabeli konstrukció: a nyelvi, felekezeti és regionális csoportokat a központi államapparátus sorolta be, és a besorolás gyakran leegyszerűsítette a helyi identitások bonyolult szövevényét. A német egységesítés után például a lengyel nyelvű lakosság Poroszország keleti tartományaiban a porosz állam aktív germanizációs politikájával szembesült, ami nem csupán nyelvi, hanem vallási és társadalmi dimenziókat is magában foglalt. A protestáns német többségű Poroszország és a katolikus lengyel kisebbség viszonya az 1870-es években a Kulturkampf keretében kiújult, amikor a kormány törvényekkel próbálta korlátozni a katolikus egyház befolyását. A Kulturkampf célpontja elsősorban a német katolikus közösség volt, de a lengyel lakosságot különösen érzékenyen érintette. A katolikusok és a szociáldemokraták elleni fellépés tényét dokumentált törvények és parlamenti viták rögzítik; az értelmezés aszerint tér el, hogy az intézkedések mennyiben tekinthetők a modern államépítés szekuláris programjának, és mennyiben vallási alapú diszkriminációnak.
Az olasz és a német egységesítés számos párhuzamot mutat, ugyanakkor lényeges különbségeket is. Mindkét folyamat katonai erővel és diplomáciai koalíciókkal ment végbe, mindkettő monarchikus keretben tartotta meg az államformát, és mindkettő a központi adminisztráció kiterjesztésével járt. Az olasz egységesítés esetében a kiindulópont egy létező, alkotmányos monarchia volt (Piemont), a német egység esetében pedig egy nagyhatalmi állam (Poroszország) katonai expanziója. Mindkét esetben a folyamat során a demokratikus, republikánus irányzatok háttérbe szorultak, és a nemzeti egységet a monarchikus, bürokratikus állam keretei között intézményesítették. Abban is hasonlítottak, hogy a „nemzeti egység” nem jelentette a társadalmi integrációt: mindkét új állam területén jelentős társadalmi, vallási és regionális feszültségek maradtak fenn, például a dél-itáliai „brigantaggio” (rablófelkelés, amelyet az olasz állam katonai erővel vert le), vagy a német katolikusok és a szociáldemokraták politikai kirekesztettsége.
Ugyanakkor a két nemzetépítési projekt modellje eltérő hangsúlyokat kapott. A német Császárság föderatív szövetségi elemeket őrzött meg, és az egység megvalósult intézményi kereteiben a tagállamok bizonyos kulturális és adminisztratív autonómiát tartottak fenn. Az Olasz Királyság ezzel szemben kezdettől fogva centralizált, a piemonti adminisztrációt az egész félszigetre kiterjesztő modellt követett, amely a helyi autonómia hívei között feszültségekhez vezetett. A két folyamat időbeli ritmusa is eltért: míg Itáliában a „nemzeti egység” 1859–1870 között viszonylag gyorsan ment végbe, Németországban az 1864–1871 közötti háborúk sorozata révén. Mindkét országban a nemzetállam megszületése a 19. század utolsó harmadától a nacionalista, imperialista és militarista mozgalmak megerősödésével fonódott össze, amit a későbbi fejezetek (lásd: A diktatúrák és a második világháború) mutatnak be részletesen. Az viszont nem igazolható a forrásokból, hogy a nacionalista mozgalmak térnyerése szükségszerűen a 20. századi diktatúrákhoz vezetett volna; ez a később gyakran megfogalmazott, de a történészek által vitatott teleologikus állítás.
Az itáliai és német nemzetegység történetének forrásbázisa rendkívül gazdag, de egyenetlen. Az állami akták, parlamenti jegyzőkönyvek, nemzetközi szerződések (a zürichi béke 1859-ből, a prágai béke 1866-ból, a frankfurti béke 1871-ből) dokumentált tényként állnak rendelkezésre, bár a diplomáciai iratok nyelvezete maga is retorikus és értelmezést igényel. A hadjáratok menetét korabeli katonai jelentések és későbbi hadtörténeti elemzések rekonstruálják; a csatatéri veszteségek számadatai gyakran becslések, és az egyes szerzők között akár jelentős eltérések lehetnek. A népszavazások eredményeit a korabeli adminisztráció rögzítette, de a szavazás körülményei – a választójog szűk köre, a helyi elitek szerepe, a szavazás nyilvánossága – miatt az eredmények társadalmi reprezentativitása erősen vitatott. A nemzeti mozgalmak társadalmi bázisára vonatkozó ismereteink elsősorban rendőrségi és konzuli jelentésekből, sajtótermékekből, egyesületek irataiból és visszaemlékezésekből származnak; ezek torzíthatnak, mert a fennmaradt források gyakran a városi, írástudó, középosztályi részvételt hangsúlyozzák, a vidéki és szegényebb rétegek hangja pedig alulreprezentált. A statisztikai adatok, például az írástudásra, nyelvhasználatra vagy nemzetiségi megoszlásra vonatkozóan, a 19. század közepén hiányosak, módszertanilag következetlenek, és gyakran maguk is a nemzetépítő állam adminisztratív besorolásait tükrözik. Az áldozatok és a politikai megtorlások – például a dél-itáliai brigantaggio vagy a párizsi kommün leverése – pontos számai nem ismertek, és a rendelkezésre álló becslések politikai és módszertani okokból eltérhetnek. A fejezetben szereplő értelmezések (Sonderweg, „meg nem valósult forradalom”, belső gyarmatosítás) a történeti szakirodalomban élő viták; azokat nem tényállításként, hanem eltérő értelmezési keretekként kell kezelni.