A második világháború utáni nyugat-európai társadalmak egyik legmélyebbre ható átalakulása a migráció folyamata volt, amely szorosan összefügg a [A jóléti állam és az európai szociális modell] alfejezetben tárgyalt jóléti állam kiépülésével és az ipari gazdaságok munkaerő-keresletével. A vizsgált országok – az Egyesült Királyságtól Portugáliáig – a 19. században és a 20. század első felében még jellemzően kivándorló társadalmak voltak, amelyek emberek millióit küldték Észak- és Dél-Amerikába, valamint a gyarmatokra. A második világháborút követő évtizedekben azonban ez a történeti irány megfordult: a gazdasági újjáépítés, a dekolonizáció, a hidegháborús menekültmozgások, majd a globalizáció és a fegyveres konfliktusok következtében a régió a bevándorlás egyik fő célterületévé vált. Az alfejezet ezt a folyamatot három nagy tematika mentén tárgyalja: a gyarmati és munkaerő-migráció történetét, a menekültmozgások és az úgynevezett „migrációs válságok” kérdését, valamint az integráció és a multikulturalizmus körül kialakult vitákat. A hangsúly a kilenc ország közötti eltéréseken és a közös mintákon van, anélkül hogy a bevándorlást eleve „problémaként” vagy „megoldásként” kereteznénk.
A második világháború utáni gazdasági fellendülés – Franciaországban a „harminc dicsőséges év” (Trente Glorieuses), Németországban a gazdasági csoda (Wirtschaftswunder) – a vizsgált országok nagy részében krónikus munkaerőhiányt teremtett, különösen az építőiparban, a bányászatban, a mezőgazdaságban és a feldolgozóiparban. A kormányok két fő csatornán keresztül próbálták fedezni ezt a hiányt: a volt gyarmatokról érkező bevándorlással és a bilaterális toborzási egyezmények keretében szervezett ideiglenes munkaerő-importtal. A két csatorna eltérő jogi és társadalmi dinamikát hozott létre, és hosszú távon más-más integrációs mintákat alakított ki.
A gyarmati migráció elsősorban az Egyesült Királyságot, Franciaországot, és kisebb mértékben Hollandiát érintette – utóbbi a könyv által önállóan tárgyalt országokon kívül esik, de a brit és francia folyamatokkal összehasonlítva jelenik meg. Az Egyesült Királyságban az 1948-as brit állampolgársági törvény (British Nationality Act) formálisan megerősítette, hogy a Nemzetközösség (Commonwealth) valamennyi polgára brit alattvaló, és jogosult a szigetországba történő beutazásra és letelepedésre. Ezt követően a karibi térségből, Indiából, Pakisztánból és később Kelet-Afrikából érkező bevándorlók számottevő közösségeket hoztak létre a brit nagyvárosokban. Az 1948-ban megérkező MV Empire Windrush hajó utasai a közbeszédben szimbolikus kezdőponttá váltak – a „Windrush-generáció” kifejezést a későbbi brit történetírás és a politikai diskurzus egyaránt használja, bár a karibi bevándorlás valójában már a háború alatt is folyt, és az 1948-as esemény inkább a nyilvános láthatóság kezdetét jelölte. A brit hatóságok a bevándorlást sokáig nem tervezték hosszú távú jelenségként, és a lakhatás, a munkaerőpiac, valamint a szociális ellátás területén a karibi és ázsiai bevándorlók gyakran intézményes diszkriminációval szembesültek. A bérlakás-politikában, a szakszervezetek egyes szegmenseiben és a helyi önkormányzatok gyakorlatában dokumentálták a kirekesztés eseteit, anélkül hogy a brit társadalom egészét kollektíven bűnössé kellene tenni.
Franciaországban a gyarmati migráció keretét a francia állampolgárság republikánus fogalma határozta meg. Az algériai, marokkói, tunéziai és a szubszaharai francia gyarmatok lakói jogilag eltérő státusszal rendelkeztek: az algériai muszlimok például hosszú időn át nem voltak teljes jogú francia állampolgárok, noha a nacionalista mozgalmak ezt követelték. A második világháború utáni újjáépítés során a francia kormány aktívan szervezte az észak-afrikai férfiak toborzását az iparba és az építkezésekre. Az 1962-es algériai függetlenség után a Franciaországba érkező algériaiak egy része menekültként, más része az új állam és Franciaország közötti bilaterális egyezmények keretében érkezett. A francia állam a bevándorlást hosszú időn át átmeneti jelenségként kezelte, és az alacsony bérű, bizonytalan lakhatással járó munkásszállókon való elhelyezés a későbbi külvárosi szegregáció egyik gyökere lett. A spanyol és portugál gyarmatbirodalmak összeomlása kevésbé közvetlenül váltott ki migrációt az anyaországokba: Spanyolországban a bevándorlás az 1980-as évektől vált jelentőssé, Portugáliában pedig a volt afrikai gyarmatokról (Angola, Mozambik, Zöld-foki-szigetek) érkező bevándorlók száma az 1975 utáni dekolonizációt követő évtizedekben nőtt meg.
A vendégmunkás-rendszer (Gastarbeiter) elsősorban a német nyelvű országokat – az NSZK-t, Ausztriát és Svájcot – jellemezte, de kiterjedt Franciaországra és a Benelux államokra is. Az NSZK 1955 és 1968 között toborzási egyezményeket kötött Olaszországgal, Spanyolországgal, Görögországgal, Törökországgal, Marokkóval, Portugáliával, Tunéziával és Jugoszláviával. A vendégmunkásokat a kormányzat és a munkaadók ideiglenes munkaerőként kezelték: a hivatalos politika a rotáció elvét követte, vagyis azt feltételezték, hogy a munkások néhány év után visszatérnek hazájukba, és helyükre újak érkeznek. Ez a feltételezés több okból kudarcot vallott: a munkaadók nem akarták folyamatosan betanítani az új munkaerőt, a munkások pedig szívesebben maradtak, ha a hazai gazdaság gyenge maradt. Az 1973-as olajválság után az NSZK leállította a toborzást, de a már ott élő munkások családegyesítési jogot kaptak. A családegyesítés következtében a vendégmunkás-migráció fokozatosan letelepedő migrációvá alakult, és a városok peremén, az egykori munkásszállók környékén etnikailag-vallásilag homogenizálódó városrészek jöttek létre. Ausztriában hasonló folyamat ment végbe, de a dél-európai és később török vendégmunkások mellett a magyarországi 1956-os menekültek, a csehszlovákiai 1968-as emigránsok és a jugoszláv munkavállalók is meghatározták a bevándorlás összetételét. Svájcban a vendégmunkás-rendszer a hagyományos föderalista és közvetlen demokratikus keretek között alakult: a kantonok és a szövetségi állam közötti hatáskörmegosztás miatt a külföldi munkavállalók engedélyezése összetett eljárás volt, és a bevándorlás elleni népszavazások (például az 1970-es években az úgynevezett „Überfremdung” elleni kezdeményezések) többször napirendre kerültek. A svájci társadalomban a „túligénybevétel” vagy „elidegenedés” vádja mögött nem egységes rasszizmus állt, hanem a gazdasági növekedés, a munkaerőhiány és a nemzeti identitásra vonatkozó félelmek összjátéka.
A dél-európai országok – Olaszország, Spanyolország és Portugália – a második világháború utáni évtizedekben elsősorban kibocsátó országok voltak: olaszok, spanyolok és portugálok milliói dolgoztak az NSZK-ban, Svájcban, Franciaországban és az amerikai kontinensen. Ez a kivándorlási tapasztalat fontos kontextus a későbbi bevándorlás megértéséhez, mert az érintett országok politikai elitjei a bevándorlás szabályozásánál gyakran hivatkoztak saját diaszpórájuk tapasztalataira, ugyanakkor ez nem akadályozta meg a szigorú bevándorlási politikák bevezetését, amikor az országok maguk is célországgá váltak. Olaszország az 1980-as évektől, Spanyolország az 1990-es évektől, Portugália pedig a 2000-es évek elejétől vált nettó bevándorló országgá, elsősorban Latin-Amerikából, Észak-Afrikából, Kelet-Európából és a volt gyarmatokról érkezők révén. A dél-európai bevándorlási rendszerekre jellemző volt az informalitás: a bevándorlók jelentős része kezdetben engedély nélkül vagy turistavízummal érkezett, majd időszakos legalizációs programok (például Spanyolországban 1985–2005 között több) révén szerzett tartózkodási engedélyt. Ez a gyakorlat a szürkegazdaság és a háztartási, mezőgazdasági, építőipari munkaerő iránti nagy kereslet következménye volt.
A bevándorlás második nagy csatornája a menekültmozgás, amely a 20. század második felétől folyamatosan jelen volt a nyugat-európai országok történetében. A nemzetközi menekültjog alapjait az 1951-es genfi menekültügyi egyezmény fektette le, amely a menekültet a faji, vallási, nemzetiségi, politikai vagy meghatározott társadalmi csoporthoz való tartozása miatt üldöztetéstől való megalapozott félelem alapján határozza meg. Az egyezmény kezdetben időbeli és földrajzi korlátozást tartalmazott: csak az 1951. január 1. előtti eseményekre és Európára vonatkozott. Az 1967-es jegyzőkönyv ezeket a korlátozásokat megszüntette. A hidegháború idején a menekültpolitika szorosan összefonódott a kelet–nyugati szembenállással: a kommunista országokból érkező menekülteket a nyugat-európai kormányok gyakran a rendszer erkölcsi fölényének bizonyítékaként fogadták, és a befogadás politikai támogatottsága is nagyobb volt, mint a későbbi, nem európai menekülthullámok esetében. Például az 1956-os magyar forradalom leverése után az Egyesült Királyság, Franciaország, az NSZK és Ausztria jelentős számú magyar menekültet fogadott be; Ausztria különösen nagy terhet viselt, mivel a menekültek többsége először oda érkezett. Hasonlóképpen az 1968-as csehszlovákiai események után a nyugat-európai országok viszonylag gyorsan menekültstátuszt biztosítottak a távozóknak.
A hidegháború vége és a délszláv háborúk (1991–1999) azonban új helyzetet teremtettek: a volt Jugoszláviából menekülők milliói közül sokan Németországban, Ausztriában, Svájcban és Svédországban kaptak ideiglenes védelmet, de a befogadás politikai konszenzusa már korántsem volt egyértelmű. Az 1990-es években a menekültjog szigorítása vált jellemzővé: a dublini rendelet (1990, majd 2003 és 2013) bevezette a „biztonságos harmadik ország” és az „első belépési ország” elvét, amely szerint a menekültkérelmet abban az EU-tagállamban kell elbírálni, ahová a menekült először belépett. Ez az elv különösen a földrajzilag periférikus országokat – Olaszországot, Spanyolországot, Portugáliát – terhelte meg, miközben a kérelmek elosztása egyenlőtlen maradt.
A 2015-ös esztendő a közbeszédben általában „menekültválságként” vonult be, de a kifejezés maga is értelmezésre szorul. A tudományos irodalom egy része szerint nem a menekültek száma volt példátlan – globális léptékben a legtöbb menekültet a szomszédos országok, például Törökország, Libanon és Jordánia fogadták be –, hanem a menekültelosztás politikai és intézményi válsága. 2015 nyarán és őszén a szíriai polgárháború, az iraki és afganisztáni konfliktusok, valamint az eritreai emberi jogi visszaélések elől menekülők százezrei érkeztek a görög és a balkáni útvonalon keresztül Németország és más észak-nyugat-európai országok felé. Angela Merkel német kancellár 2015. augusztusi–szeptemberi döntése, miszerint a Magyarországon veszteglő menekülteket beengedik Németországba, a humanitárius válság rövid távú enyhítését célozta, de hosszú távú politikai vitákat robbantott ki. A német kormány a dublini szabályokat egy időre felfüggesztette a szíriai állampolgárok esetében, és a „Willkommenskultur” (üdvözlő kultúra) hívei önkéntesek százezreivel segítették a pályaudvarokon és menekültszállókon. Ugyanakkor a CDU/CSU szövetségen belül is éles viták alakultak ki, és a 2017-es szövetségi választáson az Alternatíva Németországnak (AfD) nevezett párt a menekültpolitikával szembeni elégedetlenséget kihasználva vonult be a Bundestagba. A 2015-ös érkezések nem csak Németországot érintették: Ausztria, Svédország és más országok is jelentős számú menedékkérőt fogadtak, míg az Egyesült Királyság és Franciaország a dublini rendszer keretében igyekezett korlátozni a hazai kérelmek számát. Az EU tagállamai közötti kvótarendszer bevezetése politikailag megbukott, mert a Visegrádi országok és más tagállamok ellenálltak a kötelező elosztásnak.
A 2022-es orosz invázió Ukrajna ellen újabb tömeges menekültmozgást indított el. Az ukrajnai menekültek fogadása a nyugat-európai országokban az Európai Unió átmeneti védelemről szóló 2001-es irányelve alapján, viszonylag gyors és nagyvonalú keretek között zajlott. A fogadás sebessége és a hozzáférés a munkaerőpiachoz és a szociális ellátáshoz ellentétben állt a 2015–2016-os szíriai, afgán és afrikai menekültek tapasztalataival, ami a kritikusok szerint kettős mércére utal. A kritikát megfogalmazó szervezetek és kutatók hangsúlyozzák: a bőrszín és a vallás szerinti eltérő bánásmód nem bizonyítható egyetlen politikai döntéssel, de a statisztikai összehasonlítások arra utalnak, hogy az ukrán menekültek hozzáférése a védelemhez és a szolgáltatásokhoz átlagosan gyorsabb volt, mint a nem európai menekülteké. Ezt az állítást vitatják egyes kormányzati szereplők, akik a földrajzi közelséggel és a biztonsági megfontolásokkal magyarázzák a különbséget. A kérdés jelenkori, és a 2023–2026 közötti fejlemények értékeléséhez további, ellenőrzött források szükségesek.
A bevándorlás és az integráció körüli viták nem egységesen zajlottak a vizsgált országokban, hanem az adott állam nemzeti hagyományaitól, jogi kereteitől és politikai kultúrájától függően különböző formákat öltöttek. A szakirodalom több integrációs modellt különböztet meg, amelyek ideáltípusként értelmezendők, nem pedig a valóság pontos leírásaként. A francia republikánus modell hagyományosan az asszimilációt állította középpontba: az egyéni állampolgárt a köztársaság színe előtt vallási és etnikai identitásától függetlenül kezeli, a közintézményekben pedig a semlegesség (laïcité) elve érvényesül. Ennek következménye, hogy a francia állam sokáig nem gyűjtött hivatalos statisztikát a lakosság etnikai vagy vallási összetételéről, és a pozitív diszkriminációt jogi értelemben elutasította. A gyakorlatban azonban az asszimiláció elve nem akadályozta meg a munkaerőpiaci és lakhatási diszkriminációt, és a külvárosok – az úgynevezett banlieue-k – szegregációja a bevándorlók leszármazottainak társadalmi kirekesztettségét jelezte. A fejkendő- és burkini-viták (2004-ben a fejkendő és más feltűnő vallási szimbólumok betiltása az állami iskolákban; 2010-ben az egész testet elfedő fátyol (burka) betiltása a köztereken) a laïcité elvének értelmezését tették politikai csatatérré. E döntések támogatói a vallási semlegesség védelmére hivatkoztak, ellenzői pedig a vallásszabadság korlátozását és a muszlim nők stigmatizálását látták bennük. A két álláspont egyaránt dokumentált, és a tudományos közösségben sincs teljes egyetértés a tilalmak társadalmi hatásairól.
A brit multikulturális modell a második világháború utáni bevándorláspolitika sajátosságaiból nőtt ki. Az Egyesült Királyságban a nemzeti identitás soha nem épült a republikánus univerzalizmus eszméjére, hanem a monarchia, a parlamenti szuverenitás és a nemzeti közösségek (angol, skót, walesi, ír) sokszínűségére. A multikulturalizmus politikája az 1970-es évektől a kisebbségi közösségek elismerését és a diszkrimináció elleni jogi fellépést helyezte előtérbe: a faji kapcsolatokról szóló törvények (1965, 1968, 1976) és a faji megkülönböztetést tiltó jogszabályok célja az egyenlő bánásmód biztosítása volt. A gyakorlatban azonban a multikulturalizmus gyakran a közösségi vezetők megerősítését jelentette, és a kritikusok szerint hozzájárult az úgynevezett „párhuzamos társadalmak” kialakulásához, ahol a különböző etnikai-vallási csoportok egymástól elkülönülten élnek. A 2001-es észak-angliai zavargások (Bradford, Oldham, Burnley) után a brit kormányzati retorika a „közösségi kohézió” irányába fordult, és a 2010-es években David Cameron és utódai a multikulturalizmus kudarcát hangoztatták. Ez a kijelentés azonban politikai értékelés volt, nem pedig szociológiai konszenzus: a kutatások vegyes képet mutatnak, és a lakóhelyi elkülönülés mértéke országrészenként és városokként eltérő.
A német modell hosszú ideig az etnikai-nemzeti hagyományból fakadt: az állampolgárság a második világháború után is elsősorban a német vérségi származásra épült, és a vendégmunkásokat nem tekintették a nemzet részének. Az 1999-es állampolgársági reform, majd a 2000-es évek bevándorlási törvényei elmozdultak a területi elv és a kettős állampolgárság részleges elfogadása felé. A németországi viták egyik központi eleme a török közösség helyzete volt: az 1961-es toborzási egyezmény nyomán érkező török munkások és leszármazottaik a legnagyobb bevándorló csoportot alkotják, de a német közbeszédben sokáig a „vendégmunkás” kifejezés az ideiglenesség érzetét erősítette. A 2010-es években a német kormányok hivatalosan elismerték, hogy Németország bevándorló ország, és integrációs kurzusokat, nyelvi programokat indítottak. A 2015 utáni menekültpolitika megosztotta a társadalmat, és a muszlim közösségek elleni támadások – például a 2020-as Hanau-i támadás – a szélsőjobboldali erőszak dokumentált eseteiként kezelendők, anélkül hogy a német társadalom egészére általánosítanánk.
Svájc és Ausztria sajátos utakat jártak be. Svájcban a bevándorlás szabályozása a föderalizmus és a közvetlen demokrácia keretében gyakran népszavazásokon dőlt el. A minarettilalomról szóló 2009-es népszavazás, amelyet a svájci választók többsége támogatott, a muszlim vallási építészetre vonatkozó alkotmányos tilalmat vezetett be; a döntés a vallásszabadság és a politikai szimbolizmus nemzetközi vitáit váltotta ki. A svájci kormány a szavazás előtt a javaslat elutasítását ajánlotta, de a közvetlen demokrácia logikája szerint a többségi döntés jogilag kötelezővé vált. Ausztriában a második világháború utáni bevándorlás a vendégmunkások mellett a keleti blokkból érkező menekültekre, a délszláv háborúk elől menekülőkre, majd a 2015-ös menekültmozgásra épült. Az osztrák Szabadságpárt (FPÖ) a migrációellenes retorikát már az 1980-as években politikájának középpontjába állította, és a 2000-es években kormányzati szerepre is szert tett. Az osztrák társadalomban a muszlim közösségek, különösen a török és bosnyák bevándorlók helyzete érzékeny téma, és az integrációs viták a nyelvi, oktatási és vallási kérdéseket egyaránt érintik.
Olaszország, Spanyolország és Portugália esetében a bevándorlás viszonylag későn vált tömegessé. Olaszországban az 1980-as években a Földközi-tengeren át érkező észak-afrikai bevándorlók, majd a kelet-európaiak (elsősorban albánok, románok) hozták létre az első nagyobb közösségeket. A bevándorlás szabályozása hosszú ideig válságreagáló és informális volt; a Bossi–Fini-törvény (2002) a beutazást munkaszerződéshez kötötte, de a gyakorlatban a szabálytalan bevándorlás és a későbbi legalizáció ciklikusan ismétlődött. A 2010-es években a líbiai és szubszaharai útvonalon érkező menekültek és migránsok tömeges érkezése Olaszországot a dublini rendszer egyik legnagyobb frontországává tette. A spanyolországi bevándorlás a 2000-es évek elején Latin-Amerikából és Marokkóból bővült robbanásszerűen, és a gazdasági válságig tartó ingatlan- és építőipari boom felszívta a munkaerőt. Portugália esetében a volt afrikai gyarmatokról érkezők mellett a brazil és kelet-európai bevándorlók alkotják a legnagyobb csoportokat; a portugál integrációs politika a gyarmati múltból fakadóan nyelvi-kulturális kapcsolatokra épített, de ez nem akadályozta meg a strukturális hátrányok kialakulását.
A multikulturalizmus fogalma a társadalomtudományi és politikai viták egyik leginkább terhelt kategóriája. Leíró értelemben a társadalom etnikai, vallási és nyelvi sokféleségét jelenti; normatív értelemben pedig olyan politikát, amely a kisebbségi identitások elismerését, megőrzését és intézményi képviseletét célozza. A nyugat-európai országok közül soha egyetlen kormány sem vállalt fel egyértelműen „multikulturalista” programot: a brit, holland vagy kanadai modell is inkább a bevándorlói közösségeknek nyújtott bizonyos jogi és kulturális elismerést, miközben a társadalmi egyenlőség biztosítása mindig is vitatott volt.
A 2010-es évek elején több befolyásos politikus – Angela Merkel (2010), David Cameron (2011), Nicolas Sarkozy (2011) – a multikulturalizmus „kudarcáról” beszélt, és a nemzeti értékek, a nyelvtanulás és a közös normák fontosságát hangsúlyozta. Ezek a kijelentések politikai programbeszédek voltak, amelyeket a tudományos közösség egy része bírált, mert a multikulturalizmust soha nem vezették be következetesen, és a kudarc szociológiailag nem volt igazolható. A vitatott értelmezések közé tartozik az is, hogy a bevándorlók és leszármazottaik társadalmi-gazdasági hátrányai mennyiben tulajdoníthatók a diszkriminációnak, a képzettségi különbségeknek, illetve a lakóhelyi szegregációnak. A közgazdasági kutatások többsége nem talál tartósan negatív hatást a bevándorlásnak az átlagbérekre vagy a foglalkoztatásra, de a rövid távú hatások ágazatonként és képzettségi csoportonként eltérhetnek. Ezt a megállapítást is vitatják egyes elemzők, akik a munkaerőpiac rugalmatlanságaira és a szociális rendszer terhelésére hivatkoznak; a mérések módszertana és az adatok értelmezése éles viták tárgya.
A nemzeti identitás kérdése a migrációs vitákban gyakran összekapcsolódik a gyarmati múlt feldolgozásával és az emlékezetpolitikával. A brit közbeszédben a Windrush-botrány (2018), amikor kiderült, hogy a Nemzetközösségből származó, régóta az Egyesült Királyságban élő állampolgárokat jogtalanul deportálták vagy megfosztottak ellátásaiktól, a birodalmi örökség és a rasszizmus történeti folytonosságát állította a középpontba. A francia vitákban az algériai háború emlékezete, a harkik (az algériai oldalon a franciák mellett harcolók) sorsa, valamint a gyarmati múlt iskolai tananyagba kerülése ugyancsak összekapcsolja a bevándorlást a történelmi felelősséggel. A spanyol és portugál társadalmakban a gyarmati múlt feldolgozása kevésbé áll a bevándorlási viták előterében, de a latin-amerikai és afrikai bevándorlók jelenléte a nyelvi-kulturális kötődés ellenére sem szüntette meg a társadalmi különbségeket.
A muszlim közösségek helyzete a multikulturalizmus-viták egyik leginkább érzékeny területe. A vizsgált országokban élő muszlimok nem alkotnak homogén csoportot: a franciaországi muszlimok többsége algériai, marokkói vagy tunéziai gyökerekkel rendelkezik; Németországban a török, kurd és balkáni háttér dominál; az Egyesült Királyságban a pakisztáni, bangladesi és indiai muszlimok a legnagyobb csoportok; Olaszországban az al-dzsazáíri, marokkói és albán közösségek; Spanyolországban a marokkói és szubszaharai hátterűek. A vallásgyakorlás intenzitása, a társadalmi rétegződés, a nemzedéki tapasztalatok és a politikai nézetek tekintetében a muszlim közösségeken belül is nagyok a különbségek. A muszlim nők és fiatalok ellen elkövetett diszkrimináció dokumentált: például a franciaországi munkaerőpiacon a muszlimnak olvasható nevű pályázók elutasítási aránya magasabb volt egyes szociológiai kísérletek szerint; hasonló eredményeket hoztak németországi és brit vizsgálatok is. Ugyanakkor a diszkrimináció mérése módszertani nehézségekbe ütközik, mert a vallás és az etnicitás hatása gyakran összemosódik, és a statisztikai eltérések mögött más tényezők is állhatnak.
A szekularizmus és a vallásszabadság viszonya országonként eltérően alakul. Franciaországban a laïcité alkotmányos elvét a köztársaság alapértékének tekintik, és a vallási szimbólumok közintézményekben való korlátozását a semlegesség megőrzésének eszközeként védelmezik. A kritikusok szerint azonban a laïcité eredeti, az állam és az egyház szétválasztását célzó fogalma az utóbbi évtizedekben a muszlim jelenlét ellenőrzésének eszközévé vált. Az Egyesült Királyságban az államegyház (Church of England) létezésével párhuzamosan a vallási pluralizmus intézményesülése (például az államilag finanszírozott iskolák különböző felekezetek szerinti szerveződése) más hagyományt jelent; a brit viták inkább a vallási előírások és a diszkriminációellenes jog viszonyára összpontosítanak. Németországban a török muszlim közösségek vallási szervezeteinek elismertetése hosszú folyamat, és az iszlám oktatás állami iskolákba történő bevezetése kantonos, tartományos szinten változó. Ausztriában az iszlám hivatalos elismerése 1912-re nyúlik vissza, ami a Habsburg-monarchia boszniai hagyatékára vezethető vissza; ez a sajátos jogi háttér az utóbbi évtizedekben az iszlám közösségek újraszabályozásának vitáit eredményezte.
A nemzeti identitás újradefiniálásának kísérletei a 21. század elején több formát öltöttek. Egyes kormányok integrációs szerződéseket, nyelvi teszteket és állampolgársági vizsgákat vezettek be, amelyek a bevándorlóktól a nemzeti értékek és a társadalmi normák elfogadását várják el. A kritikusok szerint ezek az intézkedések gyakran a bevándorlókat célozzák meg, és a „nemzeti közösség” határait etnikai-kulturális alapon húzzák meg, anélkül hogy figyelembe vennék a társadalom valódi pluralizmusát. A viták másik fóruma az emlékezetpolitika: a szobordöntések, a múzeumi kiállítások és a történelemtanítás kérdései a gyarmati múlt és a rabszolgaság örökségének feldolgozását érintik. Az Egyesült Királyságban a Black Lives Matter mozgalom 2020-as tüntetései kapcsán a rabszolgasággal és a gyarmati vagyonszerzéssel összefüggő emlékművek kérdése éles vitákat váltott ki; a vitában a rendszerszintű rasszizmus létezését egyesek statisztikai és intézményi bizonyítékokkal támasztják alá, mások a fogalom eltúlzását hangsúlyozzák. Mindkét álláspont politikai és tudományos közegben egyaránt jelen van, és a könyv nem foglalhat állást egyik oldalon sem, csak bemutatja a bizonyítékok állását.
A 2020-as évek közepére a migráció és a multikulturalizmus vitái szervesen összefonódtak a demokrácia és a jogállam kérdéseivel. A populista pártok felemelkedése – a francia Nemzeti Tömörülés (Rassemblement National), az olasz Lega, a német AfD, az osztrák FPÖ, a spanyol Vox és mások – elsősorban a bevándorlásellenes és identitáspolitikai retorikára épít, de gyakran gazdasági szociálpolitikai ígéretekkel is párosul. A tudományos konszenzus szerint a migráció nem közvetlen oka a populizmus erősödésének, hanem a társadalmi egyenlőtlenségek, a bizalmatlanság az intézményekben és a politikai érdekképviselet válsága közvetíti a migrációs kérdésekkel kapcsolatos félelmeket. A migrációs viták tehát nem választhatók el a jóléti állam, a munkaerőpiac, az oktatás és a területi egyenlőtlenségek tágabb kérdéseitől.
A migráció történetének kutatása többféle forrástípusra támaszkodik. A hivatalos statisztikák – például az Eurostat, az OECD, az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) és az egyes országok statisztikai hivatalainak adatai – a használt kategóriák (migráns, menekült, menedékkérő, bevándorló) eltérései miatt nem mindig összehasonlíthatók. A népszámlálások és munkaerő-felmérések a lakosság etnikai-vallási összetételére vonatkozó kérdéseket országonként eltérően teszik fel: Franciaországban hivatalos etnikai adatgyűjtés nincs, míg az Egyesült Királyságban a népszámlálás részletes etnikai és vallási kategóriákat alkalmaz. A szabálytalan bevándorlás mértékére csak becslések léteznek, amelyeket a hatósági elfogások, a legalizációs programok és a szociális jelenségek alapján becsülnek; ezek a becslések jelentős bizonytalanságot hordoznak, és politikai felhasználásuk gyakori.
A diszkrimináció mérése szociológiai kísérletekkel, panaszstatisztikákkal és felmérésekkel történik, de az ok-okozati összefüggések tisztázása nehéz. A bevándorlás gazdasági hatásairól szóló közgazdasági tanulmányok eredményei függenek az alkalmazott módszertantól és az időtávtól; a rövid távú bérhatások általában csekélyek, de egyes alacsony képzettségű csoportoknál kimutathatók elmozdulások. A multikulturalizmus sikerének vagy kudarcának megítélése nem mérhető egységes mutatóval, ezért a tudományos vitákban gyakran a politikai programok és a társadalmi integráció többdimenziós értékelése zajlik. A friss, 2023–2026 közötti fejlemények – ideértve az ukrán menekültek integrációját, a menekültpolitika uniós reformját és a migrációs statisztikák változásait – a könyv lezárásának dátumáig folyamatosan alakulnak; az ezekre vonatkozó állítások ellenőrzött, elsődleges források hiányában csak óvatosan, a bizonytalanság megjelölésével fogalmazhatók meg.