A 19. századi iparosodás és városiasodás – ahogy azt a Gazdaság, társadalom és migráció fejezet iparosodás és városiasodás alfejezete bemutatta – új társadalmi kockázatokat és tömeges szegénységet hozott felszínre a mai Nyugat-Európa országaiban. A baleset, a betegség, a munkanélküliség és az időskori keresőképtelenség már nem pusztán egyéni sorscsapásként jelent meg, hanem rendszerszerű kockázatként, amelyre a hagyományos egyházi és helyi szegénygondozás nem tudott megfelelő választ adni. Erre a kihívásra épült ki fokozatosan a jóléti állam (welfare state), majd alakult ki az európai szociális modell (European Social Model) kifejezés, amely ma is politikai és tudományos viták tárgya. Ez az alfejezet a kilenc nyugat-európai állam – az Egyesült Királyság, Írország, Franciaország, Németország, Svájc, Ausztria, Olaszország, Spanyolország és Portugália – társadalombiztosítási, egészségügyi, oktatási, lakáspolitikai és jövedelemeloszlási fejlődését hasonlítja össze, majd a modell válságát és átalakulását mutatja be 2026-ig, különös tekintettel a forrásokban rejlő bizonytalanságokra.
A jóléti állam fogalma nem rendelkezik egységes, mindenki által elfogadott definícióval. A közgazdaságtanban és a szociológiában gyakran idézik a brit szociológus, T. H. Marshall 1950-ben kifejtett gondolatát, amely szerint a jóléti állam a civil, politikai és szociális jogok (social rights) kiterjesztésének intézményes kerete (Marshall, 1950, idézet a másodlagos szakirodalomban gyakran hivatkozott, eredeti oldalszám nélkül). Ebből a szempontból a jóléti állam nem csupán segélyezési rendszer, hanem a társadalmi tagsághoz kötött, jogosultság alapú védelmi háló. A fogalom azonban vitatható, mert a „szociális jogok” tartalma és kiterjedése országonként és korszakonként eltérő.
A nemzetközi szakirodalomban elterjedt a dán szociológus, Gøsta Esping-Andersen 1990-es tipológiája, amely három „jóléti rezsimet” különböztetett meg: a liberális, a korporatív-konzervatív és a szociáldemokrata modellt (Esping-Andersen, The Three Worlds of Welfare Capitalism, 1990). Ezt a tipológiát sokan kritizálták, mert a dél-európai országok sajátos, családközpontú, „latin perem” vagy „mediterrán” modelljét nem illesztették be megfelelően, és mert a nemek közötti egyenlőtlenségeket alulbecsülték. A kritikák ellenére az alapfogalmak – univerzalizmus, biztosítási elv, szubszidiaritás, dekommodifikáció – hasznosak a kilenc ország összehasonlításához, de hangsúlyozni kell, hogy ezek a kategóriák mára inkább ideáltípusok, mintsem tiszta valóságok.
A kilenc állam jóléti rendszere durván három-négy hagyományra bontható. Az Egyesült Királyság és részben Írország a beveridge-i modell (Beveridge model) örököse, amely az 1942-es Beveridge-jelentés (Social Insurance and Allied Services) nyomán a minimális jövedelembiztonságot és az állami egészségügyi szolgáltatást helyezi előtérbe, adófinanszírozással. Németország, Ausztria, Franciaország és részben Olaszország a bismarcki társadalombiztosítási modell (Sozialversicherungsmodell) leszármazottja, ahol a járulékfizetéshez kötött, foglalkozási csoportok szerint szervezett biztosítások dominálnak. Svájc szintén bismarcki alapú, de erősen föderális és a személyes felelősségre építő rendszert alakított ki. Spanyolország, Portugália és Olaszország déli, családcentrikus elemekkel kevert rendszere a 20. század második felében fokozatosan közeledett a kontinentális modellekhez, de a családi gondoskodás, a munkaerőpiaci dualizmus és a területi egyenlőtlenségek sokáig megmaradtak.
A jóléti állam gyökerei a 19. század előtti szegénygondozásra (pauperism relief) nyúlnak vissza, amelyet a mai kutatás elsősorban egyházi, városi és rendi intézmények keretében rekonstruál. Az angol szegénytörvények (Poor Laws), különösen az 1601-es Erzsébet-kori törvény, a plébániákra bízták a helyi szegények ellátását, de a rendszer az iparosodás korában egyre inkább a munkaképtelenek felügyeletére és a munkaképes szegények fegyelmezésére koncentrált. Az 1834-es új szegénytörvény (New Poor Law) a workhouse-rendszert terjesztette ki, amelyet a kortárs kritikusok büntető jellegűnek írtak le; a történészek ma is vitatják, hogy a workhouse-ok valójában mennyire voltak elrettentőek, de az egyértelmű, hogy a szegénységet bűnként, nem pedig társadalmi kockázatként kezelték.
A kontinensen a szegénygondozás szintén helyi és egyházi keretekben működött, de a 19. század közepétől a városi nyomor és a munkásmozgalom nyomása új megoldásokat kényszerített ki. Az első modern társadalombiztosítási rendszert Otto von Bismarck német kancellár hozta létre 1883 és 1889 között: a betegségbiztosítás (1883), a balesetbiztosítás (1884), majd az öregségi és rokkantsági biztosítás (1889). Ezek a törvények nem a munkásság felszabadítását célozták, hanem a szociáldemokrata mozgalom vonzerejének csökkentését, amint azt Bismarck maga is jelezte kortárs beszédeiben. A német rendszer járulékalapú volt, a munkáltatók és a munkavállalók közösen fizettek, az állam pedig szabályozott. Ezt a modellt 1911-ben az Egyesült Királyság a liberális kormány nemzeti biztosítási (National Insurance) törvényeivel részben átvette, de ott az egészségügyi ellátás és a nyugdíj adófinanszírozott elemekkel is keveredett.
Franciaországban a kötelező társadalombiztosítás bevezetése lassabb volt, részben a szakszervezetek és a munkaadók ellenállása, részben a kölcsönösségi pénztárak (mutualités) hagyománya miatt. Az 1898-as balesetbiztosítási törvény, majd a 1928–1930-as törvények a betegség- és anyasági biztosításról már modern rendszert hoztak létre, de az állami egészségügyi szolgáltatás csak a második világháború után alakult ki. Olaszországban a fasiszta rezsim korporatív társadalombiztosító intézeteket hozott létre, például az INPS (Istituto Nazionale della Previdenza Sociale) jogelődjét, de a rendszer a foglalkozási csoportok közötti egyenlőtlenségeket konzerválta. Spanyolországban és Portugáliában a 20. század közepén a diktatúrák alatt szintén töredékes, korporatív jellegű biztosítási rendszerek működtek, a vidéki és informális munkát végzők kizárásával.
A második világháborút követő három évtizedben a jóléti állam a kilenc ország mindegyikében – bár eltérő ütemben és mértékben – terjeszkedett. A fordulópont az Egyesült Királyságban 1942 decemberében a Beveridge-jelentés megjelenése volt, amely a „nélkülözéstől, betegségtől, tudatlanságtól, nyomortól és tétlenségtől” való megszabadulást tűzte ki célul. A Munkáspárt kormánya 1945 és 1950 között létrehozta a Nemzeti Egészségügyi Szolgálatot (National Health Service, NHS) 1948-ban, kiterjesztette a társadalombiztosítást, bevezette a családi pótlékot és az állami lakásépítési programot. Az NHS univerzális elve – a betegség idején mindenki számára ingyenes ellátás az adófizetők pénzéből – a brit jóléti állam legmaradandóbb intézményévé vált, bár a térítési díjak és a várólisták már az 1951-es konzervatív győzelem után megjelentek.
Franciaországban a Nemzeti Ellenállási Tanács (Conseil national de la Résistance) programja alapján 1945–1946-ban hozták létre a társadalmi biztonságot (sécurité sociale), amely a betegség, anyaság, öregség és munkanélküliség kockázataira kiterjedő, járulékalapú, de fokozatosan univerzálissá váló rendszert jelentett. A francia modell sajátossága a társadalombiztosítási pénztárak (caisses) szakszervezeti és munkáltatói irányítása, valamint a kiegészítő nyugdíjrendszerek korai kialakulása. Az 1958-as alkotmány is rögzítette a szociális jogokat, de a rászorultsági alapú minimáljövedelmet (a későbbi RSA elődjét) csak 1988-ban vezették be.
Németországban a háború utáni újjáépítést a szociális piacgazdaság (soziale Marktwirtschaft) eszméje vezérelte, amelyet Ludwig Erhard gazdasági miniszter nevéhez kötnek. Ez a modell a piaci versenyt ötvözte az állami újraelosztással, de a jóléti intézmények nagyrészt a bismarcki hagyományt folytatták: a betegség-, nyugdíj- és munkanélküliségi biztosítás járulékalapú maradt, a családpolitika pedig az 1950-es években a hagyományos családmodellt támogatta. Az 1957-es nyugdíjreform bevezette a generációs szerződés (Generationenvertrag) elvét, amely szerint az aktív keresők járulékai finanszírozzák az idősek nyugdíját; ezt a koncepciót a későbbi demográfiai változások miatt folyamatosan újratárgyalták.
Ausztriában az 1955-ös Általános társadalombiztosítási törvény (Allgemeines Sozialversicherungsgesetz, ASVG) egyesítette a korábbi, foglalkozási csoportonként tagolt biztosításokat. Az osztrák modellben a szociális partnerség (Sozialpartnerschaft) – a munkaadói és munkavállalói szervezetek intézményes együttműködése – a bér- és szociálpolitika központi elemévé vált. A szociális partnerek kamarái és szövetségei a mai napig részt vesznek a kollektív szerződések megkötésében, ami a jövedelmi viszonyok viszonylag alacsony konfliktusszintjét segítette elő, bár a rendszer demokratikus legitimációját egyes kritikusok gyengének tartják.
Svájc kiépítette a maga erősen föderális, járulékalapú rendszerét. Az 1948-ban elfogadott öregségi és túlélő hozzátartozói biztosítás (Alters- und Hinterlassenenversicherung, AHV) univerzális, de alapszintű nyugdíjat biztosított, amelyet később kötelező munkahelyi nyugdíjpénztárakkal (1985) egészítettek ki. A betegségbiztosítást 1996-ban tették kötelezővé, de az ellátást magánbiztosítók nyújtják, az állam pedig prémiumtámogatást ad az alacsony jövedelműeknek. Ez a modell a személyes felelősség és a kiegészítő magánbiztosítás hangsúlyozásával eltér a brit vagy a francia hagyománytól.
Olaszországban a második világháború után a kereszténydemokrata kormányok fokozatosan bővítették a fasiszta korszakból örökölt, de megreformált intézményeket. Az 1978-ban létrehozott Nemzeti Egészségügyi Szolgálat (Servizio Sanitario Nazionale, SSN) univerzális, adófinanszírozott ellátást vezetett be, de a régiók közötti különbségek, a korrupció és a forráshiány miatt a rendszer minősége egyenetlen maradt. A nyugdíjrendszer a bismarcki járulékelvek alapján működött, és az 1970-es években nagyvonalú nyugdíjakat eredményezett, ami később fenntarthatósági válsághoz vezetett.
Spanyolországban és Portugáliában a jóléti állam kiépülése a demokratikus átmenet (transición / transição) idején, az 1970-es évek második felében indult meg, de a korábbi diktatúrák alatt is létezett töredékes, korporatív ellátás. Spanyolországban az 1978-as alkotmány szociális jogokat rögzített, és az 1986-os EGK-csatlakozás után az egészségügyi rendszer univerzálissá vált. Portugáliában az 1974-es szegfűs forradalom (Revolução dos Cravos) után alkotmányos jogként ismerték el az egészséghez, oktatáshoz és szociális biztonsághoz való jogot, de a gyenge gazdasági alapok miatt a megvalósítás lassú volt. Mindkét országban a családi szolidaritás – a többgenerációs háztartások, a vidéki tulajdon, a nők gondozó szerepe – sokáig kiegészítette, sőt helyettesítette az állami gondoskodást.
A kilenc ország egészségügyi rendszerei három fő irányzatba sorolhatók, bár a határok egyre inkább elmosódnak. Az adófinanszírozott, állami szolgáltatói rendszer legismertebb példája a brit NHS, de hasonló elvű az ír, az olasz, a spanyol és a portugál rendszer is, bár az utóbbiakban a magánellátás aránya jelentősebb. A társadalombiztosítási egészségügy Németországban, Ausztriában, Franciaországban és Svájcban működik, ahol a betegbiztosítás járulékalapú vagy magánbiztosítói, de az állam szabályozza a hozzáférést és a díjakat. A brit rendszer alapjául szolgáló 1946-os törvény az NHS-t „a betegség megelőzésének, diagnózisának és kezelésének átfogó egészségügyi szolgáltatásaként” hozta létre; az ellátás ingyenessége a mai napig a brit politikai kultúra egyik pillére, bár a 2012-es egészségügyi törvény óta a piaci szereplők bekapcsolódása erősebb.
A kontinentális rendszerekben a járulékfizetés elve azt jelenti, hogy az ellátás jogosultsága a munkavállalói és munkáltatói járulékokhoz kötött, de a hozzátartozók együttbiztosítása és a betegség alatti táppénz kiterjesztése fokozatosan univerzálissá tette a hozzáférést. Franciaországban az 1999-es általános egészségbiztosítási fedezet (Couverture Maladie Universelle, CMU, később PUMA) kiterjesztette a betegbiztosítást minden legálisan tartózkodó személyre, jövedelemtől függetlenül. Németországban a kötelező betegbiztosítás a lakosság mintegy 90%-át fedte le a 2020-as évek elején, a többiek pedig magánbiztosítottak (a pontos arány az éves statisztikákban változhat, ellenőrzést igényel). Svájcban az 1996-os szövetségi törvény kötelezővé tette az alapbiztosítást, de a biztosítók közötti választás és a fejenkénti prémium miatt a rendszer költségei a háztartások számára magasak lehetnek; a díjak csökkentését célzó népszavazási kezdeményezések a 21. században többször elbuktak.
Az egészségügyi rendszerek összehasonlítása módszertani nehézségekbe ütközik, mert a várható élettartam, a csecsemőhalandóság, a rákkal vagy szívbetegséggel kapcsolatos halálozás és a hozzáférés egyenlőtlenségei nem feleltethetők meg egyetlen mutatónak. A történeti irodalomban konszenzusos, hogy a 20. század második felében mind a kilenc országban jelentősen javultak az egészségmutatók, de a javulás üteme és a társadalmi osztályok közötti különbségek eltértek. A brit Black-jelentés (1980) dokumentálta, hogy a halandóság társadalmi osztályok szerinti egyenlőtlenségei az NHS bevezetése után sem tűntek el, sőt egyes időszakokban nőttek. Ez a megállapítás a későbbi kutatásokban is vitatott, de az egyenlőtlenségek fennmaradását a legtöbb szakértő tényként fogadja el.
A jóléti állam terjeszkedése a közoktatást és a lakáspolitikát is alapvetően átalakította. A kötelező elemi oktatás a 19. században terjedt el Nyugat-Európában, de a rendszer tömeges kiterjedése és a felsőoktatás expanziója csak a második világháború utáni évtizedekben következett be. Az Egyesült Királyságban az 1944-es Butler-törvény ingyenes középfokú oktatást vezetett be, de a diákokat a 11 éves korban tett vizsga (a köznyelvben „11 plusz”) alapján gimnáziumi (grammar school) és általános középiskolai (secondary modern) pályára osztotta. Az 1960-as évektől sok helyi önkormányzat áttért a komprehenzív iskolákra (comprehensive schools), de a viták a szelekcióról és a társadalmi mobilitásról ma is tartanak.
Franciaországban a központilag irányított oktatási rendszer a laicitás (laïcité) elvét hangsúlyozta, és a felsőoktatás tömegesedése az 1960-as években a Fouchet-reformok keretében indult meg. Németországban, Ausztriában és Svájcban a kettős szakképzés (duale Ausbildung) a munkaerőpiaci képzés sajátos formája: a tanulók egyszerre tanulnak az iskolában és dolgoznak a vállalatoknál. Ez a rendszer a fiatalkori munkanélküliség alacsony szintjéhez járult hozzá, de a pályaválasztási korai elkülönítés miatt a kutatók egy része a társadalmi származás újratermelődésének kockázatára figyelmeztet. Olaszországban, Spanyolországban és Portugáliában a felsőoktatás gyors bővülése a demokratizálódás után következett be, de az egyetemek finanszírozása, a lemorzsolódás és a fiatalok munkaerőpiaci integrációja tartós problémákat okozott.
A lakáspolitika (housing policy) a jóléti állam egyik legkevésbé harmonizált területe. Az Egyesült Királyságban a háború utáni helyi önkormányzati lakásépítés (council housing) milliók számára biztosított megfizethető bérlakást, de az 1980-as Right to Buy program lehetővé tette a bérlőknek a lakások piaci ár alatti megvásárlását, ami a szociális bérlakás-állomány erőteljes csökkenéséhez, majd a 21. században lakhatási válsághoz vezetett. Franciaországban a mérsékelt lakbérű lakások (habitations à loyer modéré, HLM) rendszere szintén a II. világháború után épült ki, és máig jelentős, de a külvárosi nagytelepek (banlieues) koncentrált szegénysége és etnikai szegregációja kritikai viták tárgya.
Németországban a lakáspolitika a szociális piacgazdaság részeként a magántulajdonú bérlakások támogatását és a szociális lakásépítést kombinálta, de az állami támogatású lakások mennyisége a 2000-es évek óta csökken. Ausztria – különösen Bécs – rendelkezik a legerősebb önkormányzati lakásépítési hagyománnyal, a Gemeindebau a 1920-as évek szociáldemokrata várospolitikájának örököse, és a mai napig a bérleti díjak mérséklésének fontos eszköze. Svájcban a bérlők aránya magas, de az állami lakásépítés csekély; a hangsúly a szövetkezeti és a szabályozott magánbérleten van. Olaszországban, Spanyolországban és Portugáliában a lakástulajdon aránya a legmagasabb Nyugat-Európában, részben a gyenge bérlakásszektor, a családi felhalmozás és az öröklés miatt. A 2000-es évek spanyol és portugál ingatlanbuboréka és annak 2008-as kipukkanása megmutatta, hogy a lakástulajdon-támogató politika tömeges eladósodáshoz és kilakoltatási hullámokhoz vezethet, amit a kutatók dokumentáltak, de a mértékről és a felelősségről máig tart a vita.
A jóléti állam egyik fő célja a jövedelmi egyenlőtlenségek csökkentése, de az újraelosztás mértéke és hatása országonként eltér. A szokásos mérőszám a Gini-együttható (Gini coefficient), amely a jövedelemeloszlás koncentrációját 0 (teljes egyenlőség) és 1 (teljes egyenlőtlenség) közötti értékkel jellemzi. A piaci jövedelmek – tehát a bérek, vállalkozói jövedelmek és tőkejövedelmek – Gini-értéke minden országban jelentősen magasabb, mint a rendelkezésre álló jövedelmeké, mert az adók és a transzferek csökkentik az egyenlőtlenséget. Az Eurostat és az OECD 2020-as évek eleji becslései szerint a rendelkezésre álló jövedelmek Gini-együtthatója a kilenc országban hozzávetőleg 0,24 és 0,35 között mozgott, de a konkrét értékek és a sorrend évenként változhat, ezért pontosan csak az eredeti adatközlők ellenőrzésével idézhető. Általánosságban elmondható, hogy Svájc, Ausztria és Franciaország a mérsékeltebb egyenlőtlenségű országok közé tartozott, míg Olaszország, Spanyolország és Portugália a magasabb egyenlőtlenségi tartományba esett; az Egyesült Királyság és Írország pedig a középmezőnyben helyezkedett el, bár a brit mutató az 1980-as évektől meredeken nőtt.
Ezek a számok azonban több okból is vitathatók. A Gini-együttható nem mutatja a vagyoneloszlást, amely a jövedelmeknél jóval egyenlőtlenebb; a lakástulajdonban rejlő vagyon, különösen a dél-európai országokban, nem jelenik meg a jövedelemstatisztikákban. A háztartási mintavételeken alapuló felmérések alulbecsülik a legmagasabb jövedelmeket, mert a szupergazdagok nem szerepelnek a mintában. Emellett a szegénység definíciója is vitatott: az EU a mediánjövedelem 60%-a alatti relatív jövedelmi szegénységet méri, de ez nem azonos az abszolút nélkülözéssel, és a 2010-es években a anyagi depriváció (material deprivation) mutatói legalább ennyire fontossá váltak a szociális helyzet leírásában. A 2008-as válság után a megszorító politikák a dél-európai országokban a szegénységi ráta emelkedéséhez és a jövedelemeloszlás romlásához vezettek, majd a 2020-as évek közepére számos országban a munkaerőpiaci helyzet javulása mérsékelte ezt a tendenciát, de a változások értékeléséhez frissebb ellenőrzött adatok szükségesek.
A jóléti állam 1970-es években kezdődő válsága összetett folyamat. Az 1973-as olajárrobbanás, a stagfláció (a munkanélküliség és az infláció együttes emelkedése) és a globális verseny fokozódása megkérdőjelezte a keynesi keresletösztönző politikát, amely a teljes foglalkoztatottságot és a bőkezű szociális kiadásokat összekapcsolta. Az Egyesült Királyságban Margaret Thatcher konzervatív kormánya (1979–1990) a szakszervezetek hatalmának visszaszorítását, az állami vállalatok privatizációját és a szociális kiadások visszafogását hirdette; a jóléti államot Thatcher egyes kortársai és kritikusai szerint a „függőség kultúrájának” forrásaként is jellemezte. Ez az értelmezés nem volt egyetemes, és a kormány politikájának hatását a jövedelemegyenlőtlenség növekedésére a későbbi kutatások dokumentálták, de a tulajdonítás vitatott, mert más tényezők – például a technológiai változás és a globalizáció – is közrejátszottak.
A kontinentális Európában a válság másként jelentkezett. Franciaországban az 1981-es szocialista győzelem után a kormány kezdetben keynesi keresletélénkítéssel próbálkozott, majd 1983-ban a rigueur (szigor) politikájára tért át. Németországban a 2000-es évek elején a Gerhard Schröder vezette kormány bevezette a Hartz-reformokat (2003–2005), amelyek a munkanélküli-segélyezést szigorították, a munkavállalás ösztönzését pedig aktiváló politikákkal kombinálták. A reformok a munkanélküliség csökkenéséhez, de a alacsony bérű szektor (prekariátus) növekedéséhez és a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedéséhez is hozzájárultak; a szakirodalomban mindkét hatás cáfolata és megerősítése megtalálható.
A 2008-as pénzügyi és államadósság-válság a jóléti állam átalakításának újabb hullámát indította el, különösen Írországban, Spanyolországban, Portugáliában és Olaszországban, ahol az Európai Unió és az IMF által támogatott kiigazítási programok megszorításokat, nyugdíjreformokat és a közszféra béreinek csökkentését írták elő. A megszorítások tömeges tüntetésekhez és új politikai mozgalmak felemelkedéséhez vezettek, például a spanyol Podemos (2014) és a portugál baloldali többségi szövetség (2015) esetében. A vitatott kérdés az, hogy a megszorítások elkerülhetetlenek voltak-e, és milyen mértékben rombolták a szociális védelmet; a nemzetközi szakirodalomban nincs egyetértés a költségvetési konszolidáció társadalmi hatásainak mértékéről, mert a válság előtti állapotok, a migráció és az automatizáció egyaránt befolyásolták a folyamatokat.
A 2010-es évek második felében és a 2020-as években a demográfiai öregedés minden nyugat-európai országban a nyugdíjrendszerek fenntarthatóságának kérdését állította a viták középpontjába. A születéskor várható élettartam növekedése és az alacsony termékenység miatt a munkavállalók és a nyugdíjasok aránya romlik, ami a járulékemelések, a nyugdíjkorhatár-emelések vagy az ellátások csökkentésének kombinációját kényszeríti ki. Franciaországban a 2023-as nyugdíjreform, amely a törvényes nyugdíjkorhatárt 62-ről 64 évre emelte, heves tiltakozásokat váltott ki; Svájcban a 2022-es és 2024-es népszavazások a nők nyugdíjkorhatárának emeléséről és a 13. havi nyugdíjról döntöttek – mindkét esetben szűk eredménnyel. E folyamatok értékelésekor a források hiányában csak a szavazási eredmények és a törvényszövegek dokumentáltak; a társadalmi hatások értékelése hosszabb távú kutatást igényel.
A COVID-19 járvány 2020–2021-ben próbára tette a jóléti államokat, és átmenetileg megerősítette az állami beavatkozás iránti igényt. Számos országban rövidített munkaidős támogatásokat (Kurzarbeit, chômage partiel, furlough) vezettek be, amelyek a régi jóléti eszközök közül a munkamegtartó támogatások kiterjesztését jelentették. A járvány utáni infláció, az energiaárak emelkedése és a megélhetési válság ismét a szociális védelem erősítését hozta napirendre, miközben a digitális platformgazdaság munkavállalóinak szociális jogai vitatott kérdéssé váltak. A 2025–2026-os fejlemények – beleértve a szociális kiadások alakulását és az egyes reformokat – csak ellenőrzött források alapján lennének pontosan ismertethetők; e szöveg lezárásáig nem állnak rendelkezésre olyan átfogó, hivatkozható adatsorok, amelyek a jelenkori trendeket stabilan összegeznék.
Az európai szociális modell kifejezés az uniós dokumentumokban és a politikai retorikában gyakran normatív értelemben szerepel: a tagállamok által vallott közös értékekre utal, mint a szolidaritás, a társadalmi kohézió és a mindenki számára hozzáférhető alapvető szolgáltatások. Az Európai Unió 2017-ben fogadta el a Szociális Jogok Európai Pillérét (European Pillar of Social Rights), amely húsz elvet fogalmaz meg a munkahelyi esélyegyenlőségtől a jövedelemtámogatásig, de a pillér jogi kötelező ereje korlátozott, és a szociálpolitika fő hatásköre továbbra is a tagállamoké. Ez a kettősség – a közös értékek és a nemzeti hatáskörök – a szociális modell úgynevezett válságának egyik fő oka: az EU gazdasági integrációja a tőke és a munka szabad áramlásával felerősítette a szociális dömping (social dumping) vádját, vagyis azt, hogy az alacsonyabb bérű és kevésbé védett munkaerőpiacok versenye aláássa a magasabb jóléti standardokat. Ezt a vádat egyes szakszervezeti és politikai szereplők hangoztatják, míg más közgazdászok szerint a mobilitás hatása a bérek leszorítására mérsékelt; a vita tudományosan nem lezárt.
Az alfejezet történeti állításai főként másodlagos szakirodalomra és dokumentált jogszabályi kronológiára támaszkodnak, mint például a német 1883–1889-es biztosítási törvények, a Beveridge-jelentés (1942), az NHS-t létrehozó brit törvény (1946), a francia társadalombiztosítás (1945), az olasz SSN (1978), a spanyol alkotmány (1978) és a portugál alkotmány (1976). Az ilyen jogszabályi dátumok elsődleges forrásokkal is ellenőrizhetők, ezért ezek a részek a dokumentált tény kategóriájába tartoznak. A jóléti modellek tipológiái – így Esping-Andersen hármas felosztása és a „mediterrán modell” későbbi kritikai kiegészítései – vitatott tudományos értelmezések, nem tényállítások. A Gini-együtthatók, a szegénységi ráták és a szociális kiadások GDP-hez viszonyított aránya statisztikai becslések, amelyeknek módszertana (háztartási felmérések, jövedelemdefiníciók, szociális kiadások osztályozása) országonként és időben változik; ezeket az adatokat csak az Eurostat, az OECD vagy a nemzeti statisztikai hivatalok eredeti közléseinek ellenőrzésével szabad idézni, és a szöveg a fentiekben ezért kerülte a szimulált pontosságot. A COVID-19 járvány és a 2025–2026-os évek szociálpolitikai fejleményei friss, részben feldolgozatlan események; az itt előadott keretek megerősítése további kutatást igényel.