A Balkán történetének egyik legnagyobb módszertani kihívása a térbeliség és az államiság viszonyának helyes megértése. A mai nemzetállamok határai – amelyek nagyrészt a 19–20. századi politikai folyamatok és háborúk eredményei – nem vetíthetők vissza a középkorba vagy a kora újkorba. A régióban a történelmi régiók, a birodalmi közigazgatási egységek, az egyházi szervezetek, a kereskedelmi vonalak és a nyelvi-rokonsági csoportok határai ritkán estek egybe, és időben is folyamatosan változtak. Ez az alfejezet a Balkán legfontosabb történelmi régióit és az azok területén működő államalakulatokat mutatja be, hangsúlyozva, hogy a területi folytonosság gyakran nem jelent politikai vagy etnikai folytonosságot. A cél az, hogy az olvasó számára kialakuljon egy olyan mentális térkép, amelyen a későbbi fejezetek országtörténetei és birodalmi narratívái elhelyezhetők. A régiók tárgyalása során különbséget kell tenni a természetföldrajzi tájegység, a történelmi közigazgatási terület és a modern emlékezetpolitikai kategória között.
A történelmi régiók a Balkánon soha nem voltak statikus, zárt egységek. Nevük gyakran római közigazgatási vagy településnevekből, szláv törzsi vagy területnevekből, illetve bizánci egyházi szervezeti egységekből ered. Jelentésük koronként változott: egy 9. századi bizánci szerző számára „Dalmácia” mást jelentett, mint egy 18. századi velencei hivatalnok vagy egy 19. századi horvát nemzeti mozgalmár számára. A történész feladata ezért mindig annak tisztázása, hogy az adott időpontban a régió elnevezése milyen közigazgatási, egyházi vagy intellektuális gyakorlatra utalt. A fogalmak visszavetítése – például a mai Horvátország területének a középkori „Dalmáciával” való azonosítása – súlyos anakronizmusokhoz vezet. A régiók története nem a modern államok „elődeinek” története, hanem azon térstruktúráké, amelyek keretében a helyi közösségek, elitek és birodalmi hatalmak egymással érintkeztek.
Regionális identitások ugyanakkor már a modern nemzeti mozgalmak előtt is léteztek. A dalmát városok lakói, a hercegovinai klánok tagjai vagy a macedóniai kereskedőközösségek rendelkeztek egyfajta lokális-regionális öntudattal, amely nem esett egybe sem a későbbi nemzeti identitással, sem a birodalmi alattvalói lojalitással. Ez a sokszintű identitásszerkezet a Balkán hosszú történetének egyik meghatározó sajátossága. A következőkben ismertetett régiók éppen azért fontosak, mert évszázadokon keresztül a mindennapi élet, a gazdaság és az igazgatás tényleges kereteit adták, míg a modern nemzetállami határok csak a 20. században váltak uralkodóvá.
Dalmácia (horvátul Dalmacija, olaszul Dalmazia, latinul Dalmatia) a Balkán egyik legrégebben használt fogalmi kategóriája. Az elnevezés az illíriai dalmata törzsre megy vissza, amely a római hódítás előtt a mai Közép-Dalmácia területén élt. Róma hosszú és véres hadjáratokkal (i. e. 2. század – i. sz. 9) hódította meg a területet, és Illyricum provinciát szervezte meg, amelyet később Dalmatia és Pannonia tartományokra osztottak. A római Dalmácia az Adriai-tenger keleti partjának jelentős részét, a mai Horvátország déli partvidékét, Bosznia-Hercegovina nyugati sávját és Montenegró egy részét foglalta magában. Fővárosa Salona (a mai Solin Split mellett) a késő antikvitásig fontos központ volt. A római uralom maradandó nyomot hagyott a városi infrastruktúrában, a latin nyelvű feliratokban és a később dalmát–olasz identitást hordozó part menti városi közösségekben.
A Nyugatrómai Birodalom bukása (476) után Dalmácia többször is gazdát cserélt. Előbb osztrogót, majd bizánci kézre került; Bizánc a 6. században a Dalmáciai Thema nevű katonai közigazgatási egységet hozta létre. A 7. században a szlávok és avarok betelepülése a szlávok és avarok betelepülése alapvetően alakította át a térség etnikai és települési szerkezetét: a part menti, megerősített városok (Zadar, Trogir, Split, Dubrovnik) megőrizték késő antik-római jellegüket, míg a mögöttes, hegyes-dombos területeken szláv nyelvű közösségek éltek. Ez a kettősség – latin-dalmát városi, illetve szláv rurális kultúra – a későbbi évszázadokban is meghatározta Dalmácia társadalomtörténetét.
A középkorban a dalmát városok jogi-közigazgatási autonómiája fokozatosan erősödött, miközben a hátországban a horvát, majd a magyar királyi hatalom is megjelent. A 15. századtól Velence (olaszul Venezia, horvátul Mleci) fokozatosan ellenőrzése alá vonta a part menti városok többségét, míg a belső területek az oszmán hódítás zónájába kerültek. A velencei uralom alatt Dalmácia közigazgatási értelemben a Dalmáciai Provveditorato része lett, amelyet a velencei főkormányzó (provveditore generale) irányított Zárából. A velencei időkben alakult ki az a hosszú ideig tartó mintázat, amelyben Dalmácia a tengeri kereskedelemhez és az itáliai kulturális hatásokhoz kapcsolódó, városias, de gazdaságilag a hajóépítést és a sókereskedelmet leszámítva korlátozott fejlődésű régió maradt. A 19. században a Habsburg Birodalom alatt Dalmácia osztrák tartomány volt, és ekkor vált a horvát nemzeti mozgalom egyik fontos, ám vitatott hivatkozási pontjává: a horvát nemzeti ideológia a dalmát városok olasz jellegének hangsúlyozásával szemben a szláv hátországgal való etnikai egységet emelte ki.
Dalmáciától északra húzódik Isztria (horvátul Istra, szlovénül Istra, olaszul Istria), amely a római uralom óta hasonló kettős szerkezetet mutatott: a tengerparti városokban latin-olasz kultúra, a belső területeken szláv, főként horvát és szlovén lakosság. A Velencei Köztársaság Isztria nagy részét már a 13–14. században megszerezte, a belső területek egy része azonban a Habsburgok örökös tartománya lett. Ez a politikai megosztottság az újkorban is fennmaradt, és a 20. századi olasz–szláv ellentétek, majd a második világháború utáni határviták alapjául szolgált.
Szlavónia (horvátul Slavonija, latinul Sclavonia) fogalma a középkorban még tágabb területre utalt, mint a mai horvátországi Szlavónia: a „Szlavónia” a szlávok lakta területek összefoglaló neveként is előfordult. A késő középkorban viszont már jól körülhatárolható közigazgatási és egyházi egységként a Dráva és a Száva közötti, a mai Kelet-Horvátországot és Északnyugat-Szerbiát magában foglaló térséget értették rajta. A 12. század végétől a magyar királyok külön kormányzati egységként, hercegi vagy báni irányítás alatt kezelték; a 13. században a Szlavón Bánság a Magyar Királyság egyik legfontosabb déli tartománya lett.
Szlavónia mint történelmi régió sajátos helyet foglal el a magyar–horvát perszonálunió rendszerében: míg a horvát bán a Drávától délre eső, a zágrábi püspökség területét is magában foglaló területet irányította, addig a szlavón bán a Dráva és a Száva közötti terület élén állt. Ez a kettősség a rendi gyűlésekben is tükröződött: a horvát és a szlavón rendek külön-külön diétákat tartottak, és csak később, a 16. században, az oszmán nyomás hatására került sor a két tartomány szorosabb együttműködésére. Az oszmán hódítás Szlavónia jelentős részét is érintette; a 16–17. században a Habsburg és az Oszmán Birodalom közötti katonai határvidék, a Katonai Határőrvidék (németül Militärgrenze) egy sávja itt húzódott. A 18. században a felszabadított területeken a Habsburg-kormányzat szisztematikus betelepítéseket hajtott végre, amelyek során szerb, horvát, német és szlovák telepesek érkeztek. Szlavónia így a Habsburg Birodalom egyik leginkább soknemzetiségű és leginkább agrárszerkezetű tartománya lett.
Bosznia (bosnyákul, horvátul és szerbül Bosna) földrajzi magja a Boszna folyó középső és felső völgye, de történelmi értelemben a középkortól kezdve ennél tágabb területet jelölt. A régió elnevezése valószínűleg a Boszna folyónévből származik, amelynek etimológiája vitatott; nem zárható ki az illír vagy a szláv eredés sem. A középkori Bosznia sajátos államalakulat volt, amely a 12. század végétől önálló bánságként, majd a 14. század második felében királyságként működött. A középkori bosnyák állam nemzetközi helyzetét az egyházi különállás is bonyolította: a területen a katolikus és a keleti ortodox egyház mellett a bosnyák egyház (Crkva bosanska) is jelen volt, amelynek tanításait a későbbi történetírás sokszor – vitatott módon – a bogumil eretnekséggel azonosította. A bosnyák egyház szervezetének és tanainak rekonstrukciója a források szűkössége miatt bizonytalan; az azonban bizonyos, hogy a középkori boszniai társadalom vallási–egyházi szempontból megosztott volt. Ez a vallási sokszínűség később, az oszmán uralom alatt az iszlám terjedésének egyik fontos előfeltételévé vált.
A középkori bosnyák állam fénykorát a 14. században, I. Tvrtko király (ur. 1353–1391) alatt élte, aki Szerbia és Dalmácia egyes részeit is uralma alá vonta, és 1377-ben „a szerbek és Bosznia királya” címet vette fel. A bosnyák királyi hatalom azonban nem tudott tartósan ellenállni sem a magyar királyság, sem az oszmánok nyomásának. Az oszmán hódítás 1463-ban a királyság megszűnéséhez vezetett; Hercegovina (bosnyákul, horvátul és szerbül Hercegovina) – amelynek neve a „herceg” szóból származik, mégpedig a 15. századi Szent Száva-i herceg, Stjepan Vukčić Kosača hercegi címéből – 1482-ben került végleg az oszmánok kezére. A „Hercegovina” elnevezés tehát a késő középkori hatalmi viszonyok lenyomata, és jól mutatja, hogy a történelmi régiók elnevezései gyakran dinasztikus vagy birtokjogi eseményekből erednek.
Az oszmán uralom alatt Bosznia és Hercegovina határvidékjellege tovább erősödött. A régió a Habsburg és az Oszmán Birodalom közötti katonai ütközőzóna részévé vált, ahol a 16–17. században számos erődítmény épült, és ahol a lakosság egy része – különösen a városi központokban – fokozatosan áttért az iszlámra. A bosnyák muszlim identitás kialakulása hosszú folyamat volt, amelynek gyökerei a 15–18. századra nyúlnak vissza, de modern, nemzeti értelemben vett megszilárdulása csak a 19. század végén, illetve a 20. században ment végbe. Ezt a folyamatot a bosnyák muszlimok kialakulása alfejezet tárgyalja részletesen. A Habsburg uralom alatt (1878–1918) Bosznia-Hercegovina közös osztrák–magyar közigazgatás alatt állt, és a birodalmi hatóságok szándékosan egyfajta „birodalmi bemutatóterepként” kezelték, ahol a modern közigazgatás kiépítése együtt járt a nemzeti mozgalmak kontrollálásával.
Koszovó (albánul Kosovë / Kosova, szerbül Kosovo, teljes nevén Kosovo i Metohija vagy Kosovo Metohija) a Balkán egyik legvitatottabb történelmi régiója. A terület magját a Koszovói-medence és a Metóhiai-medence alkotja, de a történelmi „Koszovó” fogalma időben változott, és a középkorban nem alkotott egységes közigazgatási területet. A régió a középkori Szerbiának fontos területe volt: itt találhatók a szerb középkori államiság és egyház legfontosabb emlékei, így a Peć-i szerb patriarchátus templomai és a Gračanica-kolostor. A szerb nemzeti emlékezetben kiemelkedő helyet foglal el az 1389-es rigómezei csata, amelyben a Szerb Fejedelemség és az Oszmán Birodalom seregei csaptak össze. A csata kimenetele a kora újkori forrásokban bizonytalan, és az erről kialakult narratívák a 19–20. századi szerb nemzeti mitológia meghatározó elemévé váltak; a csata történelmi rekonstrukciójáról és emlékezetpolitikai jelentőségéről a szerb despotátus és az oszmán hódítás fejezetben lesz szó.
A kora újkorban Koszovó etnikai–vallási összetétele fokozatosan átalakult. A 17–18. században a Habsburg–oszmán háborúk és a kapcsolódó migrációs hullámok, illetve az iszlámra való áttérés előrehaladása nyomán az albán nyelvű lakosság aránya növekedett, míg a szerb ortodox lakosság egy része elvándorolt. A 19. század végére a régióban az albán többség vált meghatározóvá, bár a pontos demográfiai arányokat a korabeli statisztikai adatfelvételek módszertani gyengeségei és a nemzeti célú torzítások miatt nehéz rekonstruálni. A 20. századi Koszovó története a szerb állami szuverenitás és az albán nemzeti törekvések közötti konfliktus története. A szocialista Jugoszláviában Koszovó előbb autonóm körzet, majd autonóm tartomány lett, és bár formálisan Szerbia része maradt, a föderációban a tagköztársaságokkal közel azonos jogkört kapott. A 2008-as függetlenségi nyilatkozat óta a koszovói albánok többsége önálló államként tekint Koszovóra, Szerbia és számos ENSZ-tagállam azonban nem ismeri el ezt a státuszt. A régió e különleges politikai helyzete miatt a könyv későbbi fejezeteiben különös figyelemmel tárgyaljuk a források minőségét és a szembenálló nemzeti narratívákat.
A Vajdaság (szerbül Vojvodina, horvátul Vojvodina, magyarul Vajdaság, németül Wojwodina) megnevezés – amely a szerb „vojvoda” (hadvezér, herceg) szóból származik – a 19. században, a szerb nemzeti mozgalom szóhasználatában vált politikai fogalommá. A történelmi régió magja a Pannon-medence déli része, amelyet a Duna, a Tisza és a Maros határol; idetartozik a Bácska (szerbül Bačka, horvátul Bačka, magyarul Bácska), a Bánság (szerbül Banat, románul Banat, németül Banat, magyarul Bánság vagy Bánát) és a Szerémség (szerbül Srem, horvátul Srijem, magyarul Szerémség) érintett része. A terület a középkorban a Magyar Királyság déli vármegyéihez tartozott, és a törökellenes védekezés első vonalát képezte. A 14. században a szerb despota, Lazarevics István (szerbül Stefan Lazarević) magyarországi birtokai közé tartozott, ami megalapozta a későbbi szerb jelenlétet.
A 16. században az oszmán hódítás az egész Vajdaságot a Budai pasalik részévé tette, és a török közigazgatás alatt a terület új betelepülőket, elsősorban szerb pásztorokat és katonáskodó elemeket vonzott. Az 1690-es és a 18. század második felének Habsburg-oszmán háborúi során a szerbek nagy számban telepedtek le a felszabadított, de elnéptelenedett dél-magyarországi területeken; ezek a betelepülési hullámok kapcsolódnak a „nagy szerb vándorlás” néven ismert, vitatott részletekben gazdag folyamathoz. A Habsburg kormányzat, különösen Mária Terézia (ur. 1740–1780) és II. József (ur. 1780–1790) uralkodása alatt, további német, szlovák, magyar, román és ruszin betelepítéseket szervezett, ami a Vajdaságot a birodalom egyik legszínesebb etnikai szerkezetű tartományává tette. A 19. századi Vajdaság a szerb nemzeti ébredés egyik legfontosabb intézményi bázisa volt: itt működött a karlócai szerb érsekség, és itt hirdették ki 1848-ban a Szerb Vajdaságot, amely a magyar forradalommal szembeni szerb nemzeti követelések egyik csúcspontja. A trianoni békeszerződés (1920) a területet a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz csatolta, és a Vajdaság a későbbi Jugoszláviában is megőrizte sajátos, soknemzetiségű arculatát.
Macedónia (macedónul Makedonija, görögül Makedonía, bolgárul Makedonija) a Balkán történetének talán leginkább példaszerűen problematikus régióneve. A fogalom három – egymással részben átfedő, de korántsem azonos – jelentést hordoz. Először is, a földrajzi Macedónia történelmi tájegység, amelyet a Vardar folyó völgye, az Ohridi-tó környéke, a Bregalnica vidéke és az Égei-tenger északi medencéje alkot. Másodszor, a ma létező Észak-Macedónia (macedónul Severna Makedonija) államneve politikai kompromisszum eredménye: a 2018-as preszpa megállapodás után a korábbi „Macedónia Köztársaság” nevet Görögországgal fennálló névvitája rendezése érdekében változtatták meg. Harmadszor, a görög történeti hagyományban Makedónia az ókori makedón királyság területét és a görög nemzeti történelem fontos szakaszát jelöli; Görögország ugyanakkor nem vitatja a földrajzi macedóniai térség létezését, de a név kizárólagos görög örökségként való kezelését hangsúlyozza. Ez a fogalmi sokszínűség a források értelmezésénél is óvatosságra int: a 19. század előtti források „macedón” kifejezése általában földrajzi, nem pedig nemzeti kategóriát jelentett.
A középkori és kora újkori Macedónia határai soha nem voltak pontosan rögzítve. A terület a római korban Macedonia provincia része volt, amely a birodalom egyik leggazdagabb és legjobban urbanizált térségének számított; a bizánci időkben a Macedón Thema központja azonban már a mai Trákia és Dél-Bulgária felé tolódott, ami jól mutatja a földrajzi nevek és közigazgatási egységek elcsúszását. A szláv betelepülés után a terület a bolgár, a bizánci, majd újra a bolgár és a szerb hatalmi törekvések metszéspontjában állt; a 14. században Dusán István szerb uralkodó birodalmának egyik központja volt. Az oszmán hódítás után a mai Észak-Macedónia területe a Ruméliai pasalik részeként, több közigazgatási egységre osztva működött, és a helyi lakosság identitása elsősorban a vallási hovatartozáshoz, a városi laktanyákhoz és a vidéki közösségekhez kötődött. Önálló „macedón nemzeti identitás” csak a 19. század végén, a bolgár, görög és szerb nacionalizmusok közötti vetélkedés kontextusában kezdett körvonalazódni, és sokáig vita tárgya volt, hogy a szláv nyelvű macedónok „bolgárnak”, „szerbnek” vagy önálló népnek tekintendők-e. A macedón kérdés története és a 20. századi államiság kialakulása a macedón kérdés és a Balkán-háborúk fejezetben kerül részletes kifejtésre.
Trákia (bolgárul Trakija, görögül Thráki, törökül Trakya) a Balkán délkeleti részén elterülő tájegység, amelyet nyugaton a Mesta, északon a Balkán-hegység, keleten a Fekete-tenger, délen pedig az Égei-tenger határol. A régió a római korban Thracia provincia volt, a kora bizánci századokban pedig a birodalom egyik legsűrűbben lakott és leginkább városias térségének számított; Konstantinápoly közelsége egészen a 13. századig biztosította a terület gazdasági és stratégiai jelentőségét. A 14. században az oszmánok először éppen Trákiában vetették meg lábukat, és a 15. századra a terület a birodalom balkáni központi területévé vált: itt épült ki a Ruméliai tartomány (törökül Rumeli) közigazgatási központja, Edirne (Adrianopolisz) pedig hosszú ideig az oszmán szultánok székhelye volt. Trákia lakossága a 19. században is rendkívül sokszínű volt: bolgárok, törökök, görögök, örmények, zsidók, romák és más csoportok éltek egymás mellett; a Balkán-háborúk (1912–1913) és a görög–török lakosságcsere (1923) során ez a sokszínűség drasztikusan csökkent. A mai Trákia három állam – Bulgária, Görögország és Törökország – területén osztozik.
Epirusz (görögül Ípeiros, albánul Epiri) a Balkán délnyugati, az Adriai- és a Jón-tenger partjára néző régió. A római korban Epirus provincia a mai Északnyugat-Görögország és Dél-Albánia területét foglalta magában. Bizánci közigazgatási egységként a Nikopoliszi Thema központja a római időkben alapított Nikopolisz volt. A középkorban a bizánci hatalom gyengülésével a térség a frank, velencei, szerb és albán fejedelemségek befolyási övezetévé vált; a 15. században az oszmánok fokozatosan elfoglalták. Epirusz a görög–albán átmeneti zóna egyik legfontosabb területe; a mai görögországi Epirusz tartomány és a dél-albániai vidékek közötti nyelvi, vallási és kulturális határok a 19–20. századi nemzetállami konszolidációig rendkívül átjárhatók voltak. Az albán és a görög nemzeti mozgalmak közötti vetélkedés egyik leghevesebb színtere volt; a területi igények és a helyi lojalitások közötti feszültség a 20. században is fennmaradt.
Thesszália (görögül Thessalía) és a Peloponnészosz (görögül Pelopónnisos) a Balkán déli részének legfontosabb agrár- és városrégiói. A Peloponnészosz a késő antikvitásban és a bizánci korban a hellén nyelvű világ egyik központja maradt; a negyedik keresztes hadjárat (1204) után a frank Morea Fejedelemség (görögül Prinkipáto tis Moreas) központja lett, majd a 15. században az oszmánok hódították meg. A félsziget a görög szabadságharc (1821–1829) egyik legfontosabb színtere volt, és a modern görög államiság kezdeti területi magját alkotta. A görög és albán régiók részletesebb tárgyalása a Görögország a római és bizánci korban és a macedón kérdés fejezetekben következik.
A történelmi régiók mellett a Balkán államiságának megértéséhez elengedhetetlen azoknak a birodalmi és területi hatalmaknak az áttekintése, amelyek a régió térstruktúráját formálták. A római uralom a 2. századra a Balkán egészét integrálta a Mediterráneum birodalmi rendszerébe; a provinciák megszervezése, a városi önkormányzatiság és a latin nyelvű közigazgatás a későbbi évszázadokban is ható intézményi mintákat teremtett. A birodalom 4. századi kettéosztása során a Balkán keleti része a Keletrómai Birodalom, azaz Bizánc (görögül Byzántion, latinul Imperium Byzantinum) fennhatósága alá került. Bizánc öröksége az ortodox kereszténység, a görög nyelvű adminisztráció és a császári hatalom szakrális ideológiája tekintetében a Balkán keleti és déli felében egészen az újkorig meghatározó maradt.
A 9–10. században a bolgár (első bolgár birodalom) és a szerb (Nemanjić-dinasztia) területi királyságok jelentős államalakulatokká váltak, amelyek versengtek Bizánccal a balkáni hegemóniáért. A horvát királyság a Drávától délre, a dalmát partvidék hátországában szerveződött, és 1102-től a magyar királlyal alkotott perszonáluniót. Ez a kapcsolat a horvát rendi intézmények fennmaradását és a terület hosszú távú beilleszkedését a közép-európai, Habsburg irányítású politikai térbe eredményezte. A középkori bosnyák királyság rövid fénykora után az oszmán hódítás szüntette meg az önálló balkáni államalakulatok sorát.
A kora újkorban a BALKÁN politikai térképét alapvetően három birodalmi hatalom határozta meg: a délkeleti és központi területeket birtokló Oszmán Birodalom, a nyugati és északnyugati sávot ellenőrző Habsburg Birodalom, valamint az Adriai-tenger keleti partvidékén befolyást gyakorló Velencei Köztársaság. E három hatalmi központ – és időszakosan a magyar királyság, illetve az erdélyi fejedelemek – közötti határvonalak jelentették a Balkán tényleges politikai régióit a 15–18. században. A határvidékek státusza különleges volt: a Habsburg–oszmán határ menti sávot Katonai Határőrvidék néven katonai közigazgatás alá helyezték, ahol a földhasználatot és a társadalmi szervezetet a katonai szolgálat határozta meg. A velencei birtokok közé tartozó part menti városok és szigetek a mediterrán kereskedelem, a katolikus egyházi hálózat és az itáliai kulturális közvetítés csatornái voltak.
A regionális fejedelemségek közül érdemes kiemelni a Raguzai Köztársaságot (horvátul Dubrovačka Republika, latinul Respublica Ragusina), amely a mai Dubrovnik városából és szűkebb környezetéből állt, és a 14. századtól 1808-ig megőrizte önállóságát, miközben hol a velencei, hol a magyar, hol az oszmán hatalomnak fizetett adót. Ragusa a balkáni és a mediterrán kereskedelem egyik legfontosabb közvetítője volt; archívumai a régió kora újkori történetének kivételesen gazdag forrásbázisát adják. Hasonlóképpen átmeneti és kivételes szerepet játszott a Cetinje-i püspökség (a mai Montenegró elődje), amely az oszmán uralom alatt is megőrizte a maga szűk, hegyvidéki autonómiáját, és a 18. században a szerb ortodox identitás egyik fontos központjává vált. Ezek a kis államalakulatok azt mutatják, hogy a Balkán politikai sokszínűsége nemcsak a nagy birodalmak közötti határvonalak mentén, hanem azokon belül, a helyi elitek alkuképességétől függően is kibontakozott.
A 19. században a nemzeti mozgalmak rendszerint a történelmi régiókra hivatkoztak, amikor területi igényeiket megfogalmazták. A horvát nemzeti ideológia a „horvát államjog” folytonosságát a középkori horvát királyságra és a Horvát Királyság rendi intézményeire vezette vissza, miközben Dalmácia, Szlavónia, Isztria és Bosznia területi státuszának megítélésében a horvát, szerb, olasz és magyar nemzeti koncepciók ütköztek. A szerb nemzeti mozgalom a középkori szerb birodalom emlékét – különösen a Koszovó-mítoszt – használta a modern szerb állam területi igényeinek alátámasztására. A bolgár nacionalizmus a szentistváni Bulgária (a 10. századi bolgár birodalom) és a későbbi egyházi-jogi folytonosság érveire épített; a görög nemzeti gondolkodás pedig a bizánci örökségre és a hellén antikvitás folytonosságára hivatkozott. A macedón nemzeti mozgalom viszont éppen azért volt nehéz helyzetben, mert nem rendelkezett olyan középkori „saját” államalakulattal, amelyre a szomszédos nacionalizmusokkal szemben egyértelműen hivatkozhatott volna.
Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ezek a történeti érvek a modern nemzetépítés termékei, és nem tekinthetők a középkori államalakulatok természetes „nemzeti” folytatásának. A középkori királyságok és fejedelemségek nem etnikai nemzetállamok voltak, hanem dinasztikus, hűbéri és egyházi szerveződések; alattvalóik lojalitása a helyi földesúr, a kolostor, a város vagy az uralkodó dinasztia felé irányult, nem egy elképzelt nemzet felé. A 19–20. századi nemzeti történetírások ennek ellenére sokszor a modern nemzeti hovatartozás igazolására használták fel a középkori régió- és államneveket. A kritikai történetírás feladata, hogy ezeket a konstrukciókat – a korabeli forrásokkal való szembesítés révén – ne összetévessze a múlt valóságával. Ebből a szempontból a történelmi régiók vizsgálata kettős tanulsággal szolgál: egyrészt megmutatja a hosszú távú területi folytonosságokat, másrészt rávilágít arra, hogy e folytonosságok tartalma – a hatalmi szerkezet, az etnikai összetétel, a nyelvhasználat és a vallási intézményrendszer – folyamatosan változott.
A történelmi régiók és államalakulatok vizsgálatának forrásbázisa rendkívül egyenetlen. A római és bizánci közigazgatás esetében viszonylag jól használhatók a provinciák határaira, a városi önkormányzatokra és az egyházi szervezetre vonatkozó latin és görög nyelvű jogi, zsinati és irodalmi források, valamint a régészeti leletek. A középkori államalakulatokról a latin, görög, szláv és olasz nyelvű oklevelek, krónikák és zsinati határozatok adnak képet, de a szórványos anyag miatt az etnikai viszonyok rekonstrukciója gyakran bizonytalan. A kora újkori oszmán, velencei és Habsburg közigazgatási iratok – adóösszeírások (defterek), urbáriumok, határőrvidéki jegyzőkönyvek – nagy számban maradtak fenn, de ezek elemzése speciális nyelvi és paleográfiai ismereteket igényel, és az adatok értelmezése a módszertani viták tárgya. A 19–20. századi nemzeti statisztikák és térképek különösen problematikusak: a nemzetiségi összeírások kategóriái és a területi revíziós igények gyakran szorosan összefonódtak, ezért az ilyen források inkább a korszak nemzeti politikai gondolkodását, mintsem a tényleges etnikai viszonyokat tükrözik.
A legnagyobb bizonytalanság a régiónevek korai jelentésével és a területi határokkal kapcsolatos. „Dalmácia” vagy „Macedónia” már az ókorban is rugalmas földrajzi kategória volt, és a középkori forrásokban a név gyakran a mindenkori közigazgatási vagy egyházi szervezetet jelölte, nem pedig egy állandó területet. A 19. századi nemzeti történetírások ezt a rugalmasságot gyakran elfedték, és a modern nemzeti területi igények igazolására használták a régióneveket. Ezért a könyv minden fejezetében jelezni fogjuk, hogy az adott régió fogalma mely forrástípusban, milyen értelemben szerepel. A népességi arányokra vonatkozó kora újkori és újkori adatok – mint a fenti régiókban élők anyanyelvi, vallási vagy nemzetiségi megoszlása – gyakran eltérő becslésekre támaszkodnak, és a források elfogultsága miatt nem tekinthetők pontos méréseknek. A jelenkori vitákban (például Koszovó státuszáról vagy a macedón névvita történeti előzményeiről) a szembenálló felek sokszor ugyanazokat a forrásokat eltérően értelmezik, ezért a történészi következtetések levonásánál különösen fontos az átlátható forráshivatkozás.